2015. május 25., hétfő

Biztos olyan az Isten, mint ...?

Isten az akinek gondolom? Biztos olyan, és úgy cselekszik, ahogy sokan gondolják? Nos, itt kezdődik az igazi probléma. Azért beszélhetünk tényleg igazi problémáról, mert az istenképünk, felfogásunk Istenről meghatározza a cselekvésünk, életünk alapját, de még a mindennapjaink kis részleteit is.



A kemény, diktátor.

Ha Isten olyan, mint egy poroszos, szigorú, kemény apa, akkor természetesen az ő követői is szigorúak, kemények lesznek, akik nem tűrik az ellenkezést. Ha kezükben van a Biblia, akkor az olyan igehelyeket szedik csokorba, melyek ezt a felfogást támogatják. Ha valaki ilyen családba nőtt fel, hajlamos lehet arra, hogy maga is továbbvigye ezt az istenképet. Ha viszont valamilyen törés van az életében, lehet, hogy éppen azért zuhan össze, mert csak a kemény istent látja, aki elfogad, ha, csakis ha, ... Ez a gond, a "ha", mert nagyon messze vagyunk az ideálistól. Akkor Istentől is messze vagyunk?

Aki világosan megmondja, hogy hogyan élj, hogyan kell igazán megtérni, mikor igazi a hited stb. Ha mindezt nem teszed, mehetsz a pokolba. Isten, aki keményen odavág. Ha ennek a követőnek a kezében van a Biblia, természetesen nagyon ismeri Isten ítéletét, felütve az olyan helyeknél, amelyek látszólag ezt a gondolkodást támogatják. Nagy elevenséggel le tudja festeni a poklot, aminek az ecsetelésére hajlamos belemerülni.

Nagyon, de nagyon megtér. Persze állandóan becsapja magát és környezetét is, mert, hát hiába állítja, hogy nagyon megváltozott, mégsem igaz ez úgy, ahogy a hihetetlen, feltupírozott bizonyságtételeiben teszi. Azonkívül az evangélizációja is legtöbbször kimerül a pokollal, ítélettel való fenyegetésével. Isten egy korbácsot suhogtató hajcsár, aki mindig lesújt a bukdácsoló szolgára.


A dogmatikus isten.

Ül az isteni teológiai szobában, mint valami teológiai professzor, összehúzott szemoldökkel méricskéli az emberek, egyházek, gyülekezetek teológiai tévedéseit. Ha kell,  időnként felkel, felveszi a több évszázados ortodosz páncélt és hadba vonul az igaz hitért, de ennek nem lesz jó vége. Mert ez a sok tévelygés igen felhorítja. Fő könyve a hitvallások és atyák gyüjteménye, amit nagyon gondosan méricskél és ez alapján megítéli az emberi unortodox hereziseket, gyülekezeti és egyéni tévelygéseket. Nagyon vigázni kell, hogy mit mond, ír, prédikál valaki, nehogy szembemenjen az isteni igazsággal amelyeket az elődök nagyon gondosan lefektettek. Mindig veszély van, minden veszélyes, sok a tévelygés és ezeket körülveszi az isteni undor és elutasítás  A fő mottó: figyázzunk testvérek nehogy bedöljünk!


A modern isten, a laza.

A szeretet mint lazaság, aki inkább egy humanista ideál. Az ember aktuális világlátását, szabadosságait, hóbortjait támogatja, mert jófej. Isten állandóan az ember kontrollja alatt áll. Mintha mindenről elszámoltatható lenne. Isten mintha valamiféle demokratikus parlamentben ülne és szabadon számon számonkérhető lenne, a humanista erkölcsiség alapján. 

Lehet rá hivatkozni, mint aki a társadalom aktuális forrongásaiban részt venne, ő a woke isten, aki a prájdon vonul, térdel a focipályán, lengeti a transzparenseket.

Ha törés van az ember életében, természetesen előveszi Istent. Miért engedi a rosszat, na ne már! Istennek el kellene számolnia, hogy noha ő jónak mondja magát, mégsem így tesz. Isten olyan, mint egy megválasztott elnök, akit lehet szidni, beszámoltatni, netalán meneszteni, nem újra választani. A probléma csak ott van, hogy mindez működik is (látszólag), míg az embernek kellően nagy a szája, éles az esze, mint a borotva, de csak eggyel nem számol: nem tudja, mit beszél és milyen kevés ismerettel bír ahhoz, hogy tényleg beüljön abba a székbe, ahol Istent elszámoltathatja. Természetesen vannak nehéz kérdések. Foglalkozni kell azokkal, mert tényleg kiáltanak válaszért. Kérdezni szabad, de lehet, hogy egy bizonyos ponton túl el kell hallgatnom!


A Nacionalista isten.

Csak egyeseket kedvel igazán. A nemzetek ezt igen kedvelik. Isten a nemzeti, népi politika fő arca, harcosa.

A haza, mint menyország, széke a parlament, a törvényhozás. A népet segíti a harcában, mert ő a legnagyobb nemzeti politikus. Minden ez alapján ítéltetik meg. Ha nem tetszik valami a hazád politikájában az istennek sem tetszik, áruló vagy, a pokol tüze vár rád! Ha háború van hozzá imádkoznak a győzelemért, persze a másik haláláért is, lehetőleg szörnyű haláláért. Ez az isten a nemzeti zászlót lengeti, a többit elégeti a pokol tüzében. Természetesen a hivatkozási alapja az ószövetség a Seregek Ura (Jahve cöbót), aki a népét harcba viszi és győzelmet ad. Ez a kép végigkíséri az egész történelmet, ahol nemzeti egyházak születtek, papok lelkészek áldják a nemzeti harcokat. Isten a mi istenünk, és mások ... ?


Az apóka Isten, a szakállas. 

Aki jóságosan, de kicsit együgyűen bólogat. Isten persze mindent megbocsát, mert az a dolga. Különben is ki ő, hogy megmondja a modern embernek, hogy hogyan éljen. Isten az öreg úr, aki beleragadt a letűnt századokba. Ez az istenke megsegít, ha akarom, de inkább nem kér belőle az ember, mert uncsi, régimódi, netán még fafejű is. Figyelmen kívül hagyható, de ha baj van, elő rángatható. Addig meg csak káromolja az ember, szinte mindenért. Ha igazán baj van, persze ez az isten hallgat, nem segít, aztán újra káromolja az ember, mert néma, tétlen, nem csinál semmit, amikor pedig lenne dolga. Ja, az ember lenne a munkáltatója Isten pedig az alkalmazott? Ez az istenke-apó, alkalmazott, igazából nincs is, csak az ember szófordulata mely szinonim a szerencsével, a rossz végzettel is, de, "a te ... anyáddal" is, ha erre van szüksége, ingere az embernek, a feszültség levezetéséhez. Na, ezzel az istenképpel találkozik legtöbbet az ember, ez ott él az emberek száján, de ennyi.

A közös probléma, az ember alakú isten. Az ember a maga képére formálta. Isten olyan mint mi. Provokatív kérdés: van megbízható forrás? Mert úgy tűnik, hogy a Biblia is támogatja ezt az ember alakú istent. Isten antropomorfitása az ószövetség bevett módszere. Isten emberi tulajdonságú, aki megbán, féltékeny, haragvó, gyűlölő, kedvelő, részrehajló. Vajon nem az ember alkotta meg ezeket az istenképeket? Van ebből kiút?

Megvan az a gyarlóságunk, hogy nem is a valódi Istent látjuk meg, hanem csak a saját magyarázatunkat, saját istenképünket vetítjük vissza a Istenre. Rendkívül meghatározó tud lenni az a közeg, amiben felnövünk, megtérünk. Legyen az teológiai irányzat, egyház, gyülekezet, család, társadalom. Legtöbbször az ember csak az ember istenképével találkozik. Azt hiszik, hogy Istennel találkoztak, vagy Őróla mondanak valamit, pedig csak egy istenképpel találkoznak, melyet a környezetük, egyházuk, vallásos világuk, egyes személyek, vagy éppen az istentagadók, szkeptikusok sulykolnak a környezetük felé. Baj, hogy vannak tekintélyek, akikre hallgatok? Nem, nem baj, de Istent nem más embereken keresztül kell megérteni. Akkor hogyan? 

Vajon nem ez ember teremti az Istent? Kiben, miben hiszek? Az ateizmus is valójában tévedés  ert az ember alkotta istent tagadja, erre reflektál, utasítja el. 

Ki Isten?

Fel merek tenni olyan kérdést amire nehéz,  válasz?