Isten és/vagy a dualizmus

Keresztényi istentiszteletünk és életünk egy szélmalom harc. Soha nincs vége. Értelme  nincs, csak a  fejünkben léteznek a csatamezők. 

Valakikkel szembe állunk, kényszerük van rá.  Vajon a  hamis tudat visz erre? Vajon ez lenne az utunk? Avagy csak mi felejtettük el, sőtt, talán fogalmunk sincs az igazi szellemi útról, az igazi spiritualitásról? Egész életünkben déli bábokkal küzdenénk? Ezeket kergetjük, a valóságot pedig elmulasztjuk?

Néhány gondolat Istenről, ahogy kezdem látni Őt.

 Isten a világosság, Ő nem harcol a sötétség ellen, mert mindent áthat a világossága. Ő végtelen fény, amely nem vakít, csak be szív, be vonz.

 Isten jó, semmi nincs ami ennek az ellenkezőjét jelenti, Ő benne. Jósága, gyengédsége végtelen, nincs ami ebben akadályozná. Nem küzd a gonosszal.  A gonosz nem is érinti. Nem harcol vele, mert nem tényező a jelenlétében. Igen van személyes gonosz, de a legnagyobb a tudatunkban van, mi teremtjük és harcolunk vele. Istenben eltünik a mi teremtésünk, marad aki Ö.

 Isten szeretet. Az igazságát ez határozza meg. Mérhetetlen jó indulatának semmi nem állhat ellen, nem akadályozza. Tökéletesen mindent beteljesít, ami a szerető lényéből fakad. Jézus emberré lett, mert így tudott részesülni az emberi sorsból, aki ez által minket Istenhez emel, Isten életében részesítve. Akárhol vagyok, akármilyen állapotban, valójában Isten szeretetében, kedvelésében vagyok, vagyunk.

Már az is félrevezető, hogy úgy beszélünk Istenről, hogy nem ...

Ugyanis benne semmi dualisztikus kettősség nincs. Isten Egy. Minden benne van, semmi nem esik rajta kívül. Mindennek benne van értelme, benne élünk, mozgunk és vagyunk (Apostolok csel. 17:28)
Erról beszél a természet, a csend, az univerzum és minden erre mutat, csak a tudatunk homályos, nem látjuk ...

Aki Istenbe merül az végére ért a harcnak, a

dualista tudatnak, egy másik síkon kezd járni.

Nem az igazságot keressük, hanem Krisztust, mert Ő az út és igazság (János ev. 14:6)

Az igazi kegyesség nem a dualisztikum világa, a fehér és fekete, a dolgok ilyentén való besorolása, tudatunk ebben való gyakorlása. Hanem az Isten egységének a megtapasztalása.

Már az is hiba, hogy "nem... hanem..."

Ebben az egységben minden le egyszerűsödik, mindennek megvan a helye és értelme. Itt van vége "a szent harcoknak" amelyek a kereszténység és életem legnagyobb céltévesztései. 

Vágyom Isten egységébe belemerülni!

Melyik Isten legkedvesebb egyháza a mennyben?

Nos, mindenki megnyugtatására, ilyen nem lesz. Mégis jogosnak vélem e kis iróniát sem nélkülöző kérdést, mert sokszor a keresztény/keresztyén felekezetek szeretnek úgy beszélni magukról a többieket elutasítva, mintha ez még igaz is lenne.

Nem akarok senkit kiemelni, vagy megbántani, de sokunk előtt ismerős lehet, hogy amikor a saját felekezetünkről van szó, akkor talán úgy hallunk felőle, hogy ott hirdetik legtisztábban az Igét. Természetesen nem hinném, hogy ez igaz lenne bármely felekezetre, mert ez személy függő, és nem egyházfüggő.

Értem én, hogy nem csak a konkrét prédikációra gondolnak sokszor, hanem tanbeli, doktrínális, teológia igazhitűségre, biblia hűségre. Semmiképpen nem célom az erre való józan törekvés lerombolása, de azt nem árt látni, hogy Isten országa nem felekezeti alapon áll. Nem lesz ott semmi felekezetesdi, egyházi, gyülekezeti, teológiai sovinizmus. Kit fog érdekelni a mennyben, hogy katolikus, református, baptista, metodista, pünkösdista...ilyen karizmatikus, olyan karizmatikus, netán antikarizmatikus, stb. ?

Ki a keresztény? Aki valamely keresztény felekezethez tartozik? Nem! Aki az élő Isten-fiába, a megváltó Jézus Krisztusban hisz és követi Őt. Természetesen tartozhat, sőt, kell is tartoznia egy keresztyén közösséghez, ha ez megadatott neki, mert így egészséges lelki, szellemi értelemben. Azt viszont jó alázattal tudomásul venni, hogy Jézust nem lehet kisajátítani! Valószínűleg Istent sokkal kevésbé érdekli a dogmatikai igazhitűség mint azt sokszor mi keresztények gondoljuk. Természetesen fontos a helyes tanítás, a biblikus látás, de Isten őrizzen a beképzeltségtől a kirekesztéstől és a vallásos sovinizmustól.

Ezek a gondolatok többek között azért is fogalmazódtak meg bennem, mert hallva, olvasva és interneten figyelemmel kísérve az Afrikai és Közel-Keleti keresztények szenvedéseit és állhatatosságait, önkéntelenül felötlik, hogy bizony ők nem az európai kereszténység valamely ágához tartoznak legtöbbször. Hanem eléggé sajátos történelmi gyökerekkel rendelkezve, nekünk bizonyos teológiai és hitéleti kérdésekben talán még furcsának és idegennek tűnhetnek. 

Ami viszont vitán felül áll, hogy a kereszténységben ők képviselik az élvonalat, az első sorban harcoló katonákat (szellemi értelemben), akik a legtöbb áldozatot hozzák a hitükért, és talán a miénkért is. Mire gondolhatok? Talán arra, hogy nekünk nyugati keresztényeknek időnként nagy a szánk és nagy mellénnyel járunk, ki-ki a saját egyházában, igazhitűségében,  bibliai látásában, de mégis elkényelmesedve. Ha csak ezt nézzük, bizony mi megértünk Isten ítéletére, mert a tetteink messze vannak attól, hogy valódi Jézus követőknek bizonyuljunk. Talán miattuk, az ő hiteles tetteik, életük miatt mégis...

Amikor Szabados Ádám posztjában olvastam az egyiptomi ébredésről és megnéztem ezt a videót, Kopt keresztények dicsőítését, akkor igazából a szemük ragyogása tűnt fel leginkább. Bevallom jobban megérintett, mintsem csak észrevettem, hanem számomra megható is volt. Miért? Mert ők tényleg tudják, hogy mit jelent muszlim környezetben sokszor veszélynek téve ki magukat és a családjukat, Istent dicsérni.

A 21 Kopt keresztény férfi vértanúsága talán túlmutat, azon, hogy csupán egy híranyagként kezeljük. Talán minket európai keresztényeket felráz a büszke fásultságunkból, és olyan ige hirdetésnek lehetünk a részei amit a vérükkel írtak meg. Ők biztos nem ezt akarták, de tudtukon kívül a vértanúk különösen erős bizonyságtevő igehirdetői lettek, még ha nem is sokat mondtak. Nem csak ők, hanem még az a sok ezer üldözött keresztény, akiknek életük, szenvedésük és haláluk az igazán hiteles igehirdetés.

Az a megdöbbentő, hogy nyugaton milyen sajtó reakciók születnek erre. Egy amerikai hírcsatorna kitárgyalta, hogy milyen utólagos stúdiós tengerparti montírozást használtak a kivégzéshez, amerikai akcentusú kivégzővel, lehetséges hoaxként nevezve azt (mintha nem lenne köztudott, hogy Európából és Amerikából sokan csaptak fel dzsihádistának). Több sem kellet, hogy ezt a különböző cikkek felkapják és a lényegről eltereljék a figyelmet. Megvezették az emberek sokaságát, innentől már csak egy ugrás, hogy ez hiteltelen és amerikai összeesküvés az egész. Mostanában az iszlamisták kivégzéseknél bizony tényleg alkalmazzák ezt az utólagos stúdiósolásos technikát, mivel az esetleges légicsapások, drónok és műholdak miatt a mozgásterük beszűkült, valamint kihasználják a technika által számukra előnyös oldalát. A nyugat még mindig nem látja a saját tragédiáját. Tudatosan szakít a hitvalló kereszténységgel, hol eltereléssel, hol gúnnyal, hol tagadással. A hitvalló keresztény lehet, hogy egész más aspektusból igaz, mint amit megszoktunk, mert itt nyugaton erősen elment a hangsúly az életgyakorlatról a túl dimenzionált teológiai, tanbeli igazhitűség felé. Nem lesz ennek jó vége, de ennek a kitárgyalása messze vezetne. 

Most olvastam, hogy csak  a kommunista Észak-Koreában kb 70 ezer keresztény lehet koncentrációs táborokban. Megdöbbentő! Ők melyik keresztény biblikus teológiai irányzatot követhetik? Talán Isten válasza valami ilyesmi is lehetne:

KIT ÉRDEKEL?! Neked se ez legyen olyan fontos, hogy e miatt büszkévé válj! Ne gondold, hogy Isten országába a te egyházad, felekezeted lesz ott, mert nem. Isten országában  keresztények lesznek. Akik hiszik, hogy Jézus a megváltójuk és követik Őt. 

Lehet, hogy majd ki neveted saját magad, hanem mélyen megszomorodsz, megszomorodok, hogy itt a földön mennyire is beképzelten, bután és szűklátókörűen éltünk. Lehet, hogy tényleg döbbenünk kell, hogy észhez térjünk, hogy mit is jelent a valóságban a kereszt népe, akik Krisztust követők, vagyis, keresztények. Mert, hogy nem azt jelenti, amit sokan gondolnak erről, az biztos.

Keresztényüldözés kell az egységhez?

Most, csak hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam klaviatúrát. A napokban elérte a nyugati sajtót is (illetve az inger küszöbét), az a megdöbbentő hír, hogy a szír és iraki keresztények egyes helyeken, rettenetes üldözésnek vannak kitéve, tömegesen végzik ki, fejezik le, feszítik keresztre őket, ahol a szélsőségesek megvetették a lábukat. Ettől a rémségektől, állítólag még a gyerekeket sem kímélik. Sajnos az iraki helyzet csak egy szelet, a világ kereszténységében. A keresztények körülbelül egynegyede él olyan békés társadalomban, ahol nem kell üldözéssel szembenéznie, egyenlőre.

Forrás: hetek.hu

Miközben mi a nyaralásunkkal vagyunk elfoglalva, nézzük a felhőket, időjárás jelentést, hogy vajon holnap fürdeni megyünk-e, vagy inkább kirándulunk, addig testvéreink ezrei rettenetes borzalmakkal néznek szembe. Az még hagyján, hogy ők, de a kis gyermekeik is, akik árván maradnak, vagy apa nélkül, aki nem jön mert a feje ki van tűzve egy karóra a főtéren(ez nem túlzás!). Ők talán éppen valami tömegszálláson, menekült táborban húzzák meg magukat, rettenetes félelemben. Ezek a borzalmak nem valami extrém ritkaságok, hanem, ma tömegesek. Nem ragozom tovább, az internet világában nem nehéz informálódni, (például, itt és itt).

Arab "N" így jelölték meg Irakban
a keresztény otthonokat

Attól tartok, hogy az "N" betűs szolidaritási akció, messze nem fogja elérni a célját (sőt, ma már, pont az ellenkezője látszik, sikerült ki irtani, teljesen elüldözni a keresztényeket bizonyos iraki területekről) mert, egész egyszerűen a világ azon a felén nem a nyugati demokrácia szerint gondolkodnak. Nem számít a szolidaritás és a jelentős társadalmi támogatottság. Lazán kivégzik a másként gondolkodót, de még a gyanú is elég. Ez még hagyján, hanem felhasználva a modern technika és internet világát, az elnyomók véres kivégzések tömkelegét teszik fel az internetre, vagy levágott fejekkel pózolnak, ezzel is megfélemlítve és pánikot okozva. A nyugati demokrácia, immár kezd megdöbbenni, azon a brutalitás özönön, ami most kezd széles körben ismertté és az internet miatt, nagyon is nyersen, horrorisztikusan megjelenni. A fasiszták és kommunisták, valamint más diktatórikus rendszerek, háborús felek is, rettenetes tömegmészárlásokat hajtottak végre, de van ma egy különbség, hogy régebben álcázták a gyalázatos népirtást (vagy legalábbis megpróbálták), míg ma ezek, videó felvétele és kitevése az internetre, részei a megfélemlítés eszközének, valamint ez üzenet is: te sehol nem lehetsz előlünk biztonságban!  -  és valóban, lehet, hogy tényleg ide is elér az üldöztetés előbb, utóbb. Mert miért lenne az én generációm, vagy a következők valamelyike, kivétel, amikor a többséget üldözik?

Egy-két tanulság ötlik most az eszembe: vajon most, akik meghalnak a hitükért, Isten előtt számít az ő dogmatikai nézetük? Vajon nem úgy van, hogy ez a jóléti kereszténység luxusa? Számít, hogy valamely katolikus egyházhoz, vagy, valamely protestánshoz tartoznak? Mi itt a jólétben, kegyetlen elméleti harcokat vívunk egymással, ki-ki a saját felekezetében, teológiai nézőpontjából kritizálva a másikat, megkérdőjelezve egymás hitének a valóságát is. Éppen a napokban olvastam(itt, itt és itt), hogy egy neves amerikai evangéliumi tesó, szentlélekkáromlással hozta összefüggésbe a karizmatikus táborhoz tartozókat. Nem az döbbent meg, hogy a szesszacionistáknak vannak vitáik a kontinuistákkal (csodás kegyelmi ajándékok ideje lejárt, vagy folytatódik), hanem a vita eldurvulása a probléma, amikor az egyik keresztény a másiktól egyáltalán az örök életet is elvitatja. Vagy: "én az igaz evangéliumot vallom, de te a hamisat" - jó lehet, én is, és a másik is, az élő megváltó Úr Jézus Krisztusban hiszünk. Mintha az evangélium, pusztán egy teológiai rendszer lenne - de nem az! Hanem egy személy, Jézus Krisztus és az Ő megváltói munkája. Van ennek értelme? - mármint az ellenségeskedésnek. Tényleg így kell nekünk élni a keresztény világban, bántva egymást, sarat dobálni (magamnak is mondom), amikor a többség, ráadásul mérget vehetek rá, hogy teológiai értelemben nagyon nem az én felfogásomat követő testvéreim az életüket áldozzák, vagy válnak hontalanná, jobbik esetben is állandó bizonytalanságban és a bármikor bekövetkező rémségek árnyékában élnek? Vajon nem kiált felém Isten, hogy állj! Én elfogadom őket, te miért nem? Sőt, ők sokkal többet és értékelhetőbbet tettek, mert szó szerint az életüket adták értem - mondhatja az Úr.

Attól tartok, hogy egy napon sírni vagy nevetni fogunk magunkon, de inkább sírni fogunk a saját szűk látókörű butaságaink miatt. Erősebben fejezem ki magam: megleszünk ítéltetve a biblikusnak tűnő igazsághajszolásunk, de a valóságban gyűlölködő, egymást kirekesztő teológiai sovinizmusunkért. Mert nem az a kérdés, hogy elméletben teológiai értelemben, ebbe, avagy abba a fiókba tolom be magam és másokat, hanem mire megyek a gyakorlatban, amikor valóságos tettekben mérve elfogadva, szeretnem kéne a testvéremet?

Gulácsy Lajos
Forrás: reformatus.hu

Az előző posztomban utaltam nagymamám testvérére Gulácsy Lajos bácsira, akivel néhányszor találkozhattam is, hallgatva az ő, igen mély hitéből fakadó bizonyságtételeit. Akit fiatalon elhurcoltak  egy szibériai szovjet lágerbe, azért mert lelkészként, de engedély nélkül prédikált. Egy valami igen megütötte a fülemet, hogy azokban az években a lágerben semmilyen felekezeti vita nem volt. Amikor Sztálin halála után némi enyhülés volt a fogságban, akkor együtt úrvacsoráztak a különböző felekezetű elhurcoltak, persze titokban, és bor helyett, vízzel. Egység volt, semmi teológia különbség nem jött elő, de amikor ki-ki visszakerült a saját környezetébe, akkor sajnos folytatódtak azok a felekezeti viták, melyek a fogságban megszűntek. Nos, bizarr a következtetés, mikor egyek igazán a keresztények? Amikor erős üldöztetést élnek át. Mert akkor mindenkit megérint az örömteli, de mégis félelmetes igazság, hogy ők testvérek, de a világ szemetei is, akiktől meg akarnak szabadulni. Komolyan, amikor sorba fektetnek, hogy kivégezzenek még egy tucat kereszténnyel, számít, hogy mi a másik teológiája? 

Attól tartok, hogy nem a valóságban élünk, nagyon sokan. Olyan dolgok kötnek le, húzok képzeletbeli határvonalat testvér és testvér közé, magam és a másik közé, amely Isten előtt nincs is.

Foglalkozzak nyugodtan nehéz teológia kérdésekkel, beleáshatom magam az elméletekbe, követhetek általam jónak tartott téziseket, vitázhatok nagyokat, de jó ha tudom, hogy sokaknak ez most luxus és én jelenleg ebben élek, most még. Jó, ha foglalkoztat az a gondolat is, hogy vigyázzak, mert lehet, hogy a határvonalak nem ott vannak, mint ahol képzelem, hanem Isten jobban kiszélesítette azokat!