2014. november 23., vasárnap

Kell vezekelni?

A vezeklés szó hallatán legtöbbször az önkorbácsoló, mindenféle önkínzást alkalmazó bigott vallásos ember juthat az eszünkbe, akinek nem sok kapcsolódása van a világ felé, hanem attól elvonultan, azt megvetően önsanyargatóan él. Igen volt ilyen is, de nem csak ezt veti fel a kérdés (mert szerintem messze nem erről van szó). Hanem, van  józanabb perspektívája a vezeklésnek, mint keresztényi gyakorlatnak? 

Ez attól függ, hogy miként közelítünk a témához. Protestánsként? Katolikusként? Bibliailag? Népi vallásos hiedelem szintjén? A válasz erre a kérdésre is ennek megfelelő, mármint figyelembe kell venni, hogy milyen háttérből indul a kérdés és milyen a válaszoló vallási háttere és a motivációja.

Protestánsként szinte biztos a teljes elutasítás. A szó hallatán is, ha csak nem elítélendő módon beszél róla valaki, már rögtön "lehúzásra kerül a redőny". Egy vérbeli protestáns hallani sem akar róla. Dogmatörténetileg szemlélve nagyon világos a bejárt út. Az elutasítás a katolikus egyház kegyelemtanának az elutasítása miatt van, amelyben az üdvösség eléréséhez a hit mellett a jó cselekedeteknek, a szentségeknek és a kirótt penitenciáknak is szerepe van. A protestáns felfogás, egyedül kegyelemből elv, gyakorlatilag nem enged tovább látni és sokszor szélesebb spektrumba is átgondolni a kérdést. Természetesen, ez elméleti, és teológia síkon is igaz, de vannak ennek gyakorlati következményei is, és nem mindig pozitívan, de ne rohanjunk előre!

Katolikusként közelítve a témához(ez nehéz lesz, mert nem az vagyok), szerintem meg kell különböztetni az egyház hivatalos tanítását a vezekeléssel kapcsolatban és a népi katolikus vallásos felfogást, melyek nem mindig fedik egymást. Természetesen katolikus oldalról nem tudom alaposan kifejteni, mivel én magam nem vagyok katolikus, nemhogy képzett ezen a vonalon. Egyszerűen megközelítve, ahogy megértettem, a katolikus teológia szerint, a bűnbánat és a jóvátétel kapcsolódik egymáshoz. Az ember vezekelése kapcsolódás Krisztus szenvedéseihez, amelyben kéri Isten irgalmát. A vezeklésnek a katolikus felfogás szerint van egy irányultsága is, mely az ideig tartó büntetés elengedését eredményezheti.

Népi vallásos felfogás szerint a pap által kirót penitencia elégséges formában ellensúlyozza a bűnöket, melyeket az ember elkövet. Ezért lehetséges az az általános felfogás, és az egyház tanításához képest is torzult felfogás, hogy „ a nyugodtan” elkövetett mindennapi bűnök úgy is megvannak bocsájtva, ha a katolikus személy él az egyházának a szentségeivel és a gyónás alkalmával kirótt penitenciát komolyan veszi. Mert ez úgy sem olyan nagy, néhány miatyánk, üdvözlégymária, és kész. Természetesen ez egy mindenképpen torz felfogás(szerintem a katolikus teológia szerint is), mely nem a bűnbánatra teszi a hangsúlyt, hanem a vétkezhetőség lehetőségével kecsegtet. Egy valamivel nem számol, de azzal nagyon nem, hogy Isten a szívek vizsgálója és elsősorban a szív állapotát nézi, és nem téveszthető meg kegyes formalitásokkal és álkegyes vallásos gyakorlatokkal.

Bibliailag vizsgálva a vezeklést, elsősorban Krisztus vonatkozásában jön elő, mégpedig az elégtétel(satisfactio) oldaláról. A tökéletes elégtételt Krisztus cselekedte meg, ahogy a Szentírásban van: 

Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, … Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk. 2Kor.5,19.20.

Az ember vonatkozásában, a Szentírásban találkozunk azzal a páli gondolattal, hogy ami hiányzik, hátravan Krisztus szenvedéseiből, azt Pál kiegészíti a testében: Kol.1,24 Természetesen e szakasz értelmezése felvet bizonyos kérdéseket, de semmiképpen nem kérdőjelezheti meg Krisztus megváltásának az elégségességét.

Protestáns oldalról is létezhet torzulás akkor, amikor nagy vehemenciával támadva van minden emberi jó cselekedet, akár a jóvátétel, akár a vezeklés gondolatához kapcsolva is. Ez a torzulás gyakorlatilag hasonló következtetésekhez vezethet, mint a vallásoskodó, álkegyes népi katolikus oldalról. Valami ilyesmit mondva: Krisztus áldozata tökéletes ezért nekem nem is szükséges bármit is tenni, úgy is felesleges. Ha vétkezek, hát csak megvallom és kész, ha megint, megint, megint, …. , és kész. Ez ugyanoda vezet, a bűnt félvállról való veszi, és semmilyen gyakorlati, látható következmény nincs a bűnbánatnak.

Nézzünk egy biblia példát, amely ennek ellentmond: Lukács evangéliuma 19. rész:

1
Jerikóba érkezett, és végigment a városon.
2
És volt ott egy Zákeus nevű ember, egy gazdag fővámszedő,
3
aki igyekezett Jézust látni, hogy ki ő, de a sokaságtól nem láthatta, mivelhogy alacsony termetű volt.
4
Ezért előrefutott, és felmászott egy eperfügefára, hogy onnan lássa, mert arra vitt az útja.
5
Amikor Jézus arra a helyre jutott, feltekintett, észrevette, és azt mondta neki: Zákeus, hamar szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell megszállnom.
6
Erre sietve leszállt, és örömmel fogadta.
7
Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és azt mondták, hogy bűnös emberhez ment be szállásra.
8
Zákeus pedig előállt, és azt mondta az Úrnak: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamivel megcsaltam, annak négyszer annyit adok helyette.
9
Erre Jézus azt mondta neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.
10
Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.
(http://online-biblia.ro)




Zákeus, nem csak egyszerűen megvallotta a bűneit, és elfogadta Krisztus megbocsájtását, hanem bizonyos értelemben vezekelt. Mégpedig abban az értelemben, hogy amit elrontott az emberekkel kapcsolatban, vétkezett ellenük, kifosztva őket a saját meggazdagodása érdekében, azt visszaadta négyszeresen. Vezeklés nem Istennek ad, mert a megváltáshoz nem tud hozzátenni, hanem inkább az embernek ad, mert megváltoztak az emberi viszonyulások. Elvettél, megkárosítottad az embertársad? – Add vissza, mégpedig többszörösen! Szenvedést okoztál? – Enyhítsd a szenvedést! Önzően éltél? – Élj önzetlenül, mások javát keresve, akár azon az áron is, ha hátrányba kerülsz is! Vezekelni, jóvátenni abban az értelemben kell, hogy amilyen eszköz az ember kezében van, azzal kompenzálni kell azt a veszteséget, amit okozott.


Természetesen lehetséges az a helyzet, hogy valamit már képtelenség jóvátenni. Sok ilyen lehet. Mégis, Krisztus követése áldozat vállalással jár, ha nem is pont ugyanúgy, pont azok felé, ugyanott, mint ahol akik felé elrontotta az ember, de Isten kijelölhet egy utat, melyben fellelhetőek azok a jegyek, stációk, amelyek emlékeztetik az embert, itt és itt rontottad el, most van a lehetőséged kijavítani a hibákat. Pál, Saulként üldözte a Krisztus követőket, de megtérése után maga is vállalta azt a sorsot, hogy üldözötté vált, sőt, talán azon felül vállalta ezt az utat, mint ami emberileg elvárható lett volna. A vezeklés, mint vallásoskodó kegyeskedés, amely végső soron ki akar bújni a felelősség alól, ez helytelen. Helytelen teológiailag is akkor, amikor az ember nem képes hinni a megváltásban, mert oly annyira ragaszkodik a saját teljesítményéhez. Ugyanakkor mindenképpen igaz az a megközelítés, hogy a vezeklésben (jó értelemben), ha protestánsként idegen ez a kifejezés, akkor legyen olyan áldozni kész odaszánásban, összekapcsolódunk Krisztus szenvedésével, vállalva az Ö követését és annak minden következményét.


2014. szeptember 21., vasárnap

A félelem vallása

Isten a szeretet, de ha így van miért építünk szinte mindent a félemre? Ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem amikor  Richard Rohr könyvét olvastam. Ezeket a gondolataimat osztanám meg, kiegészítve a könyvből vett idézetekkel.

A félelem vallása egyáltalán nem biztos, hogy jól körül írható vallásosság vagy kegyesség. Sokkal inkább egy éles határral nem rendelkező pszichés szorongás, esetleg fóbia, melynek vallásos jellemzői vannak. Ez a fajta vallásosság, noha lehet, hogy  sok bibliai és teológia igazságot tartalmaz, de mégis egy meghamisított istenképpel rendelkezik. Ez a fajta istenkép szinte minden teológia igazságot képes Istenre nézve felismerni, de egy igen fontos jellemzőt kihagy, vagy alul értékel, leredukál: az Isten szeretetét. 

Az ilyen úton járó ember nem ismeri a szerető Istent. Egyoldalú az istenképe. Szinte mindent tudni vél Istenről, de nem tud számolni azzal, hogy Isten szereti, netán másokat is igen mélyen szeret. Ha elég ismerettel rendelkezik természetesen beszél Isten szeretetéről, de soha nem tapasztalja azt meg. Azért mert úgy gondolja, hogy Isten a maga szentségében először elvár és ha ez teljesült, akkor szeret. Aki így gondolkodik természetesen maga is az elváró, ha teljesíted, akkor méltó vagy a szeretetre típusú csere szeretetet állítja. Az ilyen ember maga is számos téves követelmény rendszerrel terheli meg a környezetét, mivel maga is ezt éli meg lelkileg.

Persze, a szerető Isten nem ugyanaz, mint a maga útját kereső ember, télapó szerű integető nyájas, mindent megengedő istene. Az igaz Isten alapja a szeretet, amely ugyanakkor igazságos és szent, de Ő nem hasonlítható az érzéketlen dogmatista inkvizítorhoz, akit nem érdekelnek az emberi fájdalmak csak az igazság. Hanem szent, abban az értelemben, hogy Isten más, nem olyan mint az ember alkotta istenkép vagy bálványok, amelyek a bűnös ember szeszélyeit és gyarlóságait hordozzák.

A félelem alapvetően azért tud egy zsarnok úr lenni, mert az embert lekicsinyíti, tehetetlenné teszi az olyan óriásokkal, lelki szörnyekkel szemben, akik ellen tehetetlen. Ez lehet egy jó szándékú vallás, hitnézet, vagy valamiféle istenféleség, de semmiképén nem az Igaz-Isten. A félelem vallásossága erre épít és kihasználja az ember sebezhetőségét. Isten egy olyan utat adott Jézus Krisztusban mely nem a fenyegetésre épít, hanem az önzetlen szeretetre és kegyelemre. Amelyhez természetesen szervesen hozzátartozik az alázat és a bűnt megbánni kész lelkület.

Az ember fél, amikor a körülményeiben, élethelyzetében van fenyegetve, mert nem akarja elveszíteni azt, ami biztonságos. A biztonság utáni vágyunk, sokszor megtévesztő is, mert lehet, hogy alapvetően ez nem más mint a félelem. Az ember fél, amikor a lelki egyensúlya látszik fenyegetve. Akkor is fél amikor az "én"-hez, az egóhoz viszonyítja a lehetséges fenyegető következményeket. Ezt az oldalt a legnehezebb felismerni, mivel az ember ritkán őszinte annyira magához, hogy a saját esendőségét mint alapproblémát ismerje fel. A legtöbbször ez a lelki tusa bekenésre kerül valamiféle kegyes mázzal, mely igazolni hivatott, hogy miért vagyok olyan amilyen, és miért érzek, vagy gondolkodok, így és vagy úgy.

A félelem támadóvá tesz, mert a sarokba szorított kutyához tesz hasonlóvá, mely nem lát kiutat máshogy, mint nekimenni annak, ami az egyetlen esélyt adja, mármint a támadó leküzdését. A félelem vallásának előbb utóbb "nekimennek", mert a sarokba szorítás eredménytelen az ember kordában tartására. Isten nem fog támadni akkor amikor éppen a legnagyobb lelki szükségben van az ember. Isten felszabadít lelkileg, nem gúzsba köt. Isten nem elzárja az egyetlen utat a meneküléshez, hanem éppen megnyitja azt. Természetesen ez az út maga Jézus Krisztus, aki igen mélyen szeret és megindul a mi gyarlóságainkon. Vajon miért, nem vagyunk sokszor képesek megbízni benne, hogy nem bántalmazni akar, hanem lelkileg szabaddá akar tenni?

A félelem a saját egóján keresztül képes csak látni. Szinte minden ezen a szemüvegen keresztül szemléltetik. Ahogy  a katolikus gondolkodó és író mondta a Richard Rohr, Minden egybetartozik című könyvében: 

Amit ortodoxiának, lojalitásnak vagy engedelmességnek nevezünk, annak java része félelem ... 
... attól félnek, hogy tévednek, hogy elutasítják őket, hogy nem tartoznak "oda", hogy az egyház nem segíti majd őket, sőt félnek Istentől, akit nem tapasztaltak meg. Lojalitásnak nevezzük, de gyakran csak félelem. A lélek különbségtevő képessége segít felismerni, hogy mi történik valójában. Hogy szeretetteljes engedelmesség vagy félelem rejlik-e mögötte? Őszintén állítom, hogy sokak vallásossága a félelmen alapul, de félelemben nem növekedhet és nem állhat meg ott. Norwichi Juliána így fogalmaz: " a félelmet gyakran alázatként kezeljük, pedig az gonosz vakság és gyengeség... az igazság ellentettje"(Showings, 73.fejezet).

Tévedés ne essék! Nem a történelmi keresztény tanítás ortodoxiája (igazhitűsége) kérdőjeleződik meg, hanem egy lelki attitűd, mely nem a Jézusi szeretetre épít, amely félre ismeri az igaz istenfélelmet.

Ahogy ismét Rohr-t idézem könyve olvastán (96-97 old):

"Az igazi vallás mindig a félelmen való túljutásról szól. Mégis nagyon sokunkat arra neveltek, hogy éljünk kényelmesen, együtt a félelemmel. Legtöbben, akik olvassák e könyvet, azt az idézetet kapták, hogy "Isten félelme a bölcsesség kezdete." (Zsolt. 111,10 és Péld. 1,7) Nekünk úgy tanították, amikor kisgyerekek voltunk, hogy Istentől félni valamiféle erény. A "félelem" szó mind a zsoltárokban, mind a példabeszédekben azt a gyermeki tiszteletet jelöli, melyet egy megbecsült és csodált személy iránt érzünk. Nem a bántástól való félelmet, hanem azt a rajongást és megbecsülő tiszteletet, amit olyasvalaki iránt érzünk, akire felnézünk, akinek átadjuk magunkat. Ez valami egészen más jelentés, amit a "félelem" szó nem ad vissza hűen. Isten csodálatában élni, az már erény.

Vajon képesek vagyunk egy nagy "szemüveg tisztítást" végezni, amely nem a saját egónk félelmein keresztül keresi Istent, netán  így próbál másoknak is útmutatást adni? Hanem Isten önzetlen szeretetében, mely nem tagadom, hogy sokszor kockázatos tett. Mert meghagyja az ember szabad döntési felelősségét és egyáltalán azt, ami még  valamelyest megmaradt az istenképűségből. Természetesen számolva az emberi gyarlósággal, bűnre való hajlamával, elesettségével. Ugyanakkor, mégis előtérben van a kegyelem, mely nem egy zsarnok isten nagylelkűsége, hanem a szeretettel teljes Isten lehajlása...


2014. szeptember 17., szerda

A jó cselekedetek hátul kullognak? - Nem kéne!

Kép, innen
Talán nincs semmi sem annyira rosszul kezelve a keresztény teológiában mint a jó cselekedetek. Mire gondolok? Leginkább arra, hogy a jó cselekedetek túlságosan át lettek dogmatizálva, mind katolikus, mind protestáns részről. Nem is mennék bele ezen fejtegetésekbe, hanem inkább szeretnék arra rámutatni, hogy bizony az emberbaráti keresztényi könyörület, valóságosan látható. A tettekben is megmutatkozó szeretet és a hitből fakadó jó cselekedetek nélkül a kereszténység nem ér semmit.

Nos, lehet a hited, hitem tű pontos biblia igazságú (legalábbis azt hihetem), avagy helyes teológiai felfogású,  de ha nem akarom és nem keresem az alkalmat, hogy az embertársamon, testvéremen segítsek, ami rajtam áll a szükségét enyhítsem, netán ha módomban áll akkor betöltsem, ha ez hiányzik, a hitem gyakorlatilag haszontalan. 

Isten nem azért mentett meg, hogy a magam és a környezetem intellektuális érdeklődését betöltsem, akár bibliait vagy teológiait. Hanem, hogy a jó cselekedeteket, amit Isten elém helyezett, azokkal éljek és a felebarátaimon segítsek. Ez nem azt jelenti, hogy az intellektusnak a Biblia és a teológia megismerésében nincs helye, de a helyén kell kezelni! Nem pótolhatja az Isten által elkészített úton a helyes és jó cselekedetekben való járást. 

Nagyon sokszor mi keresztények felháborítóan közömbösek tudunk lenni embertársaink iránt, már ami a valódi szükségleteiket érinti. Az életünkből és talán még az istentiszteletünből sem a szeretet, az elfogadás, a másik szükségére való figyelés árad, hanem talán egy tanult viselkedésminta. Sokszor templomi vagy gyülekezeti álarc, vagy a  hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás, rosszul értelmezett merev, dogmatista igehűség (vagy annak tűnik) jellemez. Amelyekben igen kevés szerepet kap az Isten által szeretett ember, akit talán éppen Isten  most szeretne megszólítani, a mi tevékeny egymásra  figyelő hozzáállásunk keresztül. Nem kell magyaráznom, hogy természetesen ez nem az elvtelen alkalmazkodási kényszert jelenti, melyben az ember igénye a cél. Ugyanakkor a  lelki és fizikai szükséglete igen fontos. Fontos az, hogy aki a hívő emberekkel kapcsolatba kerül az megtapasztalja a keresztényi szeretet és figyelmességet. Isten nem viaszarcú, komor tekintetű istentisztelőket akar, akik mellesleg lehet, hogy el is vannak telve magukkal.

 Máté evangéliuma 6.
16„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. 

Az Ige általi megszólítás, nem csupán a prédikáló 30-40 perces beszéde, hanem több annál. Ez egy cselekedet, melyben szavak kíséretében, de valóságos tettekben is a másik elé éljük az Igét, bevonzva őt Isten szeretetébe, természetesen Isten Lelke által. Az Isten imádata a Szentírásban összekapcsolódik a tiszta kezekkel, melyek természetesen jelentik Isten megtisztító kegyelmét, de a legtöbb esetben a csalárdságtól mentes, másokon könyörülő életet is.

Alapvetően én intellektuális ember vagyok, az érdeklődéseim is ennek megfelelőek. Sokszor azt gondolhatom, hogy az igazságkeresés, még ha az bibliai is, azok olyan fontosak, hogy megbocsájtható, ha elmegyek egy szükségben lévő mellett. Mindig is nagy hatással voltak rám az olyan missziók, melyek többet nyújtottak annál mint, hogy az embereket figyelmeztették, majd az értelmükre hatva "csupán" a keresztény igazságokról szóltak. A misszió több mint a "csak" szóbeli evangélizáció, mint a megmentés programjának a kihirdetése (természetesen erre is szükség van). A misszió az egész embert szólítja meg, a maga valójában. A valódi szociális és életkörülményeiket figyelembe veszi. Tudomást vesz arról, hogy hiába mondom, hogy térjél meg, ha éhes és nálam van a zsemle, de nem adom oda. Beteg vagy, ne foglalkozz vele, de esetleg tudom a módját, hogy segítséget kapjon. Fázik, de a kabát rajtam van és úgy prédikálok, és lehetne még sorolni...

Azzal is tisztában vagyok, hogy nem lehet mindenkin segíteni, nem is kell ilyen irányba elmenni. Nem fogjuk megoldani a világ baját, de jaj nekünk, nekem, ha Isten által elkészített jó cselekedeteket mellőzöm. Nem vagyok könyüretes, mert esetleg el vagyok telve a hitemmel és a saját istentiszteletemmel?  Vajon ez nem ugyanaz mint a samaritánus esete, aki gyakorlatilag egyedül ismerte fel a sok vallásos ember mellett, hogy az egyébként az etnikailag gyűlölt felebarátja mellett nem mehet el, mert szükségben van? Lk. 10,30-35.

Utolsóként meghagytam egy tévedés említését: protestáns egyes körökben, elég hangsúlyosan emlegetik, hogy Isten utálja az ember minden jó cselekedetét. Mert itt lehet hivatkozni a teljes romlottságra is, ami alól nem kivétel a jó szándék sem. Isten tehát utálja ezt is, mert bűnnel fertőzött.
Nos, szerintem ez tévedés, még ha értem is a hátterét. Mert nem akarják azt sugallni, hogy Isten a cselekedet miatt üdvözít. Talán az istenkép sem helyes, mert egy örökké dühöngő és mindenért büntetni akaró Isten jöhet elő. Ellenkezőleg, az Isten szentsége messze nem jelenti, azt, hogy semmi köze a bűnös emberhez és nem értékel semmit. Sokkal inkább jelenti, hogy Isten más, nem olyan mint a bálványok, akik távol voltak az embertől és rettegni kellett tőlük, mert szeszélyesek és gorombák voltak. A bálvány istenek nem szerették az embert, az Egy-Igaz-Isten pedig mérhetetlenül szereti az embereket és minden eszközt megragadott, hogy megmentse őket. Nem szabad  merev dogmatista szélsőségesnek lenni, mert az egész Szentíráson végigvonul az az alapelv, hogy az istentisztelet utálatos az ÚR előtt, ha azok nélkülözik a másik ember felé való irgalmat, szeretetet és elmegy a szükséget szenvedő mellett, ha azokon segíthetne.

Kép: magyarkurir.hu
  Jakab levele 2. rész:
14Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? 15Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, 16valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? 17Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.

Igen, mint ahogy a reformátorok helyesen mondták, a jó cselekedetek nem üdvösség szerzők, hanem üdvösség jelzők. Tehát nem azért van üdvösségem, mert sok jót tettem, mert nem is tudok eleget tenni, hogy az olyan érdem legyen ami üdvözítene. Hanem, mert Krisztus megmentett és ez arra ösztönöz, hogy jót tegyek, jelzi az új életet, amelyet már megkaptam. Ezen a ponton lehet némi vitám a katolikusokkal, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy akármit is gondoljon a hétköznapi katolikus, ők sem mondják, hogy a jó cselekedetek önmagában üdvözítenének. Természetesen a szotériológiában (üdvözülésről való tanítás)  megmaradnak az eltérések, de szeretném újra aláhúzni azt, amit az előző posztomban is kiemeltem, hogy nem a tanrendszer, a hitvallásosság üdvözít, hanem az élő Jézus Krisztus. Nem confessióban (közösségi hitelvekben) kell hinni az üdvösséghez, hanem személyes hitem kell, hogy legyen Jézus Krisztusban, ez a crédó. Ez kizár minden dicsekvést.

Efézusi levél 2. rész:
8Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; 9nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. 

Eljön egy nap, melyen nem a biblianézetünk és nem a teológiánk, netán az igaznak hitt istentiszteletünk kerül megítélésre. Hanem, hogy a Jézus követésünk mit jelentett a gyakorlatban, mennyire volt jézusi az életünk és cselekedetünk? Jártunk-e azokban az előre elkészített jó cselekedetekben, melyeket Isten készített el?

Efézusi levél 2. rész:
10Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.


2014. szeptember 8., hétfő

Nem jól üdvözülünk? :-)

Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de előfordulhat az az érzés (nyilván keresztény körökben forgolódva), hogy nagyon értenek egyesek ahhoz, hogy hogyan is nyerhető el az üdvösség? Biztos, hogy ennyire tudhatjuk a mikéntre a választ? Vajon a válaszainknak lehetnek vadhajtásai is? 

Keresztényként hiszem, hogy Isten örök életet ad, de, hogy ez mit is jelent és hogyan lehet az enyém és tiéd? - Ezzel foglalkoznék egy kicsit.

Egy blog természetéhez tartozik, hogy egy némileg vitaindító és figyelemfelkeltően közelít a témákhoz. Ezért senki ne lepődjön meg azon, ha a felvetések néha kissé élesre sikerednek.

Az üdvösség tekintetében is igaz, hogy amikor ezzel foglalkozok, néha kicsit megkapargatva a kérdést és a választ, akkor először a vélekedések tarthatatlansága kerül előtérbe. Amikor erről gondolkodok természetesen a Szentírás talaján állva igyekszem tenni ezt, de nem bibliai tanulmányt írok, hanem pontokba foglalva hangosan gondolkodok.

  1. Az ember túl bizonytalan és agnosztikus az üdvösséget illetően.
      Nos, a jó hír, hogy azért Isten nem tart ennyire bizonytalanságban, mert kijelentette, hogy aki hisz Jézus Krisztusban az nem megy ítéletre, hanem annak örök élete van (János evangéliuma 5:24) Ezt a bizonytalan álláspontot sajnos maga a keresztény teológia is sokszor nem direkt módon, de erősíti, amikor az üdvösség rendjéről (ordo salutis) beszél és azt tárgyalja. A különböző felekezetek és teológiai irányzatok egymástól erősen eltérően, időnként pedig egyenesen a másiktól elhatárolódva közelítenek a témához. Amelyek egymással történő összevetése, összezavarodottsághoz, túlzott elbizonytalanodást eredményezhet. Ez vezetne a második ponthoz.

  2. Tévedés, az üdvösségre és annak megszerzésére sokszor úgy gondolni, hogy az egy tanrendszer, amit meg kell érteni és abba kéne hinni, hogy az ember elnyerhesse az örök életet.
      Amikor a teológia az üdvösség rendjéről beszél, akkor ennek nem kéne azt sugallnia, hogy ez egy olyan szisztéma, ami annyira logikus és világos, hogy senkinek nincs más dolga, csak ezt a rendszer tegye a magáévá és akkor az igaz hit birtokosaként elnyeri az üdvösséget. Van egy rossz hírem is, amely nem is rossz, sőt egyenesen jó: ez alapján senki nem üdvözül! Azért mert az üdvösség nem mechanikus hitvalláskövetéshez, hanem egy személyhez Jézus Krisztushoz kötődik. Egyértelműen meg merem kockáztatni, hogy kimondjam, tévedés az egyházak, gyülekezetek és a teológia olyan vélekedése amely az ordo salutis megértéséhez és annak speciális teológia színezetének az elfogadásához köti az üdvösséget. Laza hasonlattal élve, az elektromosság sem akkor létezik és hat, amikor megértettem a fizikáját.

  3. Konkrétan: nincs katolikus vagy református, baptista, kálvinista vagy arminiusi és még lehetne sorolni, hogy milyen üdvösség.
      Minden teológia és biblia tanulmány, csupán csokorba szedi és rendszerezi a teológiai és biblia igazságokat, sokszor nagyon sajátos módon, bizonyos pontokat, jellemzőket kihangsúlyozva, vagy egyenesen túlhangsúlyozva (néha másokat pedig alulértékelve). Indíttatásában sokszor hitvédelmi, apologetikai célzattal tárgyal bizonyos üdvrendbeli kifejezéseket, rendszerbe szedve azokat. Gyakorlatilag ezen csúsznak is el, amikor a másik keresztény kereszténységét vagy üdvösségét kérdőjelezik meg néhányan a keresztény közösségekben, vélekedésekben. Azért mert a legfontosabb elsikkad, nem a tanrendszer tesz kereszténnyé, hanem a Jézus Krisztusba való hit és követése. Például, ki vagyok én, hogy kerek perec kijelentsem, hogy mivel például a katolikus üdvrendbeli teológia eltér az általam helyesnek tartott egyik fajta protestánsi formától, ezért megkérdőjelezzem az ő keresztényi voltukat. Természetesen abból a véleményemből nem tudok fel adni, hogy nem a mechanikus vallásosság tesz kereszténnyé. Aki személyes hitében, megéli  az Úr Jézus Krisztushoz, mint Isten-Fiához való ragaszkodást és életvitelében is valóságos az a törekvés, hogy Jézus Krisztust követi, az keresztény.

  4. Tévedés, amikor szolgalelkűen értelmezik azt az egyházatyai vélekedést(Karthágói Ciprián), hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, extra ecclesiam nulla salus.
      Ez katolikus vélekedés, amelyet IX. Pius dogmává is emelt. Ugyanakkor annak is nyilvánvalóvá kell már válni a katolikus teológiában is, hogy a tényleges látható egyház köre nem feltétlenül esik egybe Krisztus misztikus testével. 

      Protestáns oldalról úgy jön elő hasonlóképpen az üdvösség erős behatárolása, hogy rámutatnak az egyébként nagyon is biblikus igazságra, hogy nincs más út az üdvösségre, csak Jézus Krisztus: János 14:6, “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” - mondja Jézus. 
      Ugyanakkor szerintem, ez nem azt jelenti, hogy Isten mindig egyformán kéri számon az embertől, hogy mit ismert meg Jézusról. Isten mindenkit ismeretéhez mérten tesz felelőssé. Isten igazságos, nem azt kéri számon amit nem tud az ember, hanem az alapján ítél, ami adatott, amivel rendelkezünk.
      Éppen ehhez kapcsolódnak, az előző pontokban is említett gondolatok, hogy nem az üdvösség rendjében, mint tantételben való hit üdvözít, hanem Jézus Krisztus ad örök életet. Ő ezt megteheti szuverén elhatározása és ajándékozása alapján, és nem az ember ismeretének és teológia meggyőződésének mértéke szerint.

      Nos, ezzel mit szeretnék mondani? Megkockáztatom azt a véleményt, hogy az üdvözülés lehetősége túlmegy a mi evangélizációs programjainkban meghirdetett, sokszor merev formuláinkon. Lehet, hogy igen csak meglepődnénk, ha betekinthetnénk a másik világba az üdvözültek seregét meglátva, hogy mennyien vannak ott.
      Sokszor az ember érzete az, hogy az igazhitűség valamiféle mércéje a szűk mennyország, ahol csak lézengeni fognak a megváltottak, mert ebben az életben Isten olyan magasra tette az üdvözülés lehetőségének a mércéjét, hogy kevesen ugrották meg azt. Arról meg már nem is beszélve, hogy túl kevés embernek van csak tisztán hirdetve...
       
  5. Probléma lehet, hogy túl magabiztosak vagyunk olyan kérdéseket illetően melyek egész egyszerűen nem a mi hatáskörünkbe tartoznak.
      Ez ellentétben állhat az első pontban írtakkal, ahol éppen a túlzott bizonytalanság a probléma. Ugyanakkor nem árt a másik végletet is látni, amely felfuvalkodottsághoz túlzott magabiztossághoz vezethet olyan kérdésekben, hogy x, y, z üdvözülhet-é? A kérdés ősi, a tanítványok is ilyesmit kérdeztek Jézustól: ki üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. (Máté evangéliuma 19,26)

Lenne még egy pont, de ennek a tárgyalása messzire vezetne, hogy léteznek olyan vallási közösségek, teológiai értelemben eretnek felekezetek, melyek nem vallják a történelmi keresztény hitet, Jézus Krisztus Istenségében nem hisznek. Következésképpen az üdvösség lehetősége egyedül náluk található, véleményük szerint. Nos, a probléma itt lehet, hogy nagyobb, mivel nem elégséges felnyitni a szemüket, hogy Jézus Krisztus elégséges, mivel maga Jézus Krisztus nem is bír olyan fontossággal a szemükben, hanem a vallási szervezetükhöz való hűség a döntő. A tan rendszerük is ennek van alávetve. Ebben az esetben lehet, hogy a felekezetükkel való teljes elszakadás nyithat utat arra, hogy merjenek szabadabban gondolkodni, a Bibliát úgy venni a kezükbe, hogy a sok segédanyag ne vezesse őket félre. Ugyanakkor bizonyos értelemben az ilyen közösséghez való tartozás és az abból való kiábrándultság lehet akadálya is az egészséges keresztényi megtérésnek, továbblépésnek, mivel olyan lelki sérülések állhatnak a háttérbe, melyek miatt a józan biblikus hitre sem tudnak többé bizalommal tekinteni. Na, de kezdünk túlmenni.....

2014. augusztus 12., kedd

Keresztényüldözés kell az egységhez?

Most, csak hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam klaviatúrát. A napokban elérte a nyugati sajtót is (illetve az inger küszöbét), az a megdöbbentő hír, hogy a szír és iraki keresztények egyes helyeken, rettenetes üldözésnek vannak kitéve, tömegesen végzik ki, fejezik le, feszítik keresztre őket, ahol a szélsőségesek megvetették a lábukat. Ettől a rémségektől, állítólag még a gyerekeket sem kímélik. Sajnos az iraki helyzet csak egy szelet, a világ kereszténységében. A keresztények körülbelül egynegyede él olyan békés társadalomban, ahol nem kell üldözéssel szembenéznie, egyenlőre.
Forrás: hetek.hu


Miközben mi a nyaralásunkkal vagyunk elfoglalva, nézzük a felhőket, időjárás jelentést, hogy vajon holnap fürdeni megyünk-e, vagy inkább kirándulunk, addig testvéreink ezrei rettenetes borzalmakkal néznek szembe. Az még hagyján, hogy ők, de a kis gyermekeik is, akik árván maradnak, vagy apa nélkül, aki nem jön mert a feje ki van tűzve egy karóra a főtéren(ez nem túlzás!). Ők talán éppen valami tömegszálláson, menekült táborban húzzák meg magukat, rettenetes félelemben. Ezek a borzalmak nem valami extrém ritkaságok, hanem, ma tömegesek. Nem ragozom tovább, az internet világában nem nehéz informálódni, (például, itt és itt).

Arab "N" így jelölték meg Irakban
a keresztény otthonokat
Attól tartok, hogy az "N" betűs szolidaritási akció, messze nem fogja elérni a célját (sőt, ma már, pont az ellenkezője látszik, sikerült ki irtani, teljesen elüldözni a keresztényeket bizonyos iraki területekről) mert, egész egyszerűen a világ azon a felén nem a nyugati demokrácia szerint gondolkodnak. Nem számít a szolidaritás és a jelentős társadalmi támogatottság. Lazán kivégzik a másként gondolkodót, de még a gyanú is elég. Ez még hagyján, hanem felhasználva a modern technika és internet világát, az elnyomók véres kivégzések tömkelegét teszik fel az internetre, vagy levágott fejekkel pózolnak, ezzel is megfélemlítve és pánikot okozva. A nyugati demokrácia, immár kezd megdöbbenni, azon a brutalitás özönön, ami most kezd széles körben ismertté és az internet miatt, nagyon is nyersen, horrorisztikusan megjelenni. A fasiszták és kommunisták, valamint más diktatórikus rendszerek, háborús felek is, rettenetes tömegmészárlásokat hajtottak végre, de van ma egy különbség, hogy régebben álcázták a gyalázatos népirtást (vagy legalábbis megpróbálták), míg ma ezek, videó felvétele és kitevése az internetre, részei a megfélemlítés eszközének, valamint ez üzenet is: te sehol nem lehetsz előlünk biztonságban!  -  és valóban, lehet, hogy tényleg ide is elér az üldöztetés előbb, utóbb. Mert miért lenne az én generációm, vagy a következők valamelyike, kivétel, amikor a többséget üldözik?

Egy-két tanulság ötlik most az eszembe: vajon most, akik meghalnak a hitükért, Isten előtt számít az ő dogmatikai nézetük? Vajon nem úgy van, hogy ez a jóléti kereszténység luxusa? Számít, hogy valamely katolikus egyházhoz, vagy, valamely protestánshoz tartoznak? Mi itt a jólétben, kegyetlen elméleti harcokat vívunk egymással, ki-ki a saját felekezetében, teológiai nézőpontjából kritizálva a másikat, megkérdőjelezve egymás hitének a valóságát is. Éppen a napokban olvastam(itt, itt és itt), hogy egy neves amerikai evangéliumi tesó, szentlélekkáromlással hozta összefüggésbe a karizmatikus táborhoz tartozókat. Nem az döbbent meg, hogy a szesszacionistáknak vannak vitáik a kontinuistákkal (csodás kegyelmi ajándékok ideje lejárt, vagy folytatódik), hanem a vita eldurvulása a probléma, amikor az egyik keresztény a másiktól egyáltalán az örök életet is elvitatja. Vagy: "én az igaz evangéliumot vallom, de te a hamisat" - jó lehet, én is, és a másik is, az élő megváltó Úr Jézus Krisztusban hiszünk. Mintha az evangélium, pusztán egy teológiai rendszer lenne - de nem az! Hanem egy személy, Jézus Krisztus és az Ő megváltói munkája. Van ennek értelme? - mármint az ellenségeskedésnek. Tényleg így kell nekünk élni a keresztény világban, bántva egymást, sarat dobálni (magamnak is mondom), amikor a többség, ráadásul mérget vehetek rá, hogy teológiai értelemben nagyon nem az én felfogásomat követő testvéreim az életüket áldozzák, vagy válnak hontalanná, jobbik esetben is állandó bizonytalanságban és a bármikor bekövetkező rémségek árnyékában élnek? Vajon nem kiált felém Isten, hogy állj! Én elfogadom őket, te miért nem? Sőt, ők sokkal többet és értékelhetőbbet tettek, mert szó szerint az életüket adták értem - mondhatja az Úr.

Attól tartok, hogy egy napon sírni vagy nevetni fogunk magunkon, de inkább sírni fogunk a saját szűk látókörű butaságaink miatt. Erősebben fejezem ki magam: megleszünk ítéltetve a biblikusnak tűnő igazsághajszolásunk, de a valóságban gyűlölködő, egymást kirekesztő teológiai sovinizmusunkért. Mert nem az a kérdés, hogy elméletben teológiai értelemben, ebbe, avagy abba a fiókba tolom be magam és másokat, hanem mire megyek a gyakorlatban, amikor valóságos tettekben mérve elfogadva, szeretnem kéne a testvéremet?

Gulácsy Lajos
Forrás: reformatus.hu
Az előző posztomban utaltam nagymamám testvérére Gulácsy Lajos bácsira, akivel néhányszor találkozhattam is, hallgatva az ő, igen mély hitéből fakadó bizonyságtételeit. Akit fiatalon elhurcoltak  egy szibériai szovjet lágerbe, azért mert lelkészként, de engedély nélkül prédikált. Egy valami igen megütötte a fülemet, hogy azokban az években a lágerben semmilyen felekezeti vita nem volt. Amikor Sztálin halála után némi enyhülés volt a fogságban, akkor együtt úrvacsoráztak a különböző felekezetű elhurcoltak, persze titokban, és bor helyett, vízzel. Egység volt, semmi teológia különbség nem jött elő, de amikor ki-ki visszakerült a saját környezetébe, akkor sajnos folytatódtak azok a felekezeti viták, melyek a fogságban megszűntek. Nos, bizarr a következtetés, mikor egyek igazán a keresztények? Amikor erős üldöztetést élnek át. Mert akkor mindenkit megérint az örömteli, de mégis félelmetes igazság, hogy ők testvérek, de a világ szemetei is, akiktől meg akarnak szabadulni. Komolyan, amikor sorba fektetnek, hogy kivégezzenek még egy tucat kereszténnyel, számít, hogy mi a másik teológiája? 

Attól tartok, hogy nem a valóságban élünk, nagyon sokan. Olyan dolgok kötnek le, húzok képzeletbeli határvonalat testvér és testvér közé, magam és a másik közé, amely Isten előtt nincs is.
Foglalkozzak nyugodtan nehéz teológia kérdésekkel, beleáshatom magam az elméletekbe, követhetek általam jónak tartott téziseket, vitázhatok nagyokat, de jó ha tudom, hogy sokaknak ez most luxus és én jelenleg ebben élek, most még. Jó, ha foglalkoztat az a gondolat is, hogy vigyázzak, mert lehet, hogy a határvonalak nem ott vannak, mint ahol képzelem, hanem Isten jobban kiszélesítette azokat!


2014. augusztus 4., hétfő

"Sztalin elvitte az ördögöt és egy angyalt küldött haza"

Mondta, Gulácsy Lajos bácsi a parlamentben. Ahhoz, hogy milyen összefüggésben hangzott el, ahhoz érdemes megnézni ezt a  kis videót, aki nagymamám testvére. (Kárpátaljai ny. református lelkész, püspök) Nyolc évet raboskodott a szovjetek lágerébe, Kazahsztánban. Egyházi házasságkötése, közvetlen előtt, váratlanul hurcolták el, mert prédikált a sztálinista korszakban. Megdöbbentő ma is őt hallgatni. Nem panaszkodik, nem rázza az öklét, hanem Isten útjaként emlékszik azokra a nehéz időkre. Nem tudták a megemlékezés napján belevinni a politikusok a parlamentben, hogy együtt siránkozzon  velük a múlton....

Kárpátalján is foglalkoznak az úgynevezett roma integrációval, de a hívő reformátusok felismerték, hogy a leghatékonyabb nevelés, ha a romák is megtérnek...

" Mondjátok el másoknak is, hogy a boldog élet és a boldog öregség feltétele a munkálkodás és a jó reménység" - Mondta, azt hiszem igaza van, és de messze vagyok sokszor ettől a bölcs életszemlélettől, gyakorlattól.....

Utólag:
2016. November 06., vasárnap, életének 92. évében vasárnap elhunyt Gulácsy Lajos, a Kárpátaljai Református Egyház nyugalmazott püspöke. (Reformatus.hu)

2014. június 30., hétfő

Mindenki üdvözül, vagy, (szinte) mindenki elkárhozik?


Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni, akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni. Olyan tudorokat sem akar nevelni, akik mindent tudnak, mindent jobban tudnak.

 

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is. 

 

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, hasonlatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, ezek szerint, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ (János ev. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet. 

 

A teológiai bal oldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, az univerzalizmus, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem, végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat, nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja. A pokol és a gonosz léte nem örök, hanem ideiglenes, időben behatárolt. Isten világa az örök és minden áthat, elnyel, helyreállít.

 

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezemben van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), amelyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen Isten senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja lehet, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése. hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek. A gyenge pont ugyanakkor relatív, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó az, ha, szinte mindent a pokol lehetőségében és fenyegetettségében szemlél a kereszténység. Szimpatikus lehet az a megközelítés, hogy Isten hatalma, nem csak elviekben terjed ki a mindenségre, hanem pozitívan, valóban mindent átható módon.
 

Sőt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.) 

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik. Az evangélizálás inkább Krisztus bemutatását jelenti, mintsem egy felszólítást mindenki felé.

 

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire. A puritán Jonathan Edwards is írt egy ilyen megközelítést: Bűnösök a haragvó Isten kezében, címmel. A pokol réme olyan nagyon eleven volt, hogy az emberek ettől megrettenve tértek meg. Személyes kérdésem, valóban jó van ez így? Ez lenne a helyes evangelizálás, az örömhír hírdetése? Vajon ez követendő pozitív példa lenne?

 

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a ördögizése, és tévtanozása. Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi, lelkiségi vonulat látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit idáig megszokott. Tisztában kell, lenni azzal, hogy akármennyyire is meghatározó a tan, az (csak) egy modell, egy erősen leegyszerűsített emberi eszköz, a felfogatatlan természetfeletti világ "lerángatása" a nagyon erősen behatárolt földi viszonyok közé.   

 

Amivel egyre inkább szembesülök, hogy noha magamat, teológiai értelemben többnyire, sok szempontból konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom (habár, ma már nehezebben megy ez az öncímkézés, mint régebben), mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak, az igazság szószólói, (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői. Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak. Arról nem beszélve, hogy valóság sokkal tágasabb, mintsem, hogy be lehetne rendszerezni, katalogizáni. Ez csupán az ember igénye, és elméjének a produktuma, hogy biztonságosabban mozogjon, hogy ne tévedjen el. Ez egy emberi igény, nem objektív isteni kinyilatkoztatás.

 

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok amelyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent, és végső soron minden Isten tervét munkálja. Ebben Igaza van a kálvinizmusnak. 

 

Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései (habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határ kérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellett szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.  Amúgy is, a Szentírás nem ezért van, hanem, hogy az ember lelki, szellemi fejlődését elősegítse, támogassa. Istenre mutat, nem pedig egy tanrendszerre.  

 

Az üdvösség valójában nem is tartozik az ember kompetenciájába. Isten nem szorítható be egyetlen emberi sablonba sem! Az ember, újra és újra megteszi, csak ez nem a valóság. Ez nem több egy elképzelésnél, egy emberi elmbeli tudati modellezésnél. Ez mindig emberi lesz! A teológia segíti az ember elméjét, hogy rendszerezni tudjon, azonban a spirituális világ, Isten világa, mindenen túl mutat. Istenről is nagyon is emberi gondolataink vannak, olyan ez amikor a hangya a maga intelligenciájával megpróbálja megérteni az emberi intelligenciát, amire persze képtelen. Az ember és Isten intelligenciája között még nagyobb a különbség, mármint a testi állapotunkban. Ezért jobb hallgatni, elhallgatni! El kell jutnunk oda, hogy meghaladjuk a rendszerező, nagyon is emberi logika mentén felépített elgondolásainkat! 

Ez már viszont egy másik téma…. 


2014. április 8., kedd

Megtérés egy pillanat alatt?

Caravaggio: Pál apostol megtérése 
Isten Lelke belép az ember életében, ezt sokan átélhetik, de vajon tényleg úgy van, hogy mindez egy pillanat alatt, katartikus élmények kíséretében történik?

Legtöbbször Pál apostol a damaszkuszi úton való megtérése ugrik be, mint a megtérés klasszikus bibliai példája, pedig eszünkben sem jut, hogy itt Isten nem egy modellt ad, hogy azt az ember kénye kedve szerint alkalmazgassa, hanem éppen Isten hatalmáról és szuverenitásáról tanít, amely nem az ember elképzelésén alapszik.
 
Keresztényként evidens számomra, hogy Isten megszólít és erre az ember válaszol. Amikor valaki legbelül, személyesen érintve van Isten hívásától ez nagyon sok esetben katartikus, elsöprő erejű. A tapasztalat ugyanakkor az is, hogy nem mindenkinél ilyen fergeteges megtérés történik.

Ezzel még nem is lenne gond. A probléma azzal van, hogy az ember szeret sablonokban gondolkodni. Ha valaki olyan környezetben, családban, közösségben nőtt fel, ahol a hangsúly a drámai megtérésen van, akkor maga is önkéntelenül megpróbál igazodni ehhez. Ebből sok probléma születhet. Ugyanis nem Isten Lelkének a munkája kerül előtérbe, hanem egyfajta emberi sablon, erőltetés, erőlködés, netán emberi dicsekvés.

Klasszikus eset a hívő szülők gyermeke. Akitől szinte elvárják, hogy valami hasonlót mutasson, mint mondjuk a megtérő bűnöző, akinek igen látványos lehet az Istenhez fordulása. A fiatal hallja az ilyen beszámolókat, tanítást kap a megtérés fontosságáról és szembesül a saját sutaságaival, kísértéseivel, talán emlékszik is valamiféle döntésre, de hát ez nem olyan fergeteges, mint azoké akikről mintát szokás venni, akiket oda lehet állítani az emberek elé.  "Tessék megnézni őket, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett" - mutathatnak egyesek a sztárolható hívőkre. (Megjegyzem, hogy sokszor ezek az emberek éppen nem ezt szeretnék elérni, de a hallgatóság rosszul emeli ki a szavaikat, tetteiket.) Mi történik ilyenkor? A hívő gyermek, fiatal megpróbál igazodni, ebből lesz a „százszori” megtérés az állandó döntés, kicsi eredménnyel, majd a kétely, rosszabb esetben a visszafordulás. Az eszükben sem jut, hogy végre abba kéne hagyni ezt az állandó döntéskényszernek való engedést, mert immár az nem a valóság, hanem egy olyan zakó amit nem rájuk szabtak. Isten munkája nem a külső erőltetésen alapszik.

A jó hír az, hogy nem kell produkálni! Istennél az új élet egy maghoz hasonló, mely csírájában megfogan és növekszik. Isten találkozik az ember bensőjében és ez a találkozás sokszor egyáltalán nem drámai, hanem inkább mély. Igen vannak drámai megtérések, de nem az emberen van a hangsúly. Istent nem kötik az emberi formák, emberi sablonok. Az sem egy utolsó észrevétel, hogy ráadásul sokszor az ember hajlamos hamis illúziókra, sőt, dicsekvésre, hőzöngésre. „Én ennyi és ennyi bűnt hagytam el, és nézzétek, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett bennem!” Ezzel csak az a probléma, hogy az egyik legalattomosabb kísértés és bűn még ott maradhatott, ez a hiúság. Az illető magára tereli a hallgatóság csodálatát.

Néhány kérdést és válasz szeretnék megfogalmazni a jobban érthetőség kedvéért.

Ha ez így van akkor nem is kell megtérni?
Dehogynem! Ugyanakkor minden emberben sajátosan egyénileg megy végbe az Istenhez fordulás, nincsenek sablonok!

Milyen sablonokat állíthatnak fel az emberek?
Könnyek közötti megtérés, melyeket drámai módon emberek előtti bűnvallás kísér.
Mond el a megtérők imáját és akkor örök életed lesz! … Lehetne még más példákat is felhozni.
Nem szabad azt elfelejteni, hogy valóban létezik az, hogy valaki tényleg látványos formában fordul Istenhez. Én csak azt akarom hangsúlyozni, hogy nem szabad Isten munkáját sablonokba szorítani!

Na, de! Az újjászületés ugyanúgy látványos, mint ahogy a baba megszületik. Nem akarod túlságosan elvenni az élét a megtérés fontosságáról?
Nos, a kép egy kicsit sántít. Ugyanis a biblia nem egy baba születéséhez hasonlítja az új életet, hanem inkább egy maghoz, mely megfogan. Isten Igéjének magja az emberben megfogan, ez az újjászületés, talán helyesebben újjonan fogantatás. A gyermek élete sem a szülőszobán kezdődik, hanem a fogamzásától. Nem, nem akarom az élét elvenni a megtérés fontosságának! Hanem szeretném inkább a helyén kezelni.
Arról nem beszélve, hogy sokszor a keresztények felcserélhető fogalomként beszélnek az újjászületésről és a megtérésről. Az újjászületés nem az ember oldala, hanem Isten titokzatos munkája, ami inkább a mag plántálásának képét hordozza, mintsem a szülőszobáét. A megtérés pedig az ember válasza Isten hívására, mely lehet látványos avagy kevésbé. Lehet, hogy Isten sokkal feltűnésmentesebben munkálkodik egyesek életében mint ahogy mi azt emberek néha szeretnénk látni, netán sürgetni. A hangsúly azon van, hogy Isten megszólít és az ember ezt nem hagyja figyelmen kívül.

Egyesek életében mégis látni, hogy pozitív változást hoztak bizonyos megtérési formák. Akkor, hogyan is van ez?
Vannak gyülekezetek, mozgalmak, melyek viszonylag nagy hangsúlyt helyeznek bizonyos formákra, sőt látható, hogy ezeket eredményesen is alkalmazzák. Ugyanakkor ennek két oldala van.
Az egyik, hogy az ember nem végezheti azt el, amit Isten tesz. Ami látszik, az nem biztos, hogy az ami belül zajlik. Mint ahogy az előző cikkemben téma volt, hogy az ember szeret rendszerekben, sablonokban gondolkodni és nehezen emészt meg egy más rendszert. Ugyanakkor Istent nem kötik ezek a sablonok. Ez nem azt jelenti, hogy ezekre nincs szükség, mert a józanul gondolkodó ember igenis jó rendszereket állít fel. Ugyanakkor annak is tudatában van, hogy ezek modellek, melyeket nem szabad kizárólagosan felfogni, A probléma ott kezdődik, amikor valaki a másikat lefricskázza, mert nem illik a saját rendszerébe.
A másik oldal, hogy Isten bizony alkalmazkodik, azaz leereszkedik az emberhez. Lehet, hogy eretnekségnek tűnik, de Isten tud úgy munkálkodni valóságosan a Katolikus százféle lelkiségi irányzatában mint a Protestáns százféle gyülekezetébe, hogy ténylegesen elérje az egyes emberben az üdvözítő tervét. Ez nem azt jelenti, hogy ahol Isten munkálkodik, ott mindennel egyet is ért, netán igazolná azt. Hanem éppen Isten szuverenitását jelenti, hogy nem függ az embertől, de az emberért mindent megtesz.

Összefoglalva: a megtérés egy pillanat? Nem hinném, hogy ilyen egyszerű a válasz is. E kérdés mögött az evangéliumi protestáns keresztyénség egyes elképzelései, netán bibliai megtérés fogalmának bizonyos értelmezési kísérlete húzódik. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Isten e fölött áll. Isten munkája mélyebbre mutat. Amikor az ember válaszol Isten hívására, az lehet egy olyan tudatos IGEN, döntés, mely az itt és mostban katartikus is lehet, de azt nem szabad elfelejteni, hogy Isten már előbb munkálkodott az emberben. 
Istent nem kötik az emberi elképzelések, modellek, formák.





2014. január 7., kedd

Nem értjük egymást!

Igazából figyelni sem akarunk egymásra, nemhogy valamit is megfontolni.. Vajon miért?
Lehet, hogy egyszerűbb oka van annál, mintsem a Bibliához való hozzáállás kérdése? Ez az egyszerűbb ok ugyanakkor összetettebb is.

Megszámlálni sem lehet azt a sok teológiai rendszert melyek, egymással ütköznek. Késhegyig menő viták, elhatárolódások léteznek. Vajon mindez törvényszerű? Tényleg arról van pusztán szó, hogy egyesek az Ige tiszta tanítását semmibe veszik?  Most nem az a célom, hogy ebben igazságot tegyek, mert nem is lehet, mint ahogy említettem is, sokkal több rétű a probléma. Protestáns oldalon rengeteg felekezet, egyház, teológiai irányzat, iskola, gyülekezet valamint, egyének vitatkoznak, érvelnek az Ige és magyarázata körül. A felekezeteken, egyházakon belül is számos nézetkülönbségek léteznek. 

A katolikusoknál sem egyszerűbb a helyzet, hiszen számos lelkiség, rend, kegyességi irányzat létezik, melyek jól körülhatárolhatók és egymástól is elzárkóznak. Most ezzel a témával sem szeretnék foglalkozni, hiszen nem vagyok járatos a katolikus berkekben. Igaz kifelé ott van az egyházi tanító hivatal, mint kötelező iránymutató, de belül ott sem egyszerű a helyzet.

A gond valójában ott van, hogy mindenkinek megvan a maga rendszere, mely egy zárt egységet képez.

Hogyan alakulnak ki a rendszerek? Vegyünk például egy gyülekezetet. Minden keresztény előtt világos, hogy nem lehet összevissza beszélni, tanítani, képviselni dolgokat. Szükség van egy keretre. Vajon biztos, hogy az a keret amiben egy gyülekezet mozog az a biblikus és szükségszerű a másként gondolkodótól az elhatárolódás?

Igen elképzelhető, mert vannak alapvető biblikus igazságok, amelyeket nem lehet feladni. Például: Jézus az Isten Fia, aki megváltott és feltámadt. A bűn az bűn (amit a Szentírás annak nevez) és nem csupán egy lehetőség, másság, elfogadható életmód. A probléma ott van amikor az egyes emberekhez közelítünk és ahelyett, hogy egyénileg értékelnénk, tanácsolnánk, helyette rendszerek általános igazságaival kezdjük bombázni. 

Mik is ezek a rendszerek? Ha egy adott keresztény gyülekezetet nézzünk, akkor nagyon nehéz feketén-fehéren ítélni. A közösség valamikor megszületett a történelem adott pontján, egy adott kulturális miliőben, adott egyéniségekkel, aki magukkal hozták a saját gyarlóságaikat, erősségeiket, neveltetésüket, biblia értelmezésüket, annak változásait és a tapasztalatukat, személyiségüket, stb. Kialakul egy irány. Ebben folyamatosan haladnak előre, csiszolódnak, korrigálnak, megvédik a maguk igazát, és így tovább... Kialakul egy gyülekezeti kultúra. Ez a kultúra sohasem független az őt körülvevő társadalomtól, hiába is szeretnék sokan annak látni. Akik bekerülnek itt szocializálódnak, az egyéni életük összefonódik azzal a rendszerrel amiben élnek. Az emberek jönnek, mennek, a vezetők is változnak, cserélődnek, a gyülekezet alkalmazkodik, hol jobban, hol kevésbé. A lényeg, hogy adott egy rendszer, egy szerveződés, amiben ha valaki alkalmazkodik, akkor befogadják, ha nem,.. le is út, fel is út.

A probléma nem ebben lenne, hiszen mindannyian benne vagyunk egy rendszerben, családban, kultúrában.

Mindenhol vannak normák, melyekhez jobb ha tartjuk magunkat!

Ugyanez igaz a teológia gondolkodásra is. Teológusok a történelem adott vonalán, adott kulturális közegben személyes habitusban megalkotják az értelmezés, magyarázat vonalvezetését és következtetéseit. Ezek lehetnek egész helytállóak, avagy bibliai értelemben kevésbé.

Amire szeretnék rámutatni, hogy a rendszerek viszonylag zártak.

Ugyanez igaz az egyéni életünkre is. Összetett lények vagyunk, akik a magunk zárt világában gondolkodunk. Ugyanakkor változunk, de nem léphetünk ki a személyiségünkből, társadalmunkból, kultúránkból, jó és rossz hozottságainkból. Igen, keresztényként mondom, hogy meg kell térnünk, de nem leszünk más személyiségek! Jellemünk változik, de nem az aki vagyok, vagyis, a személyiségem. 

Változik a gondolkodásmódunk, a hozzáállásunk bizonyos dolgokhoz, de egyénileg is zárt rendszerben élünk, mert egész egyszerűen ez adja a tartásunkat, biztonságérzetünket. A zárt rendszert nem úgy értem, hogy változhatatlan, hanem körülhatárolt. Mindig vannak dolgok amiket betudunk illeszteni, integrálni, vagy éppenséggel kidobni, de nem hullhatunk szét! Aki szétesik, az pszichésen is komoly bajba kerül!

Nos, nem értjük egymást, mert más rendben gondolkodunk. Nem fogadjuk mindenestől el a mást? - Nem baj! A probléma nem is ezzel van, hanem ha úgy érezzük, hogy a más rendszer veszélyeztet. Az egészséges veszélyérzet, józansággal párosul. Ha józan valaki lelki értelemben, akkor tud, és csak akkor tud, helyesen mérlegelni integrálni, beilleszteni, avagy elvetni, tartózkodni. Ha nem józan a gondolkodás, akkor jönnek a félelmek, a paranoia, az üldözési képzetek. Keresztényeknél persze mindez álszent köntösben is jelentkezik, hiszen ki akarna bűnben élni Isten ellenségeként? - ilyen képben: ússz szemben mindennel ami körülvesz, mert minden gonosz sátáni, nem kell, hogy barátkozz a világi emberekkel, mert az ördög beszél belőlük! Rosszban vagy az osztálytársaiddal, munkatársaiddal? Tartózkodj tőlük, és ne lepődj meg, mert a Sátán munkálkodik bennük ellened! - mondják.

Természetes a józan gondolkodás nem vesz át mindent. A józan gondolkodás helyesen mérlegel, de nem paranoiás és nem fafejű fanatikus.

Mi a helyzet a teológia "szekerénél" ? Ugyanez! Létrejött egy rendszer, ha úgy tetszik a Biblia alapján.

Ez a rendszer bizonyos értelemben zárt rendszer. Egyik összetevő épül a másikra. Egyig gondolat hozza magával a következőt, természetesen igaz ez a biblikus gondolkodásra is. Egyik rendszer többet képes integrálni, beépíteni a saját világába, a másik szűkebb keblű. Egyiknek "X" a fősodra, a másiknak "Y", avagy "Z", de összességében talán egyik sem rossz, Talán mindegyiknek megvan a maga erőssége, de a gyengéje is.

Ezzel nincs is baj. A gond ott kezdődik, ha pl.  "X" teológiai rendszer (persze, azok képviselői emberek) kirohanásokat intéznek a többi ellen, mert bennük a Sátánt látják. Nem képesek tanulni, józanul mérlegelni, mert elhatalmasodott rajtuk az üldözési mánia és a félelem. 

Az igazság az, hogy tele van ilyennel a történelmünk, egyházunk, családi és személyes életünk. Jól elvagyunk a mi kis világunkban és a másikban ellenséget látunk. Nem a különbség a baj. Még csak nem is az egészséges, józan, netán indulatosra sikerült vita, hanem az alaphozzáállás, a büszkeség, a túlzott félelem, a szűkkeblűség és taníthatatlanság.

Létezik egészséges óvás, tartózkodás, netán indokolt elhatárolódás, ugyanakkor úgy érzem, hogy ezek aránya, mármint a szembenállásé az egyházak életében, indokolatlanul sok. Nem a teológia rendszerekkel van a baj, hanem velünk emberekkel. Természetesen vannak pozitív példák is szép számmal, csak most választ kerestem a különbség bizonyos okaira és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem.

Lehet, hogy van miben előrébb lépni...