2018. december 1., szombat

Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend


Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 
Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!
Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.
Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 
"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.


2018. október 18., csütörtök

Vita és megbékélés

Most olvastam Alister E. McGrath könyvét Brunner Emilről aki nagy alakja volt a református dialektikus teológiának, vagy más besorolás szerint a neoortodox teológiának Barth Károly mellett. A könyv remekül összeszedi Brunner teológiájának a fejlődését kora kontextusába helyezve. Ami megragadott az mégis egyetlen mozzanat az életükben, az utolsó mozzanat a kettőjük kapcsolatában. Ebben ráismertem általánosságban véve a hívő ember életének a szakaszára is. 

A két világháború között művelt új teológia irány a dialektikus teológia ellen hatásként jött létre a modernista és liberális teológiával szemben. Amely igen mély gyanakvással szemlélte a keresztény tanokat és azt az állítást ami mindig is a kereszténység alapja volt, hogy Isten kijelentette magát az embernek a preegzisztens Jézus csodás testet öltésében.

A dialektikus teológia Nem csak a liberális vonallal került összeütközésbe, hanem a hagyományos protestáns ortodox, konzervatív megközelítéssel is, mivel Isten kijelentését nem azonosították a Biblia szó szerinti szövegével. E szerint a Biblia egy eszköz amely tartalmazza Isten igéjét az ember által írott sorok között, de nem maga a Biblia az Ige. Az Ige inkább belsőképpen a szubjektumban ragadható meg, amikor Isten kijelenti magát Isten és ember kapcsolatában.

Brunner Emil sokkal közelebb állt a pietista hagyományokhoz és az angol oxfordi mozgalomhoz mint a konzervatív ortodox vonalhoz éppen e miatt. Az Ige, amely belsőképpen válik Igazán Isten Igéjévé, e gondolat szerint. Messzire vezetne ennek a kielemzése és annak, hogy a teológiai uralkodó vonulatok hogyan és miért keletkeztek. Korábban a pietizmus is egyfajta ellenhatása volt a száraz dogmatista protestáns ortodoxiának. Amely ontotta magából a hitvallásokat az igaz hitűség jegyében, és végletesen, harcra kész módon védelmezte azokat, szinte egy szintre emelve az Igével. Csak éppen az emberről feledkezett el, akinek nem erre volt szüksége. A pietizmus erre adott útmutatást, peremre söpörve a dogmatikát és a hitvallásokat, inkább az ember és Isten mély, olykor már érzelgős kapcsolatára helyezve a hangsúlyt.

Barth Károly
Egymás között is voltak feszültségek, mármint Brunner és Barth között. Nagyon sokan Barthnak az 1934-es híres "Nein!" szavára emlékeznek. Amely Brunner természet teológiai gondolataira volt a válasz. Szóval ez a "nem" túlmutat a teológián a gondolatokon, az igazságon. Igazán a "Nein", a "Nem" az embert érintette. Egy kapcsolat amely közös úton indult a "Nem"-be torkollott. Természetesen a nézetek ütköztek elsősorban, de a nézetek, köszönik szépen jól vannak, az emberi kapcsolatok viszont összedőlni látszottak. Természetesen az okok sokkal mélyebbek mint ahogy egy megterhelődött viszonyban felületesen látni lehet.

Ugorjunk egy nagyot, Brunner halálos ágyához 1966-ban, amikor az idős Barth levelet kapott Brunner Emil állapotáról. Életük végén valami megváltozott, illetve már korábban elkezdődhetett. Nos, Barth levelet írt Brunnernek, de előtte Peter Vogelsanger zürichi lelkipásztornak mondta, hogy ha a betegsége nem akadályozná ott lenne Brunner mellett és fogná a kezét. Az egyik leglényegesebb mozzanat pedig, az a mondata:

"És mindenképpen mondja meg  neki, hogy az idő, amikor úgy éreztem, " Nemet!" kell mondanom, már rég elmúlt, és mindannyian csak azért élünk, mert a nagy és irgalmas Isten kegyelmesen "Igent" mond mindannyiunkra".

Brunner elmosolyodott amikor felolvasták neki Barth levelét (beszélni már nem tudott). Majd békességben nem sokkal később meghalt. Barth Károly két évvel később szintén eltávozott.

Nos, amit szeretnék kihozni ebből a mozzanatból az, hogy eljön egy olyan szakasz az életünkben, amikor nem számítanak azok a dolgok amiért egész életünkben harcoltunk, vagyis nem úgy számítanak mint korábban, átalakulnak. A nagy igazságok, az emberi dimenziók, az elutasítások és elutasítottságok immár elhomályosulnak. Marad az irgalmas Isten, és vele a "Nemek" "Igenné" változnak. A gondolatot még hosszan lehetne folytatni ...

2018. január 8., hétfő

Az igazán fontos ...

 Új év küszöbén számtalan életcél lebeghet az ember szemei előtt, ámde, nem biztos, hogy azok valóban értékállóak. Elgondolkodtam,és azt találtam magamban, hogy sokszor azért vannak lelki gondjaim mert nem jól állítottam be a mindennapokban az értékmérőmet.

Felsorolás szerűen, amik igazán fontosak:

1.) A transzcendens valóság, azaz, Isten világának, szeretetének, kegyelmének a befogadása, megélése, az ebben való megnyugvás. 

Mi emberek itt a földön olyanok vagyunk mint a nyüzsgő hangyaboly. Azt hisszük, hogy a látható mi kis világunkban a javak, vágyak, elképzelések, és ezért történő teperéseink az életünk fő céljai. Pedig ezek csak eszközök. A földi életünk hamar lepereg. Mi okból is vagyunk itt? Talán az a megközelítés áll hozzám közel, ha a földi életet egy iskolához hasonlítom. Ez az iskola felkészülés az örökkévalóságra. Oda rendeltetett az ember, annak érdekében történik minden ma, a földi életünkben. Isten szeretete határtalan, ennek a megtapasztalása pedig eszméletlenül fontos. Ez kell, hogy alapja legyen az életemnek, enélkül minden amit teszek, teszünk csak bolyongás, és céltévesztés.


2.) A család, a szeretteink érdeke mindenek előtt van. A családot nem szabad beáldozni sem a munka, sem a különböző tevékenységek, kedvtelések, de még az egyházi élet a gyülekezeti szolgálatok oltárán sem! Amiben  még tévedhetünk az az, hogy az anyagiakra tesszük a hangsúlyt a családban, pedig az valahol a sor végén kell, hogy legyen! Vagy az elvárásokra, mintha ez lenne a kapcsolatok, a rend mozgatórugója, pedig ez inkább megakasztja a dolgokat. A szeretet kapcsolat a legfontosabb, ahol feltétel nélküli elfogadás, befogadás a fő jellemző. A szülő szeretetének és annak kimutatása soha, de soha nem szabad, hogy feltételhez legyen kötve! Ez egy életen át tartó tanpálya, de elengedhetetlen a fejlődés! Csendben jegyzem meg, hogy ezen a téren óriási az én hiányosságom, de merem állítani, hogy ez nagyon, de nagyon nagy probléma az egész világban is. Sajnos ez a keresztényekre is igaz. Sőt, továbbvíve az analógiát, gondolatot, a keresztény egyház, gyülekezet is egy család. Ahol a feltétel nélküli elfogadás, befogadás és szeretet kell, hogy domináljon! A megfáradtak,  az életben, a bűnöktől megterheltek, a lelkileg szükségben lévő emberek  oázisának kéne lenni, ahol Krisztus lábainál, testvéri szeretetben, elfogadásban békét találnak. Isten őrizzen minket az érdek, az ideológia, a teológia, bibliai látások, a törvények, a hagyományok, az családi/egyházi/gyülekezeti rendelkezések keresztülpasszírozásától, mert ezekben önmagukban nincs béke, szeretet, megnyugvás. A szülők, lelkészek, gyülekezet vezetők tudatos döntése, harca kell, hogy legyen a szeretet oázisának a kialakítása, és nehogy a család vagy a gyülekezet a törvény zsinagógájává váljon!



 3.) A másik emberrel tegyek jót! Miért élek a világban? Hogy a saját érdekeimet, világlátásomat megvalósítsam, alig tudomást véve a környezetemről? Nem! Isten minden embert szeret. Krisztus minden embert hív és értékesnek tart. Tartsam én is értékesnek a környezetemben élőket, tegyek jót ott ahol tudok! Hallgassam meg az embereket, legtöbbször csak erre van leginkább szükségük. Az jó, ha Isten szeretete Krisztusban szóba hozható, de ne hengereljem le az embereket a teológiámmal! Nehogy azt gondoljam, hogy Istennek nincs gondja a bűnösökre, csak úgy, hogy az életük miatt ítéletet hirdet! Nem, Isten szereti az embert, csak ezt nem tudják, nem hiszik. Éljek, mozogjak, cselekedjek úgy, hogy ez a világ eredetileg Istené és az itt élő emberek is eredetileg Isten tulajdonai!


Bizonyára a sort lehetne folytatni, nekem ez a három pont jutott az eszembe. Mindenkinek kívánom, hogy ezekben fejlődjön ebben az évben is!