2012. május 24., csütörtök

Az evangéliumi kereszténység és a fundamentalizmus különbsége

Mi is az evangéliumi kereszténység  vagy evangelikalizmus?

Fabiny Tibor


  1. Az evangéliumi kereszténység és a fundamentalizmus[1] különbsége

Fontos, hogy meg tudjuk különböztetni az evangéliumi kereszténységet a fundamentalizmustól, hiszen  a gyakorlatban sokan összekeverik a kettőt. Gerald T. McDermott hét szempontot sorol fel a különbségek megvilágítására:

1)               A Szentírás értelmezése. A fundamentalisták literálisan, azaz szó szerint értelmezik a Szentírást, az evangelikálok pedig  tudatosan igyekeznek az egyes iratok műfaji sajátosságaira és a történelmi háttérre figyelni. A fundamentalisták számára a Biblia jelentése nyilvánvaló a szavak egyszerű olvasásából („meg van írva“), az evangéliumi keresztények a jelentés többrétegűségéről beszélnek. A fundamentalisták szerint a Genezis első lapjain tudományosan is lefogadható leírást kapunk a Szentírás keletkezéséről („meg van írva, hogy hat nap alatt, azaz hatszor huszonnégy óral alatt teremtette Isten a világot“). Az evangéliumi keresztények viszont arra figyelnek, hogy a  teremtésről szóló elbeszélések műfajukat tekintve történetek, narratívák, amelyeknek a teológiai tartalmára kell figyelnünk és nem a szó szerint értelmét kell tudományos igazságként elfogadnunk.
2)               A kultúra kérdése. A fundamentalisták megkérdőjelezik ez emberi kultúra értékeit (innen az anti-intellektualista beállítottságuk), az evangéliumi keresztények az isteni kegyelem megnyilvánulását a kultúra különböző területein is megtapasztalják. Lehet, hogy Mozart emberileg bűnösebb volt mindnyájunknál, művei azonban mégis szolgálhatják Isten dicsőségét Lehet, hogy Ferencsik János homoszexuális volt, amit nem helyeslünk, de azt mindenképpen elismerjük, hogy minden idők egyik legnagyobb magyar karmestere volt, s ezért az általa megszólaltatott műveket is átéléssel tudjuk hallgatni. Mint minden emberi képződmény, a kultúra is a bűntől fertőzött, ám Isten mégis Isten dicsőségét hirdetheti.
3)               Társadalmi elkötelezettség. A fundamentalisták sokszor csak a liberális teológia egyik velejárójának vélték a szegénység, az elnyomás, a rasszizmus  elleni harcot, s ezért. Társadalmi elkötelezettségük sokszor kimerült az abortusz elleni harcban, s így inkább saját gettóikba vonultak vissza. Az evangéliumi keresztényekre a 19. században és a 20. században egyaránt a társadalmi, szociális kérdések iránti érzékenység volt a jellemző (küzdelem a rabszolgaság, a rasszizmus, a szexizmus – nemi megkülönböztetés, a szegénység ellen.) Odáig azonban nem mennek el mint a liberális keresztények, akik a szexuális orientáció szabadságát is hirdetik.
4)               A szeparatizmus és zártság. A fundamentalistákra az elkülönülés jellemző. Nemcsak a liberálisoktól, hanem azoktól a konzervatív keresztényektől való elkülönülést is kívánatosnak tartják, akik a liberálisokkal valamilyen kapcsolatot tartanak fenn. Vannak olyan fundamentalista csoportok, amelyek például azért nem támogatják Billy Graham szolgálatát, mert ő azt képviseli, hogy újonnan megtért hívők saját egyházaikba és gyülekezeteikbe menjenek vissza. Az evangéliumi keresztények azonban nyitottak a más felekezethez tartozó keresztényekkel való együttműködésre.
5)               A liberális keresztényekkel való dialógus. A fundamentalisták hajlamosak azt mondani, hogy azok a liberális keresztények például nem vallják Jézus feltámadását, az ember radikális bűnös természetét, a kiengesztelődés hatékonyságát, a Biblia tévedhetetlenségének eszméjét, legfeljebb csak névleges keresztények, s nem valójában azok. Az evangéliumi keresztények azonban nyitottak a liberálisokkal való párbeszédre, részint hogy meggyőzzék őket, de azért is, hogy tanuljanak tőlük. Egyik legszebb példája az evangelikál-liberális párbeszédnek a angol evangéliumi kereszténység legnagyobb alakjának John Stott-nak a liberális teológus  David L. Edwards-zal folytatott párbeszéde. Igaz, hogy a párbeszédet a liberális teológus kezdeményzte, s Stott munkáit kritikusan tanulmányozta annak érdekében, hogy a liberális keresztények is olvassák az evangéliumi keresztények műveit. Az Essentials (Lényegi dolgok) című kötet ilyen témákkal foglalkozik mint az evangélium ereje, a Szentírás tekintélye, Krisztus keresztje, Krisztus csodái, a Biblia és a moralitásint, a világnak szóló evangélium.  Mindegyik fejezetben Edwards kritikusan olvassa Stott könyveit, s kérdéseket tesz fel, s minden fejezet végén John Stott válaszol. Az  zárszót is John Stott írta. Számomra ez a könyv igen komoly szellemi élményt jelentett, magyarul is ki kellene adni.[2]
6)               A kereszténység természete. Noha a fundamentalisták nagy része a kegyelemből való megigazulást hirdeti, mégis előszeretettel hivatkoznak szabályokra és előírásokra. A legalizmus és a moralizmus („meg van írva“) jellemző rájuk. Az evangéliumi keresztények egy részét is kísérti ez a jelenség, ám ők a hangsúlyt mégis inkább Jézus Krisztus személyére és művére helyezik, hiszen ez a keresztény hit veleje. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az evangéliumi keresztények krisztocentrikusak, a fundamentalisták írás-centrikusak.
7)               A szakadárság. (angolul: fissiparousness). Volt idő, amikor az evangéliumi keresztényekre is jellemző volt, hogy elkülönültek és elszakadtak az u.n. „hitetlen“ egyháztól, ám ez a jelenség sokkal inkább a fundamentalizmusra jellemző.  A tanításra vonatkozó, sokszor apró kérdésekben könnyen hajlamosak a szakításra, egy exkluzív igazságtudat birtokában. A fundamentalisták külön közösségeket, sokszor felekezeteket hoznak létre, amelyek aztán tovább osztódnak (lásd például a hetednapos adventisták magyarországi csoportjait). Az elkülönült „igaz hívők“ a „hitetlen“ testvéreikkel általában minden kapcsolatot megszakítanak. Az evangéliumi keresztényekre azonban ma nem az osztódás, az elkülönülés jellemző, hiszen a megtértek saját felekezeteikbe és gyülekezeteikbe mennek vissza, ahol az evangélium szellemében só és kovász kívánnak lenni. Ezért ma az evangéliumi kereszténység alapvetően ökumenikus beállítottságú: az evangéliumi hívők a felekezeti hovatartozás nélkül megtalálják egymást és megfogják egymás kezét. Szép példája ennek a Magyar Evangéliumi Szövetség Aliansz szolgálata.



[1] Vö. Fabiny Tibor, „Mi is a fundamentalizmus?” In, Evangélikus élet, 2006/ 39. http://www.evelet.hu:8080/ujsagok/evelet/archivum/2006/39/073

[2] David L. Edwards- John Stott, Essentials. A liberal-evangelical dialogue. London,, Sydney, Hodder and Stoughton, 1988.



2012. május 20., vasárnap

A modern evangéliumi kereszténység (evangelikalizmus) kezdete



Mi is az evangéliumi kereszténység vagy az evangelikalizmus?

Fabiny Tíbor






  1. A modern evangéliumi kereszténység (evangelikalizmus) kezdete

A modern 20. századi evangelikalizmus nem egyszerűen a 18.-19. századi evangéliumi kereszténység továbbélése, vagy túlélése. A 19. század második felére a liberalizmus nyomta rá a bélyeget (Európában: Friedrich Schliermacher, Albert Ritschl, Adolf von Harnack, Amerikában a „social gospel“ jellemezte azt a liberális kereszténységet, amit H. Richard Niebuhr így jellemzetett: „Egy harag nélküli Isten a bűn nélküli embereket bevitte az ítélet nélküli országába egy kereszt nélküli Krisztus szolgálata által“.[1]
A modernizmus a kereszténység erjedéséhez vezetett. A modernizmusra a Charles Finney-vezette  liberális „új kálvinizmus“ nem tudott erőteljes választ adni. A válasz a „régi kálvinizmust“ képviselő „princetoni iskola“ a rendszeres teológus Charles Hodge (1797-1878)  utódaitól, különösen Benjamin Breckenridge Warfield (1851-1921) professzortól, aki a Bibliát Isten sugalmazott, s ezért tévedhetetlen igéjének tartotta Mivel a bliai szerzők azt írták le, amit Isten akart, így verbális ihletettségről is beszélhetünk, mondta Warfield. Warfield néhány tanítványa, ha Isten a Biblia szerzője, akkor az emberek csak Isten tollai voltak.
Az amerikai fundamentalizmus kialakulását Tony Lane a következőképpen jellemzi: „A XX.  század elején a teológiai liberalizmus mélyen behatolt az evangéliumi egyházakba és szervezetekbe. Az Egyesült Államokban koncentrált erőfeszítésekkel igyekeztek ezt a folyamatot megfordítani. 1910 és 1915 között minden amerikai teológiai hallgató és egyházi alkalmazott ingyen megkapta a The Fundamentals  (A fundamentumok) című tizenkét könyvecskéből álló sorozatot. E könyvecskék nem valamely felekezet  sajátos meggyőződését, hanem a protestáns keresztyénség  alapvető igazságait  vették védelmükbe, úgymint: Jézus Krisztus istensége, engesztelő áldozata,  feltámadása és második eljövetele, a Biblia ihletettsége és tekintélye. Mindez általános vitát eredményezett. Ez persze nem akadályozta meg a liberálisokat abban, hogy a főbb protestáns felekezetekben  az élre álljanak, de megteremtette a konzervatív evangélikálok szilárd szövetségét az evangéliumi álláspont védelmére. A szövetség egybefogta a legkülönbözőbb hitvallási hátterű evangéliumi keresztyéneket: lutheránusokat, reformátusokat, baptistákat stb. Az evangéliumi hit alapvető tanításai egyesítették őket. A jelszó a Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége lett – ez volt ugyanis az orthodoxia próbaköve, ez egyesítette a libetralizmusellenes mozgalmat…“[2]
A Szentírás tévedhetetlenségéről szóló tant például az u.n. „diszpenzacionalista értelmezést“ népszerűsítő Scofield-Biblia képviselte. A fundemantalista ideológiát általában az anti-intellektualizmus és a kultúraellenesség jellemezte.
Mind Angliában, mind az Egyesült Államokban a 20. század közepére megérett az idő arra, hogy a szeparatizmusba, a fundamentalizmusba, vagy a pietista gettóba menekült evangéliumi kereszténység  kibújjon a reá kényszerített kényszerzubbonyból.
Londonban 1943-ban alakult meg a London Bible College, majd egy évvel később Cambridge-ben a Tyndale House: mindkettőnek a célja az volt, hogy az evangéliumi alapú teológiát magas szinvonalon műveljék, kiszabadítva azt az addig akadémiailag marginális helyzetéből. A legjelentősebb angol evangéliumi vezető személyiség John Stott  (1921-) Magyarországon is jól ismert, könyveit a Harmat Kiadó adja ki.
Amerikában is hasonló folyamat zajlott  szintén a negyvenes években: 1942-ben létrejött a Natinal Association of Evangelicals (Evangelikálok nemzeti szövetsége), ugyanebben az évben megindult az evangéliumi alapokon szereződő lelkészképző egyetem, a Fuller Seminary. Az evangéliumi keresztények a negyenes években terhesnek találták a fundamentalizmus örökségét, erről tanúskodik Carl  Henry (1893-2003) The Uneasy Conscience of Modern Fundamentalism (A modern fundamentalizmus rossz lelkiismerete) című könyve. A fundamentalizmustól így látványosan elkülönülő evangéliumi kereszténység egyre erőteljesebb társadalmi erővé vált. Billy Graham (1918-) vált ennek az irányzatnak a világszerte ismert legnagyobb hatású képviselőjévé. Az 1976-ban amerikai elnökké választott Jimmy Carter is evangelikál beállítottságú volt. Az evangéliumi keresztények az egyértelműen liberális beállítottságú Christian Century-vel szemben 1956-ban elindították az evangéliumi beállítottságot tükröző Christianity Today című folyóiratot. 
Nemzetközi szinten az evangéliumi kereszénység nagy zászlóbontása az 1974-es lausanne-i kongresszus volt. Ez az alkalom minden idők legjelentősebb összejövetele volt, 150 országból 3000 résztvevő gyűlt össze „Hallja a föld az ő hangját jelszóval“. Jelentősége az evangelikálok számára olyan volt, mint a II. vatikáni zsinat a római katolicizmus számára.[3] Záródokumentuma a „Covenant“ (Szövetség) című irat volt, s aki azt aláírta, ünnepélyesen fogadalmat tett arról, hogy imádkozik és munkálkodik az evangelizációért. Bár Billy Graham elnökölt a kongresszuson, a Szövetség megfogalmazója John Stott volt.   A dokumentum szakított az evangelikalizmusra korábban oly gyakra jellemző triumfalista szemlélettel, s ehelyett a bűnbánat hangján szólalt meg. Új vonás az is, hogy 20. század elejének beszűkült individualista szemléletével szemben a bűnbánat kiterjedt a társadalmi felelősségre is, folytatva ezzel a 19. századi evangelikáloknak az igazságosabb társadalom érdekében kifejtett erőfeszítéseit, ugyanakkor a teológiai tartalom megőrzésére törekedtek, látván, hogy az Egyházak Világtanácsa (különösen annak 1968-as és 1973-as túlságosan emberi programjai)  és a nagy egyházi világszervezetek identitásukat és az egyházi propriumot feladva sokszor feladva elpolitizálódtak[4].


  1. Az evangéliumi kereszténység (evangelikalizmus) definiciója

Bár Karl Barth-ot általában neoorthodoxnak mintsen evangéliumi kereszténynek nevezik, nem haszontalan, ha először az ő definiciójára figyelünk: „Az evangéliumi keresztényeket Jézus Krisztus evangéliuma határozza meg, amit a Szentíráshoz való közvetlen visszatérés nek köszönhetően ugyanolyan frissen hallanak meg mint a 16.századi reformáció képviselői“[5]
            Az angol evangéliumi kereszténység legtermékenyebb szerzője Alister McGrath  az evangelikalizmus hat megkülönböztető jegyéről beszél. Ezek a következők[6]:
1)      Jézus Krisztus méltósága, aki egyszerre a megtestesült Isten és Úr, s a bűnös emberiség megváltója. Az evangéliumi kereszténység teológiája radikálisan Krisztus-központú. Ez három fontos dolgot is jelent: elsőzör is azt, hogy Istent csak Jézus Krisztuson keresztül ismerhetjük meg (Krisztus személye). Másodszor: megváltásunkat  Jézus Krisztus életének, halálának és feltámadásának köszönhetjük (Krisztus műve). Harmadszor: a kereszt elengedhetetlen feltétele a bűnből való megváltásunknak.
2)      A Szentlélek uralma, akinek a személye elengedhetetlen Krisztus jelenlétének és művének jelenvalóvá tételéhez. Ez azért fontos szempont, mert egészen a közelmúltig az evangéliumi keresztények hajlamosak voltak a Szentlélek munkáját elfelejteni annak ellenére, hogy a Szentléleknek mind Kálvin mind Jonathan Edwards munkásságában kitüntettett szerepe volt.
3)      A Szentírás elvitathatatlan tekintélye. Istennek tetszett, hogy a Szentíráson keresztül jelentse ki önmagát, ezért a Szentírást igen nagy tisztelet övezi. De ez nem „bibliolatrizmus“, hiszen a kereszténység alapvetően nem a könyv, hanem a személy vallása. A reformátorok tanítását követve a bibliaértelmezés nem individuálisan, hanem közösségben történik. Sajnálatos, hogy a Jonathan Edwards utáni teológusok nagy része (Charles Hodge, B.B. Warfield, Carl Henry) elfeledkeztek a Szentírás narratív jellegéről, s azt csak elvek, propoziciók gyűjteményének látták. A mai evangéliumi keresztények egyértelműen hangsúlyozzák a Biblia narratív, elbeszélő jellegét.
4)      A személyes megtérés szükségessége. A puritánok, a pietisták, Edwards, Whitfield, Wesley egyaránt hangsúlyozták a személyes megtérés fontosságát. Ez semmiképpen sem érzelmi beállítottságot jelent, s az sem lehet döntő szempont, hogy valaki órára és percre meg tudja-e adni megtérésének időponját, hiszen vannak olyan hívők, akik nem emlékeznek olyan időszakra, amikor nem bíztak volna Krisztusban. A megtérésnek azonban folyamatos is kell lennie („minden nap megtérek“ – mondta Luther), a rendszeres bűnbánat, bűnvallás elengedhetetlen az evangéliumi keresztények életéből. A megtért evangéliumi keresztények nem saját tisztaságukból, hanem Krisztus tisztaságából élnek.
5)      Az evangelizáció mind az egyén mind a közösség számára prioritást kell, hogy élvezzen. McGrath úgy fogalmazott, hogy az evangéliumi keresztények nagylelkűek, generózusok, hiszen a kapott örömüzenetet nem megtartani akarják, hanem azt azonnal tovább kívánják adni, hiszen az örömhír, amit kaptak, nem az övék, hanem Jézus Krisztusé.
6)      A keresztény közösség elengedhetetlen mint a lelki táplálkozás, testvériség és növekedés helye. Volt idő, amikor az evangéliumi keresztényekre az individulaizmus volt jellemző. Ám a reformáció idején ez nem így volt, s  ma már az evangéliumi keresztények is felismerik, hogy a Szentirást a közösségben kell olvasni, s a közösségben való olvasás azt is jelenti, arra is hallgatunk, hogy mint mondott a hívők közösségének kórusa az elmúlt kétezer évben. Különbséget kell tennünk tradicionalizmus és a tradició között. Az egyik legnagyobb amerikai egyháztöténész, a lutheránusból orthodoxszá lett Jaroslav Pelikan mondta, hogy a tradicionalizmus az élők holt hite, a tradició pedig a halottak élő hite.

Természetesen az egyes evangelikál irányzatokban különbözhetnek a hangsúlyok, e hat szempont azért mindegyikben meghatározó. Különösen is igaz ez az amerikai evangélimu keresztényekre. Közöttük vannak „régi evangelikálok“, akik a megtérésélményre és a tömegevangelizációra helyezik a hangsúlyt; „neo-evangelikálok“, akik az evangelium szociális tanítására és az apologetikára hívják fel a figyelmet; „Béke és igazságosság“ evangelikálok (Ron Sider, Jim Wallis), akik szembehelyezkednek a „vallásos jobboldallal“ és az Egyesült Államok iraki politikájával; „karizmatikus evangelikálok“, akik a nyelveken szólást gyakorolják; az „ökumenikus evangelikálok“, akik a más felekezetekkel való közös szolgálat lehetőségeit keresik.
Az egykor evangelikál könyvkiadók mára a legjelentősebb keresztény kiadókká váltak (InterVarsity, Baker, Eerdmans).
Számos evangéliumi keresztény történész  e legjelentősebb amerikai egyetemen kapott katedrát, például George Marsden és Mark Noll a Notre Dame Katolikus Egytemen.
Az evangéliumi keresztényekre is jellemző az Augustinusnak, Luthernek, Richard Baxternek, Charles Wesley-nek is tulajdonított mondás: „a lényeges dolgokban egység, a nem lényegesekben szabadság és mindenek felett szeretet!“




[1] „A God without wrath brought men without sin into a kingdom without judgement through the ministry of a Christ without a Cross.“, In, H. Richard Niebuhr, The Kingdom og God in America,  193.old
[2] Lane, i.m., 207-208.old.
[3] Lane, 273.old.
[4] http://www.feb.org/lausanne_covenant.htm A főbb pontok: Bevezetés;  1. Isten célja, 2. A Biblia tekintélye és ereje; 3. Krisztus páratlansága és univerzalitása; 4. Az evangelizálás természete; 5. A keresztények társadalmi felelőssége; 6. Az egyház és az evangelizáció, 7. Együttműködés az evangelizációban ; 8. Egyházak mint evangelizációs partnerek; 9. Az evangelizáló feladat sürgőssége;  10. Evangelizáció és kultúra; 11. Oktatás és vezetés ; 12. Lelki konfliktus; 13. Szabadság és üldözés;  14. A Szentlélek ereje; 15. Krisztus visszajövetele. Konkluzió.  
[5] Idézi Gerald T.McDermott, Can Evangelical Learn from World Religions? Jesus, Revelation and Religious Traditions, Downers Grove Illinois, InterVarsity Press, 200.
[6] McGrath nézeteit Gerald T. McDermott összefoglalása alapján idézem, Can Evangelical Learn from World Religions? 28-34.old.


folytatása következik... 

2012. május 14., hétfő

Mi is az evangéliumi kereszténység ? (1-2)

Egy kissé rendhagyó szeretnék lenni, ugyanis néhány postban a szerző és a forrás megjelölésével szeretném most egy kissé részletesebben bemutatni az evangéliumi kereszténységet. Tehát nem az én írásaim következnének (de lehet, hogy időnként ezt megszakítom a saját írásaimmal is, ha a körülményeim és az időm engedi), hanem csupán megosztom azt amit egyben is el lehet olvasni. Vannak dolgok melyeket egyszer már  frappánsan valaki leírta, rendezte, előadta. Ezt én most nem szeretném túlszárnyalni és őszintén megmondva az időm sem igen engedi jelenleg.

Miért tartom mégis fontosnak, hogy a blogomban is bejegyzésként megjelenjen, más szerző írása ebben a témában? - Mert noha sokszor használjuk az evangéliumiság jelzőjét, de tapasztalatom szerint mégis kevés ismerettel rendelkezünk róla. Lehet, hogy egy 10-20 oldalas tanulmányt nem nagyon olvasunk el, de ha mindig egy viszonylag rövidebb szakasszal kell megbirkóznunk, akkor ezt könnyebben tesszük.

Tehát, következzen a tanulmány melyet Fabiny Tibor Evangélikus egyháztörténész szerkesztett és mondott el.




Mi is az evangéliumi kereszténység  vagy evangelikalizmus[1] ?

Fabiny Tibor

  1. Szemantikai zavar

Mi is jelent evangéliumi kereszténynek lenni? Ha angolul fogalmaznék, ezt írnám: „What does it mean to be an evangelical Christian ?” A magyar nyelv akadozva fogadja az angolszász „evangelical” fordítását „evangelikál”-ként. A szó nem hangzik magyarul szépen, könnyen összekeverhető az evangélikusokkal, s leginkább a hazai „evangelical” lelkészek, lelki vezetők szeretnék, ha anyanyelvünkön inkább „evangéliumi kereszténynek” neveznénk őket mintsem „evangelikál”-nak. Rendben van, de azért meg kell jegyeznünk, hogy az „evangéliumi” szó is eléggé foglalt, gondoljunk csak például Pilinszky János „evangéliumi esztétikájára”, ami nem egészen azonos „evangéliumi keresztények” prioritásaival. Mondhatjuk azt is, hogy az evangéliumi kereszténység vagy az evangelikalizmus jellegzetesen protestáns jelenség, amely első sorban az angolszász (brit és amerikai) protestáns kereszténységben keletkezett a 19. század folyamán, válaszul a felvilágosodás korszellemének engedő liberális keresztény felfogásra, amely sok szempontból feladta a keresztény tanítás és hitélet kétezer éves örökségét. Itt is azonnal finomítanunk és korrigálnunk kell a definiciónkat, hiszen le kell választanunk  az evangéliumi kereszténységet a fundamentalizmusról ami az első markáns tiltakozás volt a modernizmussal szemben, s ugyanakkor az is igaz, hogy világ „újraevangelizálásának” programjáról olvashatunk a pápai és egyéb római katolikus megnyilatkozásokban is.
            Bizony nem vagyunk könnyű helyzetben, amikor a fejünkben és szívükben rendet szeretnénk teremteni olyan fogalmak között mint puritanizmus, pietizmus, hitvalló kereszténység, fundamentalizmus és evangelikalizmus, evangéliumi kereszténység. Bár az itt felsorolt egyes fogalmak szemantikai tartalma igencsak különböző a közös nevező            a „konzervatív” irányultság.  Magának a „konzervatív” szónak mint ideológiának és politikai irányultságnak hosszú évtizedeken keresztül igencsak negatív csengése volt. A felvilágosodás, a progresszív gondolkodás és nyelvhasználat egyeduralma azonban az elmúlt időszakban igencsak megrendülni látszik. A mai Magyarországon sokan büszkén vallják magukat konzervatív gondolkodású embereknek, s számukra a konzervatívizmus  ellenfele a „liberalizmus” egyértelműen negatív előjelű kifejezés, már-már szitokszó lett. Ma már senikit sem botránkoztat meg, amikor egy 2006-ban beiktatott evangélikus püspök a „Conservando et Renovando” programját tűzi ki zászlajára.
            Elöször azonban lássuk az „evangéliumi kereszténység” történelmi gyökereit.


2. Az evangéliumi kereszténység történelmi gyökerei

Bár Jézus a főpapi imájában azért könyörgött, hogy  az őt követői „egyek legyenek”, az Atya a Fiú és a Szentlélek tökéletes egysége az őt követi között az emberi történelem folyamán sohasem valósult meg. Már az Újszövetség is tudósít a páli és a péteri feszültségekről és ellentétekről. A történelemben, amikor a trón és az oltár szövetsége külsőleg erősítette, belülről viszont erőtlenítette, sőt rombolta Isten népét, a Krisztustestet, Isten mindig is támasztott a Szentíráshoz, a hit egyszerűségéhez hűséges embereket. Ilyenek voltak például a középkorban waldensek,  a lollardok, a husziták. Szép irodalmi példája ennek a „Paraszt Péter” című lollard költemény.  Igazi és egyértelműen emberfeletti áttörést a 16. századi reformáció jelentett, amely sajnos igen gyorsan polarizálódott, s meg is merevedett. Az angolszász tudományos szakirodalomban a reformáció teológiáját a katolicizmussal szemben sokszor nevezik „evangelical theology”-nak. A merev tanrendszereket építő lutheránus vagy kálvinista orthodoxiával szemben evangélikus területen az életkereszténységet hirdető pietizmus lépett fel, amelyet Johannes Wallmann így definiál:

„A pietizmus mind a lutheránus, mind a református egyházban megjelent, a vallási élet individualizálására és bensőségességére  törekedve, a személyes kegyesség és a közösségi élet új formáit alakiította ki, átfogó reformokhoz vezetett a teológia és az egyház területén, és mély nyomokat hagyott az általa érintett országok társadalmán és kulturáján.”[2]

            A pietizmus előfutárának Johann Arndt-ot (1555-1621), a nagy hatású Vier Bücher vom Wahres  Christentum (Négy könyv az igaz keresztyénységről) szerzőjét tekintik. Arndt könyvének egyes részleteit először Petrőczi Kata Szidónia fordítja le versben, majd a teljes mű Magyarországon a 18. század közepén Szeniczei Bárány György és Sartoris Szabó János fordításában lát napvilágot a 18. század derekán.
            Az angolszász területen főleg a kálvini alapú hitépítő puritanizmus képviseli az „életkereszténységet” .William Perkins (1558-1602)[3], William Ames alias Amesis (1576-1633)[4], Lewis Bayly (1565-1631) előbb első Jakab udvari püspöke, majd Bangor püspöke a híres Praxis Pietatis (1611) szerzője, amelyet magyarra Medgyesi Pál (1604-1663) református lelkész fordított le 1636-ban.[5] S említést kell még tennünk a  szépirodalmi szintre emelkedett kegyességi irodalom klasszikusáról John Bunyan (1628-1688) A zarándok vándorútja (1678) című allegorikus regényéről amelyben a szerző ugyanazt az evangéliumi megtérést hirdető lelki irodalmat képviseli, amit a középkorban a már említett, William Langlandnek tulajdonított Paraszt Péter (Piers Plowman)[6], vagy az Akárki (Everyman) című moralitásjáték, illetőleg ugyanazt, amit a 17. században a husziták kési leszármazottja, a cseh-morva testvérek legismertebb alakja Johann Amos Comenius 1592-1670) A világ útvesztője és szív paradicsoma (1631)[7] című munkája képviselt.
A német pietizmus legjelentősebb képviselői Philip Jakob Spener (1635-1705), a Pia Desideria (1675) szerzője, amely hat pontban egyszerre volt a korabeli lutheránus egyházról lesújtó diagnózis és a kibontakozás lehetőségét vázoló terápia.( 1. Isten igéjének gazdagabban kell megszólalnia; 2.Az egyetemes papság elvének jobban kell érvényesülni; 3.Tudatosítani kell, hogy a keresztyén élet nem ismeret, hanem praxis; 4.A teológiai vitákat korlátozni kell; 5. A teológiai oktatás megreformálása: misztikus irodalom olvasása: a professzorok ne csak értelemmel magyarázzák a Bibliát, hanem úgy is, hogy az a kegyességben való növekedést szolgálja; 6. Az igehirdetést meg kell szabadítani a barokk dagályosságtól: viisza a puritán egyszerűséghez!)
 Az irat jelentőségét Luther 95 tételéhez szokták hasonlítani. Mint minden megújulást sürgető reform-irat Spener Pia desideria-ja is abból a reformáció-kori felismerésre épül, hogy ecclesia semper reformandi debet (az egyháznak mindig reformációra van szüksége). Spener iratát olvasva tudatosult bennem, hogy mennyire hasonló javaslatokat fogalmazott meg 2002-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház benső megújulása  érdekében az Egyházunk mai fogsága című irat[8].
 A hallei pietizmus atyja viszont a tudós és árvaházalapító August Hermann Francke (1663-1727) volt. Mind Spener mind Francke az evangeliumi kereszténységre jellemző „Collegium pietatis“-okat szerveztek egyetemeiken, s a pietizmussal vette kezdetét a „bibliaórai kereszténység“, a reformáció idejére ugyanis még a „káté- kereszténység“ volt jellemző. Említést kell még tennünk Nikolaus Ludwig von Zinzendorf grófról (1700-1760) és a herrnhuti mozgalomról. Mind a hallei mind a herrnhuti pietizmus  kisugárzó ereje Amerikáig ért. Georgia államban Francke tervei alapján építettek árvaházakat Zinzendorf és követői, a moraviai testvérek a pennsylvaniai Bethelemben és az észak-karolinai Salemben telepedtek le.
Az angolszász  „ébredés“ helyszíne és korszaka a 18.századi Anglia és Amerika. John Wesley (1703-1791) és az énekköltő testvére Charles Wesley (1707-1788) a híres vándorprédikárorral George Whitefield  (1714-1770)[9]  együtt Oxfordban a  Szent klub-hoz tartoztak. Ismert, hogy John Wesley 1738 május 24-én tért meg, amikor Luthernak a Római levélhez írt előszavának felolvasását hallotta: „Háromnegyed kilenc táján, midőn a felolvasás ott tartott, hogy Isten milyen változást idéz elő a szívben a Krisztusban való hit által, szívemet furcsa melegség töltötte el. Azt éreztem, bízom Krisztusban, egyedül Krisztusban, üdvösségemért. Megkaptam a bizonyosságot, hogy elvette bűneimet, még az én bűneimet is, és megszabadított a bűn és a halál törvényétől.”[10] Whitfield tanításában - szemben a Wesley- fívérekkel – megmaradt a kálvini alapokon, magáról mégis ezt mondta:  „Én lélekben katolikus vagyok, de ha látok valakit, aki őszintén szereti az Úr Jézust, akkor nem nagyon érdekel, hogy ki melyik felekezethez tartozik.”
Az evangéliumi keresztényekre a kezdetektől fogva, a felekezeti, konfesszionális határokon átívelő ökumenizmus volt jellemző. Whitfield amerikai szabadtéri igehirdetéseinek hatására veszi kezdetét az újkori történelem legnagyobb eseménye, az amerikai „nagy ébredés”[11]. A sokoldalú polihisztor Jonathan Edwards (1703-1758) volt  az amerikai „nagy ébredés”-nek volt az másik vezéralakja. A „Bűnösök a haragvó Isten kezében“ című igehirdetésének hatására a hallgatóság nagy része zokogva ismerte fel bűnösségét. A néhány év alatt az amerikai keleti parton végigsöprő lelki megújulási mozgalom annyira jelentős volt, hogy az egymástól etnikailag is idegen gyarmatokból egységes nemzetet kovácsolt, s amelyek  így 1776-ban kivívták Európától való függetlenségüket. Az ébredés azonban pár éve után aláhanyatlott. Ez indította Edwardsot arra, hogy az ébredési mozgalom pozitív és negatív tapasztalatait egy könyvben összegezze. Ennek címe: Értekezés a vallási indulatokról[12]. Edwards ebben a könyvében különbséget tesz tizenkét olyan jel között, amely nem bizonyítja egyértelműen, de nem is cáfolja, hogy valódi, üdvösséges indulatról van szó és  tizenkét olyan jel között, amely egyértelműen bizonyítja azt. A 21.század elején élő, Istent őszintén kereső emberek számára Edwardsnak ez a könyve (amit egyébként William James a vallási pszichológia egyik klasszikus előfutárárnak tartott) igen nagy segítséget nyújt eligazodni a tarka  vallási mozgalmak sokszor hangos piacán[13].
Jonathan Edwards A megváltás története című művében fejtett ki azt a nézetét, hogy az emberi történelmet az ébredések története viszi. Hitt abban, hogy ezért többeknek összefogva imádkozni kell. A Humble Attempt című munkájában fogalmazta meg, hogy a hívőknek a kontinenseket átfogó „imakoncertben“ kell könyörögnie az ébredésért, Krisztus eljöveteléért. Az idei Ökumenikus imahét füzetében is olvashattuk, hogy az ökumenikus imahét egyik előzménye az 1740-es évekből Amerikából indult kezdeményezés, amelynek Skóciában volt visszhangja.[14]
Edwards-hoz hasonlóan gondolkodott a „második ébredési hullám“ képviselője, az 1821-ben megtért  Charles Grandison Finney (1792-1875) is, aki 1835-ben a Lectures on Revival in Religion címen adott ki egy könyvet. Őt tekintik a modern ébredési mozgalom atyjának. Finney úgy vélte, hogy „az ébredés nem csoda,  vagy valamilyen csodán alapuló esemény. Az egyenesen, tudományosan következik a megfelelő eszközök alkalmazásából.“[15]




[1] Előadás a Magyar Evangéliumi Szövetség Aliansz konferenciáján, Piliscsabán, 2008. február 18-án.
[2] Johannes Wallmann, A pietizmus, Budapest, Kálvin Kiadó, 2000. 13.old.
[3] William Perkins, A Commentary on Galatians, Ed. Gerald T.Sheppard, New York, The Pilgrim Press, 1989.r
[4] William Ames, The Marrow of Theology ,Ed. John D. Eusden,  Grand Rapids, Michigan, Baker Books, 1997
[5] Medgyesi Pál, Praxis pietatis, azaz kegyességgyakorlás, Kolozsvár, Koinonia Kiadó, 2003.
[6] William langland, Piers Plowman, Ed.Elisabeth Robertson, Stephen H.A.Shepherd, A Norton Critical Edition, New York, London, W.W.Norton Company, 2006. Magyarul, „Könyv a Paraszt Péterről. Részletek”, Klasszikus angol költők,  a középkortól a XX. Századig, Első kötet, Budapest, Európa kiadó, 1986, 106-122.old.
[7] Johann Amos Comenius, A világ útvesztője és a szív paradicsoma II. kiadás, Budapest, Bibliaiskolák közössége, 1990.
[8] Ld. Lelkipásztor 77.évfolyam, 2002. március, 103-105.old; Angolul: “The Captivity of our Church Today” , Lutheran Quarterly, Vol.XVIII/Number 3, Autumn 2004, pp.325-32.

[9] Cf, John Whitfield Journals, A new edition containing fuller material than hitherto published, Edinburgh, The Banner of the Truth Trust, 1998; Select Sermons of George Whitfield. With an account of his life by J.C.Ryle, Edinburgh, The Banner of the Truth Trust, 1985.
[10] Idézi, Tony Lane, A keresztyén gondolkodás rövid története, Budapest, Harmat-Kálvin, 2001. 179.old.
[11] Joseph Tracy, The Great Awakening. A History of the Revival of Religion in the time of Edwards and Whitfield,  First published, 1984. Edinburgh, The Banner of the Truth Trust, 1997.
[12] Jonathan Edwards, Értekezés a vallási indulatokról, Budapest, Gondolat kiadó, 2007. Ford. Pásztor Péter
[13] Edwards művét a mai amerikai vallási életre Gerald  R. McDermott alkalmazta: Seeing God. Twelve Reliable Signs of True Spirituality.Dowbers Grove, InterVarsity Press, 1995.
[14] Arthur Fawcett, The Cambuslang Revival. The Scottish Evangelical Revival of the eighteenth century, London, The Banner of Truth Trust, 1971.
[15] „revival is not a miracle, or dependent on a miracle in any sense. It is a purely philosophical [i.e.scientific] result of the right use of the constituent menas.”, Idézi, Sydney E. Ahlstrom,  A Religious Hstory of the American People, New Haven and London, Yale University Press, 1972, 460.old.



forrás: http://www.evangelikus.hu/teologia/fabiny-tibor-mi-is-az-evangeliumi-keresztenyseg-vagy-evangelikalizmus

folytatása következik...