2018. december 24., hétfő

Megváltás és a Karácsony


Ímé a szűz fogan méhében és szűl fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten. (Mt:1,23)

A cím nem pontos, ugyanis nem karácsonykor történt a megváltás és nem ekkor, vagy akkor, mert a megváltás nem pusztán egy esemény hanem egy kapcsolatba való meghívás, kapcsolat Istennel, amely Istennél öröktöl fogva létezik. A megváltás az örökkévalóságban kezdődött, mert Isten öröktől fogva mélyen szerette az embert.

„Megyek, hogy teljesítsem akaratodat.” (Zsid:10,9)

 Ugyanígy az evangélium, az örömhír nem Jézusnak valami fontos cselekedete, hanem maga Jézus Krisztus.

A kereszténység érzésem szerint eltért a lényegtől. Eseményeket látott, majd ezeket az eseményeket és misztériumokat tantételekké dolgozta és hitvallásokba foglalta. Majd az üdvösség, vagy az igazság ismérvének és eszközének tekintette a kidolgozott dogmatikai részletekbe vetett hitet. Egyházakat, gyülekezeteket, mozgalmakat, hitvallásokat hozott be az első helyre, mintha ezeken keresztül léphetne az ember Istennel kapcsolatba biztos helyes módon. Jézus és tettei tantétel lett, akiben ortodox, igazhítű hitvallással hinni kell, ahogyan ezt a dogmatikusok lefektetették. A személyes sprituális élet teljesen háttérbe szorult, maradtak az előírások, tantételek és a személytelen normák, melyeknek immár kevés közük volt Isten szeretet kapcsolatához. 

Úgy gondolom fontosak a hitvallások, a konfessziók, egyházi, gyülekezeti közösségek, de nem az ezekben vetett hit és hűség vezet Isten megtapasztalásába, életébe.  

Az evangélium egy személy, mégpedig Jézus Krisztus. Jézus Krisztus öröktől fogva létezett, de azért, hogy minket Istenhez vezessen, emberként megszületett erre a világra. Velünk az Isten, ez az evangélium. A kereszténység az egyháztörténelemben egyre inkább kidolgozta azt a vonalvezetést, hogy a megváltás leszűkíthető a kereszt eseményére. Igen fontos Jézus keresztje, de csak Jézus személyén keresztül szemlélve. Krisztus keresztje nem egy módszer amely technikai megoldásul szolgál egy jogi dilemára, hogy vajon miként üdvözíthető a bűnös ember. A kereszt elválaszthatatlan az örökké létező preegzisztens Krisztustól, aki emberré lett, hogy bele helyezkedjen az ember sorsába.

Ez a belehelyezkedés az emberré válása volt, magára véve a halandó emberi testet, emberré lett. Mária méhében magzatként, majd: újszülött csecsemőként, gyermekként, fiatalemberként, felnőtt érett férfiként és szenvedő halálraítéltként. Pál úgy mondja, hogy átokká lett, azaz magára vette a halandó emberi testet és mindent megízlelt ami az ember sorsa, végén a halált is, majd feltámadt. Ez így együtt a megváltás.

Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (Fil:2,6-8)

Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. (Zsid: 4,15)

A megváltás áldása hat egy személyen keresztül, Jézus Krisztuson keresztül. Az üdvösség nem tanokon, egyházakon, gyülekezeteken,  hitvallásokon, erkölcsi jóságon érkezik, hanem Jézuson keresztül. Sokan azt gondolják, hogy ismerni kell, sőt, helyes módon el kell fogadni a keresztáldozat egyfajta értelmezését az üdvösséghez, az egyház vagy gyülekezet tanítását. Azonban jó azzal tisztába lenni, hogy nem dogmatikai értelmezéshez, egyházhoz, gyülekezethez, paphoz, pásztorhoz kell menni, hanem  személyesen  közvetlenül Krisztushoz. Az jó, ha van közösség, rendkívül fontosak a lelki kapcsolatok, de nem szabad, hogy mint közbenjáró befúrják magukat az ember és Isten közé.

Tudom a példa kicsit sántít, az elektromos áram használatához sem kell tisztában lenni az elektromosság fizikai elméletével, nem kell fizikust, vagy szakembert hívni, csak a megfelelő kapcsolót kell használni és működik. Az üdvösség és Istennel való kapcsolat is ilyesmi. A megfelelő "kapcsoló" Krisztus, hozzá kell menni és minden működik, függetlenül az elméleti és teológiai ismeretektől. A szakembernek és teológusnak az elméleti dogmatikai ismeretnek megvan a maga szerepe, de semmiképpen nem, hogy közvetítse Isten kegyelmét. 

A kereszténység elsősorban közvetlen spirituális élet és megtapasztalás, velünk az Isten!

Isten leereszkedett közénk, hogy magához emeljen bennünket (H.Boulad SJ)

Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!


2018. december 1., szombat

Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend


Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 
Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!
Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.
Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 
"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.


2018. október 18., csütörtök

Vita és megbékélés

Most olvastam Alister E. McGrath könyvét Brunner Emilről aki nagy alakja volt a református dialektikus teológiának, vagy más besorolás szerint a neoortodox teológiának Barth Károly mellett. A könyv remekül összeszedi Brunner teológiájának a fejlődését kora kontextusába helyezve. Ami megragadott az mégis egyetlen mozzanat az életükben, az utolsó mozzanat a kettőjük kapcsolatában. Ebben ráismertem általánosságban véve a hívő ember életének a szakaszára is. 

A két világháború között művelt új teológia irány a dialektikus teológia ellen hatásként jött létre a modernista és liberális teológiával szemben. Amely igen mély gyanakvással szemlélte a keresztény tanokat és azt az állítást ami mindig is a kereszténység alapja volt, hogy Isten kijelentette magát az embernek a preegzisztens Jézus csodás testet öltésében.

A dialektikus teológia Nem csak a liberális vonallal került összeütközésbe, hanem a hagyományos protestáns ortodox, konzervatív megközelítéssel is, mivel Isten kijelentését nem azonosították a Biblia szó szerinti szövegével. E szerint a Biblia egy eszköz amely tartalmazza Isten igéjét az ember által írott sorok között, de nem maga a Biblia az Ige. Az Ige inkább belsőképpen a szubjektumban ragadható meg, amikor Isten kijelenti magát Isten és ember kapcsolatában.

Brunner Emil sokkal közelebb állt a pietista hagyományokhoz és az angol oxfordi mozgalomhoz mint a konzervatív ortodox vonalhoz éppen e miatt. Az Ige, amely belsőképpen válik Igazán Isten Igéjévé, e gondolat szerint. Messzire vezetne ennek a kielemzése és annak, hogy a teológiai uralkodó vonulatok hogyan és miért keletkeztek. Korábban a pietizmus is egyfajta ellenhatása volt a száraz dogmatista protestáns ortodoxiának. Amely ontotta magából a hitvallásokat az igaz hitűség jegyében, és végletesen, harcra kész módon védelmezte azokat, szinte egy szintre emelve az Igével. Csak éppen az emberről feledkezett el, akinek nem erre volt szüksége. A pietizmus erre adott útmutatást, peremre söpörve a dogmatikát és a hitvallásokat, inkább az ember és Isten mély, olykor már érzelgős kapcsolatára helyezve a hangsúlyt.

Barth Károly
Egymás között is voltak feszültségek, mármint Brunner és Barth között. Nagyon sokan Barthnak az 1934-es híres "Nein!" szavára emlékeznek. Amely Brunner természet teológiai gondolataira volt a válasz. Szóval ez a "nem" túlmutat a teológián a gondolatokon, az igazságon. Igazán a "Nein", a "Nem" az embert érintette. Egy kapcsolat amely közös úton indult a "Nem"-be torkollott. Természetesen a nézetek ütköztek elsősorban, de a nézetek, köszönik szépen jól vannak, az emberi kapcsolatok viszont összedőlni látszottak. Természetesen az okok sokkal mélyebbek mint ahogy egy megterhelődött viszonyban felületesen látni lehet.

Ugorjunk egy nagyot, Brunner halálos ágyához 1966-ban, amikor az idős Barth levelet kapott Brunner Emil állapotáról. Életük végén valami megváltozott, illetve már korábban elkezdődhetett. Nos, Barth levelet írt Brunnernek, de előtte Peter Vogelsanger zürichi lelkipásztornak mondta, hogy ha a betegsége nem akadályozná ott lenne Brunner mellett és fogná a kezét. Az egyik leglényegesebb mozzanat pedig, az a mondata:

"És mindenképpen mondja meg  neki, hogy az idő, amikor úgy éreztem, " Nemet!" kell mondanom, már rég elmúlt, és mindannyian csak azért élünk, mert a nagy és irgalmas Isten kegyelmesen "Igent" mond mindannyiunkra".

Brunner elmosolyodott amikor felolvasták neki Barth levelét (beszélni már nem tudott). Majd békességben nem sokkal később meghalt. Barth Károly két évvel később szintén eltávozott.

Nos, amit szeretnék kihozni ebből a mozzanatból az, hogy eljön egy olyan szakasz az életünkben, amikor nem számítanak azok a dolgok amiért egész életünkben harcoltunk, vagyis nem úgy számítanak mint korábban, átalakulnak. A nagy igazságok, az emberi dimenziók, az elutasítások és elutasítottságok immár elhomályosulnak. Marad az irgalmas Isten, és vele a "Nemek" "Igenné" változnak. A gondolatot még hosszan lehetne folytatni ...

2018. október 4., csütörtök

Megváltás vita

Mostanában evangéliumi oldalon felmerült, illetve az egyháztörténelem ismétli önnmagát azzal, hogy ismét felmelegítik azt a témát, hogy vajon Krisztus váltsága hogyan is volt?

Az Autonóm gyülekezet lelkipásztora Görbicz Tamás is foglalkozik ezzel, nem kevés és nem kicsit éles reakciót váltva ki. Evangéliumi oldalon néhányan igen élesen ráharaptak a témára. Természetesen mint, ahogy az lenni szokott  tanbeli kérdéseknél, rögtön megjött egyesektől az eretnekezés is.

Természetesen sokan mondhatják, hogy itt nem másodlagos nézetkülönbségről van szó, hanem a hitünk alapjáról. Ugyanakkor érdemes azt látni, hogy nem Krisztus váltság halála a kérdés, hanem amiben eltérnek az álláspontok az a szenvedésének oka. Krisztus szenvedése beletartozik e Isten igazságában, mintha ez a szenvedés lebékítette volna a bűn miatt megsértett haragvó Istent?

Sokan igennel válaszolnak, sőt olyan alapvető dogmaként kezelik ezt a nézőpontot mint, ami a hitünk abszolút alapját képezi.

Sokan féltik az egyházi tanbeli hagyományt amely immár jól kidolgozta azt a tanrendszert amely szerint Krisztus megkínzása, kínhalála Isten ítélete a bűnön.

Az egyháztörténelemben már sokak bicskája beletört abba a kérdésbe, hogy pusztán jogi síkon akarták megoldani azt, hogy amikor Krisztus váltságot fizetett azt kinek is fizette ki? A Sátánnak? Isten üzletelne a Sátánnal? Istennek? Minek kellett Istentől kiváltani, he nem is hozzá tartozott a bűnös? A bűn árát Istennek adta?
A bűn isteni büntetése a szenvedés, Isten igazsága miatt? Valójában az Atya igazsága miatt szenvedett Jézus? Ki kínozta valójában Jézust?

Ezzel csak az a baj, hogy olyan jogi keretek közé zárja Istent, amely szerint a bűn engesztelése nem csak a halál és a vér kiontása, hanem az azt megelőző kínzás. Mintha Istent a kínhalál engesztelné meg.

Azt is látni kell, hogy az Atya megengesztelése a szenvedéssel, ez nyugati egyházi hagyomány, amely így magyarázza Krisztus tettét. A keleti egyházi hagyomány eltér ettől, kevésbé dogmatikus és más vonalvezetésű. Ezt már érintettem korábban egyik cikkemben is.

Canterburyi Szent Anzelm
Értem én, hogy az egyházi hagyomány a dogma fejlődésben elsősorban a középkorban, kidolgozott formában főleg Canterbury Anzelm óta elment ebbe az irányba. Ugyanakkor, biztos, hogy ezt a hagyományos magyarázatot, amely a kínzáson alapszik mint jogi interpretáció és gyakorlat, ezt nem lehetne picit felülvizsgálni?

Vajon nem viseli magán ez a tan ebben a formában a középkori ember jogi felfogását? A szenvedés a kínzás amely mint Istent engesztelő szükségszerűség? Nekem egyáltalán nem egyértelmű, hogy ezt tanítaná az Újszövetség. Jézus gyötrése inkább a sötétséghez kapcsolódik.

Szerintem abban nincs vita, hogy Jézus a bűneink miatt helyettesként halt meg.

A kérdés inkább az, hogy meg kellett e békíteni az Atyát a szenvedéssel? Mert erre nem állnak az ószövetségi előképek sem, ahol az áldozati állatok nem kínhalált haltak. Ráadásul, az Újszövetség amikor megbékítést említ, szerintem mindig az emberre és a világra utal, soha nem az Atyára.

 "Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által ..." (Rm. 5,10)

 "Minthogy az Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot" (2kor.5,19.)

Figyeljük? - Nem Isten békült meg, hanem mi. Nem magát békéltette meg Isten, hanem magával a világot.

Krisztus halálára a szövetség miatt volt szükség, erre világos utalás van a Szentírásban. A szövetség a testamentum a rendelkező halával lép életbe (Zsid. 9,16). Krisztus pedig Új szövetséget kötött.

Igen, a bűn elválaszt Istentől, de nem azért mert Isten utálja emiatt az embert. A bűn objektív ok, de méginkább valóságos ok, hogy az ember szakad el Istentől, az embert kell megbékíteni!

Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! (2Kor. 5,20)

Összefoglalom:
Isten mélyen szereti az embert. E szeretet miatt Jézus meghalt a kereszten értünk emberekért. Krisztus halála váltság halál volt mint aki a mi helyettesünk, mert nekem, nekünk kellett volna elvesznünk, de Krisztus ezzel kiszabadított minket a sötétség hatalmából. Nem hinném, hogy a váltságdíjat nagyon be kéne azonosítani, hogy ki kinek ...  Ez egy metafora, amely azt a szellemi/lelki valóságot hívatott kifejezni, hogy Immár Istenhez tartozunk. Ugyanakkor, jó óvatosan kezelni azt az egyházi hagyományt amelynek a lényege, hogy bizonyos bibliai metaforák mögött, mint a váltság, váltságdíj, engesztelés, olyan jól levezetett szilárd jogi magyarázatot találjon amely Istent is olyan kényszerítő keretek közé zárja ami azt sugalja, hogy nem is Isten szerete a domináns, hanem a haragja, amely más szenvedésével csillapodik le. Mindazáltal az az érzésem, hogy az ilyen és hasonló dogma fejtegetések nem is Istennek fontosak, csak mi vagyunk ennyire ...