2020. február 18., kedd

A múlt árnya

Előző posztomat így fejeztem be: 


Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van …


ezt kiegészíteném: engedd elmenni a …. múltat is!


Amikor a múlt akadály, nem megy el, hanem mindig mint egy szellem, visszatér, kísért.

Az emberi elme egyik legalattomosabb kreálmánya, amivel foglyul ejti önnön magát, önvád és mások vádolásába csúszva, az a múlton való tépelődés. Amin nem lehet változtatni, abban időzik az elme. Ez pokoli és hibás látás.


Amikor valaki nem tudja elengedni a múltat, Isten jelenlétében, akkor a tudat a poklok poklát szenvedi. 


A múlt látásának az értelme, az okulás és a hiba kijavítása.  Amely teológia meghatározással élve akár bűn is lehet. Amelyben mindenki benne van. Mindannyian viselünk terheket ily módon.

A legnehezebb és szerintem a legnagyobb súlyát a bűnnek nem az erkölcs adja, legalábbis nem úgy ahogy megszoktuk, hanem amit okoz. Az okozat, amely másokat szenvedtet, ez az igazi probléma. Sőtt, átérezni egyszer, hogy más mit érzett, mit szenvedett akkor amikor én ….


Azt hiszem, ezt senki nem fogja megspórolni itt, vagy odaát….. Ezt nem lehet megúszni!

Van ok és okozat, de isten ments, hogy ezt a törvényt a magunk önigazolására és énünk erősségére használjuk fel, magunk, avagy mások ellenébe, kárára!


Azonban, ebbe beleragadni démoni, saját magam leszek önmagamnak a démona, aki gyötörtetem, a magam által táplált lángokban. Itt, vagy odaát …


Amikor valaki a mások múltja miatt, a maga múltján gondolkodik, illetve ezek összefonódásán kesereg, akkor beleragad a totális keserűségbe. Önnön mocsarába.


Egész nemzetek identitását képes meghatározni a saját múltjának a tudata, büszkesége, vagy keserűsége. Mindez azonban, nem a lényeglátás, pusztán egyfajta énkép féle, mely nem valóságos, hanem gyártott, mesterséges, avagy sorsszerű.


Mégegyszer: más lelkek múltja, a lélek önmaga múltja, összefonódva, mint rossz végzet szerű sors, legalábbis a tudatban. Ez a hamis én, amitől le kell válni!


Azt hiszi, ez az én (amely a hamis én), hogy mások rontották el az életét, pedig nem, hanem a saját börtönébe zárta önmagát, olyan festményekkel körülvéve az elméjét, amely kívánatos voltába szerinte nem kerülhet, más miatt, a másik okán. Pedig ez, nem több a képzelődésnél, illúziónál, az elme gyötrő játékánál. Az én szilárd és magas fala ez, amely minden fölé oda tornyosul.


A másik irányába:

Amikor valaki igazán lelki fájdalmat akar okozni valakinek, akkor elég a múltjához nyúlni, és kész is a méreg.  Felmelegíteni a múltat, hogy ne feledje …. 


Ember megkínozhatja a másikat, úgy, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá, csak a múltjához. Az ember sátánná lehet, mert ez azt jelenti : vádló, kárhoztató.

Ahogy a régi mondás lelki értelemben is igaz: homo homini lupus est - ember embernek farkasa.


Isten más, azaz szent, tiszta. Mentes minden alatomosságtól, sértettségtől. Ő nem vádol. Ami annyit tesz, hogy nem gyarló rosszakaró. Nem szenvedtető, hanem felszabadító.

Szembesít, de nem azért, hogy szenvedést okozzon, hanem, hogy javítani tudjunk. Jóvá tegyünk, ha lehetséges. Van, amin már nem tudunk változtatni, ilyen vagy olyan okok miatt, de látjuk, átlátjuk, átérezzük, megbántuk, megvallottuk Isten jelenlétében. Mert  Őbenne vagyunk. Most már elengedhetjük! Isten is elengedte. Magunkét és másokét is.


Az ember nem az ami elmúlt, aki volt. A természet újra és újra igazolja, hogy semmi nem statikus, hanem dinamikus, fejlődő, előrébb jutó. Ha leég az erdő, mindig megjelennek az új hajtások. Isten nem a múltja szerint viszonyul az emberhez. Ez a kegyelem, de nem úgy mint a feudális uraknál, akik lelketlenül kegyet gyakoroltak a pórnép fölött, hanem ez a szeretet kegyelme, amely az emberért van, mert a leégett erdőn túl lát, látja az új hajtást, itt, vagy odaát.


Az embernek nem a múlton kell töprengeni, sőtt, hagyni kell tova futni! Mert ami a jelenben megvan a múlt terhéből, az a csalóka azonosulás vele. Ez nem jó semmire, csak arra, hogy foglyul ejtsen. 

Felszabadító  a lehetőség, hogy el lehet engedni, bármit. Először a saját maga felé, tudatban, majd mások múltját is. Új távlatok, más szemlélet nyílik, amely szemlél, érzékel, van, és nem hal bele a saját képi vágyaiba, kesergéseibe és elvárásaiba, festett világába.


A múlt már elment, nincsen, megvolt a helye, ... A nagy egyetemes emberiséget és a mindenséget, anyagit és szellemit átölelő  valóságban, Istennél megvan a helye, csak ott van meg tisztán. Az ember gondolat világa azonban más ...


Ésaiás 43:18: "Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok!"


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérem a kedves kommentelőket, hogy ne írjatok névtelenül, ha az elején nincs nicknév(névtelenre gördítve), akkor a végére írjátok alá!