2020. március 17., kedd

A jövő reménye, réme, az sincs


,,Ezért ezt mondom nektek: Ne aggodalmaskodjatok az életetek miatt, hogy mit egyetek, és mit igyatok; sem a testetek miatt, hogy mibe öltözködjetek. Mert nem több-e az élet, mint az eledel, és a test, mint az öltözet?” (Máté evangéliuma: 6,25)

 Az ember tudata soha nem nyugszik, mindig száll ide-oda. Hol a múltban réved, a jelenen át siet, és a jövőt latolgatja. Mindig időzik valamilyen maga gyártott képben, amely kihat az érzékeire, érzelmeire, gondjaira, indulataira. Ez azonban nem a valóság.

Figyeljük, csak meg, hogy milyen gondolati párbeszédeket, vitákat folytatunk le önmagunkban, amelyek meg sem történtek, és soha nem is fognak, de hosszasan elidőzünk bennük, fölöttük!

Az ember, amiben szeret időzni az tehát nem valóságos. Az tudat felvett jelmeze, hamis identitása, jövőképe, amely valószínűleg soha nem történik meg.  Ebben a jelmezben vannak az egyének, csoportok, társadalmak, nemzetek, ideológiák, vallások és politikai pártok. Ehhez a ruhatárba megy, jelmezbe öltözik, és  mint egy színész, úgy viselkedik, célokat tűz ki azt védelmezi, azonosul a szereppel. Az egó szerepével. Ellenséget keres, talál, megtestesít, hogy legyen kitől megvédeni azt, ami nincs is. Fekete-fehérben lát, mert kell neki az ellentétpár, a dualitás. Ebben érzi magát biztonságban. Nem tud középen maradni.

A  hamis én, mindig hírekre vágyik, mindig lesi, szakérti  a világot, eseményeket, soha nem tud csendben maradni, leülni, imádkozni, meditálni, csak úgy lenni, elhallgatni, elcsendesedni ….
Pál apostol is ezzel  a mozgással találkozott: Az athéniak meg az ott tartózkodó idegenek semmi mással nem töltötték az időt, csak azzal, hogy újdonságot mondjanak vagy halljanak. (Apostolok cselekedetei 17,21)

Nem akarja, hogy a saját képzelt énjét, és emberét meglássa, hogy mit össze bohóckodik. Cselekszik, a jövőbe réved, kétségbeesik, vizionál, aggódik, mindig információt akar, követel, csapkod, nyugtalankodik. A média pedig ezt a végtelenségig kihasználja, tematizálja, pörgeti, hergeli a nyugtalan egót, sőt, teremti.

Ez az "én" nem igazi, ez egy hamis "én", aki beöltözött, hogy valóságosnak látszodjék. Jövőt épít amely nincs, és nem is lesz, mert csak egy álom, mely szétfoszlik előbb-utóbb. Amit az ember épít az legtöbbször egy homokvár, a legkisebb eső is elmossa. Ami belül, bennem van, az is az, csak a mai ember nem ül le, nem néz befelé, nincs nyugalomban, ezért nem látja. Csak a homoktornyocskát, amire zászlót tűz: "ez az én váram" felirattal.

 Ennek látásától a mai ember fél. Fél, azért  hogy rákényszerül, hogy le kelljen ülni, úgy, hogy nem a pörgő világ illúziója, célja marad, hanem magában, maga maradjon. Kezdjen valamit magával, úgy hogy nem kezd semmit. Csak legyen és lásson.

Beletekintsen önmagába és találkozzon valakivel, magával vagy/és, Istennel.  Ott nincsen jövő, mindennek megvan a helye, ideje. Istennel, mert nem kívüle van, nem is csak benne, mert Istenben van minden:  Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk(Apostolok cselekedetei: 17,28).

 Mi az élet? Ki vagyok? Miért vagyok? Hol vagyok? Meddig? Meddig keringek? Az élet nem több, mint az idő, tovatűnő álomért való kapkodás? Nem több? kérdezi Jézus. Mi a több? Le tudok ülni egy órára, semmit nem csinálva, csak magamban maradva?  Csak lenni, lenni, és lenni …. Isten előtt.  Gondolatok, jövő aggodalmak elképzelések, jöhetnek és mehetnek, engedd el, hadd menjen!

2020. február 18., kedd

A múlt árnya

Előző posztomat így fejeztem be: 

Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van …

ezt kiegészíteném: engedd elmenni a …. múltat is!


Amikor a múlt akadály, nem megy el, hanem mindig mint egy szellem, visszatér, kísért.
Az emberi elme egyik legalattomosabb kreálmánya, amivel foglyul ejti önnön magát, önvád és mások vádolásába csúszva, az a múlton való tépelődés. Amin nem lehet változtatni, abban időzik az elme. Ez pokoli és hibás.

Amikor valaki nem tudja elengedni a múltat, Isten jelenlétében, akkor a tudat a poklok poklát szenvedi. 

A múlt látásának az értelme, az okulás és a hiba kijavítása. Amely teológia meghatározással élve akár bűn is lehet. Amelyben mindenki benne van. Mindannyian viselünk terheket ily módon.
A legnehezebb és szerintem a legnagyobb súlyát a bűnnek nem az erkölcs adja, legalábbis nem úgy ahogy megszoktuk, hanem amit okoz. Az okozat, amely másokat szenvedtet, ez az igazi probléma.
Sőtt, átérezni egyszer, hogy más mit érzett, mit szenvedett akkor amikor én ….

Azt hiszem, ezt senki nem fogja megspórolni itt, vagy odaát….. Ezt nem lehet megúszni!
Van ok és okozat, de isten ments, hogy ezt a törvényt a magunk önigazolására és énünk erősségére használjuk fel, magunk, avagy mások ellenébe, kárára!

Azonban, ebbe beleragadni démoni, saját magam leszek önmagamnak a démona, aki gyötörtetem, a magam által táplált lángokban. Itt, vagy odaát …

Amikor valaki a mások múltja miatt, a maga múltján gondolkodik, illetve ezek összefonódásán kesereg, akkor beleragad a totális keserűségbe. Önnön mocsarába.

Egész nemzetek identitását képes meghatározni a saját múltjának a tudata, büszkesége, vagy keserűsége. Mindez azonban, nem a lényeglátás, pusztán egyfajta énkép féle, mely nem valóságos, hanem gyártott, mesterséges, avagy sorsszerű.

Mégegyszer: más lelkek múltja, a lélek önmaga múltja, összefonódva, mint rossz végzet szerű sors, legalábbis a tudatban. Ez a hamis én, amitől le kell válni!

Azt hiszi, ez az én (amely a hamis én), hogy mások rontották el az életét, pedig nem, hanem a saját börtönébe zárta önmagát, olyan festményekkel körülvéve az elméjét, amely kívánatos voltába szerinte nem kerülhet, más miatt, a másik okán. Pedig ez, nem több a képzelődésnél, illúziónál, az elme gyötrő játékánál. Az én szilárd és magas fala ez, amely minden fölé oda tornyosul.

A másik irányába:
Amikor valaki igazán lelki fájdalmat akar okozni valakinek, akkor elég a múltjához nyúlni, és kész is a méreg.  Felmelegíteni a múltat, hogy ne feledje …. 

Ember megkínozhatja a másikat, úgy, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá, csak a múltjához. Az ember sátánná lehet, mert ez azt jelenti : vádló, kárhoztató.
Ahogy a régi mondás lelki értelemben is igaz: homo homini lupus est - ember embernek farkasa.

Isten más, azaz szent, tiszta. Mentes minden alatomosságtól, sértettségtől. Ő nem vádol. Ami annyit tesz, hogy nem gyarló rosszakaró. Nem szenvedtető, hanem felszabadító.
Szembesít, de nem azért, hogy szenvedést okozzon, hanem, hogy javítani tudjunk. Jóvá tegyünk, ha lehetséges. Van, amin már nem tudunk változtatni, ilyen vagy olyan okok miatt, de látjuk, átlátjuk, átérezzük, megbántuk, megvallottuk Isten jelenlétében. Mert Őbenne vagyunk. Most már elengedhetjük! Isten is elengedte. Magunkét és másokét is.

Az ember nem az ami elmúlt, aki volt. A természet újra és újra igazolja, hogy semmi nem statikus, hanem dinamikus, fejlődő, előrébb jutó. Ha leég az erdő, mindig megjelennek az új hajtások. Isten nem a múltja szerint viszonyul az emberhez. Ez a kegyelem, de nem úgy mint a feudális uraknál, akik lelketlenül kegyet gyakoroltak a pórnép fölött, hanem ez a szeretet kegyelme, amely az emberért van, mert a leégett erdőn túl lát, látja az új hajtást, itt, vagy odaát.

Az embernek nem a múlton kell töprengeni, sőtt, hagyni kell tova futni! Mert ami a jelenben megvan a múlt terhéből, az a csalóka azonosulás vele. Ez nem jó semmire, csak arra, hogy foglyul ejtsen. 

Felszabadító a lehetőség, hogy el lehet engedni, bármit. Először a saját maga felé, tudatban, majd mások múltját is. Új távlatok, más szemlélet nyílik, amely szemlél, érzékel, van, és nem hal bele a saját képi vágyaiba, kesergéseibe és elvárásaiba, festett világába.

A múlt már elment, nincsen, megvolt a helye, ... A nagy egyetemes emberiséget és a mindenséget, anyagit és szellemit átölelő  valóságban, Istennél megvan a helye, csak ott van meg tisztán. Az ember gondolat világa azonban más ...

Ésaiás 43:18: "Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok!"

2019. október 31., csütörtök

A valóság ami nincs?


Legalábbis azon a szinten ami sokszor a fejünkben, tudatunkban van. 

Megmagyarázom. Vagyis próbálom.

Jézus mondja: "Én vagyok az út igazság és az élet"  (Jn.14,6)  " ... Én Vagyok" (Jn. 8,58) 
Isten Mózesnek: "Vagyok, Aki Vagyok" (2Móz. 3,14)

A valóság egyetlen létező objektív volta az örök Isten. Ami a tudatunkba van a világról, életről, mindennapokról, valóságról, igazságról, sőt, Istenről, azt mi teremtjük, az a mi varázslatunk, amelyben belevarázsoljuk magunkat és e szerint élünk, örülünk, szomorkodunk, csüggedünk el, vagy éppen fel vagyunk dobva. Vagy, ítélünk, értelmezünk, okítunk másokat. Ez nem a valóság, ez a tudatunk felszínes játéka. Saját korlátaink. Korlátozott, felszínes, istenképünk és világszemléletünknek abszolutizálása, a teljesség igényével. Ez már önmagában is ellentmondás. Az, ahogy gondolkodok, látok, értelmezek, valójában nem valóságos, nem az igazság. Valójában lehet, sőt, nem lehet, biztos, hogy nincs is, mert az egy káprázat, amit én teremtek, összerakok.

A világ és ami benne van, valóság, mert Isten leheletétől, Lelkétől származik, abban van a létezésének ősoka, mert Isten a Kezdet. Csak kizárólag a maga objektivitásában. Amikor értelmezek, akkor már nem  objektív. A világ, ahogy értelmezzük,  inkább hasonlít az illúzióra, amely valóságosnak látszik, valójában nincs is. Ezt megfigyelhetem saját magamon is, ahogy a mindennapok, az élet felől érzek, gondolkodok, ítélek. Az sem egyforma, a tudatom teremti a valóságról, igazságról alkotott érzelmeimet, gondolataimat, ítéletemet, félelmeimet, vágyaimat, céljaimat. Bűvész vagyok, aki magamat varázsolom el. Aki vagyok az nem a valóság. Aminek látszani szeretnék, ami a vágyam az egy káprázat, magam teremtem.

Mikor tisztulhat a kép? Mert a képet elhomályosítja a saját függönyöm, amit többszörösen elé húzok, annak amit értelmezek. Amikor elengedek mindent, csendben vagyok, szavakat sem alkotok, nem ítélek, nem gondolkodok, hanem jelenléttel vagyok a jelenben. Ekkor tisztulnak a dolgok, de még akkor sem rögtön, hanem lassan fokozatosan. Meg szeretném látni a képet, a tudatom függönyeit elhúzva, egy pillanatra sikerül, ... a kép, a kép, amit látni akartam, az sincs. Nincs ott. Azt is az elmém teremtette. 

Ott Isten van, de nem az általam teremtett istenképben, amihez korábban felhasználtam akár Szentírást is, vagy a saját igazságképemet, vágyaimat, elképzelésemet Istenről. Vagy, ahogy tanították, amiben szocializálódtam, belemagyaráztak és magam is ezt tettem. Nos, Isten milyen? Olyan amilyen, VAN, valóságos a maga voltában, de minden illúzió amit én kialakítok róla. Az emberi szavak kevesek, nem is biztos, hogy kellenek ... 

Az az isten nincs, akit tisztelnek az emberek, félnek, imádnak. Inkább ne mutogassak másokra, hanem legyek őszinte magam felé, az az isten nincs, akit én gondolok el, én teremtek, másokat fenyegetek vele, vagy vigasztalok, akire támaszkodni akarok mint egy mankóra, mert ez egy istenkép, amit megalkotok. Nem több egy bálványnál, akit kifaragtam. Isten nem függvénye a mi alkotta képünknek, Ő az ősok, az ős princípium, az ős kezdet ami van, volt és lesz. Nem az idő egydimenziós lineáris voltában. Mert az idő is relatív, valamihez viszonyul. Sőt, nem egyenes, mert a gravitáció is meggörbíti, ezt Einstein óta tudjuk. Ilyen értelemben igaz lehet a predesztináció is, de nem lineárisan, hanem isteni dimenzióban.

Ebbe belefér a kiválasztottság, de a szabadság is. Így mindez leírhatatlan, az értelmezés pusztán emberi gügyögés, mert olyanok vagyunk mint a csecsemő, aki értelmezni próbálja a világot. Isten is gügyög hozzánk néha, mert csak így értünk, ez a nyelvünk. Megkockáztatom, maga a Szentírás is ilyen, Isten alkalmazkodik, gügyög hozzánk.

Isten fölötte áll az időnek a térnek, és mindennek, azonban már maga a kifejezés is pontatlan, hogy fölötte áll, mert helyesebben benne van, mert:  "őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (Apcs. 17,28)

Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van ...



2019. július 8., hétfő

Isten és/vagy a dualizmus

Keresztényi istentiszteletünk és életünk egy szélmalom harc. Soha nincs vége. Értelme  nincs, csak a  fejünkben léteznek a csatamezők. 

Valakikkel szembe állunk, kényszerük van rá.  Vajon a  hamis tudat visz erre? Vajon ez lenne az utunk? Avagy csak mi felejtettük el, sőtt, talán fogalmunk sincs az igazi szellemi útról, az igazi spiritualitásról? Egész életünkben déli bábokkal küzdenénk? Ezeket kergetjük, a valóságot pedig elmulasztjuk?

Néhány gondolat Istenről, ahogy kezdem látni Őt.

 Isten a világosság, Ő nem harcol a sötétség ellen, mert mindent áthat a világossága. Ő végtelen fény, amely nem vakít, csak be szív, be vonz.

 Isten jó, semmi nincs ami ennek az ellenkezőjét jelenti, Ő benne. Jósága, gyengédsége végtelen, nincs ami ebben akadályozná. Nem küzd a gonosszal.  A gonosz nem is érinti. Nem harcol vele, mert nem tényező a jelenlétében. Igen van személyes gonosz, de a legnagyobb a tudatunkban van, mi teremtjük és harcolunk vele. Istenben eltünik a mi teremtésünk, marad aki Ö.

 Isten szeretet. Az igazságát ez határozza meg. Mérhetetlen jó indulatának semmi nem állhat ellen, nem akadályozza. Tökéletesen mindent beteljesít, ami a szerető lényéből fakad. Jézus emberré lett, mert így tudott részesülni az emberi sorsból, aki ez által minket Istenhez emel, Isten életében részesítve. Akárhol vagyok, akármilyen állapotban, valójában Isten szeretetében, kedvelésében vagyok, vagyunk.

Már az is félrevezető, hogy úgy beszélünk Istenről, hogy nem ...

Ugyanis benne semmi dualisztikus kettősség nincs. Isten Egy. Minden benne van, semmi nem esik rajta kívül. Mindennek benne van értelme, benne élünk, mozgunk és vagyunk (Apostolok csel. 17:28)
Erról beszél a természet, a csend, az univerzum és minden erre mutat, csak a tudatunk homályos, nem látjuk ...

Aki Istenbe merül az végére ért a harcnak, a
dualista tudatnak, egy másik síkon kezd járni.

Nem az igazságot keressük, hanem Krisztust, mert Ő az út és igazság (János ev. 14:6)

Az igazi kegyesség nem a dualisztikum világa, a fehér és fekete, a dolgok ilyentén való besorolása, tudatunk ebben való gyakorlása. Hanem az Isten egységének a megtapasztalása.

Már az is hiba, hogy "nem... hanem..."

Ebben az egységben minden le egyszerűsödik, mindennek megvan a helye és értelme. Itt van vége "a szent harcoknak" amelyek a kereszténység és életem legnagyobb céltévesztései. 

Vágyom Isten egységébe belemerülni!