2015. május 30., szombat

Kell nekünk teológizálni?

Sefatias blog poszt felvetése elindított bennem, néhány gondolatot, amit most összegyűjtöttem.
Egy kicsit más oldalról, mást emelve ki. Remélem nincs harag, ha ugródeszkának használtam a posztot :)

Abban sok igazság van, hogy a teológia és a dogmatika alatt sokszor megfosztottak a gondolkodástól embereket és mintegy orruknál fogva vezették őket (erre sajna tényleg sok példa van az egyháztörténelemben, különösen a középkorban). Ennek ellenére, hála Istennek, a teológia művelés nem erről szól. Hanem az ember gondolkodik és rendszerbe szedi azt, ami már amúgy is jelen van a keresztyén gondolkodásban a Szentírás alapján, vagy annak magyarázata révén. A teológia egyik tudomány ága a dogmatika, de ez sem statikus, egy helyben álló, hanem értelmezésében sokszor dinamikus, progresszív. Ez éppen az emberi gondolkodás és logika jelenlétét, érvényesülését jelenti. Ez így jó.


Abban is van igazság, hogy a teológia művelése sokszor megingatott olyan tradicionális hit felfogásokat, melyek addig szinte megkérdőjelezhetetlennek tűntek. Azonban, nem szükségszerűen kell ezeket negatívan megítélni, persze hasra sem kell esni tőlük. Egyfajta kritikus nyitottság és szemlélet elengedhetetlen, még akkor is ha alaptézisekről van szó, mert senki sincs az ismeret abszolút birtokában. Mondhatná valaki, de ott van a Biblia. Ez igaz, de azt is értelmezni kell, valljuk be, sokszor nem egyszerű. Persze azt a buktatót is el kell kerülni, hogy minden relatív, minden mindegy, úgysem tudhatjuk. Dehogy nem! Hiszem, hogy Isten a fontos dolgokat közölte, kijelentette, mely az üdvösségre és az alapvető erkölcsi normákra vonatkoznak. A tudás és ismeret itt sem abszolút és soha nem lesz az, mert mégiscsak igaz, nem az értelem ellenére, de mindenképpen helyretéve a gondolkodásunkat, hogy az alapvető igazságokban a hit az első. Credo ut intellegam, mondja Anzelm: Hiszek, hogy értsek.

Azonban van az éremnek másik oldala is, teológia, sőt, dogmatika nélkül nincs keresztyénség, még ha radikálisan megmetszem is a nézeteket. Például: Jézus Isten Fia, ez dogma (ha úgy tetszik hitkényszer). Ezt viszont ki kell fejteni a dogmatikában. Ezt értelmezni kell, mert van kihívása, ez már dogmafejlődés.

Mi a dogmatika? A keresztény hit alapvető igazságainak rendszerbe foglalása. Ez természetesen kényszerítő erejű, mert súlyát tekintve magalapozó jellegűek. A protestáns dogmatika a Szentíráson alapszik. Ennek értelmezése nem lehet a szubjektív igeolvasat. A katolikus dogmatika túlmegy ezen, de alappilléreit illetően ők is az egyetemes kereszténység igazságait vallják, hanem egyenesen ők fogalmazták meg azokat először.

Ez csak egy példa. Néha az az érzésem amikor az evangéliumi és más házi közösségekben vagy bizonyos kegyességi körökben, gyülekezetekben dogmát elutasító húrokat pendítenek meg, akkor nincsenek tisztába a teológia jellegével, céljával. Azzal sincsenek tisztába, hogy ők is már beálltak valahová, ha tetszik, ha nem. A Bibliára való hivatkozás, mint a mi egyedüli teológiánk, pedig naiv, arról már nem is beszélve, hogy egy kissé beképzelt is, mintha kétezer év alatt nem csináltak volna semmit, ha mégis, akkor is tévesen,  mert akkor is mi tudjuk jól. Az ilyen és hasonló utalások megmosolyogtatóak, de inkább felháborítóak.

Néhány gondolatot összeszedtem, azzal kapcsolatban, hogy milyen hatása lehet, ha teológizálunk.

1. Nem igazán tudják, hogy mit beszélnek azok a keresztyének akik mereven elutasítják a teológiát mint keresztyén diszciplínát (ez betudható a képzetlenségnek, de prekoncepciónak is, sőt, van benne egy kis kivagyiság butasággal karöltve is).

2. Ha akarják, ha nem, minden keresztyén egyfajta teológiát és dogmatikát művel és követ, mert azzal, hogy egyáltalán Istenről beszélünk, de nem úgy mint mondjuk a más vallásokban (buddhizmus, Iszlám, hinduizmus, stb). Sőt, Jézus Istenfiúságát elfogadjuk, ezzel már be is léptünk, sőt, ráléptünk a teológia útjára, azon belül pedig dogmatizáltunk egy kijelentést. Ez pedig éppenséggel nem negatív. Természetesen ennek párosulnia kell élő hittel, anélkül ez csak egy száraz tan.

3). Az biztos, hogy nem mindenki tudja megvédeni azt amit elfogad, de attól, még az védhető és nem zárja ki a gondolkodást. Csak más és más a képességünk és a célunk. Egyébként éppen a teológus körök, nagyon is gondolkodó emberek, és jutnak olyan következtetésekre amiket sokan nem értenek, Ez szerintem pozitív. A teológia nem köt gúzsba, de vissza lehet vele élni, mint minden mással. 

4) Úgyhogy, megfosztják az embert, a szabad kutatástól, sőt, még a Szentíráskutatást is meg lehet kötni, fenntartva azt egy bizonyos elitnek, bizonyos merev értelmezési módon, akik ezzel tudnak manipulálni kiskorúságba tartani egyeseket, ezzel is megalapozva a pozíciójukat. Vagy jó indulatból, de szűklátókörűen, megfosztva magukat és másokat is a Szentírás értelmezésének a szépségétől és termékeny voltától.

5) El lehet rugaszkodni a Szentírástól, mintegy félre dobva azt és az emberi elmét és következtetést rakva az első helyre, ezt véve viszonyítási alapnak. Ez pedig erősen szubjektív vonal, mert nem veszi figyelembe sem a történelmet (hogy nem kell a spanyol viaszt feltalálni), sem az emberi értelem korlátait.

6) Be lehet gyepesedni, szolgaian, szűklátókörűen csak egy teológia rendszer mögé beállva, úgy mintha az a Biblia abszolút kijelentése lenne, pedig nem az, csak egy teológiai értelmezés. Meg lehet így sokakat vezetni, mert az emberek szeretik, ha le egyszerűsítve, készen kapnak " igazságokat amelyekkel magukat megkülönböztethetik másoktól. Sokszor  így lenézően, beképzelten, megtérítési szándékkal viszonyulnak a máshogy gondolókhoz. Nem mintha nem lenne fontos a megtérés, de lehet, hogy nem is azt kell megtéríteni aki nagyon böki a csőrünket.

Sokmindent lehetne még írni, de egy a lényeg, a felelőségteljes teológizálás, a hit megerősödését szolgálja, ha sikerül a fentebb is említett buktatókat elkerülni. A józan teológus Istent keresi és egyszersmind gondolkodó ember is, aki tudja használni az eszét is. Sőt, kész másokat is elfogadni, tanulni tőlük, mert  megértette, hogy valójában egy teológiai rendszer, modell sem képes mindent a
maga teljességében átlátni. Sokszor csak  torta szeleteket kapunk és azok megrágása sem egyszerű.

Korábbi, hasonló témájú cikk: dogma vagy dogmatizmus

2015. május 25., hétfő

Biztos olyan az Isten, mint ...?

... mint, ahogy gondolom? Biztos olyan, és úgy cselekszik, ahogy sokan elgondolják? Nos, itt kezdődik az igazi probléma. Azért beszélhetünk tényleg igazi problémáról, mert az istenképünk, felfogásunk Istenről meghatározza a cselekvésünk, életünk alapját, de még a minden napjaink kis részleteit is.


Ha Isten olyan, mint egy poroszos, szigorú, kemény apa, akkor természetesen az ő követői is szigorúak, kemények lesznek, akik nem tűrik az ellenkezést. Ha kezükben van a Biblia, akkor az olyan Igehelyeket szedik csokorba, melyek ezt a felfogást támogatják. Ha valaki ilyen családba nőtt fel, hajlamos lehet arra, hogy maga is továbbvigye ezt az istenképet. Ha viszont valamilyen törés van az életében, lehet, hogy éppen azért zuhan össze, mert csak a kemény Istent látja, aki elfogad, ha... Ez a gond, a "ha", mert nagyon messze vagyunk az ideálistól. Akkor Istentől is messze vagyunk?

Az ellenkezője lehet a "laza" Isten. Isten szeretete van kidomborítva, de inkább nem is szeretet ez, hanem puhányság, lájtosság. Isten a jópofizó, aki valójában ráhagyja az emberre, hogy mi mentén éljen. Ha netán valaki ilyen környezetben van és netán a Biblia is a kezében van, akkor természetesen előszeretettel keresi ki az olyan igehelyeket, melyek a szerető, kegyelmes Istenről szólnak. Ez a nézet is egyoldalú és problémás. Az ilyen ember nem szereti magát semmihez tartani, mert talán Isten sem teszi? Vagy nem is követel igazán? Nagy baj akkor van, ha összetörik az élete és érzi, hogy változnia kellene, de minek? Isten úgy is szeret, elfogad, ha úgy élek, ahogy akarom (persze megokolom). Nos, kifelé ez talán megy, de befelé marad az önmarcangoló kettősség, mert mégiscsak érzi, sőt, tudja ezt az ember, hogy addig nincs megnyugvása, amíg nincs változás, valódi megtérés.


A diktátor Isten, aki világosan megmondja, hogy hogyan élj, hogyan kell igazán megtérni, mikor igazi a hited stb. Ha mindezt nem teszed, mehetsz a pokolba. Isten, aki keményen odavág. Ha ennek a követőnek a kezében van a Biblia, természetesen nagyon ismeri Isten ítéletét, felütve az olyan helyeknél, melyek látszólag ezt a gondolkodást támogatják. Nagy elevenséggel le tudja festeni a poklot, aminek az ecsetelésébe hajlamos belemerülni. Ha törés van az életében, akkor tálán két út között szokás választani: 
 - Nagyon, de nagyon megtér. Persze állandóan becsapja magát és környezetét is, mert, hát hiába állítja, hogy de nagyon, nagyon megváltozott, mégsem igaz ez úgy, ahogy a hihetetlen, feltupírozott bizonyságtételeiben teszi. Azonkívül az evangélizációja is legtöbbször kimerül a pokollal való fenyegetésével, mert  úgy sem kell senkit megértenie, mindegy, hogy mi is van, egy a lényeg: ahogy mondom (természetesen hivatkozik a Bibliára), úgy lehet elkerülni a poklot. 
 - Esetleg egy még neccesebb következtetésre jut: nekem az ilyen Isten nem kell! Elkezdődik az istentagadás. Nem kell a vérengző, pokolba küldő Isten, csak egy ugrás az ateizmus, abból is a keményvonalas, amelyik jól oda durrant ennek a sok, ütődött vallásosnak. Igazából egy viktoriánus korabeli istenképződménnyel állnak harcban, aki rideg és kegyetlen. Persze szétszedik a Bibliát, kiemelve passzusokat, hogy bizonyítsák Isten vérengzését és ezzel együtt a minden hit romboló voltát, mintha minden gonosz gyökere a vallás lenne. Persze azt elfelejtik mondani, hogy az ateista ideológiák száz év alatt száz millió áldozatot követeltek.

A politikus Isten, aki inkább egy humanista ideál, mintsem egy szuverén Úr. Isten állandóan az ember kontrollja alatt áll. Mintha mindenről elszámoltatható lenne. Isten mintha valamiféle demokratikus parlamentben ülne és szabadon számon kérhető lenne, a humanista erkölcsiség alapján. Ha törés van az ember életében, természetesen előveszi Istent. Na, nemcsak úgy, egy kétségbeesett "Miért?"-et szólva, hanem úgy igazán. Istennek el kellene számolnia, hogy noha ő jónak mondja magát, mégsem így tesz, és természetesen számtalan példa van erre. Isten olyan, mint egy megválasztott elnök, akit lehet szidni, beszámoltatni, netalán meneszteni, nem újra választani. A probléma csak ott van, hogy mindez működik is (látszólag), míg az embernek kellően nagy a szája, éles az esze, mint a borotva, de csak egyel nem számol: nem tudja, mit beszél és milyen kevés ismerettel bír ahhoz, hogy tényleg beüljön abba a székbe, ahol Istent elszámoltathatná. Természetesen vannak nehéz kérdések. Foglalkozni kell azokkal, mert tényleg kiáltanak válaszért, de legalábbis megértésért. Azt viszont ne feledjem, hogy messze nem ismerek minden faktort, tényezőt, hogy jogom legyen arra, hogy számon kérjem Istent. Kérdezni szabad, de lehet, hogy egy bizonyos ponton túl el kell hallgatnom?

A halál és rejtély istene. A temetők istene. Aki csupa távoli valaki, akibe inkább beleborzong az ember. Ő nem is az élők istene, hanem a holtaké. Isten valamiféle megborzongtató kísértet. Ezt az istenképet sokszor előveszi az ember, amikor találkozik a halál rejtélyével, vagy éppen gyászol. Akkor virágzik a halott kultusz, a temetők és kripták jelentőssé válnak. Nem elég kegyelettel temetni, megemlékezni, hanem a halál kultusza felüti a fejét. Hozzá persze nem lehet fordulni, mert nem foglalkozik az élőkkel, majd, ha elragad. Nekem olybá tűnik, hogy ez inkább valamiféle démoni lélek, akitől tartani kellene.

Az apóka, mintha Isten is ilyen lenne. Aki jóságosan, de kicsit együgyűen bólogat. Isten persze mindent megbocsát, mert az a dolga. Különben is ki ő, hogy megmondja a modern embernek, hogy hogyan éljen. Isten az öreg úr, aki beleragadt a letűnt századokba. Ez az istenke megsegít, ha akarom, de inkább nem kér belőle az ember, mert uncsi, régimódi, netán még fafejű is. Figyelmen kívül hagyható, de ha baj van, elő rángatható. Addig meg csak káromolja az ember, szinte mindenért. Ha igazán baj van, persze ez az isten hallgat, nem segít, aztán újra káromolja az ember, mert néma, tétlen, nem csinál semmit, amikor pedig lenne dolga. Ja, az ember lenne a munkáltatója Isten pedig az alkalmazott? Ez az istenke-apó, alkalmazott, igazából nincs is, csak az ember szófordulata mely szinonim a szerencsével, a rossz végzettel is, de, "a te ... anyáddal" is, ha erre van szüksége, ingere az embernek, a feszültség levezetéséhez. Na, ezzel az istenképpel találkozik legtöbbet az ember, ez ott él az emberek száján, de ennyi.

Mindezen felvetések, sarkítások egy kis iróniával fűszerezve. Természetesen az előbb felvetettek egyike sem illik Istenre, Mindezek nem mások, mint torz istenképek. Lehetne még sorolni, mert az istenképből sok van, sok árnyalattal. Talán az furcsának tűnik, hogy nem mondom meg, hogy valójában milyen Isten. Mert Ő elmondja magáról. Hogyan? Jézusban. Olvasd, olvasd, és olvasd az evangéliumokat! Mert, ha ráérzel Jézus személyében, viselkedésében, értékítéletében, reakcióiban Isten milyenségére, akkor jó az irány.

Egyértelmű: a Biblia egésze beszél Istenről, de megvan az a gyarlóságunk, hogy nem is a valódi Istent látjuk meg, hanem csak a saját magyarázatunkat, saját istenképünket vetítjük vissza a Szentírás Istenére. Rendkívül meghatározó tud lenni az a közeg, amiben felnövünk, megtérünk. Legyen az teológiai irányzat, egyház, gyülekezet, család, társadalom. Legtöbbször az ember csak az ember istenképével találkozik. Azt hiszik, hogy Istennel találkoztak, vagy Őróla mondanak valamit, pedig csak egy istenképpel találkoznak, melyet a környezetük, egyházuk, vallásos világuk, egyes személyek, vagy éppen az istentagadók, szkeptikusok sulykolnak a környezetük felé. Baj, hogy vannak tekintélyek, akikre hallgatok? Nem, nem baj, de Istent nem más embereken keresztül kell megérteni. Óriási ugrás Istentől, az ember felé, hogy nem valamiféle rejtett misztikus úton ismerhető meg, hanem Jézusban, a történelemben megjelent, mindenki láthatta, megismerhetővé tette magát. Egyet viszont ne feledjünk: ha az hisszük, hogy már sokat tudunk Isten felől, no itt álljunk meg, mert valójában nagyon messze vagyunk a teljes ismerettől. Alázat, alázat és alázat!