A földi lét játék

A földi lét játék, szerep, amely nem véresen komoly még ha annak is látszik, sokkal inkább tapasztalás és tanulás, játszva tanulás. Mint megannyi lehulló őszi levél. Ezért minden áldás, még ha nem is annak látszik. Nem szükséges belebetegedni, ha mégis, akkor ez is a folyamat része. Minden a Forrás, abból ered, de Mi a forrás ... ? Menj tovább az úton!

Versengő istenek

 Versengő istenek,

Vallások, ideológiák, egók harca. Ezt az ember teremti és szenvedi és okoz szenvedést. Egész népek állnak be eme teremtési színjátékba, majd okoznak szenvedést másoknak és maguknak. Olyan a világ amilyennek látni akarom. Magamat, az önérzetemet is teremtem, ez is káprázat. Istent is megteremti az ember, ideológiát, vallást gyárt belőle. Majd a saját uralomvágyához elhasználja a teremtett istent, mint tekintélyt. Nagy színész az ember, azonosul a szerepével és azt gondolja, hogy küzdeni kell ezért. Pedig nem! 

Menjünk magasabbra, ne vesszünk el a tudatunk csalóka erdejében!

Kitörés Platón barlangjából

Az ókori filozófusnak Platónnak van egy érdekes allegóriája az emberiséget illetően, amely arra hivatott, hogy magyarázatot adjon, miként élünk, illetve érzékelünk, és miért úgy ahogy, és mi van a mi tapasztalatainkon túl. A híres barlangtörténet, amelyben az érzékelteti, hogy minden földi dolog az örök lényegek, az ideák világának képei.  

(Kép: wikimedia.org)

Adva van egy barlang, melynek az alján csücsülnek az emberek, vaslánccal megkötve. Mindig is ebben az állapotban voltak. Amit látnak, az azoknak a tárgyaknak az árnyképei, melyek fölöttük a barlang bejáratánál vannak, az égő tűz némi világosságot adva kivetíti azokat. 

Ők a valóságot nem látják, illetve nem láthatják, hogy mi van a barlangon kívül. A barlang mélyén ülve a félhomályban az árnyképek nézésébe, korlátozott ismeretben élnek, mert meg vannak láncolva, igazán nem ismerik egymást. Nem fordíthatják el a fejüket egymás felé. Nem is akarják, magukkal foglalkoznak, de csak az árnykép szintjén, nem is ismerik igazán az önvalójukat sem, és nem figyelnek a másikra. Nekik ez a természetes, ez a valóság, ez a világuk. Az árnyképek nézése adta a megbecsülést, e szerint értékelték, tüntették ki egymást, pontosabban, egymás árnyait, illúzióit, nem a valóság alapján. Ez a révület világa.

Tegyük fel, hogy valaki mégis kiszabadul, kivezetik a láncból, elindul felfelé és ott egy más világ tárul elé. Kijutva a barlangból, megmászva a hegyet megpillantja a Napot. Rájön, hogy van egy igazi fényesség, igazi világ, amely nem tükörkép.  Amelyben a maguk természetében vannak a dolgok, nem illúziók.

Kötelességének érzi visszatérni a barlangba, hogy beszámoljon a megkötözött embertársainak, de azok nem fogadják szívesen, bolondnak tartják, életére törnek, bántják, mert hát, ami a szemük előtt van, nekik az a valóság, akár meg is ölhetik azért, mert ki akarja őket szabadítani.

Volt olyan rab, aki szintén kiszabadult a láncokból, elindult felfelé, de a barlang bejáratánál a félhomályhoz szokott szemét elfakította napfény, de nem ment tovább, nem szoktatta a szemét a fényhez, kellemetlennek találta a fényt, ezért visszament és inkább választotta a jól megszokott homályos világot.

Nem ragadnék le a filozófia értelmén, hogy mi az ideák világa, hogyan csoportosíthatók a különböző érzékek, illetve mit is jelent tulajdonképpen a platónizmus. Ki hozza létre az ideákat anyagi szinten (demiurgosz)? Nem erre fókuszálnék, csupán a kép, ami megragadott. A platónizmuson túl is van mondanivalója. Nem vagyunk mi is hasonlóan? Azt hisszük a mi világunkra, hogy ennyi a valóság. Itt van a maximum amiért érdemes mindent befektetni. Nem ismerjük igazából egymást sem, mert meg vagyunk kötve, nem látjuk igazából a valóságot, csak egy villódzó árnyékot, amire azt hisszük, hogy valóságos. A félhomályra az hisszük, hogy az a világosság. Amiben élünk, ahhoz ragaszkodunk, mert ezt ismerjük, nem tudjuk, hogy van egy jóval fényesebb, tágasabb, szabadabb, gazdagabb élet. Az embertársainkat ismerjük, ahogy ismerjük, de igazán a lényüket a lelküket nem látjuk, külső felszínes benyomások vezetnek.

Körülvesznek a mindennapok, az anyagi szükségletek, igények, az emberi csatározások, a napi politika és e miatti aggályok, felháborodások, gyűlöletek. A saját érdekeink, igazunk, világunk, mert igaznak tartjuk. Mindezek csupán a félhomályban táncoló árnyképek, nem az igazi valóságok a maguk teljességükben, főleg nem úgy, hogy ezek adjanak értelmet, célt az életnek.

Arra is gondoltam, hogy a más dimenzióban, Isten országában, a másik létsíkban, amely a biológiai életen túl van, ott minden sokkal gazdagabb. A fény mellett a mi Napunk eltörpül, de az a fény nem vakít el, inkább körbefog, áthatol, mert az nem más, mint Isten és ami tőle jön az igazi teljesen áthatoló szeretet. Ebben ez a világ minden himnusza, zsoltára együtt rezeg, ahol nem csak hallható, hanem együtt rezgő a mindenséggel, ezzel a határtalan világgal. Melyek itt a földön vannak pozitív dolgok: érzelmek, színek, zene, illatok, beszéd, tudás, tájak, rétek, szépségek, lakott részek, városok, mind ezek az odaáthoz képest csak homályosan táncoló árnyképek. Odaát a zene, a színek, a tájak szépsége, az illatok, a kommunikáció sokkal, de sokkal gazdagabb, mert a fény nem csak egy tűz a barlang szájánál, hanem ott van az igazi fényforrás. 

Ez a tudás, vágyódás ott van az ember lelkében, ősi kép, az egyes emberben, a vallások szimbólum rendszerében és az emberi síkra lerángatott vallásos tanok és az ezoterikus felfogások hiedelmeiben is. 

Kérdezheti az ember, hogy akkor mi értelme e világnak? Mit kezdjünk mindezzel?

Nem úgy, mint Platón, akit állítólag senki nem látott nevetni, hanem tele életigenléssel, derűvel, mert kiegészült a látás, amely immár több mint a falon táncoló árnyképek illúziói. 

Semmiképpen nem az élettől való elidegenedés. Nem a perspektívák leszűkítése, hanem ellenkezőleg, kitágultság, felszabadultság. Egyfajta optimista hozzáállás az élethez, a bölcsesség, a rálátás ajándéka, a természet szépsége, csodálata, hiszen minden, amit teszünk, megélünk, annak hatalmas perspektívája van. Valójában amikor a barlangban látjuk a táncoló árnyakat akkor immár nem csak ezt láthatjuk, nem csak a saját bábjátékunk árnyait, hanem a barlangon túli beszűrődő fényt is. Sőt, a kinti világ árnyékait is, amit nem a barlangban lévő tűz fénye vetít a falra, hanem a határtalan transzcendens világosság, amely mindennek az ősoka és betöltője. A nap ereje, éltető fénye, szépsége ezt beszéli. Olyannyira erős és beszédes módon, hogy nem egy ókori vallásos felfogásban (pl: summér Utu, egyiptomi Ré) azonosították az Istennel. 

Minden, ami szép és csodálni való a természetben, de az univerzumban is, ez lenyomata az isteninek. Amikor az életet védem, élem, a természetben gyönyörködöm, szeretek, akkor az Istent igenlem, láthatom. 

Van értelme pozitívnak lenni, örülni, szeretni, segíteni másoknak, de tűrni, veszteséget, betegséget, gyászt feldolgozni, idejében meghalni, mert a fizikai lét egy felkészülés a folytatásra. Amikor itt van az ideje, mindenki kimegy ebből a fizikai létből, átlép egy más síkra, amely tulajdonképpen nem a halál, hanem költözés, a halandót elnyeli az élet (2kor.5,13). Mindez a nagy egész. Valójában nem kettő (dualisztikus), hanem egy, mert Istenben minden benne foglaltatik. (Apcs.17,28) A föld minden szépségében, de fájdalmában is benne van isteni kegyelem és szeretet, amelyben az itt és most az univerzális torta egy piciny szelete, de mély és jelentős is lehet. Tőlem is függ.

(Platón barlang hasonlata az állam c. könyvéből itt.)

(Átdolgozva, 2022.11.24)

Az élet "csak" egy álom, ....

Az élet "csak" egy álom, ....

    Ezt a mondatot úgy folytathatnám, az evilági élet "csak" egy álom, az odaát állapothoz képest. Nevezzük ezt a határvonalat a testi halálnak, mert valójában nincs halál csak költözés van, egyik létállapotból egy másikba! Most, amikor a földi létünkben vagyunk, akkor ez nagyon is igaznak, valósnak tűnik. 

    Az odaát fogalma sem pontos, mert a másik világ valójában nem másik és nem odaát van, hanem jelen van, benne vagyunk, bennünk van, csak az érzékelésünk korlátozott. Az anyagi világ a teljes része, de nem a minden, hanem mulandó, és változó. 

    Vannak értékek, amelyekbe érdemes beinvesztálni, mert ezek hozzátartoznak az emberiség egyetemes, történelmileg kipróbált és megszilárdult eszményeihez. Ilyen a férfi és nő párkapcsolata a házasságban, a család értéke, a gyermekek nevelése, szeretete. Valamint az igaz barátság az emberekkel, de a természettel is a harmonikus tiszteletteljes szerető magatartás. Minden szenvedő lény lehetőség szerinti, megsegítése, megóvása, első helyen az emberrel. 

    Van több is, ugyanakkor nem cserélendők fel a kifejezetten illuzórikus, értéknek hívott, de valójába hitványságokkal. Amelyekben az ego, a pénz, pozíció, hatalom, ismertség és elismertség, rövidlátó politikai ellenségeskedések, gyűlöletek, valamint más hamis és kártékony célok állnak középpontban. Ezekért fut emberiség nagy része, hiába. Kár ezekért! Én is futok ezekért? Átnevezem, becsapva magamat, mert magunknak is tudunk hazudni, de nem is akárhogy!

    Az élet álomszerűsége nem azt jelenti, hogy nem igaz, nem valóságos, legalábbis a maga viszonylatában, hanem azt, hogy amikor tovább megy az ember a földi világból, akkor egy olyan valóságot lát, és érkezik meg egy más létsíkra, amelyhez képest az itt és most a földön csak egy álom lesz. Olyan lesz, mint egy ébredés, "hát ezért éltem, küzdöttem, mérgelődtem, izgultam" - fogom mondani. Talán lesz visszatekintés, da attól tartok, hogy a tudat teljes képességével, amiben az is beletartozik, hogy nem csak látom, hanem érzem is, hogy miként éltem és átérzem azt, az örömet, de szenvedést is, amit okoztam. Nem vagyok független, mindenki mástól, minden mindennel és mindenkivel összefügg, ezt világosan látni kell!

    Ez nem pesszimizmus és élettagadás, hanem a dolgok a helyükre kerülnek, mert ez így a teljes. A földi létsík időleges, nincs benne állandó, viszonyuljak ehhez ekként! Szenvedés, fájdalom, veszteség, betegség, avagy öröm, siker, pozitv életérzések is ebben a relációban értendők és élendők meg! Éljek itt, valóságosan, de tudom, hogy mindez elmúlik átadva a helyét egy nagyobbnak, amelyben ébredve ott lesz az igazi ébrenlét. a lét kiteljesedése előre halad. 

Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük (Zsid. 13,14)