Békesség
legyen a te várfalaid között, csendesség a te
palotáidban! (Zsoltárok 122,7)
Életem
talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a
belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a
csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha
nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni
előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves
hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten
csendjével.
Azt
is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a
protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem
tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége.
Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként
még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül,
mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik
vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert
magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam
róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem
ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre
erősebben, máshová(?), talán más úton szeretnék eljutni
oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.
Az
imádságban.
Megszoktam,
tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi
feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így
nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan,
mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert
erőlködünk, hogy levegőt vegyünk.
Volt
az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe
került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem.
Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a
daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm
kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy
fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a
légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni
mint lélegezni.
Valami
ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk,
erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig
nem kell!
Isten
jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a
szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a
szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy
kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos,
mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk,
aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne
elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat
és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem
erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten
előtt!
A
családban és mindennapi életben.
Ez
nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos
értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás
nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás.
Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis
minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a
feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és
halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni
dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a
múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein
rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein
ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg,
mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei.
Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások,
mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert
Istenben minden rendben van!
Vagy
a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg
ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre
bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a
múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte
soha.
El
kell engednünk az "izmusokat"!
Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat,
kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent.
Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok"
nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh
mondja:
"Soha
semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet
civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott
termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és
a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig
éhesen és szomorúan magára hagyják".
Nem
szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen
az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.