2018. október 18., csütörtök

Vita és megbékélés

Most olvastam Alister E. McGrath könyvét Brunner Emilről aki nagy alakja volt a református dialektikus teológiának, vagy más besorolás szerint a neoortodox teológiának Barth Károly mellett. A könyv remekül összeszedi Brunner teológiájának a fejlődését kora kontextusába helyezve. Ami megragadott az mégis egyetlen mozzanat az életükben, az utolsó mozzanat a kettőjük kapcsolatában. Ebben ráismertem általánosságban véve a hívő ember életének a szakaszára is. 

A két világháború között művelt új teológia irány a dialektikus teológia ellen hatásként jött létre a modernista és liberális teológiával szemben. Amely igen mély gyanakvással szemlélte a keresztény tanokat és azt az állítást ami mindig is a kereszténység alapja volt, hogy Isten kijelentette magát az embernek a preegzisztens Jézus csodás testet öltésében.

A dialektikus teológia Nem csak a liberális vonallal került összeütközésbe, hanem a hagyományos protestáns ortodox, konzervatív megközelítéssel is, mivel Isten kijelentését nem azonosították a Biblia szó szerinti szövegével. E szerint a Biblia egy eszköz amely tartalmazza Isten igéjét az ember által írott sorok között, de nem maga a Biblia az Ige. Az Ige inkább belsőképpen a szubjektumban ragadható meg, amikor Isten kijelenti magát Isten és ember kapcsolatában.

Brunner Emil sokkal közelebb állt a pietista hagyományokhoz és az angol oxfordi mozgalomhoz mint a konzervatív ortodox vonalhoz éppen e miatt. Az Ige, amely belsőképpen válik Igazán Isten Igéjévé, e gondolat szerint. Messzire vezetne ennek a kielemzése és annak, hogy a teológiai uralkodó vonulatok hogyan és miért keletkeztek. Korábban a pietizmus is egyfajta ellenhatása volt a száraz dogmatista protestáns ortodoxiának. Amely ontotta magából a hitvallásokat az igaz hitűség jegyében, és végletesen, harcra kész módon védelmezte azokat, szinte egy szintre emelve az Igével. Csak éppen az emberről feledkezett el, akinek nem erre volt szüksége. A pietizmus erre adott útmutatást, peremre söpörve a dogmatikát és a hitvallásokat, inkább az ember és Isten mély, olykor már érzelgős kapcsolatára helyezve a hangsúlyt.

Barth Károly
Egymás között is voltak feszültségek, mármint Brunner és Barth között. Nagyon sokan Barthnak az 1934-es híres "Nein!" szavára emlékeznek. Amely Brunner természet teológiai gondolataira volt a válasz. Szóval ez a "nem" túlmutat a teológián a gondolatokon, az igazságon. Igazán a "Nein", a "Nem" az embert érintette. Egy kapcsolat amely közös úton indult a "Nem"-be torkollott. Természetesen a nézetek ütköztek elsősorban, de a nézetek, köszönik szépen jól vannak, az emberi kapcsolatok viszont összedőlni látszottak. Természetesen az okok sokkal mélyebbek mint ahogy egy megterhelődött viszonyban felületesen látni lehet.

Ugorjunk egy nagyot, Brunner halálos ágyához 1966-ban, amikor az idős Barth levelet kapott Brunner Emil állapotáról. Életük végén valami megváltozott, illetve már korábban elkezdődhetett. Nos, Barth levelet írt Brunnernek, de előtte Peter Vogelsanger zürichi lelkipásztornak mondta, hogy ha a betegsége nem akadályozná ott lenne Brunner mellett és fogná a kezét. Az egyik leglényegesebb mozzanat pedig, az a mondata:

"És mindenképpen mondja meg  neki, hogy az idő, amikor úgy éreztem, " Nemet!" kell mondanom, már rég elmúlt, és mindannyian csak azért élünk, mert a nagy és irgalmas Isten kegyelmesen "Igent" mond mindannyiunkra".

Brunner elmosolyodott amikor felolvasták neki Barth levelét (beszélni már nem tudott). Majd békességben nem sokkal később meghalt. Barth Károly két évvel később szintén eltávozott.

Nos, amit szeretnék kihozni ebből a mozzanatból az, hogy eljön egy olyan szakasz az életünkben, amikor nem számítanak azok a dolgok amiért egész életünkben harcoltunk, vagyis nem úgy számítanak mint korábban, átalakulnak. A nagy igazságok, az emberi dimenziók, az elutasítások és elutasítottságok immár elhomályosulnak. Marad az irgalmas Isten, és vele a "Nemek" "Igenné" változnak. A gondolatot még hosszan lehetne folytatni ...

2018. október 4., csütörtök

Megváltás vita

Mostanában evangéliumi oldalon felmerült, illetve az egyháztörténelem ismétli önnmagát azzal, hogy ismét felmelegítik azt a témát, hogy vajon Krisztus váltsága hogyan is volt?

Az Autonóm gyülekezet lelkipásztora Görbicz Tamás is foglalkozik ezzel, nem kevés és nem kicsit éles reakciót váltva ki. Evangéliumi oldalon néhányan igen élesen ráharaptak a témára. Természetesen mint, ahogy az lenni szokott  tanbeli kérdéseknél, rögtön megjött egyesektől az eretnekezés is.

Természetesen sokan mondhatják, hogy itt nem másodlagos nézetkülönbségről van szó, hanem a hitünk alapjáról. Ugyanakkor érdemes azt látni, hogy nem Krisztus váltság halála a kérdés, hanem amiben eltérnek az álláspontok az a szenvedésének oka. Krisztus szenvedése beletartozik e Isten igazságában, mintha ez a szenvedés lebékítette volna a bűn miatt megsértett haragvó Istent?

Sokan igennel válaszolnak, sőt olyan alapvető dogmaként kezelik ezt a nézőpontot mint, ami a hitünk abszolút alapját képezi.

Sokan féltik az egyházi tanbeli hagyományt amely immár jól kidolgozta azt a tanrendszert amely szerint Krisztus megkínzása, kínhalála Isten ítélete a bűnön.

Az egyháztörténelemben már sokak bicskája beletört abba a kérdésbe, hogy pusztán jogi síkon akarták megoldani azt, hogy amikor Krisztus váltságot fizetett azt kinek is fizette ki? A Sátánnak? Isten üzletelne a Sátánnal? Istennek? Minek kellett Istentől kiváltani, he nem is hozzá tartozott a bűnös? A bűn árát Istennek adta?
A bűn isteni büntetése a szenvedés, Isten igazsága miatt? Valójában az Atya igazsága miatt szenvedett Jézus? Ki kínozta valójában Jézust?

Ezzel csak az a baj, hogy olyan jogi keretek közé zárja Istent, amely szerint a bűn engesztelése nem csak a halál és a vér kiontása, hanem az azt megelőző kínzás. Mintha Istent a kínhalál engesztelné meg.

Azt is látni kell, hogy az Atya megengesztelése a szenvedéssel, ez nyugati egyházi hagyomány, amely így magyarázza Krisztus tettét. A keleti egyházi hagyomány eltér ettől, kevésbé dogmatikus és más vonalvezetésű. Ezt már érintettem korábban egyik cikkemben is.

Canterburyi Szent Anzelm
Értem én, hogy az egyházi hagyomány a dogma fejlődésben elsősorban a középkorban, kidolgozott formában főleg Canterbury Anzelm óta elment ebbe az irányba. Ugyanakkor, biztos, hogy ezt a hagyományos magyarázatot, amely a kínzáson alapszik mint jogi interpretáció és gyakorlat, ezt nem lehetne picit felülvizsgálni?

Vajon nem viseli magán ez a tan ebben a formában a középkori ember jogi felfogását? A szenvedés a kínzás amely mint Istent engesztelő szükségszerűség? Nekem egyáltalán nem egyértelmű, hogy ezt tanítaná az Újszövetség. Jézus gyötrése inkább a sötétséghez kapcsolódik.

Szerintem abban nincs vita, hogy Jézus a bűneink miatt helyettesként halt meg.

A kérdés inkább az, hogy meg kellett e békíteni az Atyát a szenvedéssel? Mert erre nem állnak az ószövetségi előképek sem, ahol az áldozati állatok nem kínhalált haltak. Ráadásul, az Újszövetség amikor megbékítést említ, szerintem mindig az emberre és a világra utal, soha nem az Atyára.

 "Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által ..." (Rm. 5,10)

 "Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2kor.5,19.)

Figyeljük? - Nem Isten békült meg, hanem mi. Nem magát békéltette meg Isten, hanem magával a világot.

Krisztus halálára a szövetség miatt volt szükség, erre világos utalás van a Szentírásban. A szövetség a testamentum a rendelkező halával lép életbe (Zsid. 9,16). Krisztus pedig Új szövetséget kötött.

Igen, a bűn elválaszt Istentől, de nem azért mert Isten utálja emiatt az embert. A bűn objektív ok, de méginkább valóságos ok, hogy az ember szakad el Istentől, az embert kell megbékíteni!

Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! (2Kor. 5,20)

Összefoglalom:
Isten mélyen szereti az embert. E szeretet miatt Jézus meghalt a kereszten értünk emberekért. Krisztus halála váltság halál volt mint aki a mi helyettesünk, mert nekem, nekünk kellett volna elvesznünk, de Krisztus ezzel kiszabadított minket a sötétség hatalmából. Nem hinném, hogy a váltságdíjat nagyon be kéne azonosítani, hogy ki kinek ...  Ez egy metafora, amely azt a szellemi/lelki valóságot hívatott kifejezni, hogy Immár Istenhez tartozunk. Ugyanakkor, jó óvatosan kezelni azt az egyházi hagyományt amelynek a lényege, hogy bizonyos bibliai metaforák mögött, mint a váltság, váltságdíj, engesztelés, olyan jól levezetett szilárd jogi magyarázatot találjon amely Istent is olyan kényszerítő keretek közé zárja ami azt sugalja, hogy nem is Isten szerete a domináns, hanem a haragja, amely más szenvedésével csillapodik le. Mindazáltal az az érzésem, hogy az ilyen és hasonló dogma fejtegetések nem is Istennek fontosak, csak mi vagyunk ennyire ...

2018. augusztus 4., szombat

Kubinyi Károly hazatért ... az üzenet ugyanaz.


Forrás: facebook
Kubinyi Károly a Szövétnek gyülekezet lelkipásztora motor baleset következtében hazatért az Úrhoz. Utolsó igehirdetésében  beszélt arról, hogy nyelveken énekelve, majd tolmácsolva úgymond prófécia szólt róla,   "... hogy nem sokára együtt leszek az Úrral egy asztalnál ... addig is ... ne kérdezzek semmiről se, hogy miért ... " 


Én személyesen nem ismertem, mégis fáj az elvesztése. Számtalan szolgálatát interneten meghallgatva, úgy éreztem, ilyen közvetlenül, eredeti módon, rendkívül fontos üzenetekkel belopta magát a szívembe. Ami a személyénél is fontosabb volt az az Isten kegyelmének és szeretetének a hirdetése, mely fölötte áll minden bűnnek, elrontott életnek. Vagyis ez volt a tanításának a summája az Újszövetséggel összhangban. Figyelmeztetése pedig, hogy sok helyen a kereszténységben óriási probléma a bűntudat kialakítása és fenntartása. A törvény, törvényeskedés és a "ha..., akkor Isten majd kegyelmez" elv érvényesül. Ezzel nagyon sok embert sakkban lehet tartani, sőt, lelkileg meg lehet bénítani. Istennél nem így működik a kegyelem. A kegyelem kiáradt sokkal inkább mint a bűn. Ha megismered Isten kegyelmét és szeretetét, ez ösztönöz. Ez fog ösztönözni, csak ez, hogy megváltozzon az életed, életem.


Az egyházakban, gyülekezetekben az emberek Istennel szeretnének találkozni. A pásztoroknak, igehirdetőknek az a feladatuk, hogy ezt a szeretetteljes találkozást hirdessék, mert Isten nem haragszik. Gyakorlatilag mindenki tudja, hogy mennyire nincs rendben sok minden az életben. Az ember legnagyobb szüksége, Isten kegyelmes ölelésének a megtapasztalása. A gyülekezet ezért  a célért van, csak ezért. A testvéri kapcsolatokat ez kell, hogy irányítsa, az igehirdetéseknek, felemelőeknek, buzdítóaknak, kegyelem-teljeseknek kellenének, hogy legyenek. Amelyek nem egy újabb súlyt raknak az egyébként is terhelt lélekre, hanem felszabadítónak, energiát adónak, ösztönzőnek, erőt biztosítónak kéne lennie. A bűnnek, a bűntudatnak, Isten haragjának, a rettentésnek a túlhangsúlyozott volta nem Újszövetségi üzenet. Ez a törvény. Úgy fogalmaznám meg, hogy az újszövetségi egyháznak, gyülekezetnek nem az a dolga, hogy a törvény és kegyelem libikókáján egyensúlyozzon, vagy másokat így hintáztasson. A kegyelem evangéliumának a hiredése a fő üzenet.

Komolyan végiggondolva, a kegyelem és szeretet terén van legnagyobb hiányunk, nagyon sok lelki nyomorúságunk oka ez. Isten üzenete: értékes vagy, Isten szeret valami elképzelhetetlen mélyen. Bűnt követtél, követtem el? Isten nem taszít el, nem Isten taszít el!  A legnyilvánvalóbbá akkor lesz, amikor az ember meghal, vagyis elköltözik az Úrhoz. Magamnak ezt úgy fordítottam le, hogy amikor valaki meghal az Úrban, odaát nem egy íróasztal mögött ülő dogmatikust, inkvizítort fog találni, hanem Jézust, akiből árad a lüktető, minden porcikát átjáró isteni szeretet, amely teljesen körül ölel, magához von.

Valaki aki a klinikai halálból jött vissza azt mondta, hogy az az érdekes, hogy a csecsemő amikor megszületik akkor sír (mert tudja hová jön), mellette pedig mindenki örül. Amikor az ember meghal, akkor ő örül (mert tudja hová megy), de mellette mindenki sír.

Kubinyi Karesz utolsó igehirdetésének utolsó mondatai:  "... az Isten azt akarja, hogy mindegyikünk ezt a halk, szelíd, suttogó hangot beengedje, hogy átöleljen az Isten  .... Nem arra kell nézni, hogy milyen tragédia történt, hanem arra kell nézni, hogy harmadnap feltámadt (mármint Jézus) és tovább megy az egész történet – hogy itt, most kezdődik el. "

2018. január 8., hétfő

Az igazán fontos ...

 Új év küszöbén számtalan életcél lebeghet az ember szemei előtt, ámde, nem biztos, hogy azok valóban értékállóak. Elgondolkodtam,és azt találtam magamban, hogy sokszor azért vannak lelki gondjaim mert nem jól állítottam be a mindennapokban az értékmérőmet.

Felsorolás szerűen, amik igazán fontosak:

1.) A transzcendens valóság, azaz, Isten világának, szeretetének, kegyelmének a befogadása, megélése, az ebben való megnyugvás. 

Mi emberek itt a földön olyanok vagyunk mint a nyüzsgő hangyaboly. Azt hisszük, hogy a látható mi kis világunkban a javak, vágyak, elképzelések, és ezért történő teperéseink az életünk fő céljai. Pedig ezek csak eszközök. A földi életünk hamar lepereg. Mi okból is vagyunk itt? Talán az a megközelítés áll hozzám közel, ha a földi életet egy iskolához hasonlítom. Ez az iskola felkészülés az örökkévalóságra. Oda rendeltetett az ember, annak érdekében történik minden ma, a földi életünkben. Isten szeretete határtalan, ennek a megtapasztalása pedig eszméletlenül fontos. Ez kell, hogy alapja legyen az életemnek, enélkül minden amit teszek, teszünk csak bolyongás, és céltévesztés.


2.) A család, a szeretteink érdeke mindenek előtt van. A családot nem szabad beáldozni sem a munka, sem a különböző tevékenységek, kedvtelések, de még az egyházi élet a gyülekezeti szolgálatok oltárán sem! Amiben  még tévedhetünk az az, hogy az anyagiakra tesszük a hangsúlyt a családban, pedig az valahol a sor végén kell, hogy legyen! Vagy az elvárásokra, mintha ez lenne a kapcsolatok, a rend mozgatórugója, pedig ez inkább megakasztja a dolgokat. A szeretet kapcsolat a legfontosabb, ahol feltétel nélküli elfogadás, befogadás a fő jellemző. A szülő szeretetének és annak kimutatása soha, de soha nem szabad, hogy feltételhez legyen kötve! Ez egy életen át tartó tanpálya, de elengedhetetlen a fejlődés! Csendben jegyzem meg, hogy ezen a téren óriási az én hiányosságom, de merem állítani, hogy ez nagyon, de nagyon nagy probléma az egész világban is. Sajnos ez a keresztényekre is igaz. Sőt, továbbvíve az analógiát, gondolatot, a keresztény egyház, gyülekezet is egy család. Ahol a feltétel nélküli elfogadás, befogadás és szeretet kell, hogy domináljon! A megfáradtak,  az életben, a bűnöktől megterheltek, a lelkileg szükségben lévő emberek  oázisának kéne lenni, ahol Krisztus lábainál, testvéri szeretetben, elfogadásban békét találnak. Isten őrizzen minket az érdek, az ideológia, a teológia, bibliai látások, a törvények, a hagyományok, az családi/egyházi/gyülekezeti rendelkezések keresztülpasszírozásától, mert ezekben önmagukban nincs béke, szeretet, megnyugvás. A szülők, lelkészek, gyülekezet vezetők tudatos döntése, harca kell, hogy legyen a szeretet oázisának a kialakítása, és nehogy a család vagy a gyülekezet a törvény zsinagógájává váljon!



 3.) A másik emberrel tegyek jót! Miért élek a világban? Hogy a saját érdekeimet, világlátásomat megvalósítsam, alig tudomást véve a környezetemről? Nem! Isten minden embert szeret. Krisztus minden embert hív és értékesnek tart. Tartsam én is értékesnek a környezetemben élőket, tegyek jót ott ahol tudok! Hallgassam meg az embereket, legtöbbször csak erre van leginkább szükségük. Az jó, ha Isten szeretete Krisztusban szóba hozható, de ne hengereljem le az embereket a teológiámmal! Nehogy azt gondoljam, hogy Istennek nincs gondja a bűnösökre, csak úgy, hogy az életük miatt ítéletet hirdet! Nem, Isten szereti az embert, csak ezt nem tudják, nem hiszik. Éljek, mozogjak, cselekedjek úgy, hogy ez a világ eredetileg Istené és az itt élő emberek is eredetileg Isten tulajdonai!


Bizonyára a sort lehetne folytatni, nekem ez a három pont jutott az eszembe. Mindenkinek kívánom, hogy ezekben fejlődjön ebben az évben is!