Vita és megbékélés

Most olvastam Alister E. McGrath könyvét Brunner Emilről aki nagy alakja volt a református dialektikus teológiának, vagy más besorolás szerint a neoortodox teológiának Barth Károly mellett. A könyv remekül összeszedi Brunner teológiájának a fejlődését kora kontextusába helyezve. Ami megragadott az mégis egyetlen mozzanat az életükben, az utolsó mozzanat a kettőjük kapcsolatában. Ebben ráismertem általánosságban véve a hívő ember életének a szakaszára is. 

A két világháború között művelt új teológia irány a dialektikus teológia ellen hatásként jött létre a modernista és liberális teológiával szemben. Amely igen mély gyanakvással szemlélte a keresztény tanokat és azt az állítást ami mindig is a kereszténység alapja volt, hogy Isten kijelentette magát az embernek a preegzisztens Jézus csodás testet öltésében.

A dialektikus teológia Nem csak a liberális vonallal került összeütközésbe, hanem a hagyományos protestáns ortodox, konzervatív megközelítéssel is, mivel Isten kijelentését nem azonosították a Biblia szó szerinti szövegével. E szerint a Biblia egy eszköz amely tartalmazza Isten igéjét az ember által írott sorok között, de nem maga a Biblia az Ige. Az Ige inkább belsőképpen a szubjektumban ragadható meg, amikor Isten kijelenti magát Isten és ember kapcsolatában.

Brunner Emil sokkal közelebb állt a pietista hagyományokhoz és az angol oxfordi mozgalomhoz mint a konzervatív ortodox vonalhoz éppen e miatt. Az Ige, amely belsőképpen válik Igazán Isten Igéjévé, e gondolat szerint. Messzire vezetne ennek a kielemzése és annak, hogy a teológiai uralkodó vonulatok hogyan és miért keletkeztek. Korábban a pietizmus is egyfajta ellenhatása volt a száraz dogmatista protestáns ortodoxiának. Amely ontotta magából a hitvallásokat az igaz hitűség jegyében, és végletesen, harcra kész módon védelmezte azokat, szinte egy szintre emelve az Igével. Csak éppen az emberről feledkezett el, akinek nem erre volt szüksége. A pietizmus erre adott útmutatást, peremre söpörve a dogmatikát és a hitvallásokat, inkább az ember és Isten mély, olykor már érzelgős kapcsolatára helyezve a hangsúlyt.

Barth Károly

Egymás között is voltak feszültségek, mármint Brunner és Barth között. Nagyon sokan Barthnak az 1934-es híres "Nein!" szavára emlékeznek. Amely Brunner természet teológiai gondolataira volt a válasz. Szóval ez a "nem" túlmutat a teológián a gondolatokon, az igazságon. Igazán a "Nein", a "Nem" az embert érintette. Egy kapcsolat amely közös úton indult a "Nem"-be torkollott. Természetesen a nézetek ütköztek elsősorban, de a nézetek, köszönik szépen jól vannak, az emberi kapcsolatok viszont összedőlni látszottak. Természetesen az okok sokkal mélyebbek mint ahogy egy megterhelődött viszonyban felületesen látni lehet.

Ugorjunk egy nagyot, Brunner halálos ágyához 1966-ban, amikor az idős Barth levelet kapott Brunner Emil állapotáról. Életük végén valami megváltozott, illetve már korábban elkezdődhetett. Nos, Barth levelet írt Brunnernek, de előtte Peter Vogelsanger zürichi lelkipásztornak mondta, hogy ha a betegsége nem akadályozná ott lenne Brunner mellett és fogná a kezét. Az egyik leglényegesebb mozzanat pedig, az a mondata:

"És mindenképpen mondja meg  neki, hogy az idő, amikor úgy éreztem, " Nemet!" kell mondanom, már rég elmúlt, és mindannyian csak azért élünk, mert a nagy és irgalmas Isten kegyelmesen "Igent" mond mindannyiunkra".

Brunner elmosolyodott amikor felolvasták neki Barth levelét (beszélni már nem tudott). Majd békességben nem sokkal később meghalt. Barth Károly két évvel később szintén eltávozott.

Nos, amit szeretnék kihozni ebből a mozzanatból az, hogy eljön egy olyan szakasz az életünkben, amikor nem számítanak azok a dolgok amiért egész életünkben harcoltunk, vagyis nem úgy számítanak mint korábban, átalakulnak. A nagy igazságok, az emberi dimenziók, az elutasítások és elutasítottságok immár elhomályosulnak. Marad az irgalmas Isten, és vele a "Nemek" "Igenné" változnak. A gondolatot még hosszan lehetne folytatni ...