2019. július 8., hétfő

Isten és/vagy a dualizmus

Keresztényi istentiszteletünk és életünk egy szélmalom harc. Soha nincs vége. Értelme  nincs, csak a  fejünkben léteznek a csatamezők. 

Valakikkel szembe állunk, kényszerük van rá.  Vajon a  hamis tudat visz erre? Vajon ez lenne az utunk? Avagy csak mi felejtettük el, sőtt, talán fogalmunk sincs az igazi szellemi útról, az igazi spiritualitásról? Egész életünkben déli bábokkal küzdenénk? Ezeket kergetjük, a valóságot pedig elmulasztjuk?

Néhány gondolat Istenről, ahogy kezdem látni Őt.

 Isten a világosság, Ő nem harcol a sötétség ellen, mert mindent áthat a világossága. Ő végtelen fény, amely nem vakít, csak be szív, be vonz.

 Isten jó, semmi nincs ami ennek az ellenkezőjét jelenti, Ő benne. Jósága, gyengédsége végtelen, nincs ami ebben akadályozná. Nem küzd a gonosszal.  A gonosz nem is érinti. Nem harcol vele, mert nem tényező a jelenlétében. Igen van személyes gonosz, de a legnagyobb a tudatunkban van, mi teremtjük és harcolunk vele. Istenben eltünik a mi teremtésünk, marad aki Ö.

 Isten szeretet. Az igazságát ez határozza meg. Mérhetetlen jó indulatának semmi nem állhat ellen, nem akadályozza. Tökéletesen mindent beteljesít, ami a szerető lényéből fakad. Jézus emberré lett, mert így tudott részesülni az emberi sorsból, aki ez által minket Istenhez emel, Isten életében részesítve. Akárhol vagyok, akármilyen állapotban, valójában Isten szeretetében, kedvelésében vagyok, vagyunk.

Már az is félrevezető, hogy úgy beszélünk Istenről, hogy nem ...

Ugyanis benne semmi dualisztikus kettősség nincs. Isten Egy. Minden benne van, semmi nem esik rajta kívül. Mindennek benne van értelme, benne élünk, mozgunk és vagyunk (Apostolok csel. 17:28)
Erról beszél a természet, a csend, az univerzum és minden erre mutat, csak a tudatunk homályos, nem látjuk ...

Aki Istenbe merül az végére ért a harcnak, a
dualista tudatnak, egy másik síkon kezd járni.

Nem az igazságot keressük, hanem Krisztust, mert Ö az út és igazság (János ev. 14:6)

Az igazi kegyesség nem a dualisztikum világa, a fehér és fekete, a dolgok ilyentén való besorolása, tudatunk ebben való gyakorlása. Hanem az Isten egységének a megtapasztalása.

Már az is hiba, hogy "nem... hanem..."

Ebben az egységben minden le egyszerűsödik, mindennek megvan a helye és értelme. Itt van vége "a szent harcoknak" amelyek a kereszténység és életem legnagyobb céltévesztései. 

Vágyom Isten egységébe belemerülni!

2019. április 1., hétfő

Csendért - ima

Mennyei Atyám!
Istenem!
Mikor tudunk, tudok leállni?
Amikor nem zakatol semmi farsul.
Elég volt a fars zajongásból!

A másik dimenzióba szeretnék lenni, ha nem is lehetek, legalább érzékeljem!

Vágyom a belső csendre, egy másik rezgésre, mint ami jelenleg körül vesz, bennem van.

Farsul vibráló élet és annak gondjai, bűnei és látszólagos értékei, mert, mert nem ismeri a felsőbb hullámhosszot. Az idegeim, agyam egy fölös, idegen zajra pattan, sokszor.

Farsul zakatol az ember feje, mert olyan gondolatok kavarognak melyek egyáltalán nem számítanak. Minden az ember agya, saját érzékei, gondolatai, pedig van az embernek spirituális  magja, érzéke is, csak ...

Farsul nézek a másik emberre, mert csak a gondot, bajt látom benne, ez biztos nincs így jól, hozd elém az embert a Te képeddel! Rakd ki a te mozaik verziódat az emberről, mert az enyém lehet, hamis, elégtelen.

Farsul játszik az egész hitélet, mert emberi dimenziók és elvárások, rendszerek öltenek benne testet. Néha azt érzem, hogy mindent kukába kéne dobni ahogy idáig hittem, és a kottát amire táncoltam, és kívántam, hogy mások is így táncoljanak.

Ámde, Te Uram! Mégis! Mégis ...
A te rezgésed más hertzen történik, csak mi emberek nem halljuk.

Ha megismerhetném, meghallanám ezt a másik frekvenciát, de úgy istenigazából ... !

Azt hiszem a Te személyed és frekvenciád itt van, sőt, bennem van, csak valami elnyomja, a másik zaj, csörömpölés, lárma, legyen az világi, teológiai, hitéleti, ez csak zaj és disszonáns kongás.

A te hangod a csend egy másik frekvencián, tartományban - vágyom meghallani!


2018. december 24., hétfő

Megváltás és a Karácsony


Ímé a szűz fogan méhében és szűl fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten. (Mt:1,23)

A cím nem pontos, ugyanis nem karácsonykor történt a megváltás és nem ekkor, vagy akkor, mert a megváltás nem pusztán egy esemény hanem egy kapcsolatba való meghívás, kapcsolat Istennel, amely Istennél öröktöl fogva létezik. A megváltás az örökkévalóságban kezdődött, mert Isten öröktől fogva mélyen szerette az embert.

„Megyek, hogy teljesítsem akaratodat.” (Zsid:10,9)

 Ugyanígy az evangélium, az örömhír nem Jézusnak valami fontos cselekedete, hanem maga Jézus Krisztus.

A kereszténység érzésem szerint eltért a lényegtől. Eseményeket látott, majd ezeket az eseményeket és misztériumokat tantételekké dolgozta és hitvallásokba foglalta. Majd az üdvösség, vagy az igazság ismérvének és eszközének tekintette a kidolgozott dogmatikai részletekbe vetett hitet. Egyházakat, gyülekezeteket, mozgalmakat, hitvallásokat hozott be az első helyre, mintha ezeken keresztül léphetne az ember Istennel kapcsolatba biztos helyes módon. Jézus és tettei tantétel lettek, akiben ortodox, igazhítű hitvallással hinni kell, ahogyan ezt a dogmatikusok lefektetették. A személyes sprituális élet teljesen háttérbe szorult, maradtak az előírások, tantételek és a személytelen normák, melyeknek immár kevés közük volt Isten szeretet kapcsolatához. 

Úgy gondolom fontosak a hitvallások, a konfessziók, egyházi, gyülekezeti közösségek, de nem az ezekben vetett hit és hűség vezet Isten megtapasztalásába, életébe.  

Az evangélium egy személy, mégpedig Jézus Krisztus. Jézus Krisztus öröktől fogva létezett, de azért, hogy minket Istenhez vezessen, emberként megszületett erre a világra. Velünk az Isten, ez az evangélium. A kereszténység az egyháztörténelemben egyre inkább kidolgozta azt a vonalvezetést, hogy a megváltás leszűkíthető a kereszt eseményére. Igen fontos Jézus keresztje, de csak Jézus személyén keresztül szemlélve. Krisztus keresztje nem egy módszer amely technikai megoldásul szolgál egy jogi dilemára, hogy vajon miként üdvözíthető a bűnös ember. A kereszt elválaszthatatlan az örökké létező preegzisztens Krisztustól, aki emberré lett, hogy bele helyezkedjen az ember sorsába.

Ez a belehelyezkedés az emberré válása volt, magára véve a halandó emberi testet, emberré lett. Mária méhében magzatként, majd: újszülött csecsemőként, gyermekként, fiatalemberként, felnőtt érett férfiként és szenvedő halálraítéltként. Pál úgy mondja, hogy átokká lett, azaz magára vette a halandó emberi testet és mindent megízlelt ami az ember sorsa, végén a halált is, majd feltámadt. Ez így együtt a megváltás.

Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (Fil:2,6-8)

Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. (Zsid: 4,15)

A megváltás áldása hat egy személyen keresztül, Jézus Krisztuson keresztül. Az üdvösség nem tanokon, egyházakon, gyülekezeteken,  hitvallásokon, erkölcsi jóságon érkezik, hanem Jézuson keresztül. Sokan azt gondolják, hogy ismerni kell, sőt, helyes módon el kell fogadni a keresztáldozat egyfajta értelmezését az üdvösséghez, az egyház vagy gyülekezet tanítását. Azonban jó azzal tisztába lenni, hogy nem dogmatikai értelmezéshez, egyházhoz, gyülekezethez, paphoz, pásztorhoz kell menni, hanem  személyesen  közvetlenül Krisztushoz. Az jó, ha van közösség, rendkívül fontosak a lelki kapcsolatok, de nem szabad, hogy mint közbenjáró befúrják magukat az ember és Isten közé.

Tudom a példa kicsit sántít, az elektromos áram használatához sem kell tisztában lenni az elektromosság fizikai elméletével, nem kell fizikust, vagy szakembert hívni, csak a megfelelő kapcsolót kell használni és működik. Az üdvösség és Istennel való kapcsolat is ilyesmi. A megfelelő "kapcsoló" Krisztus, hozzá kell menni és minden működik, függetlenül az elméleti és teológiai ismeretektől. A szakembernek és teológusnak az elméleti dogmatikai ismeretnek megvan a maga szerepe, de semmiképpen nem, hogy közvetítse Isten kegyelmét. 

A kereszténység elsősorban közvetlen spirituális élet és megtapasztalás, velünk az Isten!

Isten leereszkedett közénk, hogy magához emeljen bennünket (H.Boulad SJ)

Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!


2018. december 1., szombat

Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend


Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 
Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!
Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.
Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 
"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.