2013. október 23., szerda

Valójában mi volt a baj Galileivel?

Galilei az inkvizíció előtt
Joseph-Nicolas Robert-Fleury 19. századi festménye
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de a mai ismereteink alapján igen csak furcsának érezzük a Galileo Galilei körüli hercehurcát, mert hát olyasmit erősítgetett, melyet ma már senki sem kérdőjelez meg. Ugyanakkor van fogalmunk arról, hogy a középkorban messze nem volt egyértelmű az a világkép, hogy a Nap van a középpontban ..., hogy jön ide a Biblia?



Ez a blog jobbára teológiai témájú, ezért erről az oldalról próbálom megközelíteni. Amely messze túlmutat a Galilei peren.

Előzetesen nem árt röviden átfutni a száraz tényeket:
A II. században Ptolemaiosz összegezte az addig ismert csillagászati megfigyeléseket, elméleteket és kidolgozta a geocentrikus világképet, mely lényege, hogy a föld a világegyetem középpontja és e körül, kör körös pályán mozog minden égitest. Ezt a megfigyelések is támogatták, hiszen a földről szemléljük a világegyetemet,  igen csak korlátozott eszközökkel, akkor bizony nem nehéz erre a következtetésre jutni.

A XVI. században ugyanakkor egy új világkép volt terjedőben amely elsősorban Kopernikusz nevéhez fűződik. E szerint a Nap van a világegyetem középpontjában és e körül köröznek az égitestek. Ezt az elképzelést Kepler módosította úgy, hogy nem szabályos körpályákról van szó, hanem elipszis pályáról, igaz, hogy elsősorban a Mars kapcsán jutott erre a következtetésre.

(Ma már persze tudjuk, hogy ez is csak a mi naprendszerünkre igaz, hiszen napok és azok rendszerei, millió, talán milliárd számban léteznek a világegyetemben. Olyan távoli galaxisok melyek csak nagy teljesítményű űrtávcsővel fedezhetők fel. Melyek köszönőviszonyban sincsenek a Földdel).

A XVII. században kiújultak a viták, de ebben már, az uralkodó nyugati egyház is bekapcsolódott. Galilei jóban volt a Pápa egyik kegyeltjével Ciampolival, akinek az árnyékában nyugodtan végezhette a kutatásit (persze nem egyszer azért összezördült egyesekkel az egyházban), megvédve a kopernikuszi heliocentrikus világképet. Ez azt is jelentette, hogy amikor Ciampoli a hatalomból kikerült, akkor az egyház sem hunyt szemet tovább Galilei ténykedései fölött. Ennyi a száraz tény. Ma már a fejünket csóváljuk, vagy gúnyosan jókat mosolygunk, hogy milyen buta volt akkor az egyház, de teológiailag nem intézhetjük el ennyivel.

Megint vissza kell menni egy kicsit a múltba, de más vizekre kell eveznünk. Ez az írásértelmezés módszerének (hermeneutika) a problémája. A Szentírás látszólag, felületes értelmezésben ugyanis a Geocentrikus, földközéppontú, világképet támogatja. Tudom, ma az már egyértelmű, hogy az erre vonatkoztatható szöveg nem szó szerint veendő, hiszen mi is használunk olyan formulákat, hogy a Nap felkel, lenyugszik, de még véletlenül sem egy világképre utalunk.

Nos, pont itt van a probléma. Hogyan olvassuk a szöveget?

A középkori teológus joggal mutatott, rá, hogy a Szentírásban világosan le van írva, hogy a Nap megállt: (Józsué 10,12). Ha megállt, akkor előtte körözött, ezt az ihletett írás mondja, és nincs mit ezen vitázni! -mondhatták. Nehogy már a tudós mondja meg, hogy milyen az a világ, amit Isten teremtett! A Szentírás kijelölte a biztos utat, ezt kell követni, és punktum! A probléma, csak az, hogy tényleg kijelölte az utat tudományos kérdésekben? Vajon az Írás tudományos közlést nyújt, amit alkalmazni kell mindenáron?

A válasz erre a középkorban sem volt egyértelmű, hiszen a régi írásértelmezési iskolák az alexandriai és az antiochiai más-más utat követtek. Az egyházatyák e mentén haladtak, a hermeneutika is fejlődött, változott.
A középkorban is számos iskola létezett.

Próbálok rövid lenni: kialakultak az írásértelmezési elvek, melyek igen csak eltérő végeredményre jutottak.

   Az allegorikus megközelítés a szöveg alatt próbált kutakodni. Ezt és ezt olvasom, de ez alatt a mélyebb értelem rejtőzik, melyet fel kell tárni, hogy az igazi teológiai, etikai elvet, mondandót megértsük. Ez a módszer számos formában volt jelen, az alkalmazhatótól az egész extrémitásig.

  A szószerinti értelmezés pedig csak a szöveg felszínével foglalkozott. Ezt és ezt olvasod, akkor így értsd is! Természetesen ennek is van létjogosultsága, hiszen a Biblia nem rejtvénykönyv. Ugyanakkor ez sem alkalmazható minden további nélkül. Mi van a különböző költői, és irodalmi formákkal?

  A hozzáigazítás, vagy akkomodáció, alkalmazkodás elve pedig rámutat arra, hogy ahogyan írva van, az kölcsönhatásban állt a kor emberével, vagyis igazodott az akkor élő emberekhez, a maguk ismeretanyagával, irodalmi formájával, az adott kultúra nyelvezetében. Ez a módszer már inkább reformáció (főleg Kálvin) utáni iskola, noha komoly hagyománya van a rabbinisztikusi írásértelmezésben és az egyházatyáknál is, nyilván korának megfelelően.

Természetesen mindezen elvek három pontban, nagy leegyszerűsítése a hermeneutikai (írásértelmezési mód) megközelítéseknek.

Visszatérve Galileihez: a probléma jó része egész egyerűen teológiai volt. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a vallási, társadalmi és politikai vonatkozásait sem. A kor egyháza fenyegetve érezte magát, ha bejön valami új, mert számára az új dolgok, komoly vallási, teológiai, társadalmi problémák elé állították. A protestantizmussal való harca is ilyen volt. Hogyan küzdjön ezen a fronton, ha belülről minden oldalról szétszedik a jól megalapozott értelmezéseket és hagyományokat? Különben is a protestantizmus is új gondolat, tehát nem jó. Sajna később a többi keresztény oldal is belecsúszott hasonló hibákba. A megszokottól való eltérés egyeseket komolyan felhergelt, vagy valamiféle "sündisznó állást" vettek fel.

Amiről sokszor a kutatók, történészek elfelejtkeznek, vagy amivel igazán nem is akarnak foglalkozni, hogy e per mögött, a kor írásértelmezési csődjének lehetősége is ott lebegett. Vajon a Szentírás egyáltalán akar nyilatkozni természettudományos kérdésekben? Galileit igazolta az idő. Ma már nem kérdés, hogy a Föld van-e középpontban? - akkor az volt, még hozzá szinte vérre menően. Teljesen feleslegesen, de igen csak kiélezetten egymásnak feszült a teológia és a tudomány.

A tudománynak igen komoly tiszte van, hiszen Isten generális, általános kijelentésével foglalkozik: a teremtett világgal. A teológiának és a Szentírásnak pedig spirituális jelentősége van, hiszen a tudomány nem válaszolhatja meg az istenkérdést, nem válaszolhatja meg a lélek, a bűn okát, a megváltás szükségességét. Abszolút értelemben etikai mércét sem tud felállítani, mert nem ez a dolga, nem is teheti!
A teológia pedig nem merészkedhet arra a területre ami a természettudomány tiszte! Ne feledjük: a teremtett világ Isten másodlagos kijelentése!
Akinek a szemei megnyílnak azok a természet szemlélése közben Isten hatalmát is megláthatják, de ez már nem természettudomány. Ha pedig az emberben belül megmozdul valami, akkor ez nem más mint a Szentlélek munkája, hogy ki a Szentlélek? - ez már teológia.

A tudósnak nem kell hitetlenné lenni, mert a tudomány nem a hit kérdéseit vizsgálja, és nem is kell! A hívőnek pedig tudománytalanná, ellenségeskedőnek.
Nem az a kérdés, hogy hit vagy tudomány? Hanem: a hit és tudomány hogyan egészíthetik ki egymást?

Vajon a történelem nem ismétli önmagát? A teológia a helyén van? A hermeneutika azzal foglalkozik ami neki kijelöltetett? A természettudósra ugyanez igaz. Nem ugranak egymásnak tiszta fölöslegesen és károsan  a két táborban egyesek, időnként?

Teológiailag nagyon fontos elv, a Szentírás elégséges volta. Azonban világosan érteni kell, hogy ez mit jelent és mit nem! A hit és erkölcs dolgában, alapelvek lefektetésében tökéletesen elégséges! Ugyanakkor számos terület van, amiben nem is akar nyilatkozni, tévedhetetlen formában, mert nem ez a szándéka! Jó példa a Józsué könyvében a Nap megállítása. Nem akart nyilatkozni a világkép kérdésében, hiába hitték ezt több száz évig. Az említett szentírási példa, akkor allegorikus forma? Nem! Szó szerinti? Nem! Pontosan mi is történt? Fogalmam sincs! Tényleg csoda történt? Igen! Mi a csoda? Ez már máshová vezetne.....


Utólag:
A témát nagyon igényes körüljárja Alister McGrath, két igen jó művében: Tudomány es vallás, valamint, Bevezetés a keresztény teologiába című könyveinek, ide vonatkozó fejezeteiben. Gondolataimat  is ezek ihlették.




2013. július 15., hétfő

Hiszem, nem hiszem...


Egy rövid személyes hitvallást szeretnék tenni a hitemről, hogy eloszlassak minden kételyt a hitem alapjáról, és nekem sem árt ha röviden összefoglalom hitem lényegét,de megfogalmazva azt is, hogy mik azok, fő vonalakban, amiktől idegenkedek.

Konzervatív keresztyén vagyok, abban az értelemben, hogy vallom a történelmi keresztény hitet. Ezen túlmenően vallom a protestáns konzervatív, ortodox (nem keverendő a katolikus ortodoxiával) keresztyén hitet. Mely magába foglalja a Jézus Krisztusról és a megváltás fontosságáról alkotott Szentírási igazságokat.

Hiszem, hogy a Szentírás Isten szava, mely emberek által, emberi környezetben szólalt meg, de olyan módon, hogy amely igazságot ki akar mondani az teljesen megbízható. Hiszem, hogy a Biblia kijelentése alapján, hogy az ember bűnösségére a megoldás, szabadulás, Jézus Krisztusban van, aki egy felszabadult, örömteli életre hívott el.

Evangéliumi Protestáns keresztyén vagyok, mert hiszem, hogy az evangélium, azaz, Krisztus által Isten megmenti az embert, és erről a megmentési örömhírről tartozunk az emberek irányába bizonyságot tenni. Hiszem, hogy Isten nem egy felekezethez köti az áldásait, hanem az Ő népe szerteágazó és aktívan vezeti őket minden gyarlósága ellenére.

Ugyanakkor néhány szót kell arról is ejtenem amit elutasítok, idegenkedek tőlük.
Ilyen a modernista és liberális keresztyénség, mely többségében elutasítja a történelmi keresztény/keresztyén dogmákat és a Biblia tekintélyét, elsőbbségét.

Ugyanakkor nem tekintem ördögtől valónak az esetleges értelmes párbeszédet velük. Nem tekintem   mindenestől elutasítandónak a bibliatudomány felelőségteljes művelését, mely kiterjed a szövegkritika és a szerzőségi és irodalmi formák kutatására, valamint az ebből fakadó eredményeket fontolóra veszem, még akkor is, ha ezek ellentmondanak bizonyos protestáns fundamentalista véleményeknek Természetesen elengedhetetlen ebben a szélsőségektől való tartózkodás, a józanság a Szentírás tekintélyéről való meggyőződés. A Szentírás helyes kutatása feltételez egyfajta nyitottságot, többrétűséget, sablonoktól való mentességet, de az igazsághoz ragaszkodni akarást, ha szeretnénk azt minél jobban, helyesebben megérteni.

Idegenkedek és elutasítom a gőgös, exkluzív, szélsőséges fundamentalista keresztyénséget is, akik sablonokban gondolkodnak, másokat, a tőlük eltérően gondolkodó keresztyéneket kirekesztik,megbélyegzik, helytelen módon elkülönülnek tőlük. Olyan testvéreiktől zárkóznak el, ítélkezve felettük, aki szintén Krisztus megváltásában részesültek és Isten gondviselését és vezetését tudhatják az életükben. Ezt természetes az ultrafundamentalisták és törvényeskedők megkérdőjelezik és hangot is adnak ennek. Ez nem jelenti a  fudamentális keresztyén igazságok elvetését, sőt a történelmi klasszikus protestáns fundamentalizmust is megértem sok megállapításával egyetértek, de az ebből fakadó, főleg mai elhajlásoktól idegenkedek.

Elutasítom tehát a törvényeskedést is, hiszen olyan részletes, aprólékos viselkedési formákat, szabályokat tesz alapokká, biblia igéket kiragadva a helyes exegetikai kontextusaikból, melyek a Szentírás helyes értelmezésében nem olyan értelemmel bírnak mint amire használják azokat. Sőt, mi több, az egészséges, örömteli keresztyén élet akadályává lesz, másokat is megfosztani igyekszik a Krisztusban kapott szabadságától a folyamatos kritizálási kényszerében, manipulatív módszerekkel. Az evangélium helyes súlypontját felborítva a Krisztocentrikus, és kegyelem centrikus gondolkodásról áthelyezi a súlyt, a bűn és kárhozat centrikus gondolkodás túlhangsúlyozására, olyan igát és félelmet téve az emberek nyakára melynek a hordozására Isten nem ad utasítást.

A Helyes, egészséges keresztyénségben Krisztus van a középpontban, Isten szeretete az ami megtérésre ösztönöz és az Isten felé való hála az amely a bűntől való elfordulást munkálja. Ugyanakkor semmiképpen nem adható egy megtérési sablon, amely bizonyosan alkalmazható lenne minden megtérőre. Az ilyen elvárás egyrészt butaság, helytelen és sokszor ártalmas, másrészt tiszteletlenség Isten titokzatos, de bölcs munkájával szemben is.

A bűn valóságos probléma a hitetlen, de még a hívő embernél is. Az ebből való megtérés elengedhetetlen. A józan pásztori tanács, bátorítás netán intés sokszor elengedhetetlen.
Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy semelyikünk sem mondhatja magáról, hogy bűntelen (vagy magunkat ajánlgatva, egészségtelenül példának állítva), mindannyian rá vagyunk szorulva Isten kegyelmére, és vétkeink, gyarlóságaink ellenére való szeretetére, amely folyamatosan munkálja bennünk a bűnbánatot és a megszentelődést. Ezért az egymással való foglalkozásban, de még az evangelizációnkban is, elengedhetetlen a mélységes empatikus és szerető hozzáállás az igazsághoz ragaszkodva, tudva azt, hogy Isten mindennél nagyobb, kegyelme, szeretete igen mélységes és mindent hatalmában tart.

Óh, Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az õ ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa?  Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert ő tõle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen! (Rm. 11:33-36)





2013. június 9., vasárnap

Mi a törvényeskedés?


Ez nem  a saját írásom, hanem megosztom.
Úgy érzem, hogy sok keresztyén körben aktuális. Sokszor nagyon félünk a világtól, de vajon félünk e a törvényesedéstől? Egyáltalán a gyülekezetek, keresztények látómezejébe kerül?

A teljes anyag itt elolvasható az Apológia Kutatóközpontól.


A törvényeskedés lényege

Amikor egy ember "törvényeskedik", azaz hitéleti törvényeket, szabályokat mond ki, és akar másokkal elfogadtatni, akkor a Törvényadó szerepét játssza. Akármilyen munkahelyi, családi vagy más emberi környezetről van is szó, aki diktálni akar, annak szüksége van valamire, ami a többi ember fölé emeli, ami tekintélyt ad neki, amiért rá feltekintenek. Ez az eszköz az egyházban mint vallási közösségben értelemszerűen a Szentlélekre vagy a Bibliára való hivatkozás: Isten tekintélyének kölcsönvétele, vagy inkább ellopása.
Miért tesz valaki ilyesmit? Vagy jót akar, segíteni akarja a rá bízottakat a hitéletben, a megszentelődésben, vagy kényszeresen kontrollálni akar másokat. A kettő közötti határ gyakran elmosódik, de a lényeg mindig ugyanaz: emberek tudatosan vagy sem, de mások életében át akarják venni a Szentlélek szerepét, és olyasmibe szólnak bele, ami nem az ő dolguk.
A törvényeskedő tkp. olyan "Mózes", akihez nem szólt Isten, csak azt állítja, mert ő úgy hiszi, hogy szólt.
Istent, az egyetlen igazi, jogos Törvényadót próbálja utánozni, sőt helyettesíteni – akár tudatában van ennek, akár nem. Mi különbözteti meg az igazi Mózesektől? Például az, hogy a törvényeskedő mindig nagyfokú küldetéstudattal rendelkezik, Mózes ellenben alkalmatlannak és érdemtelennek érezte magát. A törvényeskedő csak egyéni és ezért vitatható véleményére, érzéseire, ízlésére és bibliaértelmezésére tud hivatkozni,
Mózes mellett azonban Isten látványosan, mindenki számára egyértelműen kiállt. A törvényeskedő nem önmagához képest és másokért, hanem mindig másokhoz képest jobb, igazabb, szentlelkesebb, bibliahűbb, akiktől el is határolja magát, Mózes ellenben képes lett volna Isten ellen vétkező népével együtt meghalni.
Természetesen a törvényeskedő is ember. Senki nem akar farizeus lenni, senki sem határozza el magában, hogy "Nosza, hadd álljak oda Isten helyére, hadd okozzak sebeket a testvéreimnek, és hadd oltsam ki a Szentlélek munkájának tüzét!" De éppen ezért fontos szembesülni azokkal az emberi, lelki folyamatokkal, amelyek lassan olyasmivé tehetnek bennünket, amivé valójában sosem akartunk válni.
A törvényeskedés tipológiája
A törvényeskedéssel nem csupán tévtanokkal bebetonozott vallási-lelki környezetben, hanem egészséges felekezeti hitvallás keretei között is találkozhatunk. Ez azért van, mert alapvetően mentalitásbeli problémáról van szó. Ez egyértelműen megjelenik a magatartásban, de a viselkedés mögött rejlő hozzáállás pontos oka néha nehezen azonosítható. A törvényeskedés ugyanis mindig a személyiség valamilyen belső bizonytalanságából fakad. Emiatt törvényeskedik valaki, illetve emiatt hagyja valaki, hogy sok éven át emberek törvényeskedjenek fölötte.


Az alábbi három pont a törvényeskedés három leggyakoribb fajtájának kialakulásáról és lényegéről próbál vázlatos képet adni. Természetesen egy emberben vagy egy gyülekezetben mind együtt is előfordulhatnak, általában sok az átfedés, és az egyik probléma rögzülése magával hozhatja a másikat.
(a)Toleranciahiány
Van olyan embertípus, aki láthatóan csak a saját szubjektív véleményét, érzését és ízlését tekinti mérték adónak. Másoktól elvárja, hogy vele egyetértsenek, vele együtt érezzenek, őt kövessék, sőt hozzá alkalmazkodjanak. Akinek a gondolkodásmódja eltér az övétől, azt magában vagy mások előtt is megbélyegzi. Ha bibliai témákon lovagol (keresztség, karizmák, egyházszervezet, próféciák stb.), akkor sajátos "igei meglátásai" miatt hihetetlenül dogmatikussá válik: számára mindenki más tévelyeg, vagy legalábbis nincs elég magas lelki szinten. Gyakran olyan témákban hangoztatja a véleményét, amelyeket Isten és a Biblia az egyén lelkiismeretére bíz. Megítél dolgokat és embereket anélkül, hogy a Szentírás(ból) definiálná, milyen is a "jó keresztényhez" illő, az "Istentől való" és a "nem Istentől való", a "lelki" és a "testies" vagy "más lélektől" származó ének, muzsika, imaforma, hajhossz, frizura, ruhaszín, film, könyv, hobby, szakma stb. Ha az ember rákérdez, hogy milyen alapon kritizál és fedd másokat, elsősorban az érzéseire hivatkozik, nem a Szentírás konkrét kijelentésére vagy alapelvére (ha mégis idéz valahonan, az "ige" eredetileg egészen másról szólt).
Azt hiszi ugyanis, hogy ami neki nem tetszik, az a Szentléleknek sem tetszik, és őbenne ezért támadt fel az ellenérzés; így ha a másik nem érzi azt, amit ő, akkor nyilvánvalóan nem lelki ember stb.
Mi áll a jelenség háttérében? Rendszerint az, hogy az ilyen ember nem tudja magáról, hogy igazából akkor érzi magát biztonságban, ha körülötte mindenki olyan mint ő, és az élet minden apró dolgát is úgy értékeli és kezeli mint ő. Nem tudja elképzelni, hogy együtt lehet élni, közösségben lehet maradni gondolati, ízlésbeli vagy érzelmi egyformaság nélkül, esetenként nyíltan vállalva, és el is viselve az egyet nem értést.
Ha vezető, akkor nem tűr ellenvéleményt: más csak azért gondolhat mást, mert hiányos a hite, a tudása, a jelleme stb. Ha a csoport egyszerű tagja, minden vitától megrémül, mert a helyzetet nem tudja kezelni; ha neki nem adnak igazat, akkor pedig magában füstölög, vagy végleg távozik.
Merev, konzervatív, normatív hozzáállásának a funkciója nem más, mint énje védelme. Erre valószínűleg már a családjában szüksége volt: másnak lenni büntetéssel járt, vagy éppen, hogy sosem volt biztonságot adó állandóság a környezetében. Ezért nem szereti a változást maga körül, és tekinti ellenfélnek a másképp gondolkodót, illetve az újat hozót. Ezért fél a belső változtástól is: helyesen érzi, hogy a másokra való megnyílás, mások világának a megismerése őrajta is változtatna. Ezért inkább a hasonlóan gondolkodók társaságát keresi, a többiektől pedig távolságot tart vagy elkülönül tőlük. Ha egy közösség vezetői törvényeskedőkből áll, akkor a tagokat az egyformaságukról könnyű felismerni: mind sajátosan és egyformán imádkoznak, fogalmaznak, öltözködnek, fodrászkodnak, előre tudni, hogy mely írókat nem olvassák, kinek a zenéjét nem hallgatják, hova nem járnak stb. Mindez persze sok fokozatban fordul elő: az alig észrevehető szinttől a látványosan tragikusig.
(b)Receptkeresés
Vannak emberek, akik azt, amit Isten mindenkitől elvár, lelkesen összekeverik azzal, amit Isten egy bizonyos embertől elvárt vagy vele tett. Elfelejtik, hogy ami mindenkire vonatkozik, az le van írva (Biblia), de ezen felül létezik személyes bánásmód is! Amikor egy bizonyságtételben azt hallják, hogy Isten valakinek az életében helyre tett valamit, amit túlzásba vitt (sportolás, gyűjtemény, kávéivás stb.), vagy valakit egy bizonyos módon megsegített (imameghallgatás, vezetés, gyógyulás, szolgálatra elhívás stb.), akkor ebben nem Isten változatos munkálkodására csodálkoznak rá, hanem Isten általános akaratát, mindenkinek szóló parancsát vélik felfedezni. Az általánosítást olyan bibliai mondatokkal igazolják, mint hogy "Isten nem személyválogató" (pedig ez a mondat egészen másról szól). Mivel sok lelki élményre találni valamilyen bibliai példát, és Isten szaváról van szó, a bibliai leírásból előírás, az egyedi esetből modell, minta, merev szabály lesz.
Végül olyan nevetséges szabályok születnek, hogy pl. Isten magát a sportolást, a bélyeggyűjtést, a tévénézést vagy a kávéivást tiltja, és a hívőktól elvárnak bizonyos tanúságtételeket: a "jó kereszténynek" vagy"lelki embernek" ugyanis ilyen vagy olyan vezetési élményben kell részesülnie (lásd X testvért!), meg kell
gyógyulnia (lásd Y testvérnőt!) stb. Aki pedig nem adja látható jelét annak, hogy követi a receptet, arról úgy vélik, hogy biztos nincs elég hite, nem biblikus a gondolkodásmódja, bűn van az életében, démoni befolyás alatt van, családi átok van rajta stb. Az így megbélyegzett hívők persze kisebbrendűnek érzik magukat, azt hiszik, bennük van a hiba.
Ilyenkor lényegében egyéni megtapasztalásokból, élményekből kreálunk "lelki törvényeket", elvárásokat, recepteket, sőt dogmákat. Ilyenkor Isten egyik gyermeke – arról hallva, hogy Isten hogyan foglalkozik a másik gyermekével – mindenképpen valamilyen viselkedési mintát, előírást, receptet vagy módszert akar kiolvasni arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedjen mindenki az Atya világában. Mintha Isten még nem mondott volna el mindent, amit mindenkinek el akar mondani, hanem az egyénnek vagy az egész gyülekezetnek azt kellene figyelnie, hogy a bizonyságtételekből még mi derül ki, azaz még mi tetszik vagy nem tetszik Istennek azon kívül, ami a Bibliában már le van írva...
A törvényeskedő magatartás funkciója itt inkább a bizonytalanságok és a megválaszolatlan kérdések gyors feldolgozása. Alapja egyszerűen a józanság, az érettség, az ismeretek és a saját tapasztalatok hiánya. Elsősorban a friss, és öreg, de éretlen hívőket környékezi meg, illetve az olyan pragmatikus észjárásúakat, akik mindenben a "technikát" vagy a "módszert" keresik. Ahol a vezetők így maradnak, ott lényegében mindig ugyanarról a néhány témáról prédikálnak vagy tesznek bizonyságot (elkülönülés a világtól, misszió,Gyógyulás stb.). Ilyesmire azonban csak addig van szükségünk, amíg az Istennel való kapcsolatunk nem elég személyes és gazdag. Azért keressük elsősorban az "instant" recepteket, amelyek a megtérés után beköszöntő új világban segítik a túlélést, mert olyanok vagyunk, mint az új kollégák az új munkahelyen. Ez az állapot egy ideig természetesnek tekinthető, de mindenkinek túl kell rajta jutnia, fel kell nőnie!
(c)Önigazolás
A törvényeskedés harmadik, leggyakoribb fajtája mögött a megigazulástan és a megszentelődéstan összekeverése áll. Emlékeztetőül: a megigazulás az Isten előtti helyzet megváltozása, a Krisztusba vetett hit alapján; a megszentelődés Isten átformáló munkája és az annak való engedelmesség, az újjászületés alapján, egy életen át. (Vagy másképpen megfogalmazva: Isten örökbe fogadott, de mint gyermekét nevel is.)
A törvényeskedés gyökere ebben az esetben az, hogy a hívő még nem tudja, vagy elfelejtette, hogy egyedül Krisztus az, aki igazolja őt Isten előtt, és akiért Isten elfogadja és szereti. Ehelyett azt tanítják neki,vagy például vétkektől terhelve ő maga érzi úgy, hogy neki kell elfogadhatóvá tenni magát Isten, mások és önmaga előtt is. Ha egy törvényeskedő közösségbe jár, ennek a módját megtanítják neki: az instant megoldás az, hogy ha "győzelmes keresztény", "lelki ember" stb. akar lenni, akkor mit ne csináljon (ne egyen húst, ne igyon sört, ne nézzen tévét, ne táncoljon stb.), illetve hogy miből csináljon többet (bibliaolvasás, ima, gyülekezetbe járás, prédikálás stb.). Ha nincs, aki ilyesmit tanítson neki, akkor ő maga talál ki magának dolgokat, de érdekes módon rendszerint ugyanoda lyukad ki: mit nem kellene csinálni, miből kellene többet csinálnia, hogyan kellene helyesen megkeresztelve lennie, úrvacsoráznia, melyik karizmát kellene megkapnia stb.
Félreértés ne essék: az embernek esetenként tényleg abba kell hagynia azt, ami egyértelműen akadályozza a lelki fejlődésben, és vannak dolgok, amelyek a hitélet természetes, szerves részét képezik (rendszeres bibliaolvasás, imádság, közösségi élet). Baj akkor van, amikor emberek más emberek számára meg akarják szabni a bibliaolvasás, az ima és a közösségi alkalmak "szükséges" mennyiségét, illetve amikor olyasmibe szólnak bele, amihez semmi közük, mert Isten nem szabályozza (egyéni lelkiismereti döntések a pályaválasztástól a párválasztáson át az étkezési szokásokig). Baj akkor van, amikor a hívő azt hiszi: a dolog rajta és az erőfeszítésein múlik, tehát ha valamit nem tesz, és mást megtesz, akkor ő már elfogadható és szerethető,akkor végre Isten is, mások is el kell, hogy fogadják.
Iszonyú teher tud lenni, ha mások elvárásainak nem tudunk megfelelni, főleg ha saját magunkban csalódtunk, és mi magunk sem tartjuk magunkat elfogadhatóknak. Ilyenkor hajlunk arra, hogy úgy csináljunk, mintha mindent megtettünk volna, és minden rendben lenne, pedig belül tudjuk, hogy nem tudunk megfelelni sem önmagunknak, sem a vezetőknek, sem "Istennek" (pontosabban torz istenképünknek). Ilyenkor az ember belül legszívesebben üvöltene a fájdalomtól, de ezt nem mutathatja ki, mert mutatnia kell a képet: ő jó keresztény, lelki ember, bővölködő hívő stb. És enélkül a tövényeskedő közösségben tényleg nem fogadják el!
Ha az önigazolásnak ez a belső, illetve külső kényszere válik a hitélet motorjává, az egy ponton túl gyilkol: sokan fordultak már önmaguk ellen, mert nem tudtak kínzóik ellen fordulni, vagy egyszerűen otthagyni őket. Miért jut idáig valaki? Mert önmagát nem tudja elfogadni, illetve mert még nem élte át, hogy Isten tökéletesen elfogadja, amióta Krisztus kegyelmében bízik. Valószínűleg már a családjában is ez volt a helyzet: aki otthon sem tudott soha megfelelni, ezt Istenre is kivetíti, és egy időre bele lehet vinni a törvényeskedésbe. Ha őszinte, egy ponton túl a törvényeskedő közösségből végleg eltűnik, és mindenki – még ő is– azt hiszi, hogy Istennek fordított hátat. Pedig csak egy torz istenképből lett elege, méghozzá joggal!
Akiken az önigazult mentalitás eluralkodik, azok a saját különlegességeiket egy idő után a közösségvál lalás feltételévé teszik: aki ezt vagy azt nem így vagy úgy csinálja, illetve hiszi, mint ők, azok nem lehetnek "igazi" testvérek, azokkal nem imádkoznak, nem szolgálnak együtt. Kialakul az elittudat: a "legjobb", sőt idővel és dogmatikai befagyasztással az "egyedül üdvözítő" gyülekezet… A sok szabály, az elvárt teljesítmény vagy szellemi élmény azonban állandó megfelelési kényszerben tartja a hívőket, minél keményebb csapatról van szó, annál inkább. Ennek egyenes következménye azonban, hogy azt hiszik: ha eleget tesznek vezetőik elvárásainak, Istennek is eleget tettek, de ha ez nem sikerül, akkor a vezetőik joggal verhetik őket, sőt Isten is joggal veti el őket.
Az is áldozat, aki törvényeskedik, és az is, akivel törvényeskednek. De mindnyájukat ugyanaz a jó hír várja, a bibliai megigazulástan (1Kor 1:30-31, Ef 2:1-10, Tit 3:4-5), és Jézus hívó szava (Mt 11:28-30)!
A gyógyulás útja
A törvényeskedés a hitélet betegsége, bűnös torzulása. Orvoshoz azonban csak az megy, meggyógyulni csak az fog, aki tudja magáról, hogy beteg. Be kell látnunk, hogy:
- szenvedést okozunk (ui. másokat a saját képünkre és hasonlatosságunkra akarunk formálni),
- mi magunk is szenvedünk (ui. előbb-utóbb mindenki menekül előlünk),
- szembe kell néznünk vele, hogy valójában mennyire érezzük Isten elfogadását (ui. annyira tudunk másokat is elfogadni),
- észre kell vennünk, hogy Isten közösséget vállal azokkal is, akikkel mi szubjektív okokból nem (de kik vagyunk mi, hogy így tegyünk?),
- tehát lényegében meg kell alázkodnunk (nem kell megvárnunk, hogy Isten alázzon meg).
A törvényeskedőnek és a mások törvényeskedéstől szenvedőnek végső soron mindig három dologra van szüksége: egészséges bibliai tanításra (ebben segíthetünk), egészséges emberi és testvéri kapcsolatokra (ezért is sokat tehetünk), és az Istennel való kapcsolat mélyülésére, megújulására (ezért hittel imádkozhatunk). Törvényeskedő testvérünket, vagy saját magunkat egyfajta felfedező túrára kell meghívnunk.
Akinek az esetében a toleranciahiányról van szó, annak az emberekhez való általános hozzáállásával van a baja. Számára a Biblia fontos üzenete, hogy Isten sok témában szabadon hagyta a lelkiismeretünket, és tiszteletben tartja az egyéniségünket. Ami az emberekkel való kapcsolatát illeti: meg kell nyílnia mások
másságára, meg kell tanulnia másokat önmagánál is többre becsülni, és másokat szeretettel elviselni. Az Istennel való kapcsolatot illetően pedig meg kell látnia, hogy különbség lehet a saját véleménye és érzései, illetve a Szentlélek véleménye és érzései között (lásd Biblia!).
Akinek az esetében éretlenségből fakadó receptkeresésről van szó, annak egyszerűen növekednie, érnie kell. Számára döntő felfedezés lehet meglátni Isten személyreszabott pedagógiáját a Biblia szereplőinek az életében. Ami mások életének a tanulságait illeti, azok lehetnek bátorítók vagy intő hatásúak, de nem feltétlenül érvényesek mindenkire vagy őrá; ami mindenkire érvényes, az már meg van írva (lásd Biblia!). Istennel kapcsolatban azt kell felfedeznie, hogy az Isten nem valamiféle kezelhető, kiszámítható, kiismerhető"rendszer", hanem egy személyesen megismerendő Valaki. Ráadásul saját, örömteli élményként is meg kell tapasztalnia, hogy Isten személy szerint ővele hogyan bánik (másként mint mással, mert más, mint mások).
Akinek az esetében az önigazolás kényszeréről van szó, annak a Biblia egyik legfontosabb üzenetét kell tanulmányoznia: meglátni a megigazulás és a megszentelődés közötti különbséget, és felfogni Isten megtartó kegyelmének és hatalmának örömhírét. Ami az Istennel való kapcsolatát illeti, Isten kegyelmében, elfogadó, szerető ölelésében kell megnyugodnia. Ez aztán az emberekkel való kapcsolatát is meg fogja változtatni.
Végül megjegyzendő, hogy a törvényeskedés egy témakörbe tartozik a nyáj fölötti uralkodással, a kiskorúsítással és a kiskorúságban való megmaradással. Ezekről egy másik cikkben lehet olvasni.


(c) Apológia Kutatóközpont

2013. május 15., szerda

Dogma vagy dogmatizmus?


A keresztény biblikus dogma szükséges, kiváltképpen, ha alapvető. A dogma egyfajta megkerülhetetlen hitkényszer, mely világosan kijelöli az utat. Vajon a dogmatizmus is ilyen szükséges út?

Nincs kereszténység dogma nélkül. Isten teremtette a világot, ez dogma. Hogy, hogyan, milyen módon ez már értelmezés kérdése. A kettő nem összekavarható. A dogma az alapvető hittani doktrína, mely az alapokat érinti. A látás és értelmezés viszont nem dogma, nem alapvető. Isten hogyan teremtett?  Esetleg 24 órás napokat számolok, vagy korszakelméletet, vagy keretelméletet, netán helyreállítási elméletet vallok, de még idesorolható a teista evolúciós látás is. Ezek nem alapvető hittani kérdések. A dogmatizmusság pedig összekeveri a tényleges biblia dogmát, doktrínát a kevésbé fontos, többféleképpen értelmezhető  látással, magyarázattal, melyben óriási szórás van a kereszténységen belül.

Nézzünk még egy példát: a Szentírást Isten ihlette. Ez megkerülhetetlen doktrína, dogma. Az, hogy az ihletés milyen formában történt, milyen értelmezések, egyháztörténeti jellemzők kapcsolódnak az ihletettség kérdéséhez, ez lehet fontos kérdés, de nem alapvető keresztény tan, dogma. 

Vagy: Jézus visszajön. Ez dogma, de hogy miként milyen üdvtörténeti ütemtervben gondolkodok, avagy diszpenzácionalista, vagy történelmi premillenista, avagy az ellenkezője, amillenista valaki? Hiszi-e az 1000 éves királyságot vagy egyenesen tagadja a szószerintiségét? Vagy a nagy nyomorúság előtt van e elragadtatás, vagy utána, netán szó szerint kell egyáltalán érteni az antikrisztust, avagy a történelem Isten ellenes gonoszainak, gonoszságnak a képe?  Mindezek a kérdések messze nem alapvetőek. Természetesen kell ezekkel is foglalkozni,a maguk helyén lehet jelentősége ezen értelmezéseknek, csak a súlyozást ne tévesszem el, mert ki vagyok én, hogy olyan dolgokat állítsak teljes bizonyossággal dogma szintjén, melyek messze nem azok valójában és nem egyszerű kérdések. 

Nézzünk még pár dogmát. Gyorsan leszögezném, hogy nem a katolikus egyház dogmarendszerére gondolok, noha még ezeket sem vetem el mindenestől, hiszen többségében olyan közös keresztény alapokat tárgyalnak melyek minden igaz keresztény sajátjai és ismérvei. Természetesen nem értek egyet a katolikusok néhány  dogmájával, amelyek nem az egyetemes kereszténység részei, hanem  speciális egyházi jellemzők.

Jézus Krisztus az Isten Fia aki a kereszthalálával megváltott. Tehát dogma, hogy Jézus a Krisztus, a felkent Messiás. Dogma, hogy emberré lett, de az is, hogy Isten-Fiú. Az viszont nem alapvető keresztény tan, hogy az Ő emberségében próbáljuk megfejteni a kisérthetőségét vagy éppen a kisérthetetlenségét. Dogma, hogy Jézus megváltást szerzett, de hogy miképpen értjük meg a megváltást az már nem az. Lehet, hogy adott esetben fontos kérdés, hogy a megváltást a szabadítás oldaláról nézzük, avagy az elégtétel jogi oldaláról, de nem ez ad üdvösséget. Az üdvösséget az élő Krisztus adja, de nem a megértés függvényében, hanem hit által kegyelemből.

Apropó hit által kegyelemből: Igen ez is  bibliai dogma, de nagyon nem szabad kiszakítani a helyes összefüggésből ezt az igazságot, pláne nem kijátszani a cselekedetekkel szemben. Nem szabad felekezeti ítélkezést tartani például a katolikusokkal szemben, mondva, hogy nekik nem is lehet üdvösségük mert nem a csak  szuverén kegyelemre teszik a hangsúlyt, vagy nem úgy közelítik meg a kegyelem és a cselekedet kérdését mint a protestánsok. Az örök élet Jézus Krisztus által van és nem egy igazság hangsúlyozásából még ha az igen fontos is. Valamint, egész egyszerűen nem vehetem azt a merészséget, hogy átvegyem Isten bírói szerepét, ítélkezve.

Tehát a  keresztény dogmának igen mély jelentősége van, hiszen kijelöli a kereszténység megingathatatlan határköveit, de fontos, hogy azt tartsam dogmatikai doktrinális igazságnak, mely valójában az is, és még véletlenül se alkalmazzam a saját szám íze szerint más fajsúlyú kérdésekre, még ha fontosnak is tartom azokat . Mert a dogmatizmus inkább negatív tulajdonság, hiszen ez egy olyan makacsságot, merevséget takar mely ellentmondás nem tűrően ragaszkodik bizonyos jellemzőkhöz, tulajdonsághoz, formákhoz, de úgy hogy központi kérdést csinál olyan dolgokból melyek valójában többed rangúak. Embereket, testvéreket olyan jellemzők alapján ítél meg, melyek éppen nem képezik a kereszténység sarokpontjait. A dogmatizmus nem a bibliai dogmához való ragaszkodást jelenti, hanem dogma szintjére emel olyan kérdéseket melyek jobbik esetben is lehetnek fontosak, de általában még azok sem. Sőt, lehet, hogy egyenesen károsak, mert megosztást, szeretetlenséget, könyörtelenséget munkálnak.

A dogmatizmus nagyon komoly veszélyforrást jelenthet, amit Jézus így jellemzett: "Vak vezetők: kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek."(Mt.23,24) Amikor az ember megítél, elítél valakit(kiket), de ő maga sokkal nagyobb dologban téved, netán egyenesen vétkes, de ezekből nem is akar megtérni, mert szentül hiszi, hogy olyan igazság birtokában van amely feljogosítja erre a magatartásformára. Mondani sem kell, hogy Jézusnak a legnagyobb vitái az ilyen típusú hozzáállással volt. Isten egész egyszerűen gyűlöli a kétszínűséget a képmutatást és a gőgöt.

Ugyanakkor még a helyes dogma értelmezéshez való ragaszkodás sem lehet takarója a szeretetlenségnek, másokat könnyen elítélő hajthatatlan vallásos fanatizmusnak. A bibliai dogmához való ragaszkodás, az igazsághoz való ragaszkodás szeretetben (Ef. 4,15).

Összefoglalva: Igen nagy szüksége van a kereszténységnek a világosan kimondott biblikus dogmára, mert azokat látva, vallva biztonságban lehet "navigálni ". Ugyanakkor semmi szükség a dogmatizmusra, mert másra teszi a hangsúlyt mint amin kéne lenni valójában, elferdítve az Isten által kijelölt utat.

Mélységesen egyetértek Augustinusal: A lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenben szeretet.”

2013. április 29., hétfő

Nem fontos az ami fontos?


Megtaláltam egy korábbi posztomat, amit már elveszettnek hittem, de most ismét kiteszem, hátha valakit tovább gondolkodásra ösztönöz.
Nem fontos az ami fontos?
Vagyis: Nem olyan fontos az ami után sóvárgok itt a földön, mert azt hiszem, hogyha meglenne akkor előrébb lennék. 
Mostanában komolyan elgondolkodtam jó néhány dolgon és azt hiszem, hogy alapjaiban át kell értékelnem az értékítéletemet.
Még mi hívő emberek is különösen ragaszkodunk ehhez az élethez és a javaihoz.
Mire gondolok?
Mindenre ami anyagi természetű. A saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire kikészít a betegség, munkanélküliség, panellakás, csótányok. Mennyi mindenre vágyok, hogy máshogy legyen, illetve többel rendelkezzem, és mennyire elégedetlen vagyok.
Isten a kezében hordozott, hiszen túléltem 14 évvel ez előtt egy agydaganatot és koponyaműtétet, vérzékenységem (hemophilia) ellenére, visszakaptam az erőmet, jelenleg is olyan munkát végzek ami nem egy ülős munka.(frissítve: azóta ez változott).
Isten három gyermekkel ajándékozott meg és csodálatosan gondot viselt az elmúlt években is rólunk anyagilag is, annak ellenére, hogy állástalan voltam egy jó ideig.
Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem is érdekes mindaz amit olyan fontosnak tartok, vagy legalábbis nem olyan súllyal?
Emberi léptékkel nézve, fontos hogy legyen egy jó állásunk, tisztességes bérért. Egészségesek legyünk. Rendelkezzünk egy jó házzal lehetőleg kertessel, de ha az nincs egy jó, de nem szűkös lakással. Legyen autónk, de ne az a csotrogány, de ha nem is ócska, de azért legyen még újabb. Igen mondjuk, hogy nekünk hívő embereknek ez nem olyan fontos. Viszont ha nincs valamelyik...nézzük meg az imatémáinkat(ha egyáltalán van), nézzük meg a beszélgetéseinket, közérzetünket, biztonságérzetünket...ha nem is rögtön, de ha telnek az évek és nem oldódnak meg az anyagi dolgaink, nem kapunk egészséget, gondok vannak a családban, nincs munkahelyünk stb. akkor ezek bizony kikezdik az idegeinket. Ez pedig ördögi körhöz vezethet. Mi van akkor ha ezek nincsenek? - vagy legalábbis nem a mi igényein szerint. Le lehet élni az életet az örökös elégedetlenségben, mert soha nincs az ami éppen kéne.
Aztán arra is kénytelen vagyok gondolni, hogy milliók sorsa iszonyatos nyomor. Soha nem oldódnak meg a bajaik. Milliók élnek nyomornegyedekben, menekülttáborokban. Milliók éheznek. Dúlnak a helyi háborúk és dúl a terror. Családok az élet minimumával sem rendelkeznek. Sőt, rettenetes módon meghalnak, népirtásokban, háborúkban, járványokban stb. Kisgyermekek százezrei mérhetetlen szenvedéseket élnek át, elrabolják őket, éheznek, gyermekprostitúcióra kényszerítenek, gazemberek rettenetesen megkínozzák őket és még lehetne sorolni, de ennyi is elég ... Itt bizony az emberiség óriási százalékáról van szó. Mintha Isten sem akarna tudomást venni  róluk. Vagy ha tudomást is vesz róluk, de hagyja és ez egyre rosszabb, nem oldódnak meg a bajok, hiába sírnak és fohászkodnak.
Isten gondolt a szegény lázárra Lukács evangéliumában (Lk.16,20-22)? – igen, csak messze nem a földön oldódtak meg a bajai, de kapott olyan mennyei vigasztalást amihez képest eltörpültek a földi szenvedései.
Aztán gondolok azokra a családokra, emberekre, akiknek úgy tűnik, hogy immár rendben van az életük...de egyszer csak tragédiák csapnak be, vagy súlyos betegségek, szerencsétlenségek és még lehetne sorolni. Megvan sok mindenük, de mégsem adatik meg, hogy örüljenek nekik.
Szóval, nem akarok olyan pesszimista, nihilista világképet sem árnyalni mely minden fejlődés akadálya. Ugyanakkor ne is ringassam magam illúziókban. Istennek nem az a fontos, ami nekem most annak tűnik.
A földi életem nagyon gyorsan eltelik, és mim marad? Az amiért küzdöttem, dolgoztam, harcoltam? Nem, ezek biztos, hogy eltűnnek. Újra kell értékelnem a dolgokat, az életemet!
Lehet hogy még évek vannak hátra, de lehet, hogy szinte semmi. Nagyon gyorsan meg lehet halni. Komolyan mondom, erre nem vagyunk felkészülve, még a hívő ember sem. Bizony bármikor igaz lehet az az ige: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál? (Lk.12,20) Nem kell komoly javakra, gazdagságra gondolni, csak mindarra, amihez kötődöm, vagy amire sóvárgok.
Tudom, hogy hívő ember vagyok, és mint hívőnek immár megvan a szilárd alapja, de vajon jól építkezek, hogyan élem az életemet?

2013. február 24., vasárnap

Isten "gügyög"

Előrebocsájtom, hogy semmilyen eretnekséget nem feszegetek, hanem azt szeretném néhány sorban vizsgálni, hogy amikor Isten szól hozzánk emberekhez a Szentíráson keresztül, akkor nagyon is leereszkedik a mi szintünkre.Úgy is mondhatjuk, hogy emberi szintre leereszkedve "gügyög".

Mi is leereszkedünk a kis gyermekhez, hogy közöljünk, az ő szintjükön, ha kell gügyögünk. Na nem azért mert ennyire visszamaradottak vagyunk, hanem mert tudjuk, hogy a gyermek máshogy nem ért, másból nem ért. Most tekintsünk el attól, hogy a gügyögés sokszor az ember részéről nem egy értelmes közlés, hanem bolondozás a babával. A gügyögés alatt azt értem amikor a felnőtt a kisgyermek szintjére leereszkedve közöl, beszél hozzá.

Főleg amikor a Biblia első fejezeteit olvassuk mai fejjel, rögtön beleütközünk abba a problémába, hogy az itt közölt dolgok túlságosan az ókori világkép nyelvezetén íródtak. Nem véletlen, hisz a Szentírás szövege nem a menyből lepottyantott kész szöveg, mely független az embertől és annak kultúrájától.
Ha ezt nem vesszük figyelembe akkor születnek az olyan törekvések melyek a szöveget istenítik és olyan kifejezéseket, szöveg fordulatokat, képeket tesznek  szó szerinti abszolút igazsággá, melyeket eredeti jelentésében nem akartak közölni, főleg nem akartak betű szerinti igazsággá tenni.

Rögtön az elején le kell azt szögezni, hogy Isten nem mesél, tehát nem kitalált mondákat. mítoszokat, meséket közöl, melyek legfeljebb tanítói célzatot hordoznak, de köszönő viszonyba sincsenek a valósággal. Nem! Isten a valóságot közli, de alkalmazkodik az emberhez,  emberi nyelven szólal meg, ember által, emberi kultúrában. Ez magába hordoz bizonyos gyarlóságot, de nem hazugságot. Ez a leereszkedés nem teszi alkalmatlanná a közlést, hanem éppen ellenkezőleg, igen magasztos az amikor isteni dolgok emberi nyelven és minden kultúrában érthető formában szólalnak meg.

Amikor a gyermekeim kisebbek voltak, de még most is igaz, hogy nem beszélhetem hozzájuk a felnőttek szintjén, nyelvezetében, hanem alkalmazkodnom kellett hozzájuk, mert különben nem értenének engem. Gyermeknyelven kell megszólalnom és így kell közölnöm akár mély és nagy igazságot is. Vagy vegyünk egy gyülekezetet, nem hiába vannak gyermekórák, vasárnap iskolai, gyermek istentiszteleti alkalmak, hittan órák. Nagy igazságokat közölnek a tanítók, de az ő szintjükön. Ugyanígy van Istennél is, amikor szól, de úgy hogy értse az ember.

Ezt nevezi a teológia akkodomációnak, alkalmazkodásnak, idomulásnak. Isten alkalmazkodik az ember nyelvéhez és a maga kultúrájában szólítja meg azt.

Vegyük csak megint példának okáért az őstörténeteket. Csak példaképp hozom fel, nem kívánom most elemezni az eltérő értelmezések függvényében. Amikor olvasom rögtön adja magát a kérdés, hogy ez agy teljesen pontos történetközlés vagy egy mítosz? Már a kérdés feltevést is azért teszi az ember mert állást szeretne foglalni, vagy vitatkozni a liberális vagy az ellenkező pólus, a fundamentalista értelmezéssel. Az esetleg eszünkbe sem jut, hogy a szöveg független és egyik olvasat sem igaz, mert egész egyszerűen nem azt akarja közölni amit az egyes irányzatok bele erőltetnek.

Tiszta vizet öntve a pohárba: Isten történetet közöl, például itt a világ teremtéséről és a bűnről, de ez a közlés nem a mai történetírás szerinti, hanem az ókori formának felel meg. Nem lehet mai szemüveggel szemlélni, mert akkor félremagyarázás, sőt, belemagyarázás lesz belőle. Ebbe a formában helye van a képeknek is, de ez nem azt jelenti, hogy az egész egy képes mese. Például a kígyó, aki a megcsalatás után a hasán jár és port eszik. A legtöbb írásmagyarázónak eszébe sem jut, hogy természettudományosan próbálja magyarázni a kígyó adottságát, mert köztudott, hogy a kígyó nem eszik port. Mindenki érti, hogy a kígyó mögött a Sátánt kell látni, de a kígyó képe alkalmas volt, hogy a Sátán természetére utaljon, a maga ravaszságával. Pedig a Biblia azt írja, hogy minden mezei vad közül a kígyó volt a legravaszabb. Egyértelmű, hogy Isten itt  nem természettudományos ismeretet közöl a kígyó intelligenciájáról, még ha szó szerint a kígyó ravaszságáról is olvassuk. Ez egy mély teológia igazság közlése, hogy a bűn mögött az ősi kísértő áll, aki  elsődleges oka az Istennel szembeni lázadásnak. A megátkozott kígyó aki ravasz vad, de immár port eszik, ez egy kép, mely mutat a valóságra a létező személyes gonoszra a Sátánra aki a bűn mögött van.

A bibliaértelmezésben ismert még az úgy nevezett antropomorfizmus, mely úgy határozható meg, hogy Istenről emberi léptékekkel beszél. Istent emberi tulajdonságokkal, jellemzőkkel ruházza fel. Istennek fülei vannak, aki hall, szemei vannak, aki lát, megbánja, hogy embert teremtett, sétál a kertben, féltékeny(féltőn szerető) stb. Nem mintha arról lenne szó,  ha Isten füléről olvasunk akkor arról kéne elmélkedni, hogy hány füle, szeme, szája van. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy nem a szervről van szó, hanem emberi léptékkel lett kifejezve, hogy semmi sincs Isten előtt elrejtve.
Isten azért így közöl, mert ezt a érti az ember, leereszkedett a mi szintünkre, hogy a lényeget értsük.

A Szentírást nem diktálta Isten, hanem ihlette(ezzel már foglalkoztam, itt és itt) leereszkedve emberi nyelven közölt. Ha ezt szem előtt tartjuk, ez segíthet a Szentírás szövegének a kutatásában, megértésében. Amikor a egy főnök diktál a titkárnőjének, akkor csak a főnök habitusa, egyénisége, szókészlete köszön vissza. Az iromány semmit nem fog beszélni, még sorok között olvasva sem a titkárnőről. Sokan így olvassák a Bibliát is, tudomást sem véve a mögöttes emberről annak a kultúrájáról. A Szentírásnál ezt a kettős szerzőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sokféle stílusba sok ember írta, sokszor nagyon is jól tükrözve az emberi szerző egyéniségét a maga kultúrájában, de természetes Isten az ihlető.

Nem tudok nem gondolni arra, hogy Isten legnagyobb leereszkedése, Jézus Krisztusban történt, hogy mi bűnös emberek megmenthetők legyünk. Jézus Krisztusban Isten emberré lett, magára öltve a gyarló emberi formát, hogy meghalhasson értünk a kereszten. Istennek hatalmában állt volna máshogy is cselekedi, hogy valami olyan formában szóljon és mentsen meg mely mentes az emberi gyarlóságtól? Minden bizonnyal, de akkor Isten nem lett volna ennyire közel valóvá, de ez már egy másik téma...


2013. január 13., vasárnap

Hamász Fia


Most olvastam el Moszab Hasszán Juszef, A Hamasz Fia című életrajzi könyvét. 

A közel-keleti kérdés mérhetetlen indulatokat képes felkorbácsolni. Ezt a könyvet szinte lehetetlen úgy kézbe venni, hogy ne lennének előzetes valamilyen szintű gondolataink a közel-keleti helyzetről. Ha a világ más tájain élők önéletrajzát, vallomását vennénk a kezünkben, szinte közömbösen tennénk, mondhatni: közönyösen. Nem így van ez amikor egy "kiugrott"  majd kereszténnyé lett egykori Hamasz bennfentes, Izráel börtöneit megjáró Palesztin fiatalember könyvét olvassuk...

Moszab egy Palesztin fiatal aki mélyen benne volt a Palesztin radikális Hamasz mozgalomban, de engedve az Izráeli belbiztonsági szolgálat a Sin Bét beszervező tevékenységének, Izráel ügynöke lett. Először azért, hogy kettős ügynökként bosszút állhasson a gyűlölt zsidókon, de végül ebből nem lett semmi. Teljes mértékben a Sin Bétnek kémkedett. Saját megítélése szerint ezzel sok ember életet mentve meg, többek között a Saját édesapjáét is akit így nem likvidáltak az Izráeliek, annak ellenére, hogy a Hamasz vezető embere volt. Moszab kapcsolatba került egy keresztény csoporttal is. Olvasva a Biblia újszövetségi részét, egyre inkább lenyűgözte Jézus személye. Először nem tudta  még Őt elfogadni mint megváltó Istent, de Jézus személyének a vonzása, a szeretetről vallott életszemlélete megragadta ezt a gyűlölettel átitatott fiatalembert. Eljött az az idő is amikor teljes mértékben keresztény lett. Nem tudott tovább kémkedni, de a családja körében sem maradhatott. Jelenleg az Egyesült Államokban él.
  
A szerző megítélése hatalmas szélsőségek között mozog. Sokak szerint aljas hazaáruló. Mások szemében rendíthetetlen hős, aki a besúgó tevékenységével sok ember életét mentette meg. 
Az biztos, hogy nem egyszerű őt érzelmektől, előítéletektől mentesen látni.

Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, akkor belülről szemlélheti a Palesztin nép mély nyomorát, az ebből kikelő elkeseredett gyűlöletet. Nem mentegetve népe haragtól átitatott, sehová sem vezető Izráel ellenességét. A Palesztin nép mély megosztottsága, a mindent elárasztó korrupció sajnos melegágya a radikális iszlám eszmék terjedésének. Beláthatunk a kulisszák mögé is, hogy mi minden történt a színfalak mögött, Jasszer Arafat  és különböző egymással is versengő csoportosulások háza táján. Betekinthetünk a Palesztin Hatóság ellentmondásos szerepébe, a Fatah-Hamasz konfliktusba, és így tovább...

A másik oldal bűnei sem maradnak rejtve. Izráel jóléte, terjeszkedése bizony sokszor a Palesztinok elnyomására épül. A hadsereg és  a telepesek első intifáda idején indokolatlan erőszakra ragadtatták magukat. Ekkor még a Palesztinok nem rendelkeztek fegyverekkel, mégis mindennaposak voltak lövöldözések, gyilkosságok, melyek még jobban növelték az elkeseredést és a gyűlöletet a Palesztin nép körében.
A letartóztatott Palesztinoknak gyakorlatilag semmi joguk nem maradt, bírósági ítélet nélkül tartották fogva őket, embertelen kínzások közepette.

Tanulságos ez a könyv, mert rámutat arra, hogy a gyűlölet nem vezet sehová, a nyomort nem megszünteti hanem növeli. A Palesztin nép igazi tragédiája nem Izráel léte, hanem az a mély gyűlölet amely akadályozza a tiszta gondolkodást, az ésszerű előrelátást és döntést. Ez a gyűlölet paranoiddá tesz, amely maguk között is állandón keresi az ellenséget. A Palesztin vezetők a saját népüket is terrorizálják, amely még inkább elviselhetetlenné teszi az amúgy is szinte elviselhetetlen mindennapokat.

Hogy a Palesztin nép mennyire nem jó úton halad, amikor kis gyermekeket treníroznak Izráel gyűlöletére és az öngyilkos terrorra, sajnos ez ma  is látható. Tényleg a gyűlölet nem vezet sehová.


A saját meglátásom szerint Izráel államának a II. világháborút követően szükségszerű volt megszületnie.
Hogy ez miként kapcsolható Isten üdvtervébe, ez egy másik kérdés. Ugyanakkor jó tartózkodni mindkét véglettől ami Izráel szerepét, megítélését illeti a keresztények körében. Főleg a nem keresztényi(még ha magukat annak is állítják), bármely oldal teljes egyoldalú, gyűlölködő véleményeitől tartózkodni kell!

- Sok keresztény diszpenzációs, cionista gondolkodás egyértelműen üdvözöl csaknem minden Izráeli megmozdulást a Palesztinokkal szemben, mert ebben Isten akaratát látja. Izráelnek minden tette, csak önvédelem, távolabbról nézve pedig Isten akarata, a Palesztinok pedig Isten ellenségei - mondják. 
A korrektség kedvéért azért meg kell azt említeni, hogy nem minden diszpenzációs(korszakos) látást valló keresztény szélsőséges. Lehet valaki úgy Izráel-barát, hogy nem elvakultan és egyoldalúan filoszemita.

- Az antiszemita és anticionista keresztények épp ellenkezőleg: Izráelt csak elnyomóknak tekintik, míg a Palesztin nép csaknem minden cselekedetét felmentik. Ehhez hozzájárul az a téves teológiai vélekedés is, melyet helyettesítési teológiának neveznek. E szerint ma az egyház egyértelműen átvette Izráel helyét. A Zsidó népnek nincs többé létjogosultsága Isten tervében, hanem csak az Egyházban. Itt is korrekten meg kell azt említeni, hogy nem minden keresztény antiszemita, aki nem ért egyet a cionizmussal mint egyedül helyes politikai törekvéssel.

Akit érdekel Moszab Hasszán Juszef további sorsa és velem ellentétben jól tud angolul, annak érdemes ellátogatni a honlapjára is: http://sonofhamas.com/.

2013. január 7., hétfő

Isten "protestánsul" gondolkodik?


Nem szeretnék senkit bosszantani, pláne nem akarom a protestáns teológiai értékeket kétségbe vonni. Csupán szeretnék kitekinteni abból a sablonból amelybe sokszor túlzottan beleszorítjuk magunkat és Istent is szeretnénk ebben látni. 

Természetesen ezt fordítva is kérdezhetem: Isten római katolikusként gondolkodik? Mivel magamat alapvetően protestáns kereszténynek vallom (azon belül is evangéliumi irányultságú vagyok), ezért inkább ebből szeretnék kiindulni.Tudatában vagyok annak, hogy a katolikusok talán még inkább elhatárolódnak a protestánsoktól, mivel úgy gondolják, hogy azok szakítottak az apostolisággal, annak a folytonosságát megtörték (mindkét oldalon természetesen vannak igen pozitív, a másikat elfogadó keresztyének is). Ez persze megérne egy önálló bejegyzést, hogy miben is áll az apostoli folytonosság? Tehát nem ez a témánk, hanem a protestáns oldal, amikor mi magunk is igen nehezen tudjuk elfogadni keresztyén testvérnek a katolikusokat, pláne ha ki is fejezik, hogy mennyire fontosak számukra a katolikus szertartások és lelkiség. Még nagyobb nehézségben vagyunk ha Istent is "bevonjuk" a kérdéskörben: Hogyan lehet, hogy Isten vezet egy katolikust anélkül, hogy meg akarná győzni mindazon dolgok helytelenségéről, amelyek szerintünk oly igen elítélendőek? Vezetheti-e egyáltalán?

Természetesen vallom az öt sola tételt. Mégis felteszem azt a provokatívnak látszó kérdést: biztos, hogy Isten  csak e mentén vezet és ítél? Vajon mindig volt Bibliája a kereszténységnek, abban a formában, terjedelemben ahogy azt ma olvassuk? Vajon a katolikusok elvesznek, mert nem csak hit által akarnak megigazulni? Vajon Isten tényleg utál minden jó cselekedetet a megtérés előtt, mert azok pusztán felesleges erőlködések? Vajon az újjászületés élményét tényleg datálni kéne?  Az csak tényleg egy jól látható pillanat élmény? - Ahogy mi evangéliumi keresztények sokszor vélekedünk, netán megtéréseket kétségbe vonunk? Nem lehetséges, hogy bizony itt valami folyamat is lejátszódik? Hogy-hogy Isten nem sújt le a katolikusokra? Netán van olyan, hogy jelen van az életükben? Netán vannak közöttük újjászületett hívők? - Pláne úgy, hogy ragaszkodnak a katolikus egyház tanításaihoz?



Krisztus után 1500 évig nem léteztek protestánsok, és csak csírájában találkozunk azokkal a később summás alapvető hittételekkel melyek most a protestánsok elengedhetetlen hit felfogásai. Mondhatja valaki, hogy, igen ám, ott van Augustinus, ő beszélt és kihangsúlyozta a kegyelem jelentőségét. Igen, de teljesen máshogy várta azt a módot, ahogy eljut hozzánk a kegyelem. Nem azt a választ adta, amit a reformátorok, hogy hit által, csakis hit által, hanem az egyház által a szentségekben. Ez csak egy példa, arra nézve, hogy az általunk is nagyra becsült egyházatya messze nem protestánsként gondolkodott, még ha hivatkozunk is rá. 


Természetesen teljesen jogosnak tartom, hogy a hit általi megigazulás bibliai alap. Nem az a kérdés, hogy Augustinus, Tertullianus és mások mit mondtak,hanem mit mond a Szentírás?
Mégis...


Egyre inkább megfogalmazódik bennem, hogy noha fontosak és alapvetőek azok az igazságok melyeket kiemeltek a reformátorok és azóta is a protestantizmus legfőbb hittételei,  de az üdvösség nem a hittételekben van, hanem az élő Jézus Krisztus által. Aki "néha" leereszkedik a mi szintünkre és szereti a Katolikust és a Protestánst is, nem akarva mindenáron kizökkenteni, ha a hitünk élő. Ez nem veszi el az igazság élét, de a bigottságét és a szeretetlenségét igen.



Ne gondoljuk, hogy a kereszténységből kiesett kb 1300 év, úgy, hogy alapvetően az egyház ezen idő  alatt messze nem hasonlított biblikusnak tekintett egyházképhez. 


Isten sem nem protestáns, sem nem katolikus, hogy az Ö kezei kötve lennének.
Ö szabad, szerető Isten, aki kiakarja jelenteni az igazságot, de nem a saját szűklátókörűségünk igazolására, felfuvalkodva, büszkévé válva másokkal szemben.  Éppen ellenkezőleg, hogy legyünk alázatosak, nyitottak és szeretet teljesek mindenki iránt, leginkább egymás felé mi keresztények, bárhová is soroljuk magunkat. Netán legyünk készek tanulni egymástól, mert biztos, hogy egyikünk sem mondhatja, hogy az igazság minden szelete csak nálunk van. Még akkor is ha talán a másik oldal kérdőjelezi meg a hitünk helyességét. Mert Isten sem nem ez, sem nem az, pláne nincs megkötve egy felekezet, mozgalom, vagy történelmi csapás iránytól, hanem Ő a szabad, szuverén és igazságos Úr, aki mindent a saját elhatározása alapján cselekszik.

2013. január 5., szombat

Igazán nem ismert népírtás

Forrás: wikipedia.
Amikor először olvastam hallottam erről a borzalmas népirtásról, és szembesültem annak a nagyságával és eszméletlen kegyetlenségével, akkor bizony azt a könyvet "odavágtam" amiben erről olvastam, vagy inkább engem sokkolt. Nem mintha túl nagy illúzióim lettek volna arra nézve, hogy mire képes az ember. Inkább valami istenfélő, de mégis értetlen hang szakadt ki belőlem Isten felé: Istenem! - hogyan lehetséges mindez? Mi a válaszod? Van úgy, hogy ilyen kérdés hagyja el a szánkat és nem biztos, hogy megtudjuk azt azonnal válaszolni.

Főleg az volt nehéz keresztényként, hogy olvastam arról amikor lelkészek is beálltak a gyilkosok közé, maguk is gyilkolva. Egy példa itt., és itt. Nem egy elszigetelt esetről van tehát szó.

A szenvedés kérdése van úgy, hogy a maga nyerseségében jön elő. Esetleg tudjuk a teológiai választ, de nem vagyunk mindenre felkészülve. Nem velem történt, nem az én családomban. Így gondolkodunk sokszor, de az emberi gonoszság és a szenvedés bárkit meglephet. Nem remegni kell, vagy paranoiásnak lenni, csak nem kell a fejünket a homokba dugni ...
... és nem biztos, hogy  minden esetben megtudjuk válaszolni a miérteket, a dolgok világos értelmét...

Egy dokumentum film, amely az 1994-es ruandai népirtásról készült, nagyon tanulságos, de FIGYELEM!!! NÉHOL SOKKOLÓ!!! Megítélésem szerint, 18+


Csalódtam Barthban?


Csalódtam a XX. század egyik legjelentősebb Református teológus géniuszában Barth Károlyban? 
No, puff neki...! Mi van akkor...? - jegyezhetik meg sokan, a kérdés kapcsán. Arról nem  is beszélve, hogy Karl Barth neve az evangéliumi szabadegyházi világban nem is olyan nagyon ismert. Ha mégis, akkor nem feltétlenül cseng pozitívan. Ezt elsősorban az ihletettségről és a Bibliáról való nézetének köszönheti. Amikor a Biblia szavát és Isten szavát nem feltétlenül tartotta azonosnak. A Biblia szava tartalmazza Isten szavát, de nem maga a könyv az.  Ezt a fajta relativizálást a verbális inspirációt valló többnyire fundamentalista beállítottságú hívők - hogy is mondjam... ? - nem nagyon "díjazzák". Röviden ezt a kérdést már egy előző bejegyzésemben érintettem (itt). Szerintem kár!  Még akkor is, ha vannak dolgok amelyek kérdéseket hagynak maguk után a teológiájában. Ő tisztelte a Bibliát, még ha nem is magát a bekötött könyvet értette az Isten Igéje alatt, hanem az üzenetet. Úgy tekintettem rá, mint egy olyan teológusra, aki ebben a változó világban, amikor a liberális teológia hódított, akkor ő megpróbált erre a kihívásra úgy válaszolni, hogy nem vetette el a konzervatív, ortodox keresztény értékeket, hanem újra próbálta fogalmazni azokat. Hatalmas mű lett ebből. Barth-ot komolyan foglalkoztatta, hogy  mikén lehet Istenről szólni ha annyira más mint az ember? Ebből a kérdésből született római levél kommentárja.
Majd a befejezetlen óriási műve a "Kirchliche Dogmatik" révén világhírűvé vált. 

Nos tehát, nem a tológiájával kapcsolatban írok, hanem, hogy csalódottan olvastam egy cikket az életéről. Olyan oldala került a látóterembe, amely eddig nem volt előttem ismert.  A cikk részletét idemásolom:
Manapság sokan teológiája mellett érdeklődve tekintenek magánéletére is, annak szerelmi háromszögére. Barth feleségével, Nellyvel öt gyermeket nevelt, de mellette élénk érdeklődést tanúsított nála 13 évvel fiatalabb titkárnője, Charlotte von Kirschbaum iránt. Minden ellenállás és morális meghökkenés ellenére Lollót élettársaként igyekezett elfogadtatni családjában. Egy tanulmányban Suzanne Selinger pár évvel ezelőtt, Charlotte von Kirschbaumot kihúzta a nagy tanító árnyékából és feltárta titkukat. Selinger szerint az asszony nagy gondolkodó és feminista volt, akinek nagy hatása volt Barth életművére.
Barth az élet jó dolgait sosem tagadta meg: „A csinos nőket, a jó nedűket és az örökké égő pipákat életem végéig nagyra fogom becsülni” – írta egyszer Carl Zuckmayernek. 

forrás: 
evangelikus.hu
Bocsánat a kiemelésért, mindenképpen érdemes elolvasni az egész cikket.
Nem szeretnék kegyeskedő, vagy prűd lenni, de Barth magánélete eme oldala kissé meglepett. Nem annyira az, hogy kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytatott a titkárnőjével, hanem, hogy ezt úgy látszik nem is bánta, noha felesége, gyermekei voltak. Persze nem törhetünk lándzsát fölötte, hiszen melyikünknek  ne lenne olyan oldala amit nem szívesen osztana meg a nagy nyilvánossággal? Nem gondolnám, hogy ítélkeznünk kéne, netán a teológia gondolatmeneteit csupán e miatt kéne megkérdőjelezni. 

Az mindenesetre engem zavar, hogy úgy tűnik benne ez nem okozott kétséget, abból a szempontból, hogy valóban helyes-é így élnie? Persze nem látunk a szívébe, és nem tudom, hogy tényleg élete egész időtartalma alatt így gondolkodott-é? Netán az életében mégis volt egy pont, amikor már ő is tarthatatlannak ítélte az élete eme kettősségét? Lehet. Netán a lelkének ebben a kettősségében hunyt el, vagy tudta rendezni Istenével azt ami rendeznivaló? Nem tudjuk! Erre a kérdésre ő tudna válaszolni. Mindenesetre figyelmeztetésnek jó, lehet, hogy ha valamelyikőnk Istennek komoly kegyelmi ajándékával rendelkezik, de ez még nem biztosíték arra, hogy úgy is élünk, ami méltán elvárható a frontvonalban küzdő kereszténytől. 

Állítólag egyszer Amerikában megérkezve az újságírók körbevették Barth-ot, a következő kérdéssel: Professzor Úr! Mi legfőbb mondanivalója a teológiájának? Mire Ő: "engem szeret Jézusom, bibliámból jól tudom" - kis gyermekének szövegét idézve válaszolt. Nem tudom, hogy ki, hogyan van vele, de ha ez igaz, akkor azért nem lehet olyan nagy a baj, vagy mégis?. Hagyjuk a végső ítéletet Istenre és tanuljunk belőle.