Kitörés Platón barlangjából

Az ókori filozófusnak Platónnak van egy érdekes allegóriája az emberiséget illetően, amely arra hivatott, hogy magyarázatot adjon, miként élünk, illetve érzékelünk, és miért úgy ahogy, és mi van a mi tapasztalatainkon túl. A híres barlangtörténet, amelyben az érzékelteti, hogy minden földi dolog az örök lényegek, az ideák világának képei.  

(Kép: wikimedia.org)

Adva van egy barlang, melynek az alján csücsülnek az emberek, vaslánccal megkötve. Mindig is ebben az állapotban voltak. Amit látnak, az azoknak a tárgyaknak az árnyképei, melyek fölöttük a barlang bejáratánál vannak, az égő tűz némi világosságot adva kivetíti azokat. 

Ők a valóságot nem látják, illetve nem láthatják, hogy mi van a barlangon kívül. A barlang mélyén ülve a félhomályban az árnyképek nézésébe, korlátozott ismeretben élnek, mert meg vannak láncolva, igazán nem ismerik egymást. Nem fordíthatják el a fejüket egymás felé. Nem is akarják, magukkal foglalkoznak, de csak az árnykép szintjén, nem is ismerik igazán az önvalójukat sem, és nem figyelnek a másikra. Nekik ez a természetes, ez a valóság, ez a világuk. Az árnyképek nézése adta a megbecsülést, e szerint értékelték, tüntették ki egymást, pontosabban, egymás árnyait, illúzióit, nem a valóság alapján. Ez a révület világa.

Tegyük fel, hogy valaki mégis kiszabadul, kivezetik a láncból, elindul felfelé és ott egy más világ tárul elé. Kijutva a barlangból, megmászva a hegyet megpillantja a Napot. Rájön, hogy van egy igazi fényesség, igazi világ, amely nem tükörkép.  Amelyben a maguk természetében vannak a dolgok, nem illúziók.

Kötelességének érzi visszatérni a barlangba, hogy beszámoljon a megkötözött embertársainak, de azok nem fogadják szívesen, bolondnak tartják, életére törnek, bántják, mert hát, ami a szemük előtt van, nekik az a valóság, akár meg is ölhetik azért, mert ki akarja őket szabadítani.

Volt olyan rab, aki szintén kiszabadult a láncokból, elindult felfelé, de a barlang bejáratánál a félhomályhoz szokott szemét elfakította napfény, de nem ment tovább, nem szoktatta a szemét a fényhez, kellemetlennek találta a fényt, ezért visszament és inkább választotta a jól megszokott homályos világot.

Nem ragadnék le a filozófia értelmén, hogy mi az ideák világa, hogyan csoportosíthatók a különböző érzékek, illetve mit is jelent tulajdonképpen a platónizmus. Ki hozza létre az ideákat anyagi szinten (demiurgosz)? Nem erre fókuszálnék, csupán a kép, ami megragadott. A platónizmuson túl is van mondanivalója. Nem vagyunk mi is hasonlóan? Azt hisszük a mi világunkra, hogy ennyi a valóság. Itt van a maximum amiért érdemes mindent befektetni. Nem ismerjük igazából egymást sem, mert meg vagyunk kötve, nem látjuk igazából a valóságot, csak egy villódzó árnyékot, amire azt hisszük, hogy valóságos. A félhomályra az hisszük, hogy az a világosság. Amiben élünk, ahhoz ragaszkodunk, mert ezt ismerjük, nem tudjuk, hogy van egy jóval fényesebb, tágasabb, szabadabb, gazdagabb élet. Az embertársainkat ismerjük, ahogy ismerjük, de igazán a lényüket a lelküket nem látjuk, külső felszínes benyomások vezetnek.

Körülvesznek a mindennapok, az anyagi szükségletek, igények, az emberi csatározások, a napi politika és e miatti aggályok, felháborodások, gyűlöletek. A saját érdekeink, igazunk, világunk, mert igaznak tartjuk. Mindezek csupán a félhomályban táncoló árnyképek, nem az igazi valóságok a maguk teljességükben, főleg nem úgy, hogy ezek adjanak értelmet, célt az életnek.

Arra is gondoltam, hogy a más dimenzióban, Isten országában, a másik létsíkban, amely a biológiai életen túl van, ott minden sokkal gazdagabb. A fény mellett a mi Napunk eltörpül, de az a fény nem vakít el, inkább körbefog, áthatol, mert az nem más, mint Isten és ami tőle jön az igazi teljesen áthatoló szeretet. ahol ez a világ minden himnusza, zsoltára együtt rezeg, ahol nem csak hallható, hanem együtt rezgő a mindenséggel, ezzel a határtalan világgal. Melyek itt a földön vannak pozitív dolgok: érzelmek, színek, zene, illatok, beszéd, tudás, tájak, rétek, szépségek, lakott részek, városok, mind ezek az odaáthoz képest csak homályosan táncoló árnyképek. Odaát a zene, a színek, a tájak szépsége, az illatok, a kommunikáció sokkal, de sokkal gazdagabb, mert a fény nem csak egy tűz a barlang szájánál, hanem ott van az igazi fényforrás. 

Ez a tudás, vágyódás ott van az ember lelkében, ősi kép, az egyes emberben, a vallások szimbólum rendszerében és az emberi síkra lerángatott vallásos tanok és az ezoterikus felfogások hiedelmeiben is. 

Kérdezheti az ember, hogy akkor mi értelme e világnak? Mit kezdjünk mindezzel?

Nem úgy, mint Platón, akit állítólag senki nem látott nevetni, hanem tele életigenléssel, derűvel, mert kiegészült a látás, amely immár több mint a falon táncoló árnyképek illúziói. 

Semmiképpen nem az élettől való elidegenedés. Nem a perspektívák leszűkítése, hanem ellenkezőleg, kitágultság, felszabadultság. Egyfajta optimista hozzáállás az élethez, a bölcsesség, a rálátás ajándéka, a természet szépsége, csodálata, hiszen minden, amit teszünk, megélünk, annak hatalmas perspektívája van. Valójában amikor a barlangban látjuk a táncoló árnyakat akkor immár nem csak ezt láthatjuk, nem csak a saját bábjátékunk árnyait, hanem a barlangon túli beszűrődő fényt is. Sőt, a kinti világ árnyékait is, amit nem a barlangban lévő tűz fénye vetít a falra, hanem a határtalan transzcendens világosság, amely mindennek az ősoka és betöltője. A nap ereje, éltető fénye, szépsége ezt beszéli. Olyannyira erős és beszédes módon, hogy nem egy ókori vallásos felfogásban (pl: summér Utu, egyiptomi Ré) azonosították az Istennel. 

Minden, ami szép és csodálni való a természetben, de az univerzumban is, ez lenyomata az isteninek. Amikor az életet védem, élem, a természetben gyönyörködöm, szeretek, akkor az Istent igenlem, láthatom. 

Van értelme pozitívnak lenni, örülni, szeretni, segíteni másoknak, de tűrni, veszteséget, betegséget, gyászt feldolgozni, idejében meghalni, mert a fizikai lét egy felkészülés a folytatásra. Amikor itt van az ideje, mindenki kimegy ebből a fizikai létből, átlép egy más síkra, amely tulajdonképpen nem a halál, hanem költözés, a halandót elnyeli az élet (2kor.5,13). Mindez a nagy egész. Valójában nem kettő (dualisztikus), hanem egy, mert Istenben minden benne foglaltatik. (Apcs.17,28) A föld minden szépségében, de fájdalmában is benne van isteni kegyelem és szeretet, amelyben az itt és most az univerzális torta egy piciny szelete, de mély és jelentős is lehet. Tőlem is függ.

(Platón barlang hasonlata az állam c. könyvéből itt.)

(Átdolgozva, 2022.11.24)

Az élet "csak" egy álom, ....

Az élet "csak" egy álom, ....

    Ezt a mondatot úgy folytathatnám, az evilági élet "csak" egy álom, az odaát állapothoz képest. Nevezzük ezt a határvonalat a testi halálnak, mert valójában nincs halál csak költözés van, egyik létállapotból egy másikba! Most, amikor a földi létünkben vagyunk, akkor ez nagyon is igaznak, valósnak tűnik. 

    Az odaát fogalma sem pontos, mert a másik világ valójában nem másik és nem odaát van, hanem jelen van, benne vagyunk, bennünk van, csak az érzékelésünk korlátozott. Az anyagi világ a teljes része, de nem a minden, hanem mulandó, és változó. 

    Vannak értékek, amelyekbe érdemes beinvesztálni, mert ezek hozzátartoznak az emberiség egyetemes, történelmileg kipróbált és megszilárdult eszményeihez. Ilyen a férfi és nő párkapcsolata a házasságban, a család értéke, a gyermekek nevelése, szeretete. Valamint az igaz barátság az emberekkel, de a természettel is a harmonikus tiszteletteljes szerető magatartás. Minden szenvedő lény lehetőség szerinti, megsegítése, megóvása, első helyen az emberrel. 

    Van több is, ugyanakkor nem cserélendők fel a kifejezetten illuzórikus, értéknek hívott, de valójába hitványságokkal. Amelyekben az ego, a pénz, pozíció, hatalom, ismertség és elismertség, rövidlátó politikai ellenségeskedések, gyűlöletek, valamint más hamis és kártékony célok állnak középpontban. Ezekért fut emberiség nagy része, hiába. Kár ezekért! Én is futok ezekért? Átnevezem, becsapva magamat, mert magunknak is tudunk hazudni, de nem is akárhogy!

    Az élet álomszerűsége nem azt jelenti, hogy nem igaz, nem valóságos, legalábbis a maga viszonylatában, hanem azt, hogy amikor tovább megy az ember a földi világból, akkor egy olyan valóságot lát, és érkezik meg egy más létsíkra, amelyhez képest az itt és most a földön csak egy álom lesz. Olyan lesz, mint egy ébredés, "hát ezért éltem, küzdöttem, mérgelődtem, izgultam" - fogom mondani. Talán lesz visszatekintés, da attól tartok, hogy a tudat teljes képességével, amiben az is beletartozik, hogy nem csak látom, hanem érzem is, hogy miként éltem és átérzem azt, az örömet, de szenvedést is, amit okoztam. Nem vagyok független, mindenki mástól, minden mindennel és mindenkivel összefügg, ezt világosan látni kell!

    Ez nem pesszimizmus és élettagadás, hanem a dolgok a helyükre kerülnek, mert ez így a teljes. A földi létsík időleges, nincs benne állandó, viszonyuljak ehhez ekként! Szenvedés, fájdalom, veszteség, betegség, avagy öröm, siker, pozitv életérzések is ebben a relációban értendők és élendők meg! Éljek itt, valóságosan, de tudom, hogy mindez elmúlik átadva a helyét egy nagyobbnak, amelyben ébredve ott lesz az igazi ébrenlét. a lét kiteljesedése előre halad. 

Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük (Zsid. 13,14)

A lélek van, nincs? Hol van? Van lelkem?

Ez kis írásom, elmélkedésem, nem a dogmatika világába kalauzol. Nem a vallást és a hitet tagadom, hanem az ember által kreált valóságáról gondolkodom, amelyet vallási ruhába öltöztetett.  Amelyet teremtett, valóságnak hisz, pedig lehet, hogy nincs is, ott és úgy, és akkor, amiről nagyon hiszi, hogy ez egy szilárd pont az életben. 

    Amikor valaki elcsendesedik, hagyja, hogy minden felbukkanjon, majd minden gondolat, nézet, hiedelem tova tűnjön, akkor, valójában a válasz sincs meg, csak a kérdés marad meg. Nem kell a válasz, a kérdést lehet fenntartani, nincs szükség egy gyártott, egy kreált igazságra, amely persze nem a valóság, csak egy tudatállapot, elmebeli trükk! Ez nem azt jelenti, hogy minden választ elutasítunk, csak, hogy az a mérhetetlen önbizalom és szilárd hit, valójában egyáltalán nem olyan is olyan szilád, mint ahogy látom, láttatni szeretném.

    A lélek kérdése tipikusan ez. Mi a lélek? Rengetek filozófiai és vallási válasz létezik, mindenki, aki szeretné valamely hagyomány, vagy vallási irat, tekintély alapján megválaszolhatja a kérdést. Ugyanakkor mélyedjünk el abban a kérdésben: ki is az, aki megválaszolja? Valójában, amikor én, felteszem a kérdést, az "én" mint kérdező kicsoda valójában? Van egyáltalán, mint abszolút entitás, létező elkülönült személy? Most van, ezt látjuk, tapasztaljuk. Megyünk vissza az időben, igen, voltunk, ekkor, és ekkor, nyilván máshogy, más habitussal, gondolatokkal, egészen a gyermekkorig. Majd, amikor elérkezünk a csecsemő létünkhöz, elbizonytalanodunk, és ezelőtt, hol voltunk, hol volt a lelkünk?

    Ezen nem segít az anyagelvűség sem, mert az agyműködést és az idegi ingereket, mint materiális alapon létrejövő folyamatokat beazonosítani, azzal, ahogy igen érzékenyen megélünk és felfogunk, tudatosítunk dolgokat, énséget tapasztalunk, ez édeskevés magyarázat. Az éntudat, idegi folyamatok és ingerületek együttese csupán, ezek szerint. Gyakorlatilag az ember értéke, így nem jelentős, az értékét a társadalmi közmegegyezés adja, de egyénileg, valódi objektív értéke nincsen. Az én értéke a mai modern társadalomban  nem egy objektív valóság, hanem szubjektív. Büszke és értékes az egyén mert annak hiszi magát, és ezt a közmegegyezés támogatja (ideológia). Ez a fajta naturalista filozófia igen hamar csődöt tud mondani, mert kizár mindenfajta transzcendenst, természetfelettit, és az élet kegyetlen valósága alól nincs menekvés. Addig jó, míg jól fut az élet, aztán vége, vagy sose lesz jó, mert az élet nem kegyes.  

    Más a megközelítés a hellén filozófiában, Platón és Arisztotelész szerint a lélek önálló szubsztancia, melynek nincs anyagi tulajdonsága, ez a filozófia erősen hatott később a keresztény halhatatlan lélek felfogására is.

    A kereszténységben, a halhatatlan lélek fogalma, kérdés, mert milyen értelemben az?  Isten lehelte, teremtette, tehát nem volt, de ezután mindig is lesz, mennyben, vagy az örök halálban, örökké, vagy majd egy új testben a feltámadáskor. Ez a keresztényi válasz. De ebben az értelemben nem halhatatlan, mert volt, amikor nem is volt. Origenész volt az egyetlen aki máshogy vélekedett, mintegy preegzisztens lélekről beszélve, amely már létezett a születés előtt is. A ruach az ószövetségben Isten lehelete, amely/Aki az embert is élteti (Szentlélek). Vagy a görög nyelvben a pneüma, a lélek, inkább szellem, Isten Lelke/Szelleme, de az embernek is van szelleme), mint amely azonos, avagy különböző a pszühétől, (cserefogalom, vagy, egymásba hajló, de mégis különböző, vagy alapvető lényegileg világosan elválasztható egymástól?). Vannak akik a Szentháromság mintáját is látni vélik az ember három alkotórészében (trichotómia): szellem, lélek, test (pneüma, pszühé, soma). Vannak akik tagadják ezt, spekulatívnak látják, maradnak az emberi kettősségnél, az ember test és lélek (dichotómia). Ki az ember valójában? Isten teremtménye, aki test, lélek, szellem egységében van, mint önálló entitás, de nem független Istentől. Az elidegenedés Istentől, a bűn a céltévesztés (hamartia), mely az ember vesztét jelenti.

    A hinduizmusban: a halhatatlan finomtest (szúksma-saríra)  a lélek (dzsívá) hordozója, az újraszületésekben körbe, körbe-jár, (szamszára), állandóan reinkarnálódik valamely létformába és testbe (nem biztos, hogy emberként), a karma törvénye alapján, melyből csak a felébredés megszabadulása (moksa) ad kiutat. A hétköznapi ember számára erre jobbára  kevés az esély, mivel a lét kötöttségeket hoz magával, a kötöttségek a pedig újraszületésekben  járatják a lelket, mert a karma törvényét nem lehet felfüggeszteni. A kör ezennel bezárult, marad a szenvedés (dukkha), ki tudja meddig. Nagyon komoly lemondás szükséges életeken át, hogy ebből legyen kiút, mert míg vágy van addig szenvedés is. A cél a magasszintű, teljes vágytalanság (para-vairágya). 

    A buddhizmus ennek részint az ellentéte, már ami az egyéni lélekre vonatkozik, mert tagadja az egyéni örök lelket, mint önálló, végtelen énséget (anattá, anátman), mert ezt a hiedelmet inkább akadálynak véli, a megvilágosodás (bódhi, szatori) útjában. Nem foglalkozik azzal, hogy van e Isten, lélek, örökélet, transzcendens világ. Inkább tagadja ezeket, ha változatlanságot tulajdonítunk nekik, mert a buddhista felfogás nem ismeri a változatlant. A karma törvényét elfogadja és hasonlóan a hindu felfogáshoz a létkereke itt is forog, szenvedést okozva. Semmi nem állandó, minden keletkezik és megszünk, állandótlan (szankhára, anaccsa). A buddhizmus alaptanítása (dharma, dhamma) tulajdonképpen a szenvedés (dukha) megszűntetése. Az egyén és az egész világ viszont valójában illúzió, mert ha részeket vizsgálunk, akkor rájövünk, hogy ez sem vagyok, az sem, és amaz sem, stb... Sokat boncolja a részeket, ezt látva eljut a tagadáshoz. A cél az üresség természet megtapasztalása, mert minden üresség természetű (súnjata). Ugyanakkor a nyugati embernek óvatosan kell értékelnie ezt a kifejezést, mert itt nálunk az üresség inkább negatív fogalom, míg a buddhizmusban pozitív, sőt, minden dolog kiindulója, és ide kell visszatérni. A pont, amely mindenek előtt van, ahol nincs fogalom, gondolat sem. A buddhista meditációban is ez központi helyet foglal el, ez így lehet egy meditatív állapot is. „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”  (Nágárdzsuna).

    Mind a hinduizmus advaita (nem kettős, hanem egy) ágában mind a buddhizmusban monista (minden egy) szemlélet van, amely nem engedi a dualizmust, a kettőséget, mint eredeti lényeget. A kettőséget, én-te, Isten és ember, jó és rossz, brahman és atman, világosság és sötétség tapasztalata, mindez csak a létkerekét (bhavacsakra) forgató karma törvénye miatt van, mármint, hogy ezt tapasztaljuk, ezt teremtjük, mert valóján nincs kettőség, hanem egy van, minden egy, ez a megvilágosodás legfőbb ismérve. Brahman, átman, dzsivá egy. Noha a buddhizmusban is több ág van, sokféle irányzattal, de mindegyik monista felfogású. Míg a hinduizmusban, az advaita (nem kettős) irány az. A dvaiták (kettőség) és a vaisnavizmus (pl. krisnatudatúak) irányzatai egyértelműen különbséget tesznek Isten és ember között.  Ezért az önátadást hangsúlyozzák (bhakti).

    Az animizmusban a minden dolognak lelke, szelleme, van, minden, mindennel összefügg, a lelkek, szellemlények, démonok sokasága, bolyongása végtelen. Minden lélekkel, rendelkezik, nem csak ember, hanem az egész természetvilág. Gyakorlatilag átláthatatlan és szövevényes, amit a hétköznapi ember át nem láthat, ezért vannak a sámánok, varázslók, táltosok, akiknek bejárásuk van a lelkek birodalmába, összekötve az evilágit és a lelkek, szellemek világát, ebben mintegy közvetítőként (médiumok, mediátorok) szerepelnek. Dolgokat, jelenségeket, természeti erőket, szellemi erőkkel ruházza fel. Ez a vallási forma, valószínűleg a legősibb, gyakorlatilag a nyoma és befolyása minden vallásban fellelhető. A szellemhit, a lelkek, a démonok befolyása az emberre, különböző erők révén, innen eredeztethető.  

    Az egyén hiedelme, ugyanez a probléma, nincs biztos kapaszkodó, nincs bizonyosság. Azonosítom magam valamivel, kitűzök célokat, ezért élek, törekszem, de a gondolatom, gondolataim, vajon a lényem? Az igazi önvalóm? Én egy létező entitás vagyok, aki megtapasztalom, a magam énségét, de vajon ez igaz? Akit az elmúlt hosszú években, mint énséget megéltem, az most is valóság, vagy már elment? Én, aki voltam, az vagyok most is? Biztos, hogy így, vagy úgy van? Mindnyájan átlépjük a halál kapuját, de ezután is azok leszünk, akik voltunk? Vagy valami más? Milyen értelemben? Felfogható egyáltalán? A test egy ruha, amit levetünk, ki veti le és miért? Avagy ahogy Platón monda, hogy a test a lélek börtöne csupán? Lelkek vagyunk, a magunk dualitásában és azok is maradunk, mert Isten és ember mindig is kettő lesz, vagy tényleg van egy egység, egy lényegi egység, mert Isten lelkéből vagyunk, akik vagyunk.  

    Egyáltalán kell ezzel foglalkozni, mert ez nagyon távoli nyelv a mi földi nyelvünktől, vagyis a szókészletünk nem elégséges. Egyáltalán megértjük ezt? Gondoljuk el, hogy az ókorban kellett volna a mai technika világáról beszélni, a mobiltelefonokról, félvezetőkről, kvantumfizikáról. Vajon lett volna egyáltalán kifejezés, és értették volna? A transzcendens világ és a földi világ között lehet még nagyobb a különbség, ha ugyan lehet két világról beszélni, mert lehet, hogy nem ez, vagy az a világ létezik, hanem egy, csak nem mindent érzékelünk. 

    A halál ilyentén, ebben az összefüggésben nincs is, csak úgy érezzük, mert veszteségként éljük meg a szerettünk távozását, valójában a meghaló pedig, nyereségként, mert kitágult a megtapasztalása olyan irányba, amit korábban nem látott, mert nem láthatott. Valójában a halál átmenet, kitágult tapasztalás, a test lett levetve csupán, amely akadályozta a teljesebb tudati rálátást. A tudat nem tapasztalja a halált, csak a nagyobb, teljesebb dimenziót, amely tulajdonképpen mindig is jelen volt.  

    Ahogy elnézem a különböző vallásokat, hiteket, spirituális hagyományokat elgondolkodom, igen,  sok igazság lehet bennük, persze emellett, talán nem is igaz (egyszerre mindkettő?), megpróbálják megválaszolni a titokzatosat, a nem érthetőt. Az az érzésem, hogy tovább kell lendülni, mert ily módon is az ember csak újra és újra legyártja a maga illúzióját, akkor is amikor éppen ebből akar kilépni! Mert a túlzott azonosulás szükségszerűen illúziókkal jár.

    Amit valójában élek, az tényleg olyan, ami szilárd, vagy csak én teremtem? Mit is? Ki az én? Ki vagyok? Mi az én? Mi vagyok? Az biztos, hogy most megélem, de mit is élek? Mi a most?

Meditáció keresztényként jó-e?

Aki az előző cikkeimet olvasta, azt észrevehette, hogy a témákat tekintve bizonyos változás jellemző a blogban. Ugyanez érvényes az életemben is. Ha szeretném meghatározni ezt, akkor úgy jellemezném, hogy az igazság keresés és az azért való szüntelen harc alábbhagyott. Úton vagyok, de nem annyira kifelé, mint inkább befelé. Itt kap szerepet a meditáció, mint amely lehetővé teszi azt a tapasztalást, ami felett idáig elsiklottam. Ez a tapasztalás semmi különöst nem jelent, inkább mindig is adott volt, de idáig háttérbe küldtem. Ez olyan dolgokat jelent, mint: jelen lenni, elfogadni, tudatosnak lenni, vagy a szemlélést, a jelenlétet, a megbékélést, a valódi önnvaló tapasztalását hozza.

A meditáció önnmagában nem jó, nem rossz. Az a kérdés, hogy hogyan cimkézem. Mire használom? Vannak, akik veszélyt kiáltanak és a keleti vallások tévelygését látják bele, de vannak akik be tudják építeni a keresztény ima formába. Ennek számos páldája jelen volt az egyháztörténelemben, és jelenleg is bevett lehetőség elsősorban számos katolikus kegyességben. Elérhető keresztény irodalma is van. 

Protestánsok talán inkább a Lectio-divina formát tudják elfogadni, amely a Szentírás versei fölötti elmélkedésre épít, de ezt is sokan elutasítják, főleg konzervatív és fundamentalista körökben.

Most ezekkel a dogmatikai alapú megközelítésekkel nem foglalkozok, nem ez cél. A rengeteg hitvita komolyan hátráltatja az ember spirituális, szellemi fejlődését.

Én inkább a meditáció alatt azt értem, amikor félreteszek mindent, nincs elgondolás, meghatározás, elmélkedés, nincs semmi képzet, ítélkezés, igazságkeresés, és harc a magam igazának a megtartásáért. Nincs értelmezés, még bibliaértelmezés sem, azon való gondolkodás sincs. Nincs az élet rejtelmein való filózgatás, vagy az igazságtalanságok, bűnök fölött való háborgás. Ítékezés mások és magam fölött. Lenni, tudatosnak lenni, észlelni, elcsendesülni, ennyi. Ami van, az van, a szüntelen agyalás, gondolatok vágtázása ezen semmit nem változtat, az életemhez nem ad hozzá, nem visz előre. Inkább elvesz abból, az elme állandó zaklatottsága miatt.

Ha nagyon szeretném ezt az állapotot megjeleníteni, akkor talán úgyis értelmezhető, hogy ez jelenti az ima legmagasabb fokát, mert itt az ember elhallgat, csendben van, Isten a csendben van. Ugyanakkor még erre sincs szükség, mert úgy gondolom, hogy jobb ha megszabadulunk a fiókok és cimkék kényszerétől. Nyissuk ki a tudatunk görcsös öklét, engedjük el, amit markolunk! Engedjük el gondolatokat és a gondolkodást, a töprengést! Nyugalom! Biztonságban vagyunk, Isten tenyerén vagyunk. Az is lehet, hogy még az Istenképzetet is el kell engedni, mert az csak egy kép, a tudatunk egy bálványa. 

Ez nem ösztönöz a tétlenségre, ez munka, mert nem relaxáció, hanem munka a tudatosságért. A tudat tisztább, ha valamit meg kell tenni mert ott van, munkáért kiált, akkor meg kell cselekedni! Nem képzelgés, idea, töprengés, gondolkodás a múlton, jelenen és jövőn, hanem a valódi tapasztalás. Tapasztalás, de nem élmény hajkurászás, ha érez valamit az ember az is jó, ha nem, az is, de nem ragaszkodik egyikhez sem. Elengedi. 

Az ember elméje tele van, de nem képes megtartani semmit. 

Az elme egy törött csónak, amely formál, formába önt, mint a csónak a vizet, de mivel törött, nem képes azt megtartani. Mindig csapong, ötletel, aggódik, ítélkezik, mereng, stresszel. Semmit nem tud megtartani, mert törött a csónak, áramlik a víz ki-be, ide-oda. Az ember egy törött csónakhoz ragaszkodik, felépít egész rendszereket, önazonosságokat, elhitteti magát, hogy ő ez, vagy az. Ilyen, vagy olyan, de ez nem a valóság, hanem egy hamis én. Szüksége van arra, hogy midenhol járjon, csak ne az igazi jelenben! A TV szól, az Internet folyamatosan jelen van, az események, hírek, szétfeszítik a világunkat, kívül, belül. Mindenhol, vagyunk, mindennel foglalkozunk, mindent analizálunk, csak a lényeget nem látjuk, nem a valódit tapasztaljuk. 

Ha valaki kételkedik ebben csak üljön le, keresztezett lábbal, vagy egy székre, egyenes háttal és engedje el magát, de maradjon egyenes! Maradjon csak csendben, ne imádkozzon, ne beszéjen, semmit ne csináljon! Csak figyelje a lélegzetét! Meg fogja tapasztalni, hogy zsibonganak a gondolatok, nincs csend, ordíbál az elme. Ide-oda szaladgál a tudat. Akármilyen szuper inteligens, tanult is valaki, rá fog jönni, hogy valójában egy kibillent egyén, aki nem tud mélyre menni. Miért gondoljuk, hogy így meghalljuk Istent? Lehet Biblia a kezünkben, abban csak így beleolvasunk, azt gondoljuk, hogy Isten üzen rajta keresztül, de csak a saját képzeteinket olvassuk ki belőle, amit előbb beleláttunk, mert nem ismerjük a hallgatást, a belső csendet. Igen, ilyenkor tegyük le a Bibliát, majd később elővehetjük, ha megtapasztaltuk a belső csendet! 

Az eredeti kérdés, hogy jó e a meditáció? Szándékosan nem úgy közelítem meg, hogy helyes-e? Pont ettől kényszertől kéne megszabadulni, hogy midenben a dogmatikai hitvita határozzon meg. Az a probléma, hogy állandóan ezen agyalunk, mondhatni szocializálódtunk. Ezt az ítélkezős, osztályozós, állandóan szintetizáló gondolkodást kell elengedni! Ha hívők vagyunk, akkor csak annyit jelent, elengedni mindent, mint aki belehullik Istenbe, Isten tenyerébe, és elhallgatni, mert itt miden emberi gondolkodás, ítélet, terv és szó az csak hiba. Miért? Mert Isten van, jelen van. Isten van midenekben, őbenne élünk mozgunk és vagyunk.

A tecnikáról, majd később. Amely tulajdonképpen formával kezdődik, de több annál, túlmutat azon.