2017. október 22., vasárnap

Misztikusabban, mi értelme?

Bevallom, túl intellektuális alkat vagyok, állandóan rendszerezek a gondolataimban, talán túl is logikázom a dolgokat. Ugyanakkor sok minden kicsúszik, mintha nem tudnám megragadni a lényeget. Az értelem nem elég ... 

Az ember értelme valami rendkívüli, alkotunk, rendszerezünk, tervezünk, megismerünk, logikailag következtetünk. Ettől vagyunk emberek, és ez jól is van így, de ...

A hívő ember előveszi a Bibliáját, lehetőségei és képességei szerint tanulmányozza a szöveget. Következtetéseket von le abból és megpróbálja e szerint élni az életét. Imádkozik, elméjében felkutatja az imatémákat, ha rendszeresen teszi, talán könnyebb felsorolni, de teszi másokért is.

Mi a gond? - Belefáradunk. A hívő élet kezd fáradságos lenni. A normák, a következtetések, a teológiai és bibliai okfejtések mintha nem érintenék a lényeget, valami hiányzik. 

Hát persze! - Az imaélet, kiálthatnak fel sokan. A probléma csak az, hogy az a bizonyos imaélet a hívő emberek többségénél bizony egy fárasztó tevékenység, megmarad az értelem munkájánál: a felsorolások, imatémák, bűnlisták és azokért kért bocsánat, helyes módon való imádatra való törekvés, egyszóval  sokszor kimerítő tevékenység ez. Nem valljuk be, nehezen beszélünk róla, mert vannak bizonyos játékszabályok, melyek felelősséget és terhet rónak a hívő emberre, hogy nehogy a könnyelműség látszatát keltsük és másokat is erre ösztönözzünk. Ehhez persze hozzájön a saját színészkedésünk, nehogy azt lássák, hogy a hívőségünk egy fabatkát sem ér, egyszóval silány keresztények vagyunk. Ezt meg ne tudják! 

Mégis jól van ez így, mármint amikor az ember eljut oda, hogy lássa, a keresztény élete valami többért kiált. Nem etikázás, ilyen olyan norma kergetése, nem pusztán bibliaismeret, közösségi élet annak minden pozitív és negatív oldalával együtt. Nem megfelelni akarás Istennek és más embernek.  Nem, a keresztényi élet fő sodra nem kívül van, nem az elmében, nem az érzelmekben, nem az akaratban. A lényeg belül van, spirituális, szellemi, de hol? A hol kérdésre a legnehezebb a válasz, és mintha még nehezebb lenne a "Hol?"-on túl annak a megragadása. Természetesen itt egy pillanatra meg kell állni, nehogy patt helyzetbe essünk, nem a Szentlélek nagyobb ismeretére van szükség, mert akkor megint megragadunk az elménél az értelemnél! Igen, szükséges az elme, az értelem, az akarat, de nem elég, arra nem alkalmas, hogy spirituális dolgokat hathatósan megragadjon.

Ami egyre hangsúlyosabb kezd lenni nekem - és még csak az út elején járok-, hogy a szellemi életem, a spiritualitásom, az imádságom túl mutasson az értelmi, az intellektuális szinten. Valami kezd körvonalazódni, értelmemmel már kezdem érteni (de ez még mindig csak értelem), hogy amire szükségem van, az a szemlélődés, a szellemi szemlélődés. Katolikus misztikusok ezt kontemplatív imának nevezik. Amikor az ima, Richard Rorht idézve: 


"Az ima elsősorban nem kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja. Ezen túlmenően a Jelenlét megtapasztalásában való létezés, sőt az ebben való örvendezés. A mélyen kontemplatív beállítottság nemcsak tudatában van ennek a Jelenlétnek, de bízik is benne, elfogadja és örvendezik neki." (R.Rorh: Minden egybetartozik)


A jelenlétben nehéz a mai embernek eljutni, ott van Isten, és nem a múlt elemzéseiben és a jövő
aggodalmaiban. Az Isten jelenléte, szeretete felüdítő, az imádság terhet levevő, elmét felszabadító. Az egónk, ahogy Rorh is hasonlót mond, állandóan a múltat elemzi, igazolja magát, állandóan végig éli a múlt eseményeit, körbe és körbe, végeláthatatlan ciklusban járva. Avagy a jövőben jár, fél, aggódik, tervez, képzeleg, nem áll le az elme a jövő aggodalmaival szinte soha.
Mennyire nem tudok a Jelenben lenni! Ahhoz, hogy elkezdjem ezt a Jelenlétet megtapasztalni, meg kell tanulnom elengedni. Csak lenni Isten jelenlétében, szemlélődni, nem megérteni, csak szemlélni.
Túlzottan értelmi beállítottságú vagyok, nehezen megy, sokat agyalok. El kell engednem a gondolatokat, ha jön, ám jöjjön, de engedjem el, hogy tovasuhanjon, mert csak Isten jelenléte számít! Ezt még tanulnom kell!

2017. szeptember 5., kedd

Civilizációnk vége?

Az a felelősség terhel egy ilyen poszt megírásakor, hogy nem szabad rémhír, alaptalan félelem terjesztőjévé válnom. Attól is őrizkednem kell, hogy a ma néhány körben elterjedt károgók közé csatlakozzak. Ugyanakkor szeretném, ha a túlzott civilizációs váradalmak, társadalmi optimizmus némiképp kiegyensúlyozódna. Vajon van ennek a felvetésnek reális alapja? - Ezt járnám egy kicsit körül, tudva, hogy a kérdés megválaszolása összetettebb annál mint, amit most megfogalmazok.

A nyugati 20-21. századi civilizáció történelmi léptékekkel nézve fiatal. Hatalmas történelmi társadalmakra visszatekintve szinte semmi. Természetesen a technikai fejlődés az elmúlt évezredek, évszázadokhoz képest, fénysebességre kapcsolt. Nehéz azt tagadni, hogy a jólét, vagy annak lehetősége, a társadalmi berendezkedés, a demokrácia olyan lehetőségeket, szabadságot, viszonylagos jólétet adott az emberek kezébe mint talán előtte soha. Azonban, ha történelmi összefüggésben szemléljük kultúránkat, és tudomást veszünk arról, hogy egyetlen lufi sem fújható a végtelenségig, akkor előre prognosztizálható, hogy az nyugati civilizációnk, legalábbis a jelenleg ismert módon, véges.

Miből gondolom, hogy ez így van? Nos, ha a történelmet szemléljük, akkor ez nyilvánvaló, soha egyetlen civilizáció sem maradt fent örökké. Birodalmak, kultúrák, gondolkodásmódok, uralkodók, erkölcsi közfelfogások jöttek, majd mentek. Ez mindig így volt. Miből gondoljuk, hogy korunkban ez máshogy lesz? 

A történelem nagy civilizációi megszűntek belső vagy külső okok miatt, avagy ezek ötvöződéseként. Ilyen okok voltak a birodalmak terjeszkedéséből következő összetűzések, más erősebb birodalmak hódításai. Avagy, az adott birodalom túlterjeszkedése, amikor már nem volt képes határait megvédeni, a puszta méretei miatt sem. A népvándorlások, a gyökeresen eltérő kultúrájú népek betörései, beékelődései az adott társadalomba. Ezeknek egy darabig jótékony hatásai voltak, mert élénkítették a kereskedelmet, a gondolatok áramlásának szabadságát, az ismeretet gyarapították, de csak egy bizonyos fokig. Amikor a birodalomban, a terület nagysága miatt, már nem volt hatékony határvédelem, az állam kénytelen volt más eltérő érdekű népcsoportokra bízni államvédelmi funkciókat, akkor ez a felhígulás végzetes volt.

A belső okok között szerepeltek a megbízható hivatalnoki rétegek hiányai, akik már nem voltak képesek az államot hatékonyan működtetni. Bomlasztó ok volt az uralkodó valóságtól elrugaszkodott megalomániája, vagy torz jövőképe, melyben nem törődött a népe valós állapotával. Nem volt reális jövőképe, higgadt víziója nép és a kultúra jövőjét illetően. Rövidtávú, pillanatnyi hatalmi és pénzügyi érdekek vezérelték, melyek kikezdték az adott társadalom önvédelmét és tartós fennmaradását. 

Volt olyan is amikor gyakorlatilag  kultúra megszűnésének  fő oka a rendelkezésére álló erőforrások teljes kiaknázása, majd demográfiai gondok, éhínség és háborúskodás voltak a szétziláló erők, mint például a Maja civilizáció esetében. 

Visszatérve a saját korunka, semmi meglepő nincs tehát abba a feltételezésben, hogy civilizációnk napjai meg vannak számlálva. A nyugati társadalom gyakorlatilag önmaga kannibáljává vált. Felemészti saját magát, elhagyta az iránytűjét, amely alapja a reális jövőképnek. Önvédelmi reflexeit elveszíteni látszik, mind erkölcsi, mind társadalomszervezési szinten. Túl nagyra fújta azt a bizonyos lufit. Szinte bizonyos, hogy ki fog pukkadni. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy épül a modern Bábel tornya, az égig. Mi, emberek váltunk önmagunk isteneivé, magasra emelkedtünk, törvényszerű, hogy nagy magasságban, szédelgés után zuhanás következik. Nem történik semmi meglepő, mert noha a fejlettségnek ez a foka, a jogok, a szabadság utáni vágy jó, de nem mindenható abszolútum. A fejlettség, amikor kizsákmányolássá, a szabadság  féktelen szabadosság lesz, amikor a jogok öncélú követelőzésbe, akarnokságba csapnak át, akkor ezek a társadalom bomlasztó erőivé válnak. Érdemes azzal a gondolattal is eljátszani, lehet, hogy Isten egy kissé "megkeverte a paklit", legalábbis jó okkal hagyta "keverést"?  ...

2017. március 25., szombat

Boulad atya a megváltásról. Ne boruljunk ki, vagy mégis?

A múlt hét vasárnap egy nagyon jó keresztény blogger találkozón voltunk feleségemmel és lányommal, amelynek a témája a reformáció körül forgott, de megtisztelő volt, hogy meglátogatott minket az egyiptomi jezsuita Boulad atya is, és természetesen üzenetet is adott nekünk. A rendezésért köszönet Kölnei Líviának és Kóczián Marinak, és a helyért és Boulad atya látogatásáért a jezsuita Párbeszéd Háza vezetőjének Sajgó Szabolcsnak. 

 Boulad atyával kapcsolatban én nem voltam képben, hiszen mint protestáns nem igen legyintett meg előtte egy egyiptomi jezsuita magyarországi látogatásának lelkesedése. Bizonyos port felvert politikai értelemben, de nem ez mozgatta meg a fantáziámat, hanem a teológiája. Éppen azért, hogy jobban képben legyek, youtubon megnéztem néhány előadását és ezek között volt egy ami megakasztott.


Az előadásának a címe: átistenülés a mindennapokban. Különösen az a mondata, (nem szó szerint), hogy: Jézus nem azért jött, hogy megváltson (nyugati teológiai felfogásban). Egy pillanatra visszahőköltem, de mielőtt kiakadtam volna, néhány dolgot tudatosítottam magamban. 

1). Tudja miről beszél és bizony ő jezsuita, ami bizonyos értelemben garancia arra, hogy nem a kereszténységtől elrugaszkodott eretnekséget képvisel, hanem nagyon is képben van teológiai értelemben is.

2). Noha jezsuita, de mégsem a nyugati, római katolikus teológiát képviseli, hanem a keleti bizánci hagyományokat követi teológiai értelemben is, lévén ő alexandriai, azaz egyiptomi szerzetes (tudtommal, nem kopt).

3). Nem csak szerzetes és jezsuita, hanem keresztény misztikus is, amely azt is jelentheti, hogy dolgok mélysége jobban megérinti és ezt szívesebben képviseli mint a logikus nyugati keresztény gondolkodást.

4). Le kell vetkőznöm a protestáns előítéleteimet a katolikusokkal szemben, különösképpen a bizánci teológia hagyományok tekintetében! Meg kell értenem a mondandójának a lényegét!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a keleti keresztény gondolkodást, ahhoz tisztában kell lennünk azzal, hogy mi, nyugaton, a nyugati keresztény teológia gondolkodás emlőin nevelkedtünk, mi protestánsok is. Természetes már hallom is, hogy néhányan készek a megjegyzéssel: "mi semmilyen teológián nem nevelkedtünk, hanem csak a biblián." Ez lehet, hogy igaznak látszik, de a helyzet mégsem ilyen egyértelmű. Az, hogy ki mit ragad meg a bibliából és milyen logikai gondolat mentén épít fel, követ egy tant egy dogmát egy teológiát, azt igenis meghatározzák az elődök által levert cölöpök.

A nyugati megváltás értelmezés elsősorban az augusztinuszi és Canterbury anzelmi gondolatok mentén épül fel. Protestáns vonalon Luther, Kálvin is ezt a fonalat kapták el. A megváltás itt inkább jogi aspektusú, ahol a bűnnel megsértett igazságos Istent ki kell engesztelni. Mit tett Krisztus a kereszten? - Ez a fő kérdés és a megoldás is e körül forog. A szenvedő Krisztus a jellemzőbb, aki váltságdíjat, elégtételt (satisfactio) fizetett a tettével.
Az emberkép inkább pesszimista, mindenki bűnös az eredeti bűn miatt, de oly nagyon, hogy az emberben semmi jó nem maradt, semmi nincs amit csodálni lehetne.
Az üdvözülők csoportja inkább szelektív, az emberiség többsége egyértelműen a pokolba kerül. 
Isten elsősorban mint ítélő Úr jelenik meg, sőt, a tevékenységének az alapmotívuma is inkább az ítélet. Természetesen szerető Isten, de a bűn miatt az egész emberiséget illetően inkább korlátozott, szelektív a szeretet kiterjedése és hatékonysága. Jézus elküldése is az ítélet miatt van, mert Jézust ítélte meg helyettünk, A megváltást csak egy viszonylag szűk réteg élvezheti (a történelem minden emberéhez mérten).

A keleti megváltás értelmezés ennek inkább az ellenkezője. Nem nagyon használják a megváltás szót,  A görög egyházatyák elsősorban az életet ragadták meg. Nem annyira az a kérdés, hogy mit tett Krisztus a kereszten, hanem mit nyújt Krisztus személye és hogyan lehet az Ő isteni életébe részesülni? Krisztus elküldése (inkarnációja) elsősorban azért van, hogy az emberrel egyesüljön, hogy az ember is egyesülhessen Istennel. A megtestesülés és a feltámadás adja a keretet. Tehát Krisztus élete a fontos. Halála egy mag, amelyből élet fakad.
Az emberképe inkább pozitív, mert noha az ember bűnös de ezt sokkal jobban meghaladja Krisztus kegyelme és élete. A görög filozófia is jobban hatott a keleti keresztény gondolkodásra. A gondolkodás természete inkább a misztikumon alapszik mintsem a logikán (noha nem logikátlan).
A haragvó Isten megengesztelése nem nagyon merül fel, Krisztus inkább mint győztes jelenik meg, aki kiszabadít és diadalra emel. 
A kegyelem nem szelektív, hanem inkább univerzális. Ebből a megfontolásból származik (nem minden keleti teológusnál), hogy noha a kárhozat nincs tagadva, de lehet, hogy végül a pokol üres lesz az ember vonatkozásában. Nem azért mert az ember önmagában annyira jó, hanem mert a kegyelem végül is felettébb diadalmaskodik. 
A teózisz a fő cél, azaz, megistenülés, átistenülés, az isteni természettel való egyesülés. Az ember nem bírósági teremben van, ahol az a kérdés, hogy bűnös vagy igaz, hanem egy szentélyben, ahol egyesül Istennel.

Nagy vonalakban ennyit az össze hasonlításról, de mi az én személyes reflexióm?

Magamat is megleptem: nincs semmi tragédia!

1). Konstatáltam magamban, hogy az én bibliaértelmezésem, teológiám, bizony nyugati, szinte képtelen vagyok ebből kitörni. (Most még? Hálistennek? Sajna?)
2). Akár tetszik akár nem, és lehet, hogy ez sokaknak megdöbbentő, de azon a véleményen vagyok, hogy üdvösséget nem egy teológiai modell ad, hanem egy személy, Jézus Krisztus. Magyarán szólva nem számít (üdvösség szempontjából), hogy mit gondolunk az üdvösség a megváltás tanáról, hanem mit szólunk Krisztushoz? Ki Ő nekünk?

Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus ezt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.(Mt. 16: 15-17)