2013. január 7., hétfő

Isten "protestánsul" gondolkodik?


Nem szeretnék senkit bosszantani, pláne nem akarom a protestáns teológiai értékeket kétségbe vonni. Csupán szeretnék kitekinteni abból a sablonból amelybe sokszor túlzottan beleszorítjuk magunkat és Istent is szeretnénk ebben látni. 

Természetesen ezt fordítva is kérdezhetem: Isten római katolikusként gondolkodik? Mivel magamat alapvetően protestáns kereszténynek vallom (azon belül is evangéliumi irányultságú vagyok), ezért inkább ebből szeretnék kiindulni.Tudatában vagyok annak, hogy a katolikusok talán még inkább elhatárolódnak a protestánsoktól, mivel úgy gondolják, hogy azok szakítottak az apostolisággal, annak a folytonosságát megtörték (mindkét oldalon természetesen vannak igen pozitív, a másikat elfogadó keresztyének is). Ez persze megérne egy önálló bejegyzést, hogy miben is áll az apostoli folytonosság? Tehát nem ez a témánk, hanem a protestáns oldal, amikor mi magunk is igen nehezen tudjuk elfogadni keresztyén testvérnek a katolikusokat, pláne ha ki is fejezik, hogy mennyire fontosak számukra a katolikus szertartások és lelkiség. Még nagyobb nehézségben vagyunk ha Istent is "bevonjuk" a kérdéskörben: Hogyan lehet, hogy Isten vezet egy katolikust anélkül, hogy meg akarná győzni mindazon dolgok helytelenségéről, amelyek szerintünk oly igen elítélendőek? Vezetheti-e egyáltalán?

Természetesen vallom az öt sola tételt. Mégis felteszem azt a provokatívnak látszó kérdést: biztos, hogy Isten  csak e mentén vezet és ítél? Vajon mindig volt Bibliája a kereszténységnek, abban a formában, terjedelemben ahogy azt ma olvassuk? Vajon a katolikusok elvesznek, mert nem csak hit által akarnak megigazulni? Vajon Isten tényleg utál minden jó cselekedetet a megtérés előtt, mert azok pusztán felesleges erőlködések? Vajon az újjászületés élményét tényleg datálni kéne?  Az csak tényleg egy jól látható pillanat élmény? - Ahogy mi evangéliumi keresztények sokszor vélekedünk, netán megtéréseket kétségbe vonunk? Nem lehetséges, hogy bizony itt valami folyamat is lejátszódik? Hogy-hogy Isten nem sújt le a katolikusokra? Netán van olyan, hogy jelen van az életükben? Netán vannak közöttük újjászületett hívők? - Pláne úgy, hogy ragaszkodnak a katolikus egyház tanításaihoz?



Krisztus után 1500 évig nem léteztek protestánsok, és csak csírájában találkozunk azokkal a később summás alapvető hittételekkel melyek most a protestánsok elengedhetetlen hit felfogásai. Mondhatja valaki, hogy, igen ám, ott van Augustinus, ő beszélt és kihangsúlyozta a kegyelem jelentőségét. Igen, de teljesen máshogy várta azt a módot, ahogy eljut hozzánk a kegyelem. Nem azt a választ adta, amit a reformátorok, hogy hit által, csakis hit által, hanem az egyház által a szentségekben. Ez csak egy példa, arra nézve, hogy az általunk is nagyra becsült egyházatya messze nem protestánsként gondolkodott, még ha hivatkozunk is rá. 


Természetesen teljesen jogosnak tartom, hogy a hit általi megigazulás bibliai alap. Nem az a kérdés, hogy Augustinus, Tertullianus és mások mit mondtak,hanem mit mond a Szentírás?
Mégis...


Egyre inkább megfogalmazódik bennem, hogy noha fontosak és alapvetőek azok az igazságok melyeket kiemeltek a reformátorok és azóta is a protestantizmus legfőbb hittételei,  de az üdvösség nem a hittételekben van, hanem az élő Jézus Krisztus által. Aki "néha" leereszkedik a mi szintünkre és szereti a Katolikust és a Protestánst is, nem akarva mindenáron kizökkenteni, ha a hitünk élő. Ez nem veszi el az igazság élét, de a bigottságét és a szeretetlenségét igen.



Ne gondoljuk, hogy a kereszténységből kiesett kb 1300 év, úgy, hogy alapvetően az egyház ezen idő  alatt messze nem hasonlított biblikusnak tekintett egyházképhez. 


Isten sem nem protestáns, sem nem katolikus, hogy az Ö kezei kötve lennének.
Ö szabad, szerető Isten, aki kiakarja jelenteni az igazságot, de nem a saját szűklátókörűségünk igazolására, felfuvalkodva, büszkévé válva másokkal szemben.  Éppen ellenkezőleg, hogy legyünk alázatosak, nyitottak és szeretet teljesek mindenki iránt, leginkább egymás felé mi keresztények, bárhová is soroljuk magunkat. Netán legyünk készek tanulni egymástól, mert biztos, hogy egyikünk sem mondhatja, hogy az igazság minden szelete csak nálunk van. Még akkor is ha talán a másik oldal kérdőjelezi meg a hitünk helyességét. Mert Isten sem nem ez, sem nem az, pláne nincs megkötve egy felekezet, mozgalom, vagy történelmi csapás iránytól, hanem Ő a szabad, szuverén és igazságos Úr, aki mindent a saját elhatározása alapján cselekszik.

2013. január 5., szombat

Igazán nem ismert népírtás

Forrás: wikipedia.
Amikor először olvastam hallottam erről a borzalmas népirtásról, és szembesültem annak a nagyságával és eszméletlen kegyetlenségével, akkor bizony azt a könyvet "odavágtam" amiben erről olvastam, vagy inkább engem sokkolt. Nem mintha túl nagy illúzióim lettek volna arra nézve, hogy mire képes az ember. Inkább valami istenfélő, de mégis értetlen hang szakadt ki belőlem Isten felé: Istenem! - hogyan lehetséges mindez? Mi a válaszod? Van úgy, hogy ilyen kérdés hagyja el a szánkat és nem biztos, hogy megtudjuk azt azonnal válaszolni.

Főleg az volt nehéz keresztényként, hogy olvastam arról amikor lelkészek is beálltak a gyilkosok közé, maguk is gyilkolva. Egy példa itt., és itt. Nem egy elszigetelt esetről van tehát szó.

A szenvedés kérdése van úgy, hogy a maga nyerseségében jön elő. Esetleg tudjuk a teológiai választ, de nem vagyunk mindenre felkészülve. Nem velem történt, nem az én családomban. Így gondolkodunk sokszor, de az emberi gonoszság és a szenvedés bárkit meglephet. Nem remegni kell, vagy paranoiásnak lenni, csak nem kell a fejünket a homokba dugni ...
... és nem biztos, hogy  minden esetben megtudjuk válaszolni a miérteket, a dolgok világos értelmét...

Egy dokumentum film, amely az 1994-es ruandai népirtásról készült, nagyon tanulságos, de FIGYELEM!!! NÉHOL SOKKOLÓ!!! Megítélésem szerint, 18+


Csalódtam Barthban?


Csalódtam a XX. század egyik legjelentősebb Református teológus géniuszában Barth Károlyban? 
No, puff neki...! Mi van akkor...? - jegyezhetik meg sokan, a kérdés kapcsán. Arról nem  is beszélve, hogy Karl Barth neve az evangéliumi szabadegyházi világban nem is olyan nagyon ismert. Ha mégis, akkor nem feltétlenül cseng pozitívan. Ezt elsősorban az ihletettségről és a Bibliáról való nézetének köszönheti. Amikor a Biblia szavát és Isten szavát nem feltétlenül tartotta azonosnak. A Biblia szava tartalmazza Isten szavát, de nem maga a könyv az.  Ezt a fajta relativizálást a verbális inspirációt valló többnyire fundamentalista beállítottságú hívők - hogy is mondjam... ? - nem nagyon "díjazzák". Röviden ezt a kérdést már egy előző bejegyzésemben érintettem (itt). Szerintem kár!  Még akkor is, ha vannak dolgok amelyek kérdéseket hagynak maguk után a teológiájában. Ő tisztelte a Bibliát, még ha nem is magát a bekötött könyvet értette az Isten Igéje alatt, hanem az üzenetet. Úgy tekintettem rá, mint egy olyan teológusra, aki ebben a változó világban, amikor a liberális teológia hódított, akkor ő megpróbált erre a kihívásra úgy válaszolni, hogy nem vetette el a konzervatív, ortodox keresztény értékeket, hanem újra próbálta fogalmazni azokat. Hatalmas mű lett ebből. Barth-ot komolyan foglalkoztatta, hogy  mikén lehet Istenről szólni ha annyira más mint az ember? Ebből a kérdésből született római levél kommentárja.
Majd a befejezetlen óriási műve a "Kirchliche Dogmatik" révén világhírűvé vált. 

Nos tehát, nem a tológiájával kapcsolatban írok, hanem, hogy csalódottan olvastam egy cikket az életéről. Olyan oldala került a látóterembe, amely eddig nem volt előttem ismert.  A cikk részletét idemásolom:
Manapság sokan teológiája mellett érdeklődve tekintenek magánéletére is, annak szerelmi háromszögére. Barth feleségével, Nellyvel öt gyermeket nevelt, de mellette élénk érdeklődést tanúsított nála 13 évvel fiatalabb titkárnője, Charlotte von Kirschbaum iránt. Minden ellenállás és morális meghökkenés ellenére Lollót élettársaként igyekezett elfogadtatni családjában. Egy tanulmányban Suzanne Selinger pár évvel ezelőtt, Charlotte von Kirschbaumot kihúzta a nagy tanító árnyékából és feltárta titkukat. Selinger szerint az asszony nagy gondolkodó és feminista volt, akinek nagy hatása volt Barth életművére.
Barth az élet jó dolgait sosem tagadta meg: „A csinos nőket, a jó nedűket és az örökké égő pipákat életem végéig nagyra fogom becsülni” – írta egyszer Carl Zuckmayernek. 

forrás: 
evangelikus.hu
Bocsánat a kiemelésért, mindenképpen érdemes elolvasni az egész cikket.
Nem szeretnék kegyeskedő, vagy prűd lenni, de Barth magánélete eme oldala kissé meglepett. Nem annyira az, hogy kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytatott a titkárnőjével, hanem, hogy ezt úgy látszik nem is bánta, noha felesége, gyermekei voltak. Persze nem törhetünk lándzsát fölötte, hiszen melyikünknek  ne lenne olyan oldala amit nem szívesen osztana meg a nagy nyilvánossággal? Nem gondolnám, hogy ítélkeznünk kéne, netán a teológia gondolatmeneteit csupán e miatt kéne megkérdőjelezni. 

Az mindenesetre engem zavar, hogy úgy tűnik benne ez nem okozott kétséget, abból a szempontból, hogy valóban helyes-é így élnie? Persze nem látunk a szívébe, és nem tudom, hogy tényleg élete egész időtartalma alatt így gondolkodott-é? Netán az életében mégis volt egy pont, amikor már ő is tarthatatlannak ítélte az élete eme kettősségét? Lehet. Netán a lelkének ebben a kettősségében hunyt el, vagy tudta rendezni Istenével azt ami rendeznivaló? Nem tudjuk! Erre a kérdésre ő tudna válaszolni. Mindenesetre figyelmeztetésnek jó, lehet, hogy ha valamelyikőnk Istennek komoly kegyelmi ajándékával rendelkezik, de ez még nem biztosíték arra, hogy úgy is élünk, ami méltán elvárható a frontvonalban küzdő kereszténytől. 

Állítólag egyszer Amerikában megérkezve az újságírók körbevették Barth-ot, a következő kérdéssel: Professzor Úr! Mi legfőbb mondanivalója a teológiájának? Mire Ő: "engem szeret Jézusom, bibliámból jól tudom" - kis gyermekének szövegét idézve válaszolt. Nem tudom, hogy ki, hogyan van vele, de ha ez igaz, akkor azért nem lehet olyan nagy a baj, vagy mégis?. Hagyjuk a végső ítéletet Istenre és tanuljunk belőle.