2012. december 23., vasárnap

Jézus barmok közt született?


"Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik Szent Fia, Szent Fia" 

Semmiképpen nem szeretnék ünneprontó lenni, szívből éneklem én is a menyből az angyalt, csupán szeretném ha érdekességként megvizsgálnánk ezt a kedves kis hagyományt, hogy Jézus istálóban állatok közt született.

Jézus egy istálóban szalmával bélelt jászolban rugdalózik a bocik, és/vagy barikák társaságában, akik békésen hevernek, vagy falatoznak a szénából.

Ezt a képet sok karácsonyi  igehirdetés is felhasználja, hogy érzékeltesse Jézus megalázott voltát, amit értünk bűnös emberekért vállalt.
Nem beszélve a több száz éves keresztény művészetet, melyet szinte teljesen áthatott az istálós jelenet. Szinte nem születhetett betlehemes kép ahol a kis Jézus mellé egy vagy több békés állatka feje ne került volna.

Vajon tényleg ez olvasható?
Igen, vágják rá sokan, talán nem belegondolva, hogy mindezt nem a Szentírás állítja, hanem egy szép hagyomány, mely Jeromos  latin fordítására a Vulgatára vezethető vissza.

Nézzük előbb a Magyar fordításokat:
Lukács 2:7
(Károli ) És szülé az õ elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba, mivelhogynem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál
(Új fordítás) és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. 
(Kecskeméthy) És megszülte elsőszülött fiát, és bepólyálta őt és belefektette a jászolba; mert a lakásban nem volt nekik hely.

Ha Magyar fordításokat nézünk, akkor látszik, hogy mindegyikben szerepel a jászol, viszont az istáló nincs ott. Egyenes viszont a következtetés, hogy ahol jászol van, ott istáló is, mivel a jászol az istálóban van. No de mi is a jászol? A jászol állatok etetésére szolgáló, illetve takarmány tárolására alkalmas vályú (Wikipédia)

Mi is a hiba? Természetesen semmi komoly, inkább ez valamiféle kedves kis kép, amit nem árt ha, kissé felülírunk, legalábbis megkérdőjelezünk magunkban a jelenlegi ismereteink alapján. Szó sincs kardinális kérdésről, hacsak azt nem akarná valaki mondani, hogy nem is született meg test szerint az Isten Fia. Természetesen hiszem, hogy Jézus valóságos testbe megszületett Isten-Fiú, aki azért jött, hogy megszabadítson a bűneinkből

Visszatérve az istáló témájához:.

Máté evangéliuma tudósít arról, hogy a keleti bölcsek, akik tulajdonképpen mágusok voltak (és semmiféle 3 király), bementek abba a bizonyos helységbe, ahol a kis Jézus volt:

Máté 2:11  Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt.
Nos, nem az istálóba, hanem a házba mentek.

A görögben is egyértelmű: házba, oikia-ba (οικια).

Akkor hogyan kerül a marha etetésre használt jászol a házba? Talán sehogy, ugyanis a görög szöveg szerint fatne(φατνη)-ban feküdt, ami nem feltétlenül csak jászolt jelent, hanem teknőt, vagy kosarat is, ha hihetünk a Varga Zsigmond féle újszövetségi szótárnak.

A vendégfogadó elképzelés sem nagyon helytálló, hiszen az a szó amit Károli így fordít, az valójában termet, szobát vagy szállást jelent. Ez a szó  katalüma (καταλυμα), még két helyen található meg az evangéliumokban: Mk.14,14 és a Lk.22,11-ben, ahol szobát jelent. Ez az utolsó vacsorának az elfogyasztásának a helye. Ez vendégfogadós verzió a Latin Vulgátából ered, ahol Jeromos ezt a szót a latin diversorium-al fordítja, ami elsősorban vendégfogadót, vendéglőt jelent,  de valójában a görög katalüma nem jelentett vendégfogadót. Ugyanakkor a latin fordításból jöhetett át a Károliba is, hiszen akkoriban igen nagy tekintélye volt a latin Vulgátának.

A történet valahogy ez lehetett:

Nem volt helyük a vendég szobában (katalüma), ami szállásként is funkcionálhatott, ezért a ház egy szegényesebb részében mehettek, ahol a falba vájt mélyedésbe, vagy valami fonott gyékény kosárkába, bölcső féleségbe tehette a kis Jézust Mária.

Lehet, hogy igaz a bizánci hagyomány, vagy Jusztinusz Mártír látása, hogy Jézus egy barlangban született? Amely egy szerényebb lakás, vagy tényleg egy istáló féleség volt. Nem tudni. Ez az állítólagos barlang ma is megtekinthető Betlehemben.




Az biztos, hogy Jézus nem elegáns módon született, királynak kijáró pompában, hanem nagyon is egyszerű körülmények között. Jézus az Isten Fia, aki a világmindenség Ura, értünk emberekért jött el, emberi testben megszületve, hogy minket Istenhez vezessen, mert magunktól nem találjuk az utat.

Mindenkinek békés és áldott karácsony ünnepet kívánok!


2012. szeptember 2., vasárnap

Krisztus a pokolban?

Nagyon jó kis levelező listára iratkoztam fel nem régen Zsotza blogján keresztül, a kerlevlire (itt lehet feliratkozni is). Az éppen aktuális téma, Jézus háromnapi halott volta és hogy mit csinált ez idő alatt. Előkerült még a lélek halhatatlanságának a kérdése is.
Napokon keresztül csak olvasgattam az érdekesebbnél érdekesebb véleményeket, de nem szólaltam meg, mert valahogy az volt bennem, hogy akármit mondok, vagy van véleményem a kérdésről,  nem lehet ex-cathedra kijelentéseket tenni, olyan témát illetően ami bizony nem teljesen világos a Bibliából.
Létezik több féle megközelítés is Jézus halála utáni állapotáról, de egyiket sem lehet biztosként kezelni.

Most mégis merészkedtem megszólalni, nem azért, hogy igazságot tegyek, hanem szerettem volna én is szinesíteni azt a palettát amit a különféle magyarázatok adnak.

Tehát, bemásolom az általam írt szöveget teljes egészében.


Kedves Levelező Társak!
Köszöntök mindenkit, most először szólalok meg ezen a listán.
Érdekes az, ami itt fejtegetésre kerül mostanában, de nem új az egyháztörténelemben, mindig is érdekelte az embereket Jézus feltételezett pokolra szállása. Ahogy az apostoli hitvallás,(amely messze nem apostoli, hanem talán IV. századi) is mondja: „…szálla alá poklokra…”

Röviden, ahogy én gondolom:
Az ember, halál utáni állapotáról, mert ez is felmerült:
Igen, az emberi lélek és szellem nem hal meg a fizikai test halálával, hanem átmegy egy másik létbe. De!!! - ez nem a teljesség. Isten az embernek testet is alkotott, tehát a testtel együtt van teljesség, ezért minden üdvözült lélek várja a feltámadást.

Jézus alászállásáról:
Jézus szerintem nem prédikált a pokolban, legalábbis a közhiedelemmel ellentétben. Hanem, így is értelmezhető a péteri szakasz, aláhúzott szavak az én hozzáfűzéseim: 

1Pt 3:18  Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. 
1Pt 3:19  Így ment el(itt pontot téve vessző helyett). Hová ment? - az Atyához (Lk. 23,46: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!"). A börtönben levõ lelkekhez is, és prédikált azoknak, tehát, a kereszthalála kihirdettetett, vagyis a győzelme. Tehát nem prédikálás, hanem kihirdetés értelemben. Az itt szereplő görög szó tudtommal ezt támogatja is. Így is fordítható magyarázólag: Így ment el (az Atyához). A börtönben lévő szellemeknek is kiprédikáltatott (a győzelem).
1Pt 3:20  akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Igen, azoknak aki a szellemeknek akik Noé napjaiban vétkeztek. Nem emberek ők, mert az ember nem neveztetik szellemnek(pneuma), még ha van is szelleme, hanem a bukott angyalok ezek. De nem úgy általában a levegőbeli démonoknak, hanem csak azoknak akik be vannak zárva. Ők nem tudhattak máshogy a megváltás győzelméről. Ez a győzelem tehát kihirdetésre került, de nem azért, hogy megmeneküljenek, hanem éppen ellenkezőleg, a fölöttük aratott győzelem nyilvánvalóvá lett.

Tehát kétféle bukott szellemi lény lehet:
  1. Sátán és Démonai, akik jelenleg szabadon vannak, ők a levegőbeli hatalmasságok(Ef,2,2), de mégis legyőzettek (Kol.2,15) ők tanúi voltak Krisztus halálának és győzelmének.
  2. Noé idején engedetlenkedő szellemek, akik a mélységbe zárattak és ott vannak jelenleg is, várva az ítéletet.(Júd.1,6) Ők nem voltak a tanúi Krisztus győzelmének, mert be vannak zárva, nekik kihirdettetett ez.

Talán még annyit, hogy véleményem szerint az Ószövetségi szenteket nem kellett átvinni a menybe egy külön evangélium hirdetés kíséretével, mivel ők már üdvözültek. Csak ezt a létformát Paradicsomnak, Ábrahám kebelének mondja a Szentírás, de ez nem kevesebb a menytől, hanem ugyanaz a szellemi üdvözült létforma.

Nos, jelenleg én így gondolom, de azt nem szabad elfelejteni, hogy bárhogyan is magyarázzuk Jézus halála és feltámadása közötti időszakaszt, ez nem lehet alaptanítás, hiszen valójában nem egy egyértelmű kijelentés. Sok minden rejtve van, még ha talán vannak is felvillanó pontok. 

Utólagos engedelmetekkel ezt a kis fejtegetést ki is tettem a blogomban is ( http://literaty-nazo.blogspot.hu/ ), hivatkozva erre a ki levelező listára.

Szeretettel, Nagy Zoli (Nazo)

2012. augusztus 1., szerda

Kell nekünk a zsidókkal foglalkozni?

Érdekes, de igen fájdalmas kérdés, hogy miként is viszonyult, viszonyul a kereszténység a zsidósághoz, pláne Izráelhez. Kel egyáltalán ilyen kérdést feltenni? Vannak akik mereven elutasítják azt a megközelítést, mintha a kereszténységnek bármi köze is lenne a zsidókhoz. Vannak akik szinte túllicitálják még a zsidókat is a mai Izráel pozitív megitélésével.

A kérdés jóval több, mint puszta kiváncsiskodás egy számunkra szinte lényegtelen kérdésben. A XX. század, és azon belül is a keresztény Európa lemoshatatlan bűne a több millió zsidó kiírtásával járó holocaust, ahogy a zsidók hívják a Soá. Mi vezetett ide? Lehetetlen, hogy előzmény nélkül érkezzen ez a szörnyű bűntett.

Nagyon jó könyvet olvastam Tatai Istvántól, aki az Egyház és Izráel kapcsolatát vizsgálta, teológia történeti, útkeresési viszonyokat, modelleket felvázolva, csoportosítva azokat.

Aki behatóbban szeretne a témával foglalkozni, azoknak nagyon ajánlom ezt a tanulmányt. Most csak röviden írnék fő teológiai modellekről.

1. A szubsztitúciós teológia, magyarul a behelyettesítési elmélet.
E szerint Izráel végérvényesen elvétetett a Messiás Jézus megölése miatt.
Az egyház teljes mértékben átvette Izráel helyét. Minden Izráelnek szóló áldást is kisajátítva, ugyanakkor az átkokat fenntartva a zsidóknak. A keleti Egyházakban és a a Római katolikus Egyházban szinte csak ez a gondolkodás uralkodott, és uralkodik ma is. Eszkatalógiailag a zsidóknak nem enged semmiféle további szerepet, mert csak az Egyháznak van jövője Istennél szerintük. Mereven elutasítja a chillazmust (görög), milleniumot (latin) Jézus ezeréves földi uralkodását. Augustinustól származik az a gondolat, hogy a millenium jelképes kifejezés, gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy Krisztus már a jelenben is ott van az Egyházban, és az Egyházon keresztül kormányoz.

2. A  szövetségteológia reformációval jött új modellként Kálvin és Bullinger nyomán.  E szerint az Egyház már kezdetttől is létezett, a kegyelmi kiválasztás nyomán. Gyakorlatilag ez azt is jelentette, hogy amikor az ószövetségben Isten népéről olvasunk, ott tulajdonképpen az Egyházról van szó, még ha külsőleg Izráelt olvasunk is. Istennek egy népe volt és van, ez az Egyház. A hívő zsidók gyakorlatilag már az ószövetségben is ennek voltak a tagjai. Eszkatalógiailag szintén  nem ad teret Izráelnek (legalábbis fizikai értelemben, mint nemzetnek), mert csak az Egyháznak van jövője, de ebbe oltatnak a hívő zsidók is. A millenium szószerintiségét szintén elvetik.

3. A diasztázis teológiák
Azért többesszám, mert két teológiai vonulat is kapcsolódik ide.
Diasztázis teológiákban nincs semmiféle kontinuitás a szövetségek között. A szakadék áthidalhatatlan minden szövetség zárt egység, kétféle kiválasztás, kétféle elhívás, kétféle reménység a jellemzőjük. Semmi szükség az "átjárásra"

a) A diszpenzácionalizmus gyakorlatilag egy új megközelítése az üdvtörténetnek. Eszerint Isten korszakokra osztotta az üdvtörténetet. Minden korszakban Isten sajátos úgynevezett háztartási bánásmódja érvényesült. Általában 7 korszakot különböztetnek meg:
Ártatlanság (1 Mózes 1:1–3:7), lelkiismeret (1 Mózes 3:8–8:22), emberi kormányzás (1 Mózes 9:1–11:32), ígéret (1 Mózes 12:1–2 Mózes 19:25), törvény (2 Mózes 20:1–Cselekedetek 2:4), kegyelem (Cselekedetek 2:4–Jelenések 20:3), és az ezeréves királyság (Jelenések 20:4–6) forrás:http://www.gotquestions.org

 A korszakok között  nincs kontinuitás és mindig ítélettel zárultak (és zárulnak a jövőben is). A jelenlegi korszak az elragadtatással fog zárulni, utána Isten megint foglalkozik a zsidósággal, de akkor már hívő zsidók soha nem lesznek az Egyház, Eklézsia tagjai mert az Egyház létszáma lezárul. Ezt követően más elhívás érvényesül. Izráel és a zsidók elhívás teljesen más mint az eklézsiáé. Ez a milleniumban is igaz lesz, mert Krisztus földi uralma a zsidók ígérete, míg az Eklézsia mennyei elhívással bír. A diszpenzácionalizmus ma az evangéliumi világban a virágkorát éli. Ennek nem egy változata létezik  a klasszikustól, a progresszívig, mely a szövetségteológia felé tolódik, maximum 3 nagyobb korszakot fogadva el, a mérsékeltől és a szélsőséges (ultradiszpenzácionalzimus) nézetekig, melyeknek lényege, hogy maguk az apostolok sem tartoztak a test-eklézsiához, csak Pál apostol. A titok(eklézsia titka) csak Pálnak lett kijelentve. A diszpenzácionalizmussal (korszakos elmélet) már foglalkoztam itt és itt.


b) A két üdvút (two ways), vagy a kettős szövetség mely ma is fennáll egymás mellett, de mindkettő zárt, mindkettő üdvözít. A két üdvútnak is számos változata létezik, de nem a lényegét tekintve, hanem a hangsúlyozásban.
Vagyis a kegyes zsidó a Sínai szövetség alapján üdvözül,nincs szüksége a másik szövetségre, vagyis a kereszténységre, a Golgota szövetségre az üdvösséghez. A zsidó szövetség és a keresztényi szövetség mereven elválasztódnak, mindkettő üdvözít és létezik egymás mellett. Ezzel a felfogással számos teológus szimpatizál, zsidó részről is, de még hasonlót hallottam evangéliumi körből is. Ez nem egy kidolgozott rendszeres teológia nézet, inkább útkeresés a mai keresztény-zsidó problémára nézve.

4. Multiföderális pluralista teológiákat a hagyományos történelmi ortodox hithez viszonyítva igencsak liberális nézet. Nem feltétlenül vallja a hagyományos keresztény paradigmát, sőt inkább megkérdőjelezi azt.
Esetleg komolyan elveti azokat, szükséges a krisztológiai korrektúra, el kell vetni az egyházatyák gondolatait, kiváltképpen az egyház egyedülállóságára vonatkozólag. A zsidó és keresztény megbéküléshez elengedhetetlenül fontos a pozitív teológiai szemlélet, mely nem enged semmilyen exkluzivitás(elzárkózás, kizáróság) nem engedhető meg, (extra ecclesiam nulla salus - Egyházon kívül nincs üdvösség) Más vallások is önmagukban is maximálisan elégségesek, ezért elhatárolódnak az inkluzivitástól(befogadó elmélet) is, mely ugyan elismeri az egyéb vallásokat, de jobbnak tartja a kereszténységet. Ne felejtsük el, hogy nem szótériológia a témánk (hogyan lehet üdvözülni?), hanem a zsidóság, Izráel kapcsolata az Egyházzal az üdvtörténetben betöltött szerepük és az útkeresés a feszültségekben. A multiföderális teológia a megbékélés célkitűzésében igen pozitív, ellenben egy kicsit utópisztikus is, hiszen azt várja minden résztvevőtől, hogy adják fel a történelmi gyökereiket, hitvallásaikat, és így közeledjenek egymáshoz.

Meglehetne még említeni azt a számos egyéni hangot, melyek nagynevű teológusokhoz köthetők, vagy a messiás hívő zsidókat, de ez a kis bejegyzés egész egyszerűen nem alkalmas erre. Aki szeretné jobban magát bele ásni a témába annak még egyszer ajánlom Dr. Tatai István (református lelkész) tanulmányát az Egyház és Izráel kapcsolatáról.
Megtaláltam interneten is pdf formátumban ITT.

Hol állok én?
Ez jó kérdés. Kicsit félve is vallok színt, mert nehéz úgy dolgokat jól megfogalmazni, hogy az teljesen fedje a valóságot a jelenlegi látásomat illetően. Semmiképpen nem célom, hogy most politikailag állást foglaljak a modern Izráel körül dúló csatározásokban. Annyit azonban elmondhatok, hogy ha nem is tekintem magamat elvakult keresztény cionista barátnak, de mégis Isten kezét látom abban, hogy Izráel mint állam megjelent a színen. Ezzel azonban nem igazolható semmilyen bűn Izráel részéről, de nem is kiállható ki a zsidó állam minden baj forrásának a térségben. Isten a történelem Ura és Izráel léte nem véletlen,
Teológiai vonatkozásban én nem osztom a behelyettesítési teológiát. Véleményem szerint a keresztény Egyház ezzel a 1500 évig tartó nézetével, amely ma is divatos, elméletileg is megalapozta a pogromokat és a holocaustot.
Talán magamat valamiféle progresszív diszpenzácionalistának tudnám nevezni. A klasszikus korszakos elmélettel azonban nem tudok egyetérteni. Szerintem teljesen felesleges 7 olyan korszakról beszélni, mely egyenként gyökeresen más alapelvű mint a többi és a titkos elragadtatás elméletével sem értek egyet. Tehát valami olyat tudnék elképzelni modellben gondolkodva, melyben valahol egymásra talál a szövetségteológia és a diszpenzácionalizmus, mindkettőből elhagyva a nagyon markáns sajátosságokat. Mert Igaza van a szövetségteológiának, hogy az Ószövetség és az Új között egyértelmű kontinuitás(folytonosság)van de talán beszélni kéne a két szövetség sajátosságairól is. Igaza van a diszpenzácionalizmusnak is, hogy az Ó és az Új között diszkontinuitás(nincs folytonosság) van, talán nem olyan erősen mint ahogy ennek jelentőséget tulajdonítanak. Millenista nézeten vagyok, de nem abban az értelemben, hogy azt gondolnám, hogy ez a zsidók speciális, csak nekik szóló ígérete, hanem vallom, hogy Isten népe egy, Krisztus eljövetelének áldása Isten népét egyként éri.

Óriási a téma, de talán még jelentősebb a gyakorlati kérdés, hogy vajon a kereszténység miként is tud közeledni a zsidósághoz úgy hogy nem feladva az alapelveket, de a majd kétezer éves gőgöt le tudnánk vetni, mely annyira jellemző volt a kereszténységre.
Igaz Pál szava, rajta keresztül Istené:


Róm 11:18  ne dicsekedj az ágakkal szemben. Ha mégis dicsekszel: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. 11:21  Mert ha Isten a természetes ágakat nem kímélte, téged sem fog kímélni. 


Ajánlom még ezt a kis felvételt Tatai István előadásáról:





2012. július 24., kedd

Ki Azázel?


A gyülekezeti belső levelező listán tette fel ezt a kérdést egy testvér a 3Mózes 16,26 kapcsán:
ki Azázel, akinek a bakot küldték a pusztában?

3Mózes 16:21
Tegye rá Áron mindkét kezét az élõ bak fejére, és vallja meg fölötte Izráel fiainak minden bûnét és minden vétkes hitszegését. Helyezze azokat a bak fejére, azután küldje el egy odarendelt emberrel a pusztába, 
22  hadd vigye magával a bak minden bûnüket egy távol esõ földre. Így küldje el a bakot a pusztába. 
23  Azután menjen be Áron a kijelentés sátrába, és vesse le a gyolcsruhákat, amelyeket magára öltött, amikor bement a szentélybe, és rakja le ott azokat. 
24  Mosakodjék meg vízben, szent helyen, és öltözzék fel a ruháiba, úgy menjen ki, és készítse el a maga égõáldozatát meg a nép égõáldozatát, és végezzen engesztelést magáért és a népért. 
25  A vétekáldozat kövérjét is füstölögtesse el az oltáron. 
26 Aki pedig elvitte az Azázélnak szánt bakot, mossa ki ruháját, mosakodjék meg vízben, azután bemehet a táborba. 

A kérdés nem egyszerű. Vannak akik ebben is Krisztus előképét látják, ámde valószínűleg éppen Isten ellenségéről a Sátánról van szó. Nem bonyolódnék bele abba a kérdésbe, hogy miért kellet Mózes idejében bakot küldeni Azázelnek.

Amire lehet támaszkodni ebben  kérdésben, az nem a kanonizált szövegben (Bibliában) van, hanem az apokrifokban:

Énok 10:4-7 4 És mondta az Úr Rafáelnek: "Kösd meg Azázelt, kezét s lábát, és vesd őt a sötétségbe: vágj egy nyílást a 5 sivatagba, amely Dudáel-ben van, és oda vesd őt. És vessél rá durva, éles köveket, s takard õt be sötétséggel, 6 és lakjék ott örökké, és takard be orcáját, hogy ne láthasson világosságot. 7 És az ítéletnek nagy napján a tűzre lesz vetve.

Énok 10:8 És az egész föld megromlott a munkáikon keresztül, melyeket Azázel tanított: neki tulajdoníts minden bűnt.

Tehát, a zsidó hit úgy tartotta, hogy Azázel a legerőszakosabb bukott angyal, aki vétkezett Noé idejében, Isten ezért őt a sivatagban egy mélységben(tartarus) tartja fogva az ítéletig.
Erről beszél a másik apokrif is:

Jubileumok 5:3-11 3 És az Úr látá a földet, és íme, az romlottá vált, és minden test megrontotta a maga rendjét, és mindazok, akik a földön éltek, sokféle gonosz munkát cselekedtek az õ színe elõtt ... 6 És nagy haragra gyulladt az angyalok iránt, akiket a földre küldött. Megparancsolta, hogy legyenek kivetve méltóságukból. És mondta nekünk [az arkangyaloknak], hogy kössük meg õket a föld mélységeibe, és lám, meg lettek azok kötve oda, és el lettek ott különítve. 7 És utasítás jött az õ színe elõl a gyermekeiket illetően, hogy azok mind kard által pusztuljanak el, és ne legyen helyük többé a mennyek alatt  9 És a kard rájuk lett küldve, hogy egyik a másikat elpusztítsa, amíg mindnyájan elhullanak a kard által, és így lettek eltörölve a föld színéről. 10 És látták ezt a szüleik, akik ezek után meg lettek kötözve a föld mélységeiben mindörökké, a nagy ítélet napjáig, hogy akkor ítélet legyen véghezvíve mindazokon, akik megrontották a maguk utait és cselekedeteit az Úr színe elõtt. 11 És õ kitaszította mindegyiküket a helyeikről, és egyetlen egy nem maradt, akit ne ítélt volna meg a gonoszságáért.

Erre a mélységben megkötözött bukott angyalokra utal az újszövetségi Júdás 1,6. 2Péter. 2,4,
 de még a Jelenések 9, 1-3 is.

Júd. 1:6  Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva annak a nagy napnak az ítéletére. 

2Pt. 2:4  Mert az Isten nem kímélte meg a bűnbe esett angyalokat sem, hanem az alvilág sötét mélységébe taszította őket, hogy őrizetben maradjanak az ítéletig. 



Valóban Azázelnek hívják-e a leghatalmasabb bukott angyalt - aki Noé idejében vétkezett? Ez kérdés nyitva marad, habár, ha egészen Mózesig visszamegyünk és Mózes harmadik könyve is említi, itt már lehet valami.

Akárhogy is van, számomra az az elfogadható ha Azázelt, a Sátán analógiájaként fogjuk fel.

Vajon nekünk szükségünk van az apokrifokra, hitelesek ezek?

A pszeudoepigrafa (protestáns szóhasználatban) és az apokrif (katolikus szóhasználatban) írások nem kanonikus írások, sem a zsidó sem a keresztény hagyomány nem ismeri el ezeket Isten szavának. Most nem mennék abba bele, hogy az Ószövetség görög fordításában a Septuagintában az ortodox egyházak, valamint a római katolikusok, jó néhány ószövetségi iratot, az úgynevezett deuterokanonikusokat (protestáns szóhasználatban ezek az apokrifok) az ószövetség könyvei közé sorolnak. Az Énok könyve és  Jubileumok könyve viszont nem tartoznak ide.
Tehát, az apokrifok köre megjelölés eltér a katolikus és a protestáns meghatározásban.

A hitéletünkre nézve nincs is szükségünk ezen iratokra. Hiszem, hogy a kezünkben tartott Biblia a maga kanonikus írásaival tökéletesen elégséges a hit és erkölcs vonatkozásában az életünkre nézve.

Amikor viszont szeretnénk megérteni olyan összefüggéseket, ókori hiedelmeket, tradíciókat, akkor segítségünkre lehetnek az apokrif írások. Annál is inkább, mert az ószövetségi ember tudta, hogy miről van szó. Minket azonban elválaszt egy több évezredes kulturális szakadék, ezért nem tudunk sok mindent, amelyek abban a korban egyértelműek lehettek. Most viszont nem azok, így az sem teljesen világos, hogy ki Azázel.


2012. július 12., csütörtök

Kálvin és a zsidók

 Nagyon jó hanganyag hallgatható meg a Filosz  rádió lapján (content/tartalom menü), Kálvin és a zsidók címmel (illetve letölthető). A beszélgetés Dr. Tatai István, Református lelkésszel készült. A fő gondolat a szövetségteológia körül forog, mely a kálvinizmus fő üdvtörténeti teológiája. Némi képet kaphatunk a szövetségteológia létrejöttének korabeli teológiai hátteréről a szubtitúciós (behelyettesítési) teológia és az anabaptizmus vonatkozásában.
A Parókia  fórumon rendszeresen értesítést kapunk Sztalker nevű felhasználótól az újabb felvételekről, főleg a zsidósággal kapcsolatban.
Ajánlom még ezt a hanganyagot is, mely  Dr Tatai István és Ujvári László beszélgetése a szubsztitúciós/behelyettesítési modell értékeléséről, avagy Elvetette-e Isten az Ő népét? - címmel.

2012. június 13., szerda

Evangéliumi kereszténység - orthodoxia és katolicitás


 Mi is az evangéliumi kereszténység  vagy evangelikalizmus?

Fabiny Tibor

7. Evangéliumi kereszténység - orthodoxia és katolicitás

Az evangéliumi keresztények a 20. század közepéig az angol társadalomban egyértelműen egy lenézett kisebbség volt (erről szól Stott is az Edwards-zal való párbeszédben.) John Stott és munkatársainak köszönhetően  mára alapvetően megváltozott a helyzet: ma már aligha tekintik a nagyprotestáns egyházak az evangelikalizmust szektás jelenségnek.  George Carey  evangéliumi keresztényként lett  Canterbury érseke, s szolgálatának befejezése után 2004-ben  a római Gregoriana Egyetemen az ökumenizmus előadója volt. Anglia egyik legjelentősebb teológusa, a Jézus-kutató Tom Wright szintén  evangéliumi anglikán – s jelenleg Durham püspöke. Szóltunk arról, hogy az 1974-es Lausanne-i kongresszus óta az evangéliumi kereszténység a római katolicizmus és az Egyházak Világtanács után a harmadik világkereszténység harmadik meghatározó ereje lett. Az amerikai evangelikál történész  Mark A. Noll pedig egy kiadás előtti munkájában azt írja, hogy a 21. század elejére lélekszámban a római katolikusok után közvetlenül az evangéliumi keresztények következnek.[1]
Amerikában  a 20.század hatvanas éveinek a vietnami háború ellen tiltakozó liberális,  baloldali orientáltságú teológusai az ezredfordulóra vezető konzervatív teológusok lettek. Thomas Oden metodista teológus önéletrajzi írásában vázolja, hogy miként vált a liberális eszmék (marxizmus, freudizmus) iránt vonzódó keresztényből klasszikusan „orthodox“ teológussá.  Mi is az orthodoxia? Oden szerint az orthodoxia az integrált bibliai tanítás, ahogyan azt a konszenzus klasszikus korában képviselték. Az 5. században élt Leréni Vince szavaival a keresztény hagyománynak három egyszerű ismérve van: amit 1. mindenütt (univerzalitás), 2. mindig (apostoli eredet) és 3. mindenki hitt (konciliáris egyetértés).   (Quod ubique, quod semper, quod ab omnibus creditum est.) Mint írja, „keresztényként az orthodox úton járni azt jelenti, hogy a prófétikus és az apostoli tanítás ősi keresztény konszenzusának határain belül maradok, s ezt a tanítást kontextuálisan alkalmazom a mindig újat felmutató kulturális helyzetben.”[2]
Az orthodoxia újjászületését szerinte az alábbi jelenségek tanúsítják: 1. A személyes élet megváltozása és átalakulása; 2. A legkorábbi bibliamagyarázók újrafelfedezése;   3. Az orthodoxia multikulturális természetének felfedezése; 4. „Nem” kimondásának megtanulása (hitvallás, protestálás); 5. Visszakerülés a fő vonalba; 6. A klasszikus ökumenikus módszer újrafelfedezése. Oden nem a neo-orthodoxia kifejezést használja önmaga vagy az általa észlelt tendencia kapcsán, hanem a „paleoorthodoxia” terminust, ami arra utal, hogy az ősidőben volt a hitnek egy konszenzusa, amely apostoli és patrisztikus volt.
Az észak-amerikai protestantizmuson belül  a korábbi, a római katolicizmustól  tudatosan tartózkodó magatartást egyre inkább a katolicizmus felé való nyitás kezdi felváltani, amely a 19.századi „Oxford-mozgalomhoz”[3] hasonlítható leginkább. Többen vélekednek úgy, hogy a protestantizmus felekezetekbe a magánéletbe szférájába kényszerítette a keresztény hitet, s a protestáns egyházak  legújabb vezetői ugyanakkor indokoltalan  mértékben zsilipet nyitnak a divatos korszellem (Zeitgeist) kívánalmainak Ez a jelenség számos komoly teológust késztetett arra, hogy otthagyja saját, eredeti protestáns egyházát és vagy az orthodox egyházhoz csatlakozzon mint például a Luther-kutatás a köezlmúltban elhunyt nagy tekintélye Jaroslav Pelikan (1923-2006), vagy a római katolikushoz mint az egykor evangélikus lelkészből katolikus pappá lett Richard John Neuhaus (1936-),  az 1984-ben megjelent A Naked Public Square. Religion and Democracy in America,  (A lecsupaszított köztér. Vallás és demokrácia Amerikában) című könyv szerzője és a First Things című, talán ma legnépszerűbbnek tartott  teológiai lap szerkesztője; a híres patrisztika-kutató Robert Louis Wilken, vagy a fiatalabb nemzedékből a német származású Duke-i Teológián tanító Reinard Hütter, aki a Pro Ecclesia legújabb felelős szerkesztője. Megrendítő és az interneten is olvasható nyílt levél, amelyet  Carl E. Braaten írt Mark Hanson-nak, az ELCA (Evangelical Lutheran Church of America) és  Lutheránus Világszövetség elnökének arról, milyen nehéz a számára saját egyházában megmaradni, amikor az egyházi vezetők a külvilág, a kultúra nyomásának engedve revízió alá veszik az egyház kétezer éves hitét, az ősi keresztény tanítást, csupán azért, hogy a tetszetős és elfogadható világi és társadalmi érdekeknek felelhessenek meg.[4]
Az Amerikai Egyesült Államokban is már a római katolikus egyház a legnagyobb a maga 66 millió tagjával. A protestantizmuson belül a baptisták voltak a legtöbben, de ők nemrégiben kettészakadtak. A metodisták következnek mintegy 8 millió taggal, a két egyháztestben élő (ELCA és Missouri Synod) lutheránusok következnek összesen szintén kb. 8 millió taggal (5 ill. 2,5 millió). A reformátusok (presbiteriánusok) 3.5 milliónyi lelket számlálnak, az episzkopális egyház taglétszáma is kb. 2 millió. A 90-es évek végétől jelentkeztek a hitvalló mozgalmak mindegyik történelmi protestáns egyházban, először a metodistáknál, majd a reformátusoknál, az evangélikusoknál, az episzkopálisoknál.
Mindegyik egyház döbbenetesen hasonlóak a jelenségek: drámaian megoszlik mindegyik egyház: általában a tagság fele vállalja a vezetők világi nyomásnak engedő irányvonalát, s ezért revideálják a kereszténység ősi tanítását,a másik fele viszont hitvalló mozgalmakban szerveződik, hitvalló iratokat fogalmaz meg, s több egyházban is komolyan fennáll az egyházszakadás veszélye. A hitvallók úgy vélik, hogy vezetőik a revizionizmus útjára léptek, az egyház kétezer éves tanítását akarják a világ igényei szerint átalakítani.
Az egyes mozgalmakat az „Association for Church Renewal (ACR)”[5] koordinálja. A szervezet mintegy 30 hitvalló mozgalom 40 vezetőjével tartja a kapcsolatot. Céljaik az alábbiak: 1. Fókuszálni az orthodox hit, Isten-nyelv, szent élet , család, házasság, szexualitás tisztaságára, küzdeni a morális relativizmussal, a neo-pogány istenimádattal, segíteni a szabad vallásgyakorlatot bel- és külföldön, támogatni a világmissziót, evangelizációt; 2. Tanulmányok és deklarációk kibocsátása konszenzus esetén; 3. Segíteni a megújulási mozgalmakat közös imádkozással, hálózatok (network) építésével, stratégiák, források megosztásával; 4. Elősegíteni, hogy a nagyobb egyházakban orthodox vezetés legyen; 5. Keresni a hiteles ökumené módját a 21. században.
2002 szeptember 20-22 között Dallasban, Texas államban „Hitvalló Teológiai Bizottság“ alakult meg, amelynek tagjai az észak amerikai protestáns felekezetek jeles képviselői. A bizottság Thomas Oden meghívására ült össze, aki az eseményt az „Egyházi Megújulás Szövetsége” (Association for Church Renewal) felügyelete alatt végezte. Egy dokumentumot („Legyetek állhatatosak. Levél a hitvalló keresztényekhez”) hitvalló teoló­gu­sok fogalmazták meg.   „Hitünk megvallása. A történelmi hit és tanítás visszaigénylése a 21. század elején” („Confessing the Faith. Reclaiming Historic Faith and Teaching for the 21st Century”) c. konferenciára. Így válaszoltak ők arra a három sürgető kérdésre, amelyet az „Egyházi Megújulás Szövetsége” fogalmazott meg számukra. A neves teológusok megszólították az egyes hitvalló mozgalmak tagságát és három kérdésre adtak választ: 1. Miért maradjunk meg egyházainkban?  2. Miért van szüksége egyházainknak a hűséges hitvallókra? 3. Miért van a társadalomnak szüksége hűséges keresztény hitvallókra? Az episzkopális, a presbiteriánus, az Egyesült metodista egyház, Krisztus egyháza valamint az evangélikus egyház teológus képviselői írták alá a nyilatkozatot.[6]
E hitvalló mozgalmak kapcsán Thomas Oden könyvében a hitvalló mozgalmak kapcsán egyenesen egy „Új ökumenizmusról” beszél. A 20. század hivatalos-bürokratikus ökumenizmusa, amely sokszor politikai – többnyire szociális, baloldali – célokat támogatott, egyértelműen kimerülőben van. A klasszikus keresztény tanítás, az orthodoxia iránt mindegyik egyházban megnyilvánuló érdeklődés váratlanul egy „új ökumenizmust” eredményez.
Valójában az új ökumenizmus sokkal ősibb, mint az Egyházak Világtanácsa vagy az egyes egyházi világszervezetek által működött „régi ökumenizmus”. Ez az ökumené nem bürokratikus, hanem a „grassroots” mozgalmak körül, internetes hálózati kapcsolatok építése által alakult ki. „A régi ökumené” az unalom és a hanyagság következtében omlott össze” – írja Oden.[7]
Mit is látunk tehát most, az ezredforduló után majdnem egy évtizeddel? Az evangéliumi keresztények kétségtelenül megerősödtek, de minden jel arra mutat, hogy tanultak saját hibájukból. Az egykori individualisztikus pietizmus  szinte teljesen eltűnt az evangelikálok  teológiájából.  Mint látjuk, szinte váratlanul megerősödött az egyházisasság, a hitvallásosság és a katolicitás. Amíg 1974-ben Lausanne-i Szövetség a világ evangelizálása még az „ekkleziasztikai gettokból“ való kijövetelre buzdított-i, ma aligha írnának le ilyet az egyházokon belüli hitvalló mozgalmak.
A reformáció idején Morus Tamás és a bibliafordító Tyndale arról vitatkozott, hogy az egyház, vagy a Szentírás elsődleges-e. A kérdés akkori felvetése bármennyire is jogos volt, annak mai kiélezése károsnak bizonyulhat. Az evangélium és az egyetemesség (katolicitás) nem lehetnek egymással ellentétes fogalmak. Amiképpen a mai katolicizmus felfedezte a szentírást, úgy a mai protestantizmusnak is újra fel kell fedeznie az egyházat.
Ez a felismerés vezetett a két neves amerikai evangélikus teológust,  Robert W. Jensont és Carl E. Braatent, amikor másfél évtizeddel létrehozták a „Katolikus és Evangéliumi Teológiai Központot”, majd elindították a Pro Ecclesia című magas színvonalú és nagy hatású ökumenikus folyóiratot.
E két teológus kezdeményezésére három éven keresztül tanácskoztott számos felekezethez (ortodox, római katolikus, episzkopális, evangélikus, református, pünkösdista) tartozó teológus, mielőtt a Egy testben a kereszt által. Princetoni javaslat a keresztények egységére című dokumentumot[8] megfogalmazták volna. Nem a bürokratikus ökumené képviselői ők, hiszen az ökumenikus mozgalomnak éppen ettől a mai szekularizált, elpolitizálódott irányzatától határolódnak el. Számukra a konfesszióból, az evangéliumi hit megvallásából következik az egyház egységére tett javaslat. Az aláírók közül többen a saját egyházukon belüli „hitvalló  mozgalmak” tagjai is, akik szerint ma nem arra van szükség, hogy divatos világi áramlatok hatására a kereszténység kétezer éves tanítását revízió alá vegyék, hanem arra hogy az ősi tanúságtétel ma is erőteljesen szólalhasson meg. Az egyház már meglévő, a Szentháromságistenben kiteljesedett „eredeti egységére” hívják fel a figyelmet. Ez az alulról kezdeményezett, ám mégis „felülről kapott” erővel ható „új ökumené” sajátos, eleven hang az Egyesült Államokban.  Amíg a „régi ökumené” szervezeti jelleget öltött és észrevétlenül politikai irányzatok fogságába esett, ez az „új”, hitvalló, teológiai ökumené viszont az ősegyház hitét szólaltatja meg.
Az „evangéliumi katolicitást“ képviselő Princetoni Javaslatok, ahogy Robert Jenson nevezte, a „vízekre vetett kenyér” (Préd 11,1), amely  a Duna partjaihoz is eljutott. A magyar kiadás előszavában jeleztük szándékunkat, hogy a Javaslatokat a magyarországi keresztény egyházak  néhány felkért képviselőjével megvitassuk, tekintet nélkül arra, hogy ők miként személyes meggyőződésük alapján pozitívan vagy éppen negatívan viszonyulnak-e az ökumenikus mozgalomhoz.   Az Egyesült Államokban is több konferenciát is szerveztek a Princetoni nyilatkozatról az elmúlt években[9]. Az eredeti javaslat megszövegezésében önkéntes alapon részvevő teológusok skálája az orthodoxoktól a pünkösdiekig terjedt.[10]  
A tizenhét észak-amerikai teológus által fogalmazott Princetoni javaslat-ra a szerkesztővel együtt tizenhét magyar teológus válaszolt: egy orthodox (Imrényi Tibor), négy római katolikus (Jakab Attila, Kránitz Mihály, Nagypál Szabolcs, Zamfir Korina), négy evangélikus (Ittzés János, Rozs-Nagy Szilvia, Szebik Imre, Véghelyi Antal), három református (Bogárdi Szabó István, Pásztor D. János, Szűcs Ferenc), egy metodista (Szuhánszky T.Gábor),  egy baptista (Szirtes András), egy karizmatikus evangelikál (Kocziszky Éva), egy hetednapos adventista (Vankó Zsuzsa).[11]
A könyv bemutatója 2007. október 4-én volt a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának irodájában.  Noha a beszélgetés egyik résztvevője a Magyar Evangéliumi Szövetség Aliansz főtitkára volt, a találkozót nem merném „evangelikál“ szellemiségűnek nevezni; az őszinte és testvéri véleménycsere, egymás hitvalló énekeinek közös megtanulása és eléneklése azonban mindenképpen feljogosít arra, hogy erre az eseményre úgy tekintsek vissza, mint az Isten Szentlelke által megáldott „evangéliumi katolicitás“ eleddig egyedülálló magyarországi alkalmára.



[1] „At the start of the twenty-first century, evangelical Christianity consittutes the second largest world-wide grouping of Christian believers.“ In, Mark A.Noll, „The Future of Protestantism: I. Evangelism”. A kézirat közrebocsátásáért Gerald R. McDermottnak mondok köszönetet.
[2] Thomas Oden, The Rebirth of Orthodoxy. Signs of New Life in Christianity. HarperCollins, HarperSanFrancisco, 2003, 30.old
[3] Fabiny Tibor, „Az Oxford-mozgalom”, Vigilia, 67.évf. 2002/6. 414-422.old. A cikk az interneten is hozzáférhető.
[4] An Open Letter to Bishop Mark Hanson From Carl F. Braaten. http://www.pubtheo.com/page.asp?pid=1557
[6] Be Steadfast: A Letter to Confessing Chrsitians
[7] Thomas C. Oden. The Rebirth of Orthodoxy. Sign of New Life in Christianity, New York, HarperCollins Publisher, 2003. 63.old
[8] Egy testben a kereszt által. Princetoni javaslat a keresztények egységére. Hermeneutikai Füzetek 28. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2005.

[9] Carl E. Braaten -Robert W. Jenson (szerk. The Ecumenical Future: Background Papers for "In One Body through the Cross: The Princeton Proposal for Christian Unity". (Az ökumenikus jövő. A „Egy testben a kereszt által. Princetoni Javaslat a keresztények egységére című kiadvány hátteréről szóló tanulmányok), Grand Rapids, William B.Eerdmans, 2004.

[10]  Bár az eredeti kiadványban a szerzők felekezeti megoszlását nem tüntették fel; a magyarországi olvasók számára ez mégis kívánatos. Bruce McCormack-nak 2004-ben  e sorok írójának adott személyes közlése alapján a szerzők az alábbi  felekezethez tartoztak: William Abraham (metodista); Mark Achtemeier (presbiteriánius); Brian Daley (római katolikus); John H. Erickson (orthodox); Vigen Guroian (orthodox); George Lindbeck (evangélikus);  Lois Malcolm (evangélikus); Bruce McCormack (presbiteriánus); R.R. Reno (episzkoplális, 2005 óta római katolikus!); Michael Root (evangélikus); William G.Rusch (evangélikus); Geoffrey Whitwright (metodista), Susan K. Wood (római katolikus), Telford Work (pünkösdista), J.Robert Wright (episzkopális), David Yeago (evangélikus).
[11] Egy házban élnek-e a keresztények? Magyar reflexiók a Princetoni javaslatra. Szerk. Fabiny Tibor, Hermeneutikai Füzetek 30. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2007.

forrás: http://www.evangelikus.hu/teologia/fabiny-tibor-mi-is-az-evangeliumi-keresztenyseg-vagy-evangelikalizmus

- Vége -

2012. június 4., hétfő

Az evangeliumi kereszténység viszonya a posztliberalizmushoz


Karl Barth
Mi is az evangéliumi kereszténység  vagy evangelikalizmus?

Fabiny Tibor
6.Az evangeliumi kereszténység viszonya a  posztliberalizmushoz

McDermott írja, hogy a az evangéliumi kereszténység a klasszikus orthodoxiától nem a tanításban, hanem sokkal inkább a módszerben különbözik. Az evangéliumi keresztények is ragaszkodnak a hitvallásokhoz, de nem önmagukért, hanem azért, mert azoknak bibliai alapja van.  A dogmákhoz kritikusan viszonyul, hiszen azok a történelem folyamán változhatnak: régi dolgokat a Szentírás fényében újra lehet és kell értelmezni (pl. a rabszolgatartás kérdéséről másképpen gondolkodunk mint a bibliai iratok keletkezésének idején, a középkorban és a korai újkorban.) Az evangéliumi keresztények a Jézus Krisztusba vetett személyes hitet előbbre helyezik a kredók és a hitvallások iránti lojalizmusnál.
A liberális és az evangéliumi kereszténység különbözősége nyilvánvaló, ám az etikai elkötelezettséget, a társadalmi felelősséget mindkettő hangsúlyozza.
George Lindbeck
 Némileg más a helyzet az u.n. „posztliberalizmussal“. A posztliberalizmus vagy neoorthodoxia klasszikus képviselője Európában Karl Barth, Amerikában George Lindbeck és Hans Frei ill. általában az u.n. „yale-i teológia“. A posztliberális teológia a Biblia esetében a narratívára helyezi a hangsúlyt, s azt képviseli, hogy  a bibliai narrativák által létrehozott hermeneutikai valóság elsődleges az emberi tapasztalattal szemben; más szóval a nyelv fontosabb a tapasztalatnál. Az evangéliumi keresztények a posztliberálisokkal együtt közösen képviselik, hogy a kereszténység egyedülálló vallás, Szentírás az eszmék és az értékek legfőbb forrása, s hogy Jézus Krisztusnak és a keresztény közösségnek központi szerepe van.  Ám az evangélimi keresztények szerint a posztliberálisok a benső következetességre redukálják az igazságot. Az evangelikálok szerint bibliai példák sora igazolja, hogy a hitben a tapasztalatnak, az értelemnek és a kutúrának is szerepe van, ugyanis szerintük a Szentlélek az emberi értelmet és a tapasztalatot is felhasználhatja, hogy a hit ajándékának megszerzésében.
Hans Frei
 A másik különbség a kinyilatkoztatás ill. a kijelentés természetére vonatkozik. A posztliberálisok ugyanis nem fogadják el az evangéliumi keresztényeknek azt a meggyőződését, hogy a Szentírás az Istentől kapott objektív kinyilatkozás, hanem azt mondják, hogy a Szentírás tartalmazhatja az Isten igéjét, ha a Szentlélek azt úgy akarja. Ezáltal az evangéliumban nem válik ketté a fikció és a történelmi valóság. Az evangelikálok számára a kinyilatkoztatás objektív valósága. A posztliberálisokkal együtt vallják, hogy a Szentlélek  sugalmazta az Írásokat, az olvasóktól függetlenül. Az evangelikálok szerint az evangéliumok nemcsak „történetek“ („sztorik“) amelyek megjelenítenek egy Krisztust, aki történelmileg vagy azonos vagy nem a Názáreti Jézussal, hanem számukra a történelmi Názáreti Jézus azonos a Krisztussal. Az evangéliumi keresztények tehát a bibliai történetek radikális történelmiségét vallják, amíg a posztliberálisok szerint a legendáris vagy fiktív (tehát elbeszélt) események is hordozhatják az igazságot.[1]
Az evangéliumi és a posztliberális teológia esetleges kapcsolódási pontjairól érdekes és hasznos szempontokat világít meg az eszmecsere, amely Carl Henry és Hans Frei között zajlott le a nyolcvanas évek végén.[2] 




[1] McDermott, Can Evangelicals Learn from World Religions?  37-39.old.
[2] George Hunsinger, „What Can Evangelicals and Postliberals Learn from Each Other? The Carl Henry/Hans Frei Exchange Reconsidered”, In, Disruptive Grace. Studies in the Thology of Karl Barth, Grand Rapids, Michigan, William B. Eerdmans, 2000,  338-360.old. 


folytatása következik...

2012. május 24., csütörtök

Az evangéliumi kereszténység és a fundamentalizmus különbsége

Mi is az evangéliumi kereszténység  vagy evangelikalizmus?

Fabiny Tibor


  1. Az evangéliumi kereszténység és a fundamentalizmus[1] különbsége

Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni az evangéliumi kereszténységet a fundamentalizmustól, hiszen  a gyakorlatban sokan összekeverik a kettőt. Gerald T. McDermott hét szempontot sorol fel a különbségek megvilágítására:

1)               A Szentírás értelmezése. A fundamentalisták literálisan, azaz szó szerint értelmezik a Szentírást, az evangelikálok pedig  tudatosan igyekeznek az egyes iratok műfaji sajátosságaira és a történelmi háttérre figyelni. A fundamentalisták számára a Biblia jelentése nyilvánvaló a szavak egyszerű olvasásából („meg van írva“), az evangéliumi keresztények a jelentés többrétegűségéről beszélnek. A fundamentalisták szerint a Genezis első lapjain tudományosan is lefogadható leírást kapunk a Szentírás keletkezéséről („meg van írva, hogy hat nap alatt, azaz hatszor huszonnégy óral alatt teremtette Isten a világot“). Az evangéliumi keresztények viszont arra figyelnek, hogy a  teremtésről szóló elbeszélések műfajukat tekintve történetek, narratívák, amelyeknek a teológiai tartalmára kell figyelnünk és nem a szó szerint értelmét kell tudományos igazságként elfogadnunk.
2)               A kultúra kérdése. A fundamentalisták megkérdőjelezik ez emberi kultúra értékeit (innen az anti-intellektualista beállítottságuk), az evangéliumi keresztények az isteni kegyelem megnyilvánulását a kultúra különböző területein is megtapasztalják. Lehet, hogy Mozart emberileg bűnösebb volt mindnyájunknál, művei azonban mégis szolgálhatják Isten dicsőségét Lehet, hogy Ferencsik János homoszexuális volt, amit nem helyeslünk, de azt mindenképpen elismerjük, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar karmestere volt, s ezért az általa megszólaltatott műveket is átéléssel tudjuk hallgatni. Mint minden emberi képződmény, a kultúra is a bűntől fertőzött, ám Isten mégis Isten dicsőségét hirdetheti.
3)               Társadalmi elkötelezettség. A fundamentalisták sokszor csak a liberális teológia egyik velejárójának vélték a szegénység, az elnyomás, a rasszizmus  elleni harcot, s ezért. Társadalmi elkötelezettségük sokszor kimerült az abortusz elleni harcban, s így inkább saját gettóikba vonultak vissza. Az evangéliumi keresztényekre a 19. században és a 20. században egyaránt a társadalmi, szociális kérdések iránti érzékenység volt a jellemző (küzdelem a rabszolgaság, a rasszizmus, a szexizmus – nemi megkülönböztetés, a szegénység ellen.) Odáig azonban nem mennek el mint a liberális keresztények, akik a szexuális orientáció szabadságát is hirdetik.
4)               A szeparatizmus és zártság. A fundamentalistákra az elkülönülés jellemző. Nemcsak a liberálisoktól, hanem azoktól a konzervatív keresztényektől való elkülönülést is kívánatosnak tartják, akik a liberálisokkal valamilyen kapcsolatot tartanak fenn. Vannak olyan fundamentalista csoportok, amelyek például azért nem támogatják Billy Graham szolgálatát, mert ő azt képviseli, hogy újonnan megtért hívők saját egyházaikba és gyülekezeteikbe menjenek vissza. Az evangéliumi keresztények azonban nyitottak a más felekezethez tartozó keresztényekkel való együttműködésre.
5)               A liberális keresztényekkel való dialógus. A fundamentalisták hajlamosak azt mondani, hogy azok a liberális keresztények például nem vallják Jézus feltámadását, az ember radikális bűnös természetét, a kiengesztelődés hatékonyságát, a Biblia tévedhetetlenségének eszméjét, legfeljebb csak névleges keresztények, s nem valójában azok. Az evangéliumi keresztények azonban nyitottak a liberálisokkal való párbeszédre, részint hogy meggyőzzék őket, de azért is, hogy tanuljanak tőlük. Egyik legszebb példája az evangelikál-liberális párbeszédnek a angol evangéliumi kereszténység legnagyobb alakjának John Stott-nak a liberális teológus  David L. Edwards-zal folytatott párbeszéde. Igaz, hogy a párbeszédet a liberális teológus kezdeményzte, s Stott munkáit kritikusan tanulmányozta annak érdekében, hogy a liberális keresztények is olvassák az evangéliumi keresztények műveit. Az Essentials (Lényegi dolgok) című kötet ilyen témákkal foglalkozik mint az evangélium ereje, a Szentírás tekintélye, Krisztus keresztje, Krisztus csodái, a Biblia és a moralitásint, a világnak szóló evangélium.  Mindegyik fejezetben Edwards kritikusan olvassa Stott könyveit, s kérdéseket tesz fel, s minden fejezet végén John Stott válaszol. Az  zárszót is John Stott írta. Számomra ez a könyv igen komoly szellemi élményt jelentett, magyarul is ki kellene adni.[2]
6)               A kereszténység természete. Noha a fundamentalisták nagy része a kegyelemből való megigazulást hirdeti, mégis előszeretettel hivatkoznak szabályokra és előírásokra. A legalizmus és a moralizmus („meg van írva“) jellemző rájuk. Az evangéliumi keresztények egy részét is kísérti ez a jelenség, ám ők a hangsúlyt mégis inkább Jézus Krisztus személyére és művére helyezik, hiszen ez a keresztény hit veleje. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az evangéliumi keresztények krisztocentrikusak, a fundamentalisták írás-centrikusak.
7)               A szakadárság. (angolul: fissiparousness). Volt idő, amikor az evangéliumi keresztényekre is jellemző volt, hogy elkülönültek és elszakadtak az u.n. „hitetlen“ egyháztól, ám ez a jelenség sokkal inkább a fundamentalizmusra jellemző.  A tanításra vonatkozó, sokszor apró kérdésekben könnyen hajlamosak a szakításra, egy exkluzív igazságtudat birtokában. A fundamentalisták külön közösségeket, sokszor felekezeteket hoznak létre, amelyek aztán tovább osztódnak (lásd például a hetednapos adventisták magyarországi csoportjait). Az elkülönült „igaz hívők“ a „hitetlen“ testvéreikkel általában minden kapcsolatot megszakítanak. Az evangéliumi keresztényekre azonban ma nem az osztódás, az elkülönülés jellemző, hiszen a megtértek saját felekezeteikbe és gyülekezeteikbe mennek vissza, ahol az evangélium szellemében só és kovász kívánnak lenni. Ezért ma az evangéliumi kereszténység alapvetően ökumenikus beállítottságú: az evangéliumi hívők a felekezeti hovatartozás nélkül megtalálják egymást és megfogják egymás kezét. Szép példája ennek a Magyar Evangéliumi Szövetség Aliansz szolgálata.



[1] Vö. Fabiny Tibor, „Mi is a fundamentalizmus?” In, Evangélikus élet, 2006/ 39. http://www.evelet.hu:8080/ujsagok/evelet/archivum/2006/39/073

[2] David L. Edwards- John Stott, Essentials. A liberal-evangelical dialogue. London,, Sydney, Hodder and Stoughton, 1988.



2012. május 20., vasárnap

A modern evangéliumi kereszténység (evangelikalizmus) kezdete



Mi is az evangéliumi kereszténység vagy az evangelikalizmus?

Fabiny Tíbor






  1. A modern evangéliumi kereszténység (evangelikalizmus) kezdete

A modern 20. századi evangelikalizmus nem egyszerűen a 18.-19. századi evangéliumi kereszténység továbbélése, vagy túlélése. A 19. század második felére a liberalizmus nyomta rá a bélyeget (Európában: Friedrich Schliermacher, Albert Ritschl, Adolf von Harnack, Amerikában a „social gospel“ jellemezte azt a liberális kereszténységet, amit H. Richard Niebuhr így jellemzetett: „Egy harag nélküli Isten a bűn nélküli embereket bevitte az ítélet nélküli országába egy kereszt nélküli Krisztus szolgálata által“.[1]
A modernizmus a kereszténység erjedéséhez vezetett. A modernizmusra a Charles Finney-vezette  liberális „új kálvinizmus“ nem tudott erőteljes választ adni. A válasz a „régi kálvinizmust“ képviselő „princetoni iskola“ a rendszeres teológus Charles Hodge (1797-1878)  utódaitól, különösen Benjamin Breckenridge Warfield (1851-1921) professzortól, aki a Bibliát Isten sugalmazott, s ezért tévedhetetlen igéjének tartotta Mivel a bliai szerzők azt írták le, amit Isten akart, így verbális ihletettségről is beszélhetünk, mondta Warfield. Warfield néhány tanítványa, ha Isten a Biblia szerzője, akkor az emberek csak Isten tollai voltak.
Az amerikai fundamentalizmus kialakulását Tony Lane a következőképpen jellemzi: „A XX.  század elején a teológiai liberalizmus mélyen behatolt az evangéliumi egyházakba és szervezetekbe. Az Egyesült Államokban koncentrált erőfeszítésekkel igyekeztek ezt a folyamatot megfordítani. 1910 és 1915 között minden amerikai teológiai hallgató és egyházi alkalmazott ingyen megkapta a The Fundamentals  (A fundamentumok) című tizenkét könyvecskéből álló sorozatot. E könyvecskék nem valamely felekezet  sajátos meggyőződését, hanem a protestáns keresztyénség  alapvető igazságait  vették védelmükbe, úgymint: Jézus Krisztus istensége, engesztelő áldozata,  feltámadása és második eljövetele, a Biblia ihletettsége és tekintélye. Mindez általános vitát eredményezett. Ez persze nem akadályozta meg a liberálisokat abban, hogy a főbb protestáns felekezetekben  az élre álljanak, de megteremtette a konzervatív evangélikálok szilárd szövetségét az evangéliumi álláspont védelmére. A szövetség egybefogta a legkülönbözőbb hitvallási hátterű evangéliumi keresztyéneket: lutheránusokat, reformátusokat, baptistákat stb. Az evangéliumi hit alapvető tanításai egyesítették őket. A jelszó a Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége lett – ez volt ugyanis az orthodoxia próbaköve, ez egyesítette a libetralizmusellenes mozgalmat…“[2]
A Szentírás tévedhetetlenségéről szóló tant például az u.n. „diszpenzacionalista értelmezést“ népszerűsítő Scofield-Biblia képviselte. A fundemantalista ideológiát általában az anti-intellektualizmus és a kultúraellenesség jellemezte.
Mind Angliában, mind az Egyesült Államokban a 20. század közepére megérett az idő arra, hogy a szeparatizmusba, a fundamentalizmusba, vagy a pietista gettóba menekült evangéliumi kereszténység  kibújjon a reá kényszerített kényszerzubbonyból.
Londonban 1943-ban alakult meg a London Bible College, majd egy évvel később Cambridge-ben a Tyndale House: mindkettőnek a célja az volt, hogy az evangéliumi alapú teológiát magas szinvonalon műveljék, kiszabadítva azt az addig akadémiailag marginális helyzetéből. A legjelentősebb angol evangéliumi vezető személyiség John Stott  (1921-) Magyarországon is jól ismert, könyveit a Harmat Kiadó adja ki.
Amerikában is hasonló folyamat zajlott  szintén a negyvenes években: 1942-ben létrejött a Natinal Association of Evangelicals (Evangelikálok nemzeti szövetsége), ugyanebben az évben megindult az evangéliumi alapokon szereződő lelkészképző egyetem, a Fuller Seminary. Az evangéliumi keresztények a negyenes években terhesnek találták a fundamentalizmus örökségét, erről tanúskodik Carl  Henry (1893-2003) The Uneasy Conscience of Modern Fundamentalism (A modern fundamentalizmus rossz lelkiismerete) című könyve. A fundamentalizmustól így látványosan elkülönülő evangéliumi kereszténység egyre erőteljesebb társadalmi erővé vált. Billy Graham (1918-) vált ennek az irányzatnak a világszerte ismert legnagyobb hatású képviselőjévé. Az 1976-ban amerikai elnökké választott Jimmy Carter is evangelikál beállítottságú volt. Az evangéliumi keresztények az egyértelműen liberális beállítottságú Christian Century-vel szemben 1956-ban elindították az evangéliumi beállítottságot tükröző Christianity Today című folyóiratot. 
Nemzetközi szinten az evangéliumi kereszénység nagy zászlóbontása az 1974-es lausanne-i kongresszus volt. Ez az alkalom minden idők legjelentősebb összejövetele volt, 150 országból 3000 résztvevő gyűlt össze „Hallja a föld az ő hangját jelszóval“. Jelentősége az evangelikálok számára olyan volt, mint a II. vatikáni zsinat a római katolicizmus számára.[3] Záródokumentuma a „Covenant“ (Szövetség) című irat volt, s aki azt aláírta, ünnepélyesen fogadalmat tett arról, hogy imádkozik és munkálkodik az evangelizációért. Bár Billy Graham elnökölt a kongresszuson, a Szövetség megfogalmazója John Stott volt.   A dokumentum szakított az evangelikalizmusra korábban oly gyakra jellemző triumfalista szemlélettel, s ehelyett a bűnbánat hangján szólalt meg. Új vonás az is, hogy 20. század elejének beszűkült individualista szemléletével szemben a bűnbánat kiterjedt a társadalmi felelősségre is, folytatva ezzel a 19. századi evangelikáloknak az igazságosabb társadalom érdekében kifejtett erőfeszítéseit, ugyanakkor a teológiai tartalom megőrzésére törekedtek, látván, hogy az Egyházak Világtanácsa (különösen annak 1968-as és 1973-as túlságosan emberi programjai)  és a nagy egyházi világszervezetek identitásukat és az egyházi propriumot feladva sokszor feladva elpolitizálódtak[4].


  1. Az evangéliumi kereszténység (evangelikalizmus) definiciója

Bár Karl Barth-ot általában neoorthodoxnak mintsen evangéliumi kereszténynek nevezik, nem haszontalan, ha először az ő definiciójára figyelünk: „Az evangéliumi keresztényeket Jézus Krisztus evangéliuma határozza meg, amit a Szentíráshoz való közvetlen visszatérés nek köszönhetően ugyanolyan frissen hallanak meg mint a 16.századi reformáció képviselői“[5]
            Az angol evangéliumi kereszténység legtermékenyebb szerzője Alister McGrath  az evangelikalizmus hat megkülönböztető jegyéről beszél. Ezek a következők[6]:
1)      Jézus Krisztus méltósága, aki egyszerre a megtestesült Isten és Úr, s a bűnös emberiség megváltója. Az evangéliumi kereszténység teológiája radikálisan Krisztus-központú. Ez három fontos dolgot is jelent: elsőzör is azt, hogy Istent csak Jézus Krisztuson keresztül ismerhetjük meg (Krisztus személye). Másodszor: megváltásunkat  Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának köszönhetjük (Krisztus műve). Harmadszor: a kereszt elengedhetetlen feltétele a bűnből való megváltásunknak.
2)      A Szentlélek uralma, akinek a személye elengedhetetlen Krisztus jelenlétének és művének jelenvalóvá tételéhez. Ez azért fontos szempont, mert egészen a közelmúltig az evangéliumi keresztények hajlamosak voltak a Szentlélek munkáját elfelejteni annak ellenére, hogy a Szentléleknek mind Kálvin mind Jonathan Edwards munkásságában kitüntettett szerepe volt.
3)      A Szentírás elvitathatatlan tekintélye. Istennek tetszett, hogy a Szentíráson keresztül jelentse ki önmagát, ezért a Szentírást igen nagy tisztelet övezi. De ez nem „bibliolatrizmus“, hiszen a kereszténység alapvetően nem a könyv, hanem a személy vallása. A reformátorok tanítását követve a bibliaértelmezés nem individuálisan, hanem közösségben történik. Sajnálatos, hogy a Jonathan Edwards utáni teológusok nagy része (Charles Hodge, B.B. Warfield, Carl Henry) elfeledkeztek a Szentírás narratív jellegéről, s azt csak elvek, propoziciók gyűjteményének látták. A mai evangéliumi keresztények egyértelműen hangsúlyozzák a Biblia narratív, elbeszélő jellegét.
4)      A személyes megtérés szükségessége. A puritánok, a pietisták, Edwards, Whitfield, Wesley egyaránt hangsúlyozták a személyes megtérés fontosságát. Ez semmiképpen sem érzelmi beállítottságot jelent, s az sem lehet döntő szempont, hogy valaki órára és percre meg tudja-e adni megtérésének időponját, hiszen vannak olyan hívők, akik nem emlékeznek olyan időszakra, amikor nem bíztak volna Krisztusban. A megtérésnek azonban folyamatos is kell lennie („minden nap megtérek“ – mondta Luther), a rendszeres bűnbánat, bűnvallás elengedhetetlen az evangéliumi keresztények életéből. A megtért evangéliumi keresztények nem saját tisztaságukból, hanem Krisztus tisztaságából élnek.
5)      Az evangelizáció mind az egyén mind a közösség számára prioritást kell, hogy élvezzen. McGrath úgy fogalmazott, hogy az evangéliumi keresztények nagylelkűek, generózusok, hiszen a kapott örömüzenetet nem megtartani akarják, hanem azt azonnal tovább kívánják adni, hiszen az örömhír, amit kaptak, nem az övék, hanem Jézus Krisztusé.
6)      A keresztény közösség elengedhetetlen mint a lelki táplálkozás, testvériség és növekedés helye. Volt idő, amikor az evangéliumi keresztényekre az individulaizmus volt jellemző. Ám a reformáció idején ez nem így volt, s  ma már az evangéliumi keresztények is felismerik, hogy a Szentirást a közösségben kell olvasni, s a közösségben való olvasás azt is jelenti, arra is hallgatunk, hogy mint mondott a hívők közösségének kórusa az elmúlt kétezer évben. Különbséget kell tennünk tradicionalizmus és a tradició között. Az egyik legnagyobb amerikai egyháztöténész, a lutheránusból orthodoxszá lett Jaroslav Pelikan mondta, hogy a tradicionalizmus az élők holt hite, a tradició pedig a halottak élő hite.

Természetesen az egyes evangelikál irányzatokban különbözhetnek a hangsúlyok, e hat szempont azért mindegyikben meghatározó. Különösen is igaz ez az amerikai evangélimu keresztényekre. Közöttük vannak „régi evangelikálok“, akik a megtérésélményre és a tömegevangelizációra helyezik a hangsúlyt; „neo-evangelikálok“, akik az evangelium szociális tanítására és az apologetikára hívják fel a figyelmet; „Béke és igazságosság“ evangelikálok (Ron Sider, Jim Wallis), akik szembehelyezkednek a „vallásos jobboldallal“ és az Egyesült Államok iraki politikájával; „karizmatikus evangelikálok“, akik a nyelveken szólást gyakorolják; az „ökumenikus evangelikálok“, akik a más felekezetekkel való közös szolgálat lehetőségeit keresik.
Az egykor evangelikál könyvkiadók mára a legjelentősebb keresztény kiadókká váltak (InterVarsity, Baker, Eerdmans).
Számos evangéliumi keresztény történész  e legjelentősebb amerikai egyetemen kapott katedrát, például George Marsden és Mark Noll a Notre Dame Katolikus Egytemen.
Az evangéliumi keresztényekre is jellemző az Augustinusnak, Luthernek, Richard Baxternek, Charles Wesley-nek is tulajdonított mondás: „a lényeges dolgokban egység, a nem lényegesekben szabadság és mindenek felett szeretet!“




[1] „A God without wrath brought men without sin into a kingdom without judgement through the ministry of a Christ without a Cross.“, In, H. Richard Niebuhr, The Kingdom og God in America,  193.old
[2] Lane, i.m., 207-208.old.
[3] Lane, 273.old.
[4] http://www.feb.org/lausanne_covenant.htm A főbb pontok: Bevezetés;  1. Isten célja, 2. A Biblia tekintélye és ereje; 3. Krisztus páratlansága és univerzalitása; 4. Az evangelizálás természete; 5. A keresztények társadalmi felelőssége; 6. Az egyház és az evangelizáció, 7. Együttműködés az evangelizációban ; 8. Egyházak mint evangelizációs partnerek; 9. Az evangelizáló feladat sürgőssége;  10. Evangelizáció és kultúra; 11. Oktatás és vezetés ; 12. Lelki konfliktus; 13. Szabadság és üldözés;  14. A Szentlélek ereje; 15. Krisztus visszajövetele. Konkluzió.  
[5] Idézi Gerald T.McDermott, Can Evangelical Learn from World Religions? Jesus, Revelation and Religious Traditions, Downers Grove Illinois, InterVarsity Press, 200.
[6] McGrath nézeteit Gerald T. McDermott összefoglalása alapján idézem, Can Evangelical Learn from World Religions? 28-34.old.


folytatása következik...