2014. december 5., péntek

A radikalizmus útvesztője.

Egy korábbi bejezésemet tettem vissza, mert azt hiszem, komoly problémáról beszél. A keresztyén fundamentalista radikalizmusról. Ugyanakkor a túl konkrét utalásokat, célzásokat kivettem és néhol át szerkesztettem, mert nem célom, az egyes kegyességi mozgalmak konkretizálása, nevesítése. A látszatát is szeretném elkerülni, hogy lejáratok másokat, noha nem tagadom, a bejegyzésnek így is éle lehet.

 Elsősorban azért, szeretném most elővenni a témát mert szerintem nagyon erős támadás éri az evangéliumi lelkületet, de nem ám a liberális oldalról főként (habár onnan is), hanem inkább a radikális  konzervatív részről, ha úgy tetszik a fundamentalista oldalról. Aki magát evangéliuminak definiálja az maga is konzervatív keresztény, legalábbis teológiai szempontból. Mégis sokak szerint nem eléggé. Ezzel a véleménnyel még nem is lenne baj, hiszen mit jelent a nem elég konzervatív? Hol a határ? Maga az evangéliumiság sem egy színű, nagyon sok árnyalata létezik. Számos jellemzőkkel bír, melyek lehetnek pozitívak, avagy éppenséggel gyengeségek, avagy jelen lehetnek itt is negatív folyamatok.

Egy biztos, hogy Jézus Krisztus személye, aki Isten-Fia, valóságosan emberré lett és megváltást hozott, aki összeköti a keresztényeket. Az evangéliumiak szempontjából igen kiemelkedő szerepe van a Szentírásnak, mely Isten szava, de az ihletettséget inkább organikus formában képzelik el, ahol az isteni mellett az emberi oldal is jelen van. (Ez is egy vádpont, hogy a szövegértelmezésben túlzottan figyelembe veszik az embert, a közeget, és a kultúrát és az irodalmi formákat.) Ugyanakkor a hit és erkölcs dolgában és mindabban teljesen megbízható amelyet Isten a tudtunkra kíván hozni.

Az evangéliumi lelkületű kereszténység alapvetően türelmes, bizonyos szempontból nyitott. Nyitott abban az értelemben, hogy tudja, hogy Jézus Krisztus nem csak az övé és ezért türelmesebb a más nézőpontot vallókhoz. Jézus és az evangélium nem köthető csak egyféle bibliai látáshoz, kultúrához, egyházhoz, bibliaértelmezéshez. Az evangéliumi keresztény lehet bármely felekezethez tartozó, hívő ember, aki képes felekezet feletti gondolkodásra a történelmi biblikus keresztény hit mentén. Lehet egy fajta teológia elkötelezett híve, lehet az kálvinista vagy arminiánuszi, karizmatikus vagy antikarizmatikus, vagy ezek valamely keveréke, így tovább. Az ekkléziológiai (egyháztani) kérdések számára, nem alapvetőek (noha lehet fontosak), ezért képes a jó értelembe vett ökumenikus nyitottságra.
 Csak még mielőbb néhány ököl megmarkolná a képzeletbeli követ, hogy azokat nekem dobja képzeletben, vagy virtuálisan, csak csendben említem, hogy az ökumenikus, nem minden értelmében, mindig olyan borzasztó. Erről is volt már szó, itt. 

Ugyanakkor konzervatív, mert hisz  a feltámadott Jézus Krisztusban, a biblia csodákban a Szentírás tekintélyében és a Szentírás változhatatlan erkölcsi normáiban. Részletesebben Fabiny Tibortól itt,

Mindezen jellemzőket csak nagyon röviden érintettem és nem eveztem mélyebbre, csak érzékeltetni szerettem volna, hogy körül írható és meghatározható az evangéliumiság, mely nem tér el a történelmi konzervatív hittől teológiai értelemben.

Mégis igen erős támadás érkezik újra és újra a radikális oldalról. Az evangéliumi lelkiség sokszínűséget lát a kereszténységben, mint egy virágcsokorban, amiben tud szabad lelkületű lenni(habár nem kritikátlan). A radikális fundamentalista pedig a sokszínűségben veszélyt lát, egyfajta keresztény szinkretizmust, összemosást, melytől nagyon kell óvakodni.Természetesen nem kell egyetérteni,mindenben. Lehet dolgokat megvitatni, de ezekre a támadásokra  nehéz reagálni, mivel nagyon sok esetben alaptalanok, feltupírozottak, avagy egyenesen rágalmazóak. Természetesen a súlyuk is különböző, hiszen más és más formában hangzanak el.  

 Észreveszem, hogy egyes támadó megnyilvánulások mögött  nem egyszeri esetek állnak, hanem bizony tendenciákról beszélhetünk. Nem olyan egészséges kritikus hozzáállásról beszélek, melyekre tényleg szükség van, hiszen az evangéliumi világban tényleg megfigyelhetők érdekes tendenciák is, melyek nem mindig pozitívak. A radikális keresztyénség, ha úgy tetszik, bizonyos fundamentalista körök sokszor szélsőségesen, másokat kirekesztően támadnak, szinte mindent, ami/aki nem olyan felfogású, gondolkodású mint ők. Interneten, nyilatkozatokban, különböző körökben, igehirdetésekben, gyülekezetekben.

A keresztény fundamentalista gondolkodásról érdemes annyit megjegyezni, hogy aki profán értelemben használja az bizony eltéved és hibás következtetést vonhat le a kereszténységet illetően. Ez nem olyasmi mint mondjuk az iszlám fundamentalizmus. Messze nem az. Most ezt nem részletezném, csak annyit, hogy ennek az irányzatnak biblikus teológia gyökerei vannak, a Biblia tekintélyének a megvédésében.  Ugyanakkor történelmi fejlődésében nem állt meg a hit alapigazságainak a képviselésénél, hanem bizonyos értelemben radikalizálódott. Támadva, megbélyegezve, hangoskodva, hamis és veszélyes irányultságot, démonizáltságot tulajdonítva a kereszténység tőlük eltérő ágainak. E szerint veszélyes, félrevezető, vagy tévtanító minden olyan keresztény/keresztyén aki valamiféleképpen összejátszhat a katolikusokkal, netán ökumenizmussal, karizmatikussággal gyanúsítható, netán elfogadja őket. (Ha karizmatikus oldalról való radikális, akkor pont az ellenkezőjét állítja: ha antikarizmatikus, akkor Szentlélek káromló, és az ilyentől óvakodni kell!)

 A radikalista fundamentalizmus nem felekezet függő, noha egyes esetekben ez némely közösségben túlzottan jellemző lehet és töményebb formában fordulhat elő.

Jó néhány internetes írás kering, amelyek letévtanítózzák az olyan evangéliumi személyeket mint John Stott, C.S. Lewis, Billy és Franklin Graham,  James Dobson, Philip Yancey, Rick Warren, Timothy Keller, stb. Vagy az olyan írásokat melyeket ezek az emberek írtak, de még a Mai Ige áhítatos kiadványt is tévelyítő írásnak titulálják. Sokszor egyenesen rágalmazó módon támadják ezeket a személyeket, mint akik összedolgoznak az okkult, szabadkőműves új világrend képviselőivel, de jobbik esetben is eltértek az evangélium igazságától és egyenességétől, beálltak a liberálisok vonalába (noha nem mindig tudják meg indokolni, hogy pontosan ez mit is jelent). A forrásaikat igazán meg sem jelölik, vagy csak igen rejtélyes rövidítésben, avagy egyes állításaikat igen kicsavart formában, manipulatív formában idézik. 

 Számomra elfogadhatatlan az ilyen hozzáállás, mert ezek már egyfajta összeesküvés, konspirációs elméletnek látszanak, amiket tényként közölnek, pedig csak rosszindulatú, de az igazság és az igazi biblikusság mögé bújtatott kibicsaklott gondolkodási módok. Ezek a vélemények az általuk említett összefüggésekben egész egyszerűen nem igazak, illetve nincsenek ilyen egyenesvonalbeli összefüggések. Az antikrisztusi rendszert látják olyan helyen is, ahol ez nem jogos. A legszomorúbb a manipulatív, rágalmazó érveléstechnika, ahogy összehozzák az evangéliumi világot és azok képviselőit  a sötét okkult, parázna hátterű rendszerekkel. Az a véleményem, hogy személyesen ugyanaz a rögeszmés hatása, mint amit általában az ember megfigyelhet, amikor valaki magáévá tesz egy összeesküvés elméletet és a foglya lesz.

Kép: parokia.hu

Az ilyen ember foglya az elméletének, amit ő valóságnak hisz. Például meglát egy könyvet, amit mondjuk C.S Lewis, J. Stott, R.Warren, B.Graham stb írt, vagy valahol hallja a nevet, és már sem tud másra koncentrálni, csak a hamis hitre amely megtévesztően, álnokul eljut, például ezen embereken keresztül a szegény, gyanútlan, megtévesztett hívőkhöz. Az ilyen egészségtelen, radikalista, aztán képtelen a vitára, a párbeszédre, mert a másik oldalon a Sátánt látja és nem az embert. Persze ki akarna a Sátánnal tárgyalni? No, ilyenkor kezdődik a nagy igefelolvasás a tévelygőkről, az átkokról a tévelyítőkről, a beférkőzött farkasokról, a követőkről akiknek viszket a fülük, (mert Jézus is Igével verte vissza a Sátánt).  Persze mindezt teljesen önkényesen, összefüggéseiből teljesen kiragadott biblia idézetekkel. Az ilyen ember(csoport) mérhetetlenül magabiztos, mert teljes mértékben bizonyossága van, hogy az az igaz út, ahogy ő gondolja és figyelmeztetnie kell a megtévedt keresztényt. Arról, hogy a másik tévelyeg, egész biztos, ebben nem inog meg, különben is,  veszélyes dolgokba belegondolni, netán kérdezni, netán néhol kételkedni! Az ilyen gondolkodás nem ismeri a felszabadultságot, a szorongástól való szabadságot, mert folyamatosan ellenséget lát, aki megtámadja az ő igaz hitét. Megvan győződve, hogy az a szentség útja, ha mindattól elzárkózik és másokat is figyelmeztet, ami szerinte valamilyen módon egy picit is veszélyes a tiszta hitre nézve. Ezért életének kulcs szava: a veszély, veszély, veszély!

Életének a fő jellemzője a veszélytudat és másokat is igyekszik ilyen irányba terelni. Nem tudja, hogy egy teljesen egészségtelen életfelfogást követ és igazából az a veszélyes ahogyan szélsőségesen megítéli a többi keresztyént, legtöbbször teljesen mesterségesen kreált vádak alapján.

Ebben az a nehéz, hogy a hívő ember egészséges formában is megéli a bűn és a sötétség ellen való harcot. Veszély pedig tényleg van és szellemi valóság a gonosz erőkkel való küzdelem. Ez a belső küzdelem mégis párosul Krisztus felszabadító erejével, szeretetével és kegyelmével. Ez nem ugyanaz mint a radikalizmus kárhoztató és ítélkezős magatartása, mely a környezetére és minden másra is rávetíti az ördögi- konspirációs veszélytudatú hitvilágát.

Ez a fajta radikalizmus nem ugyanaz mint az evangélium radikalizmusa. Az evangélium abban az értelemben radikális, hogy az egyes ember kérlelhetetlenül szembe találja magát a saját bűneivel, félelmével, Istennel való szembeállásával. Ugyanakkor Jézus Krisztusban megismeri az ezektől való szabadulást is. Amely olyan lelkületet szül, amely könyörületes, mások felé kész többet tenni, mint ami elvárható. Bizonyos értelemben tehát, az evangéliumi hit is radikális, mert a változhatatlan evangélium talaján áll, mely nem kultúra és személy függő az igazság tartalmát tekintve. Az evangélium megélése mégis változatos, Krisztus nem sablonosan munkálkodik. A változhatatlan igazság, változatos formákban érvényesül. A biblikus hitben természetesen, az egyes ember, mind a gyülekezet szembekerül bizonyos hatásokkal, melyek el akarják tántorítani a Krisztus iráni hűségtől. Ugyanakkor az egészséges, józan vigyázás semmiképpen nem hasonlítható a paranoid mindenütt ellenséget látó rögeszmés félelemhez, amely képtelen felszabadultságra és ezért mások felé is inkább a gyanakvás és félelem légkörét árasztja.

Az evangélium nem változik, és nézetem szerint az evangéliumi világban sem változott! Meggyűződésem, hogy Isten különös módon megőrzi az övéit. Lehet, hogy nem egységes a kereszténység biblia látása a kevésbé fontos, nem alapvető kérdésekben. Elismerem, hogy vannak negatív folyamatok is, melyek felett az Ige  és az idő valamint a megpróbáltatások ítéletet mondanak.  A fentebb említett evangéliumi vezetők és írók sem tévedhetetlenek, nem is kell tőlük mindent elfogadni. Lehet, sőt, kell, kritikusan dolgokhoz hozzáállni, de a sorrend és a hangsúly nem mindegy! Lehet, hogy több az ami épít, akár ezen személyeken keresztül is, és ez van előbb! Vannak folyamatok melyek a nyugati kereszténységben komolyan aggasztóak, de vannak folyamatok melyek sokkal inkább azt mutatják, hogy Isten szereti és megsegíti a népét, akik nem egyszínűek.
Isten őrizzen, hogy  meghatározzam, mi Isten kedvenc színe!


2014. november 23., vasárnap

Kell vezekelni?

A vezeklés szó hallatán legtöbbször az önkorbácsoló, mindenféle önkínzást alkalmazó bigott vallásos ember juthat az eszünkbe, akinek nem sok kapcsolódása van a világ felé, hanem attól elvonultan, azt megvetően önsanyargatóan él. Igen volt ilyen is, de nem csak ezt veti fel a kérdés (mert szerintem messze nem erről van szó). Hanem, van  józanabb perspektívája a vezeklésnek, mint keresztényi gyakorlatnak? 

Ez attól függ, hogy miként közelítünk a témához. Protestánsként? Katolikusként? Bibliailag? Népi vallásos hiedelem szintjén? A válasz erre a kérdésre is ennek megfelelő, mármint figyelembe kell venni, hogy milyen háttérből indul a kérdés és milyen a válaszoló vallási háttere és a motivációja.

Protestánsként szinte biztos a teljes elutasítás. A szó hallatán is, ha csak nem elítélendő módon beszél róla valaki, már rögtön "lehúzásra kerül a redőny". Egy vérbeli protestáns hallani sem akar róla. Dogmatörténetileg szemlélve nagyon világos a bejárt út. Az elutasítás a katolikus egyház kegyelemtanának az elutasítása miatt van, amelyben az üdvösség eléréséhez a hit mellett a jó cselekedeteknek, a szentségeknek és a kirótt penitenciáknak is szerepe van. A protestáns felfogás, egyedül kegyelemből elv, gyakorlatilag nem enged tovább látni és sokszor szélesebb spektrumba is átgondolni a kérdést. Természetesen, ez elméleti, és teológia síkon is igaz, de vannak ennek gyakorlati következményei is, és nem mindig pozitívan, de ne rohanjunk előre!

Katolikusként közelítve a témához(ez nehéz lesz, mert nem az vagyok), szerintem meg kell különböztetni az egyház hivatalos tanítását a vezekeléssel kapcsolatban és a népi katolikus vallásos felfogást, melyek nem mindig fedik egymást. Természetesen katolikus oldalról nem tudom alaposan kifejteni, mivel én magam nem vagyok katolikus, nemhogy képzett ezen a vonalon. Egyszerűen megközelítve, ahogy megértettem, a katolikus teológia szerint, a bűnbánat és a jóvátétel kapcsolódik egymáshoz. Az ember vezekelése kapcsolódás Krisztus szenvedéseihez, amelyben kéri Isten irgalmát. A vezeklésnek a katolikus felfogás szerint van egy irányultsága is, mely az ideig tartó büntetés elengedését eredményezheti.

Népi vallásos felfogás szerint a pap által kirót penitencia elégséges formában ellensúlyozza a bűnöket, melyeket az ember elkövet. Ezért lehetséges az az általános felfogás, és az egyház tanításához képest is torzult felfogás, hogy „ a nyugodtan” elkövetett mindennapi bűnök úgy is megvannak bocsájtva, ha a katolikus személy él az egyházának a szentségeivel és a gyónás alkalmával kirótt penitenciát komolyan veszi. Mert ez úgy sem olyan nagy, néhány miatyánk, üdvözlégymária, és kész. Természetesen ez egy mindenképpen torz felfogás(szerintem a katolikus teológia szerint is), mely nem a bűnbánatra teszi a hangsúlyt, hanem a vétkezhetőség lehetőségével kecsegtet. Egy valamivel nem számol, de azzal nagyon nem, hogy Isten a szívek vizsgálója és elsősorban a szív állapotát nézi, és nem téveszthető meg kegyes formalitásokkal és álkegyes vallásos gyakorlatokkal.

Bibliailag vizsgálva a vezeklést, elsősorban Krisztus vonatkozásában jön elő, mégpedig az elégtétel(satisfactio) oldaláról. A tökéletes elégtételt Krisztus cselekedte meg, ahogy a Szentírásban van: 

Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, … Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk. 2Kor.5,19.20.

Az ember vonatkozásában, a Szentírásban találkozunk azzal a páli gondolattal, hogy ami hiányzik, hátravan Krisztus szenvedéseiből, azt Pál kiegészíti a testében: Kol.1,24 Természetesen e szakasz értelmezése felvet bizonyos kérdéseket, de semmiképpen nem kérdőjelezheti meg Krisztus megváltásának az elégségességét.

Protestáns oldalról is létezhet torzulás akkor, amikor nagy vehemenciával támadva van minden emberi jó cselekedet, akár a jóvátétel, akár a vezeklés gondolatához kapcsolva is. Ez a torzulás gyakorlatilag hasonló következtetésekhez vezethet, mint a vallásoskodó, álkegyes népi katolikus oldalról. Valami ilyesmit mondva: Krisztus áldozata tökéletes ezért nekem nem is szükséges bármit is tenni, úgy is felesleges. Ha vétkezek, hát csak megvallom és kész, ha megint, megint, megint, …. , és kész. Ez ugyanoda vezet, a bűnt félvállról való veszi, és semmilyen gyakorlati, látható következmény nincs a bűnbánatnak.

Nézzünk egy biblia példát, amely ennek ellentmond: Lukács evangéliuma 19. rész:

1
Jerikóba érkezett, és végigment a városon.
2
És volt ott egy Zákeus nevű ember, egy gazdag fővámszedő,
3
aki igyekezett Jézust látni, hogy ki ő, de a sokaságtól nem láthatta, mivelhogy alacsony termetű volt.
4
Ezért előrefutott, és felmászott egy eperfügefára, hogy onnan lássa, mert arra vitt az útja.
5
Amikor Jézus arra a helyre jutott, feltekintett, észrevette, és azt mondta neki: Zákeus, hamar szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell megszállnom.
6
Erre sietve leszállt, és örömmel fogadta.
7
Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és azt mondták, hogy bűnös emberhez ment be szállásra.
8
Zákeus pedig előállt, és azt mondta az Úrnak: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamivel megcsaltam, annak négyszer annyit adok helyette.
9
Erre Jézus azt mondta neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.
10
Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.
(http://online-biblia.ro)




Zákeus, nem csak egyszerűen megvallotta a bűneit, és elfogadta Krisztus megbocsájtását, hanem bizonyos értelemben vezekelt. Mégpedig abban az értelemben, hogy amit elrontott az emberekkel kapcsolatban, vétkezett ellenük, kifosztva őket a saját meggazdagodása érdekében, azt visszaadta négyszeresen. Vezeklés nem Istennek ad, mert a megváltáshoz nem tud hozzátenni, hanem inkább az embernek ad, mert megváltoztak az emberi viszonyulások. Elvettél, megkárosítottad az embertársad? – Add vissza, mégpedig többszörösen! Szenvedést okoztál? – Enyhítsd a szenvedést! Önzően éltél? – Élj önzetlenül, mások javát keresve, akár azon az áron is, ha hátrányba kerülsz is! Vezekelni, jóvátenni abban az értelemben kell, hogy amilyen eszköz az ember kezében van, azzal kompenzálni kell azt a veszteséget, amit okozott.


Természetesen lehetséges az a helyzet, hogy valamit már képtelenség jóvátenni. Sok ilyen lehet. Mégis, Krisztus követése áldozat vállalással jár, ha nem is pont ugyanúgy, pont azok felé, ugyanott, mint ahol akik felé elrontotta az ember, de Isten kijelölhet egy utat, melyben fellelhetőek azok a jegyek, stációk, amelyek emlékeztetik az embert, itt és itt rontottad el, most van a lehetőséged kijavítani a hibákat. Pál, Saulként üldözte a Krisztus követőket, de megtérése után maga is vállalta azt a sorsot, hogy üldözötté vált, sőt, talán azon felül vállalta ezt az utat, mint ami emberileg elvárható lett volna. A vezeklés, mint vallásoskodó kegyeskedés, amely végső soron ki akar bújni a felelősség alól, ez helytelen. Helytelen teológiailag is akkor, amikor az ember nem képes hinni a megváltásban, mert oly annyira ragaszkodik a saját teljesítményéhez. Ugyanakkor mindenképpen igaz az a megközelítés, hogy a vezeklésben (jó értelemben), ha protestánsként idegen ez a kifejezés, akkor legyen olyan áldozni kész odaszánásban, összekapcsolódunk Krisztus szenvedésével, vállalva az Ö követését és annak minden következményét.


2014. szeptember 21., vasárnap

A félelem vallása

Isten a szeretet, de ha így van miért építünk szinte mindent a félemre? Ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem amikor  Richard Rohr könyvét olvastam. Ezeket a gondolataimat osztanám meg, kiegészítve a könyvből vett idézetekkel.

A félelem vallása egyáltalán nem biztos, hogy jól körül írható vallásosság vagy kegyesség. Sokkal inkább egy éles határral nem rendelkező pszichés szorongás, esetleg fóbia, melynek vallásos jellemzői vannak. Ez a fajta vallásosság, noha lehet, hogy  sok bibliai és teológia igazságot tartalmaz, de mégis egy meghamisított istenképpel rendelkezik. Ez a fajta istenkép szinte minden teológia igazságot képes Istenre nézve felismerni, de egy igen fontos jellemzőt kihagy, vagy alul értékel, leredukál: az Isten szeretetét. 

Az ilyen úton járó ember nem ismeri a szerető Istent. Egyoldalú az istenképe. Szinte mindent tudni vél Istenről, de nem tud számolni azzal, hogy Isten szereti, netán másokat is igen mélyen szeret. Ha elég ismerettel rendelkezik természetesen beszél Isten szeretetéről, de soha nem tapasztalja azt meg. Azért mert úgy gondolja, hogy Isten a maga szentségében először elvár és ha ez teljesült, akkor szeret. Aki így gondolkodik természetesen maga is az elváró, ha teljesíted, akkor méltó vagy a szeretetre típusú csere szeretetet állítja. Az ilyen ember maga is számos téves követelmény rendszerrel terheli meg a környezetét, mivel maga is ezt éli meg lelkileg.

Persze, a szerető Isten nem ugyanaz, mint a maga útját kereső ember, télapó szerű integető nyájas, mindent megengedő istene. Az igaz Isten alapja a szeretet, amely ugyanakkor igazságos és szent, de Ő nem hasonlítható az érzéketlen dogmatista inkvizítorhoz, akit nem érdekelnek az emberi fájdalmak csak az igazság. Hanem szent, abban az értelemben, hogy Isten más, nem olyan mint az ember alkotta istenkép vagy bálványok, amelyek a bűnös ember szeszélyeit és gyarlóságait hordozzák.

A félelem alapvetően azért tud egy zsarnok úr lenni, mert az embert lekicsinyíti, tehetetlenné teszi az olyan óriásokkal, lelki szörnyekkel szemben, akik ellen tehetetlen. Ez lehet egy jó szándékú vallás, hitnézet, vagy valamiféle istenféleség, de semmiképén nem az Igaz-Isten. A félelem vallásossága erre épít és kihasználja az ember sebezhetőségét. Isten egy olyan utat adott Jézus Krisztusban mely nem a fenyegetésre épít, hanem az önzetlen szeretetre és kegyelemre. Amelyhez természetesen szervesen hozzátartozik az alázat és a bűnt megbánni kész lelkület.

Az ember fél, amikor a körülményeiben, élethelyzetében van fenyegetve, mert nem akarja elveszíteni azt, ami biztonságos. A biztonság utáni vágyunk, sokszor megtévesztő is, mert lehet, hogy alapvetően ez nem más mint a félelem. Az ember fél, amikor a lelki egyensúlya látszik fenyegetve. Akkor is fél amikor az "én"-hez, az egóhoz viszonyítja a lehetséges fenyegető következményeket. Ezt az oldalt a legnehezebb felismerni, mivel az ember ritkán őszinte annyira magához, hogy a saját esendőségét mint alapproblémát ismerje fel. A legtöbbször ez a lelki tusa bekenésre kerül valamiféle kegyes mázzal, mely igazolni hivatott, hogy miért vagyok olyan amilyen, és miért érzek, vagy gondolkodok, így és vagy úgy.

A félelem támadóvá tesz, mert a sarokba szorított kutyához tesz hasonlóvá, mely nem lát kiutat máshogy, mint nekimenni annak, ami az egyetlen esélyt adja, mármint a támadó leküzdését. A félelem vallásának előbb utóbb "nekimennek", mert a sarokba szorítás eredménytelen az ember kordában tartására. Isten nem fog támadni akkor amikor éppen a legnagyobb lelki szükségben van az ember. Isten felszabadít lelkileg, nem gúzsba köt. Isten nem elzárja az egyetlen utat a meneküléshez, hanem éppen megnyitja azt. Természetesen ez az út maga Jézus Krisztus, aki igen mélyen szeret és megindul a mi gyarlóságainkon. Vajon miért, nem vagyunk sokszor képesek megbízni benne, hogy nem bántalmazni akar, hanem lelkileg szabaddá akar tenni?

A félelem a saját egóján keresztül képes csak látni. Szinte minden ezen a szemüvegen keresztül szemléltetik. Ahogy  a katolikus gondolkodó és író mondta a Richard Rohr, Minden egybetartozik című könyvében: 

Amit ortodoxiának, lojalitásnak vagy engedelmességnek nevezünk, annak java része félelem ... 
... attól félnek, hogy tévednek, hogy elutasítják őket, hogy nem tartoznak "oda", hogy az egyház nem segíti majd őket, sőt félnek Istentől, akit nem tapasztaltak meg. Lojalitásnak nevezzük, de gyakran csak félelem. A lélek különbségtevő képessége segít felismerni, hogy mi történik valójában. Hogy szeretetteljes engedelmesség vagy félelem rejlik-e mögötte? Őszintén állítom, hogy sokak vallásossága a félelmen alapul, de félelemben nem növekedhet és nem állhat meg ott. Norwichi Juliána így fogalmaz: " a félelmet gyakran alázatként kezeljük, pedig az gonosz vakság és gyengeség... az igazság ellentettje"(Showings, 73.fejezet).

Tévedés ne essék! Nem a történelmi keresztény tanítás ortodoxiája (igazhitűsége) kérdőjeleződik meg, hanem egy lelki attitűd, mely nem a Jézusi szeretetre épít, amely félre ismeri az igaz istenfélelmet.

Ahogy ismét Rohr-t idézem könyve olvastán (96-97 old):

"Az igazi vallás mindig a félelmen való túljutásról szól. Mégis nagyon sokunkat arra neveltek, hogy éljünk kényelmesen, együtt a félelemmel. Legtöbben, akik olvassák e könyvet, azt az idézetet kapták, hogy "Isten félelme a bölcsesség kezdete." (Zsolt. 111,10 és Péld. 1,7) Nekünk úgy tanították, amikor kisgyerekek voltunk, hogy Istentől félni valamiféle erény. A "félelem" szó mind a zsoltárokban, mind a példabeszédekben azt a gyermeki tiszteletet jelöli, melyet egy megbecsült és csodált személy iránt érzünk. Nem a bántástól való félelmet, hanem azt a rajongást és megbecsülő tiszteletet, amit olyasvalaki iránt érzünk, akire felnézünk, akinek átadjuk magunkat. Ez valami egészen más jelentés, amit a "félelem" szó nem ad vissza hűen. Isten csodálatában élni, az már erény.

Vajon képesek vagyunk egy nagy "szemüveg tisztítást" végezni, amely nem a saját egónk félelmein keresztül keresi Istent, netán  így próbál másoknak is útmutatást adni? Hanem Isten önzetlen szeretetében, mely nem tagadom, hogy sokszor kockázatos tett. Mert meghagyja az ember szabad döntési felelősségét és egyáltalán azt, ami még  valamelyest megmaradt az istenképűségből. Természetesen számolva az emberi gyarlósággal, bűnre való hajlamával, elesettségével. Ugyanakkor, mégis előtérben van a kegyelem, mely nem egy zsarnok isten nagylelkűsége, hanem a szeretettel teljes Isten lehajlása...


2014. szeptember 17., szerda

A jó cselekedetek hátul kullognak? - Nem kéne!

Kép, innen
Talán nincs semmi sem annyira rosszul kezelve a keresztény teológiában mint a jó cselekedetek. Mire gondolok? Leginkább arra, hogy a jó cselekedetek túlságosan át lettek dogmatizálva, mind katolikus, mind protestáns részről. Nem is mennék bele ezen fejtegetésekbe, hanem inkább szeretnék arra rámutatni, hogy bizony az emberbaráti keresztényi könyörület, valóságosan látható. A tettekben is megmutatkozó szeretet és a hitből fakadó jó cselekedetek nélkül a kereszténység nem ér semmit.

Nos, lehet a hited, hitem tű pontos biblia igazságú (legalábbis azt hihetem), avagy helyes teológiai felfogású,  de ha nem akarom és nem keresem az alkalmat, hogy az embertársamon, testvéremen segítsek, ami rajtam áll a szükségét enyhítsem, netán ha módomban áll akkor betöltsem, ha ez hiányzik, a hitem gyakorlatilag haszontalan. 

Isten nem azért mentett meg, hogy a magam és a környezetem intellektuális érdeklődését betöltsem, akár bibliait vagy teológiait. Hanem, hogy a jó cselekedeteket, amit Isten elém helyezett, azokkal éljek és a felebarátaimon segítsek. Ez nem azt jelenti, hogy az intellektusnak a Biblia és a teológia megismerésében nincs helye, de a helyén kell kezelni! Nem pótolhatja az Isten által elkészített úton a helyes és jó cselekedetekben való járást. 

Nagyon sokszor mi keresztények felháborítóan közömbösek tudunk lenni embertársaink iránt, már ami a valódi szükségleteiket érinti. Az életünkből és talán még az istentiszteletünből sem a szeretet, az elfogadás, a másik szükségére való figyelés árad, hanem talán egy tanult viselkedésminta. Sokszor templomi vagy gyülekezeti álarc, vagy a  hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás, rosszul értelmezett merev, dogmatista igehűség (vagy annak tűnik) jellemez. Amelyekben igen kevés szerepet kap az Isten által szeretett ember, akit talán éppen Isten  most szeretne megszólítani, a mi tevékeny egymásra  figyelő hozzáállásunk keresztül. Nem kell magyaráznom, hogy természetesen ez nem az elvtelen alkalmazkodási kényszert jelenti, melyben az ember igénye a cél. Ugyanakkor a  lelki és fizikai szükséglete igen fontos. Fontos az, hogy aki a hívő emberekkel kapcsolatba kerül az megtapasztalja a keresztényi szeretet és figyelmességet. Isten nem viaszarcú, komor tekintetű istentisztelőket akar, akik mellesleg lehet, hogy el is vannak telve magukkal.

 Máté evangéliuma 6.
16„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. 

Az Ige általi megszólítás, nem csupán a prédikáló 30-40 perces beszéde, hanem több annál. Ez egy cselekedet, melyben szavak kíséretében, de valóságos tettekben is a másik elé éljük az Igét, bevonzva őt Isten szeretetébe, természetesen Isten Lelke által. Az Isten imádata a Szentírásban összekapcsolódik a tiszta kezekkel, melyek természetesen jelentik Isten megtisztító kegyelmét, de a legtöbb esetben a csalárdságtól mentes, másokon könyörülő életet is.

Alapvetően én intellektuális ember vagyok, az érdeklődéseim is ennek megfelelőek. Sokszor azt gondolhatom, hogy az igazságkeresés, még ha az bibliai is, azok olyan fontosak, hogy megbocsájtható, ha elmegyek egy szükségben lévő mellett. Mindig is nagy hatással voltak rám az olyan missziók, melyek többet nyújtottak annál mint, hogy az embereket figyelmeztették, majd az értelmükre hatva "csupán" a keresztény igazságokról szóltak. A misszió több mint a "csak" szóbeli evangélizáció, mint a megmentés programjának a kihirdetése (természetesen erre is szükség van). A misszió az egész embert szólítja meg, a maga valójában. A valódi szociális és életkörülményeiket figyelembe veszi. Tudomást vesz arról, hogy hiába mondom, hogy térjél meg, ha éhes és nálam van a zsemle, de nem adom oda. Beteg vagy, ne foglalkozz vele, de esetleg tudom a módját, hogy segítséget kapjon. Fázik, de a kabát rajtam van és úgy prédikálok, és lehetne még sorolni...

Azzal is tisztában vagyok, hogy nem lehet mindenkin segíteni, nem is kell ilyen irányba elmenni. Nem fogjuk megoldani a világ baját, de jaj nekünk, nekem, ha Isten által elkészített jó cselekedeteket mellőzöm. Nem vagyok könyüretes, mert esetleg el vagyok telve a hitemmel és a saját istentiszteletemmel?  Vajon ez nem ugyanaz mint a samaritánus esete, aki gyakorlatilag egyedül ismerte fel a sok vallásos ember mellett, hogy az egyébként az etnikailag gyűlölt felebarátja mellett nem mehet el, mert szükségben van? Lk. 10,30-35.

Utolsóként meghagytam egy tévedés említését: protestáns egyes körökben, elég hangsúlyosan emlegetik, hogy Isten utálja az ember minden jó cselekedetét. Mert itt lehet hivatkozni a teljes romlottságra is, ami alól nem kivétel a jó szándék sem. Isten tehát utálja ezt is, mert bűnnel fertőzött.
Nos, szerintem ez tévedés, még ha értem is a hátterét. Mert nem akarják azt sugallni, hogy Isten a cselekedet miatt üdvözít. Talán az istenkép sem helyes, mert egy örökké dühöngő és mindenért büntetni akaró Isten jöhet elő. Ellenkezőleg, az Isten szentsége messze nem jelenti, azt, hogy semmi köze a bűnös emberhez és nem értékel semmit. Sokkal inkább jelenti, hogy Isten más, nem olyan mint a bálványok, akik távol voltak az embertől és rettegni kellett tőlük, mert szeszélyesek és gorombák voltak. A bálvány istenek nem szerették az embert, az Egy-Igaz-Isten pedig mérhetetlenül szereti az embereket és minden eszközt megragadott, hogy megmentse őket. Nem szabad  merev dogmatista szélsőségesnek lenni, mert az egész Szentíráson végigvonul az az alapelv, hogy az istentisztelet utálatos az ÚR előtt, ha azok nélkülözik a másik ember felé való irgalmat, szeretetet és elmegy a szükséget szenvedő mellett, ha azokon segíthetne.

Kép: magyarkurir.hu
  Jakab levele 2. rész:
14Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? 15Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, 16valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? 17Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.

Igen, mint ahogy a reformátorok helyesen mondták, a jó cselekedetek nem üdvösség szerzők, hanem üdvösség jelzők. Tehát nem azért van üdvösségem, mert sok jót tettem, mert nem is tudok eleget tenni, hogy az olyan érdem legyen ami üdvözítene. Hanem, mert Krisztus megmentett és ez arra ösztönöz, hogy jót tegyek, jelzi az új életet, amelyet már megkaptam. Ezen a ponton lehet némi vitám a katolikusokkal, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy akármit is gondoljon a hétköznapi katolikus, ők sem mondják, hogy a jó cselekedetek önmagában üdvözítenének. Természetesen a szotériológiában (üdvözülésről való tanítás)  megmaradnak az eltérések, de szeretném újra aláhúzni azt, amit az előző posztomban is kiemeltem, hogy nem a tanrendszer, a hitvallásosság üdvözít, hanem az élő Jézus Krisztus. Nem confessióban (közösségi hitelvekben) kell hinni az üdvösséghez, hanem személyes hitem kell, hogy legyen Jézus Krisztusban, ez a crédó. Ez kizár minden dicsekvést.

Efézusi levél 2. rész:
8Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; 9nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. 

Eljön egy nap, melyen nem a biblianézetünk és nem a teológiánk, netán az igaznak hitt istentiszteletünk kerül megítélésre. Hanem, hogy a Jézus követésünk mit jelentett a gyakorlatban, mennyire volt jézusi az életünk és cselekedetünk? Jártunk-e azokban az előre elkészített jó cselekedetekben, melyeket Isten készített el?

Efézusi levél 2. rész:
10Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.


2014. szeptember 8., hétfő

Nem jól üdvözülünk? :-)

Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de előfordulhat az az érzés (nyilván keresztény körökben forgolódva), hogy nagyon értenek egyesek ahhoz, hogy hogyan is nyerhető el az üdvösség? Biztos, hogy ennyire tudhatjuk a mikéntre a választ? Vajon a válaszainknak lehetnek vadhajtásai is? 

Keresztényként hiszem, hogy Isten örök életet ad, de, hogy ez mit is jelent és hogyan lehet az enyém és tiéd? - Ezzel foglalkoznék egy kicsit.

Egy blog természetéhez tartozik, hogy egy némileg vitaindító és figyelemfelkeltően közelít a témákhoz. Ezért senki ne lepődjön meg azon, ha a felvetések néha kissé élesre sikerednek.

Az üdvösség tekintetében is igaz, hogy amikor ezzel foglalkozok, néha kicsit megkapargatva a kérdést és a választ, akkor először a vélekedések tarthatatlansága kerül előtérbe. Amikor erről gondolkodok természetesen a Szentírás talaján állva igyekszem tenni ezt, de nem bibliai tanulmányt írok, hanem pontokba foglalva hangosan gondolkodok.

  1. Az ember túl bizonytalan és agnosztikus az üdvösséget illetően.
      Nos, a jó hír, hogy azért Isten nem tart ennyire bizonytalanságban, mert kijelentette, hogy aki hisz Jézus Krisztusban az nem megy ítéletre, hanem annak örök élete van (János evangéliuma 5:24) Ezt a bizonytalan álláspontot sajnos maga a keresztény teológia is sokszor nem direkt módon, de erősíti, amikor az üdvösség rendjéről (ordo salutis) beszél és azt tárgyalja. A különböző felekezetek és teológiai irányzatok egymástól erősen eltérően, időnként pedig egyenesen a másiktól elhatárolódva közelítenek a témához. Amelyek egymással történő összevetése, összezavarodottsághoz, túlzott elbizonytalanodást eredményezhet. Ez vezetne a második ponthoz.

  2. Tévedés, az üdvösségre és annak megszerzésére sokszor úgy gondolni, hogy az egy tanrendszer, amit meg kell érteni és abba kéne hinni, hogy az ember elnyerhesse az örök életet.
      Amikor a teológia az üdvösség rendjéről beszél, akkor ennek nem kéne azt sugallnia, hogy ez egy olyan szisztéma, ami annyira logikus és világos, hogy senkinek nincs más dolga, csak ezt a rendszer tegye a magáévá és akkor az igaz hit birtokosaként elnyeri az üdvösséget. Van egy rossz hírem is, amely nem is rossz, sőt egyenesen jó: ez alapján senki nem üdvözül! Azért mert az üdvösség nem mechanikus hitvalláskövetéshez, hanem egy személyhez Jézus Krisztushoz kötődik. Egyértelműen meg merem kockáztatni, hogy kimondjam, tévedés az egyházak, gyülekezetek és a teológia olyan vélekedése amely az ordo salutis megértéséhez és annak speciális teológia színezetének az elfogadásához köti az üdvösséget. Laza hasonlattal élve, az elektromosság sem akkor létezik és hat, amikor megértettem a fizikáját.

  3. Konkrétan: nincs katolikus vagy református, baptista, kálvinista vagy arminiusi és még lehetne sorolni, hogy milyen üdvösség.
      Minden teológia és biblia tanulmány, csupán csokorba szedi és rendszerezi a teológiai és biblia igazságokat, sokszor nagyon sajátos módon, bizonyos pontokat, jellemzőket kihangsúlyozva, vagy egyenesen túlhangsúlyozva (néha másokat pedig alulértékelve). Indíttatásában sokszor hitvédelmi, apologetikai célzattal tárgyal bizonyos üdvrendbeli kifejezéseket, rendszerbe szedve azokat. Gyakorlatilag ezen csúsznak is el, amikor a másik keresztény kereszténységét vagy üdvösségét kérdőjelezik meg néhányan a keresztény közösségekben, vélekedésekben. Azért mert a legfontosabb elsikkad, nem a tanrendszer tesz kereszténnyé, hanem a Jézus Krisztusba való hit és követése. Például, ki vagyok én, hogy kerek perec kijelentsem, hogy mivel például a katolikus üdvrendbeli teológia eltér az általam helyesnek tartott egyik fajta protestánsi formától, ezért megkérdőjelezzem az ő keresztényi voltukat. Természetesen abból a véleményemből nem tudok fel adni, hogy nem a mechanikus vallásosság tesz kereszténnyé. Aki személyes hitében, megéli  az Úr Jézus Krisztushoz, mint Isten-Fiához való ragaszkodást és életvitelében is valóságos az a törekvés, hogy Jézus Krisztust követi, az keresztény.

  4. Tévedés, amikor szolgalelkűen értelmezik azt az egyházatyai vélekedést(Karthágói Ciprián), hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, extra ecclesiam nulla salus.
      Ez katolikus vélekedés, amelyet IX. Pius dogmává is emelt. Ugyanakkor annak is nyilvánvalóvá kell már válni a katolikus teológiában is, hogy a tényleges látható egyház köre nem feltétlenül esik egybe Krisztus misztikus testével. 

      Protestáns oldalról úgy jön elő hasonlóképpen az üdvösség erős behatárolása, hogy rámutatnak az egyébként nagyon is biblikus igazságra, hogy nincs más út az üdvösségre, csak Jézus Krisztus: János 14:6, “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” - mondja Jézus. 
      Ugyanakkor szerintem, ez nem azt jelenti, hogy Isten mindig egyformán kéri számon az embertől, hogy mit ismert meg Jézusról. Isten mindenkit ismeretéhez mérten tesz felelőssé. Isten igazságos, nem azt kéri számon amit nem tud az ember, hanem az alapján ítél, ami adatott, amivel rendelkezünk.
      Éppen ehhez kapcsolódnak, az előző pontokban is említett gondolatok, hogy nem az üdvösség rendjében, mint tantételben való hit üdvözít, hanem Jézus Krisztus ad örök életet. Ő ezt megteheti szuverén elhatározása és ajándékozása alapján, és nem az ember ismeretének és teológia meggyőződésének mértéke szerint.

      Nos, ezzel mit szeretnék mondani? Megkockáztatom azt a véleményt, hogy az üdvözülés lehetősége túlmegy a mi evangélizációs programjainkban meghirdetett, sokszor merev formuláinkon. Lehet, hogy igen csak meglepődnénk, ha betekinthetnénk a másik világba az üdvözültek seregét meglátva, hogy mennyien vannak ott.
      Sokszor az ember érzete az, hogy az igazhitűség valamiféle mércéje a szűk mennyország, ahol csak lézengeni fognak a megváltottak, mert ebben az életben Isten olyan magasra tette az üdvözülés lehetőségének a mércéjét, hogy kevesen ugrották meg azt. Arról meg már nem is beszélve, hogy túl kevés embernek van csak tisztán hirdetve...
       
  5. Probléma lehet, hogy túl magabiztosak vagyunk olyan kérdéseket illetően melyek egész egyszerűen nem a mi hatáskörünkbe tartoznak.
      Ez ellentétben állhat az első pontban írtakkal, ahol éppen a túlzott bizonytalanság a probléma. Ugyanakkor nem árt a másik végletet is látni, amely felfuvalkodottsághoz túlzott magabiztossághoz vezethet olyan kérdésekben, hogy x, y, z üdvözülhet-é? A kérdés ősi, a tanítványok is ilyesmit kérdeztek Jézustól: ki üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. (Máté evangéliuma 19,26)

Lenne még egy pont, de ennek a tárgyalása messzire vezetne, hogy léteznek olyan vallási közösségek, teológiai értelemben eretnek felekezetek, melyek nem vallják a történelmi keresztény hitet, Jézus Krisztus Istenségében nem hisznek. Következésképpen az üdvösség lehetősége egyedül náluk található, véleményük szerint. Nos, a probléma itt lehet, hogy nagyobb, mivel nem elégséges felnyitni a szemüket, hogy Jézus Krisztus elégséges, mivel maga Jézus Krisztus nem is bír olyan fontossággal a szemükben, hanem a vallási szervezetükhöz való hűség a döntő. A tan rendszerük is ennek van alávetve. Ebben az esetben lehet, hogy a felekezetükkel való teljes elszakadás nyithat utat arra, hogy merjenek szabadabban gondolkodni, a Bibliát úgy venni a kezükbe, hogy a sok segédanyag ne vezesse őket félre. Ugyanakkor bizonyos értelemben az ilyen közösséghez való tartozás és az abból való kiábrándultság lehet akadálya is az egészséges keresztényi megtérésnek, továbblépésnek, mivel olyan lelki sérülések állhatnak a háttérbe, melyek miatt a józan biblikus hitre sem tudnak többé bizalommal tekinteni. Na, de kezdünk túlmenni.....

2014. augusztus 18., hétfő

Mi lehet a probléma, hogy sokszor nem látjuk Isten vezetését?

Remélem, hogy ez egy rövid cikk lesz, de van egy-két gondolat, ami kezd bennem össze állni. Abból indulok ki, hogy keresztények vagyunk, akik küzdünk azzal  a problémával, hogy sokszor egyáltalán nem tapasztaljuk Isten vezetését, annak ellenére, hogy harcoljuk a hit harcát, vagy mondjuk ugyan, hogy vezet Isten, de a valóság azért más, legtöbbször csak az elménk van mögötte.
Vajon miért?

Természetesen sok oka lehet, de most biztos, hogy sem időm, sem hely nincs arra, hogy a témával kapcsolatban, kimerítően bibliai tanulmányt írjak. Nem beszélek arról, a problémáról sem, hogy a nyilvánvaló bűnben élés akadálya Isten vezetésének, hiszen nincs  valódi kapcsolat, vagy ha annak tűnik is, az nem más mint önámítás. Azonban talán néhány fontos dolgot sikerül érinteni, mely az élő hitű és tudatos keresztény problémája lehet, amikor Isten vezetését keresi az életében.

1. Hamis az elképzelésünk Isten vezetéséről, mert nem számolunk Isten gyengédségével. Ő nem ordibál, fenyegetőzik, hangoskodik (még ha extrém esetben találunk is hasonlónak vélhető szituációt a Bibliában, melyben Isten mintha emberi indulattal rendelkezne). Ő nem úgy vezet, hogy megmarkolja a karunkat és szinte beletuszkol, rángat, ebe vagy abba az akaratába, az elménket teletömve mindenféle hangos információs dömpinggel. Hanem, érettségünknek megfelelően (igazodik az ember szintjéhez), biblia norma szerint, csendesen, belül súg. Nos, éppen itt van a problémánk. Nem tudunk türelmesen figyelni, elveszítettük a belső rezdülés érzékelését. Ez a világ dübörög és tele van információval, mi pedig megszoktuk, hogy adat halmazokat dolgozzunk fel, és abból választunk utat, ami számunkra helyesnek és eredményesnek tűnik.

2. Nem tudunk figyelni, hanem hangoskodunk, magunkban, a lelkünkben is. Belül  toporzékolunk, hisztizünk, türelmetlenek vagyunk. Majd szétfeszít minket a belső frusztráltság, elveszítettük a belső  csendet és szemlélődést.  Az Ige felett sem tudunk elmélkedni, gondolkodni, szemlélődni, mert az Igét információ halmazként fel akarjuk dolgozni (ha egyáltalán a kezünkbe vesszük). Követelőzve ki akarjuk nyerni azt, amit már előzőleg egyébként elterveztünk, hogy meg kéne valósítanunk. Méghozzá jól érzékelhető és látható, megfogható eredményekkel. Ha pedig nem találjuk a megoldást, úgy viselkedünk, mint egy hisztis kisgyerek, aki nem kapja, vagy nem úgy kapja azt amit akar.

3. Nem ismerjük - elveszítettük, talán sose volt részünk - az intuitív belső rezdülésekre való figyelést. 
  Ez a kultúránkból is adódik, amelyet ráadásul megfejeli a kor hangoskodása, amikor élő komputerré teszi az embert, ahol információs halmazok tömkelege vesz körül és állandóan analizálnunk és számítgatnunk kell. Belül rágódunk, pörög az agyunk,  a "processzorunk", de nem érünk a végére az egyenletünk kiszámításának. Azt hisszük, hogy ebben kéne Istennek segíteni, pedig lehet, hogy nem is ez az isteni vezetés módja. Sokszor, amikor Isten akaratát tudni akarjuk, nem tudunk kimászni ebből a szerepünkből, sőt, fel sem ismerjük, hogy elveszítettük a belső intuitív képességünket. Itt most senki nem értsen félre, mert nem plusz kijelentésekről beszélek, hanem éppen ellenkezőleg, a Szentírás alapján állva Isten tud szólni, rezdülni a bensőnkben. Ez nem kapcsolja ki az elménket és az értelmet. Isten őrizzen ettől a következtetéstől! - Hanem egyensúlyt teremt a lelki funkciókban.

4. Problémánk még, hogy az egónkat, állandóan igazolni kell. No, nem mindig nyilvánvalóan tesszük ezt, hanem rafináltan, akár igei körítésbe csomagolva, de a lényeg, hogy megmagyarázzuk magunknak és másoknak, hogy igazunk van és nélkülözhetetlenek vagyunk. Önérzetesek vagyunk de rafkósan. Az egyik legnagyobb, de legrafináltabb emberi gyarlóság a hiúság. Amely állandóan bocsánat kérő álszerénységben, és mégis magát előtérbe helyező, vagy túlzottan aktív, idejét ki nem váró, minden lében kanál köntösben jelenhet meg, és még ki tudja, hogy....
   De nehéz elismerni, hogy sok problémánk mögött egész egyszerűen a hiúság áll. Ennek sokszor tudatában sem vagyunk, de Isten megengedhet olyan eseményeket, hogy elveszítsünk olyan dolgokat, amiben igen jelentős szerepe volt az egónak, nyilván negatív értelemben, de mégis rafinált formában, talán igei igazolással körül sáncolva. Nos, így nehezen vagyok Istentől vezethető. Isten először azon munkálkodik, hogy áttörje ezt a falat.

5. A józan kételkedés és önvizsgálat hiánya, a túlzott magabiztosság, amely akadálya lehet, hogy Isten vezetése eljusson az emberhez.  Az egészséges kételkedés és készség a folyamatos felülvizsgálatra igen csak szükséges! Ez is egy belső jellemző, amely nem egyenlő a beteggé tévő önmarcangolással. Aki nagyon biztos dolgában, netán másokat is ilyen alapon bánt, kritizál az kizárja Isten vezetését, mert nem a szuverén Istenben hisz, hanem az általa felépített, magáévá tett rendszerben, ahol Isten is ennek megfelelően formáltatott. Ez a kételkedés nem egyenlő a kételkedő imádsággal, amely jól tudjuk, hogy nem más mint a hitetlenkedés egy formája, hanem éppen ellenkezőleg, nem bízok meg teljes mértékben magamba, ezért Istenre akarok figyelni.

6. Ezt kellet volna az első helyre tenni, de most inkább ez egy felkiáltó jel legyen! Nem imádkozunk, vagy nem jól, talán azért mert az imádság fáraszt, éppen az előbb felsoroltak miatt. Az ima nem információ és "imadömping" zúdítása Istenre. Hanem belső csend, várakozás, hit, alázat, bizakodó, de lemondani kész várakozás, ahol nem a szavak mennyisége a fontos, hanem a gyermeki lelkület. Amely odaadja önmagát úgy, ahogy van Istennek. Ez egy állapot, melyben lehet folyamatosan élni, amely szavakban is kifejeződik, de elsősorban gondoltban, és belső magatartásból áll, amely állhatatos, sőt, lehet folyamatos állapot is. Ebből ki is szakíthatom magam, akkor pedig jön a zaklatott türelmetlen követelőzés, a belső  csapongás és csapkodás, békétlenség és háborgás. 

Végül megjegyezném, hogy nem akarok senkit kioktatni, netán ezzel a cikkemmel másokra mutogatni, vagy, ennek a látszatát kelteni, hanem éppen ellenkezőleg, én kezdek meglátni valami olyasmi utat, ami mindig a szemem előtt volt, de valahogy mégsem sikerült sokszor rálépnem. Legyen ez segítség! Mert lehet, hogy nem csak nekem vannak kérdéseim amikor Isten akaratát keresem, mert keresem, kívánom, talán jobban mint korábban.



2014. augusztus 12., kedd

Keresztényüldözés kell az egységhez?

Most, csak hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam klaviatúrát. A napokban elérte a nyugati sajtót is (illetve az inger küszöbét), az a megdöbbentő hír, hogy a szír és iraki keresztények egyes helyeken, rettenetes üldözésnek vannak kitéve, tömegesen végzik ki, fejezik le, feszítik keresztre őket, ahol a szélsőségesek megvetették a lábukat. Ettől a rémségektől, állítólag még a gyerekeket sem kímélik. Sajnos az iraki helyzet csak egy szelet, a világ kereszténységében. A keresztények körülbelül egynegyede él olyan békés társadalomban, ahol nem kell üldözéssel szembenéznie, egyenlőre.
Forrás: hetek.hu


Miközben mi a nyaralásunkkal vagyunk elfoglalva, nézzük a felhőket, időjárás jelentést, hogy vajon holnap fürdeni megyünk-e, vagy inkább kirándulunk, addig testvéreink ezrei rettenetes borzalmakkal néznek szembe. Az még hagyján, hogy ők, de a kis gyermekeik is, akik árván maradnak, vagy apa nélkül, aki nem jön mert a feje ki van tűzve egy karóra a főtéren(ez nem túlzás!). Ők talán éppen valami tömegszálláson, menekült táborban húzzák meg magukat, rettenetes félelemben. Ezek a borzalmak nem valami extrém ritkaságok, hanem, ma tömegesek. Nem ragozom tovább, az internet világában nem nehéz informálódni, (például, itt és itt).

Arab "N" így jelölték meg Irakban
a keresztény otthonokat
Attól tartok, hogy az "N" betűs szolidaritási akció, messze nem fogja elérni a célját (sőt, ma már, pont az ellenkezője látszik, sikerült ki irtani, teljesen elüldözni a keresztényeket bizonyos iraki területekről) mert, egész egyszerűen a világ azon a felén nem a nyugati demokrácia szerint gondolkodnak. Nem számít a szolidaritás és a jelentős társadalmi támogatottság. Lazán kivégzik a másként gondolkodót, de még a gyanú is elég. Ez még hagyján, hanem felhasználva a modern technika és internet világát, az elnyomók véres kivégzések tömkelegét teszik fel az internetre, vagy levágott fejekkel pózolnak, ezzel is megfélemlítve és pánikot okozva. A nyugati demokrácia, immár kezd megdöbbenni, azon a brutalitás özönön, ami most kezd széles körben ismertté és az internet miatt, nagyon is nyersen, horrorisztikusan megjelenni. A fasiszták és kommunisták, valamint más diktatórikus rendszerek, háborús felek is, rettenetes tömegmészárlásokat hajtottak végre, de van ma egy különbség, hogy régebben álcázták a gyalázatos népirtást (vagy legalábbis megpróbálták), míg ma ezek, videó felvétele és kitevése az internetre, részei a megfélemlítés eszközének, valamint ez üzenet is: te sehol nem lehetsz előlünk biztonságban!  -  és valóban, lehet, hogy tényleg ide is elér az üldöztetés előbb, utóbb. Mert miért lenne az én generációm, vagy a következők valamelyike, kivétel, amikor a többséget üldözik?

Egy-két tanulság ötlik most az eszembe: vajon most, akik meghalnak a hitükért, Isten előtt számít az ő dogmatikai nézetük? Vajon nem úgy van, hogy ez a jóléti kereszténység luxusa? Számít, hogy valamely katolikus egyházhoz, vagy, valamely protestánshoz tartoznak? Mi itt a jólétben, kegyetlen elméleti harcokat vívunk egymással, ki-ki a saját felekezetében, teológiai nézőpontjából kritizálva a másikat, megkérdőjelezve egymás hitének a valóságát is. Éppen a napokban olvastam(itt, itt és itt), hogy egy neves amerikai evangéliumi tesó, szentlélekkáromlással hozta összefüggésbe a karizmatikus táborhoz tartozókat. Nem az döbbent meg, hogy a szesszacionistáknak vannak vitáik a kontinuistákkal (csodás kegyelmi ajándékok ideje lejárt, vagy folytatódik), hanem a vita eldurvulása a probléma, amikor az egyik keresztény a másiktól egyáltalán az örök életet is elvitatja. Vagy: "én az igaz evangéliumot vallom, de te a hamisat" - jó lehet, én is, és a másik is, az élő megváltó Úr Jézus Krisztusban hiszünk. Mintha az evangélium, pusztán egy teológiai rendszer lenne - de nem az! Hanem egy személy, Jézus Krisztus és az Ő megváltói munkája. Van ennek értelme? - mármint az ellenségeskedésnek. Tényleg így kell nekünk élni a keresztény világban, bántva egymást, sarat dobálni (magamnak is mondom), amikor a többség, ráadásul mérget vehetek rá, hogy teológiai értelemben nagyon nem az én felfogásomat követő testvéreim az életüket áldozzák, vagy válnak hontalanná, jobbik esetben is állandó bizonytalanságban és a bármikor bekövetkező rémségek árnyékában élnek? Vajon nem kiált felém Isten, hogy állj! Én elfogadom őket, te miért nem? Sőt, ők sokkal többet és értékelhetőbbet tettek, mert szó szerint az életüket adták értem - mondhatja az Úr.

Attól tartok, hogy egy napon sírni vagy nevetni fogunk magunkon, de inkább sírni fogunk a saját szűk látókörű butaságaink miatt. Erősebben fejezem ki magam: megleszünk ítéltetve a biblikusnak tűnő igazsághajszolásunk, de a valóságban gyűlölködő, egymást kirekesztő teológiai sovinizmusunkért. Mert nem az a kérdés, hogy elméletben teológiai értelemben, ebbe, avagy abba a fiókba tolom be magam és másokat, hanem mire megyek a gyakorlatban, amikor valóságos tettekben mérve elfogadva, szeretnem kéne a testvéremet?

Gulácsy Lajos
Forrás: reformatus.hu
Az előző posztomban utaltam nagymamám testvérére Gulácsy Lajos bácsira, akivel néhányszor találkozhattam is, hallgatva az ő, igen mély hitéből fakadó bizonyságtételeit. Akit fiatalon elhurcoltak  egy szibériai szovjet lágerbe, azért mert lelkészként, de engedély nélkül prédikált. Egy valami igen megütötte a fülemet, hogy azokban az években a lágerben semmilyen felekezeti vita nem volt. Amikor Sztálin halála után némi enyhülés volt a fogságban, akkor együtt úrvacsoráztak a különböző felekezetű elhurcoltak, persze titokban, és bor helyett, vízzel. Egység volt, semmi teológia különbség nem jött elő, de amikor ki-ki visszakerült a saját környezetébe, akkor sajnos folytatódtak azok a felekezeti viták, melyek a fogságban megszűntek. Nos, bizarr a következtetés, mikor egyek igazán a keresztények? Amikor erős üldöztetést élnek át. Mert akkor mindenkit megérint az örömteli, de mégis félelmetes igazság, hogy ők testvérek, de a világ szemetei is, akiktől meg akarnak szabadulni. Komolyan, amikor sorba fektetnek, hogy kivégezzenek még egy tucat kereszténnyel, számít, hogy mi a másik teológiája? 

Attól tartok, hogy nem a valóságban élünk, nagyon sokan. Olyan dolgok kötnek le, húzok képzeletbeli határvonalat testvér és testvér közé, magam és a másik közé, amely Isten előtt nincs is.
Foglalkozzak nyugodtan nehéz teológia kérdésekkel, beleáshatom magam az elméletekbe, követhetek általam jónak tartott téziseket, vitázhatok nagyokat, de jó ha tudom, hogy sokaknak ez most luxus és én jelenleg ebben élek, most még. Jó, ha foglalkoztat az a gondolat is, hogy vigyázzak, mert lehet, hogy a határvonalak nem ott vannak, mint ahol képzelem, hanem Isten jobban kiszélesítette azokat!


2014. augusztus 4., hétfő

"Sztalin elvitte az ördögöt és egy angyalt küldött haza"

Mondta, Gulácsy Lajos bácsi a parlamentben. Ahhoz, hogy milyen összefüggésben hangzott el, ahhoz érdemes megnézni ezt a  kis videót, aki nagymamám testvére. (Kárpátaljai ny. református lelkész, püspök) Nyolc évet raboskodott a szovjetek lágerébe, Kazahsztánban. Egyházi házasságkötése, közvetlen előtt, váratlanul hurcolták el, mert prédikált a sztálinista korszakban. Megdöbbentő ma is őt hallgatni. Nem panaszkodik, nem rázza az öklét, hanem Isten útjaként emlékszik azokra a nehéz időkre. Nem tudták a megemlékezés napján belevinni a politikusok a parlamentben, hogy együtt siránkozzon  velük a múlton....

Kárpátalján is foglalkoznak az úgynevezett roma integrációval, de a hívő reformátusok felismerték, hogy a leghatékonyabb nevelés, ha a romák is megtérnek...

" Mondjátok el másoknak is, hogy a boldog élet és a boldog öregség feltétele a munkálkodás és a jó reménység" - Mondta, azt hiszem igaza van, és de messze vagyok sokszor ettől a bölcs életszemlélettől, gyakorlattól.....

Utólag:
2016. November 06., vasárnap, életének 92. évében vasárnap elhunyt Gulácsy Lajos, a Kárpátaljai Református Egyház nyugalmazott püspöke. (Reformatus.hu)

2014. június 30., hétfő

Mindenki üdvözül vagy (szinte)mindenki elkárhozik?


Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb  és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni.

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is.

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ(Jn. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet.

A teológiai baloldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja.

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezembe van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), melyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése, hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek.

Sőtt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.)

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik.

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire.

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a "leördögizése". Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi lelkiségi vonal látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit megszokott. 

Amivel egyre inkább szembesülök a saját hitnézeteimet illetően, hogy noha magamat  teológiai értelemben jobbára,  a történelmi konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom, mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői.
Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak.

Amit egyre inkább tanulni kell, akkor, amikor valaki a teológia mezsgyéjére lép, az az alázat. Ez nem jelenti a korlátlan szabadosságot, de szükséges értenünk a másik teológia rendszert, bibliaértelmezési vonulatot, anélkül, hogy „csípőből lőjek rá” biblia igéket dobálva felé, hogy hátha más felismerésre tér. Nos, miért is tenné?

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok melyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent és végső soron minden Isten tervét munkálja, ebben Igaza van a kálvinizmusnak.

Igaza van az univerzalistának is, hogy elsősorban nem az a cél, hogy a pokol szenvedéseit lefestve és ettől mentsük meg az embereket. Az evangélium célja ennél jóval több. Ugyanakkor vékony a mezsgye, mert mi van, ha mégis van kárhozat, netán örökkön-örökké tart (nem lehet abból kijönni és nem valamiféle nevelői célt szolgál a szenvedés) de, nem figyelmeztettük az embereket? 
Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései(habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határkérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellet szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.
Ez már viszont egy másik téma….

2014. június 11., szerda

Ökumenikus mozgalom áldás vagy tévelygés?

kép innen: http://refkassa.sk/
Az ökumenikus mozgalom vagy ökumené (görögben, oikumené - földkerekség, egész világ), mint elnevezés a kereszténység egységtörekvéseit jelenti, mely különböző megmozdulásokban, szerveződésekben manifesztálódott. Ezért a megítélése sem egységes, arról nem beszélve, hogy sok keresztény igazából azt sem tudja, hogy amikor véleményt alkot vagy elhatárolódik, akkor igazából miről is beszél.

Ha tanulmányt szeretnék írni az ökumenikus mozgalomról, akkor előre borítékolható, hogy ez egyrészt senkit nem érdekelne, másrészt értelme sem lenne. A post célja sem ez akar lenni. Nem célom továbbá, hogy aki immár magában állást foglalt azt elkezdjem győzködni az ellenkezőjéről.

Ha nagyon leegyszerűsítem akkor a kereszténység két nagy szekértáborba sorolható a kérdést illetően, hogy miként is ítélhető meg az ökumenikus mozgalom? Az egyik rögtön áldást kiált, míg a másiknak szinte azonnal az ördög jut eszébe. Miért is ez a nagy ellentmondás? Egyrészt meghatározó a közeg ahonnan jön az illető, másrészt az ismeret, vagy annak hiánya is ludas, nem beszélve a merészségről, mely összetett folyamatokat egy pozitív vagy negatív jelzővel mer megítélni.

Az ökumenikus törekvés nem egy valamiféle jól definiálható megmozdulás ami mellet vagy ellene kéne véleményt nyilvánítani. Noha vannak fősodrok melyek kialakultak, de nem könnyen leegyszerűsíthetőek.

Néhány tévedés, mely a keresztény egyházakban és gyülekezetekben mai napig tartja magát az ökumenikus mozgalommal kapcsolatban, főleg protestáns oldalról. Néhány pontban megpróbálom cáfolni:

1. Ez nem a  Katolikus Egyház bekebelezési manővere, hiszen ez a törekvés elsősorban protestáns oldalon született meg, jórészt az is maradt.
2. Ez nem a karizmatikus mozgalom összefonódása a katolikusokkal, valamiféle hamis  antikrisztusi összeborulás égisze alatt. 
3. Ez nem a pogány világvallásoknak való behódolása, azoknak a gyakorlatának és filozófiájának az átvételéhez. Még akkor sem ha egyesek valamiféle vallásos szinkretizmust is elképzelhetőnek vélnek, de nem ez az alapállás.
4. Az ökumenikus mozgalom nem a New Age mozgalma, semmi köze ahhoz.
Noha lehet, hogy a New Age önkényesen, kifacsart módon megpróbálhatja felhasználni az érveléseket, melyek elhangzanak a különböző ökumenikus konferenciákon.

Egy jól körül írható ökumenikus mozgalom nem is létezik, hanem ökumenikus törekvésekről lehet beszélni, melyeknek kialakultak a fősodrai és szervezetei. Ezért félre is lehet tenni azokat az összeesküvés elméleteket melyek úgy magyarázzák mindezt, hogy a mozgalom végső soron az antikrisztusi rendszer nagy tákolmánya az igaz keresztényekkel szemben. Ugyanakkor félre tehető az a nem kevésbé bugyuta, utópisztikus elképzelés  is az ökumenéről, hogy az, az Isten országának nagy létrehozója. 
Sem ez, sem az!

Először léteztek a protestáns kereszténységben az ökumené történeti szakaszai. Ezek például felekezeten felüli egyesületek, keresztény diákmozgalmak, missziói konferenciák, szövetségek, melyek igyekeztek háttérbe helyezni a felekezeti tanbeli vitákat a közös szolgálat érdekében. Gyakorlatilag minden olyan megmozdulás ökumenikus jellegű ahol nem a tanbeli elválasztó kérdések kerülnek előtérbe, hanem a közös ima, szolgálat és jelenlét.

Mindazáltal valóban léteznek árnyoldalak is. Az ökumenikus törekvések fő ága létezik az Egyházak Világtanácsában(EVT), ahol gyakorlatilag jelen vannak a jelentősebb protestáns történelmi és szabadegyházak és az Ortodox Egyház is. A római Katolikus Egyház nincs benne, hiszen az EVT nem ismeri el fejének a római pápát.

Jos Colijn református egyháztörténész a könyvében négy pontban adott aggodalmának az EVT-t illetően. Megpróbálom lerövidítve összefoglalni, nem szó szerint idézve: 

1. Az Ige és a tett viszonya. Kezdetben a misszió és a szeretetszolgálat együtt futott,  de mára a misszió fontossága átértékelődött egyfajta jelenlétre. A szociális szolgálatokban van jelen a misszió.
2. A szociálpolitikai tevékenységek túlértékelése. Nem annyira az a kérdés, hogy Isten, hogyan igazítja meg a bűnöst, hanem, hogyan van jelen a szociális és politikai igazságokban.
3. A párbeszéd fontossága a misszió helyett. Noha J.Colijn külön bekezdést szentel a témának, én mégis ide sorolnám a Szentírás szerepének a kérdését. A Szentírás nem objektív tekintély hanem inkább szubjektív. Ez azt jelenti, hogy az Ige akkor Isten szava ha az emberben azzá válik. Ezért nem is nagyon lehet objektív bibliai igazságokkal közeledni a más vallásokhoz.
4. Üdv-univerzalizmus  eluralkodása. A kárhozat témája iránti közömbösség. Vajon lehet-e még arról beszélni, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út az üdvösséghez?

Nos, mindezen jellemzők szerintem sem megnyugtatóak. Sőtt, igen kétes folyamatokra világítanak rá.
Hangsúlyozni kell, hogy az ökumenikus nyitottság ugyanakkor nem feltétlenül egyenlő az Egyházak Világtanácsával.

Az evagelikál irányzatú John Stott 1975-ben Nairobiban az EVT ülésén néhány pontban foglalta össze az evangéliumi kereszténység véleményét:

Az EVT-nek vissza kell nyernie:
- azt a felismerést, hogy az ember elesett állapotban van;
- azt a bizalmat, hogy az evangélium igaz, aktuális és erős;
- azt a meggyőződést, hogy Jézus Krisztus páratlan, egyedülálló;
- azt a látást, hogy evangéliumot sürgősen hirdetni kell;
- a személyes találkozást Jézus Krisztussal.
(J.Colijn, Egyetemes egyháztörténet)


Az ökumenikus mozgalomhoz köthető még az Aliansz evangéliumi szövetség, mely nem azonos az EVT-vel. Történelmi konzervatív keresztény hitvallás mentén keresi az egységet. 

Nagyon rövid értékelés a saját olvasatomban az ökumenizmust illetően:
Ha általánosan fogalmazunk, akkor ökumenikus beállítottságú az, aki képes a személyes tanbeli felfogását háttérbe  helyezni a keresztény testvéreivel való közösség érdekében. Ez nem jelenti a személyes hitfelfogás feladását, avagy az igazság háttérbe helyezését. A legnagyobb igazság Jézus Krisztus és benne megkapott megváltás. A keresztény testvérem ugyanennek részese, ki vagyok én, hogy elvitassam ezt tőle a többed rangú felekezeti és egyéni felfogások miatt?

Ugyanakkor aggodalomra adhat okot az a folyamat ami az ökumenikus mozgalom mainstream ágában, az EVT-ben létezik, vagyis háttérbe helyezi a történelmi keresztény hitet és az ebből következő misszió fontosságát.

Azt is fontos nagyon gyorsan leszögezni, hogy mindezen elhajlások miatt nem szabad a „fürdővízzel együtt kiönteni a gyereket”. Az ökumenikus beállítottság feltétlenül fontos az egészséges evangéliumi hit szempontjából. Hiszen nem kevesebbet próbál tenni mint a megváltott keresztény/keresztyén testvérével keresni azt, ami/aki összeköt, vagyis a közös Jézus Krisztust. A protestáns fundamentalizmus nem jár jó úton, amikor gyakorlatilag minden egységtörekvést összemos és az utolsó idők antikrisztusi törekvésének bélyegez meg. Ezzel szemben helyesnek vélem azt az evangéliumi hozzáállást mely képes a józan kritikus hozzáállásra az ökumenizmust illetően, nem kidobva a történelmi keresztény igazságokat, hanem azok mentén felismerni és elismerni a sokszínű kereszténységben a másik hitét. 

Az ökumenikus nyitottság, ha nem párosul  biblikus fundamentális keresztény igazsággal, sőtt ha nem azon alapszik, akkor jobbik esetben is csak egy emberi törekvés, de lehet valóban télygés is. Amennyiben rendelkezik a helyes alappal, akkor igenis áldás, sőtt szükségszerűség az ökumenikus lelkület, hiszen az evangéliumot nem lehet kisajátítani!