Isten és/vagy a dualizmus

Keresztényi istentiszteletünk és életünk egy szélmalom harc. Soha nincs vége. Értelme  nincs, csak a  fejünkben léteznek a csatamezők. 

Valakikkel szembe állunk, kényszerük van rá.  Vajon a  hamis tudat visz erre? Vajon ez lenne az utunk? Avagy csak mi felejtettük el, sőtt, talán fogalmunk sincs az igazi szellemi útról, az igazi spiritualitásról? Egész életünkben déli bábokkal küzdenénk? Ezeket kergetjük, a valóságot pedig elmulasztjuk?

Néhány gondolat Istenről, ahogy kezdem látni Őt.

 Isten a világosság, Ő nem harcol a sötétség ellen, mert mindent áthat a világossága. Ő végtelen fény, amely nem vakít, csak be szív, be vonz.

 Isten jó, semmi nincs ami ennek az ellenkezőjét jelenti, Ő benne. Jósága, gyengédsége végtelen, nincs ami ebben akadályozná. Nem küzd a gonosszal.  A gonosz nem is érinti. Nem harcol vele, mert nem tényező a jelenlétében. Igen van személyes gonosz, de a legnagyobb a tudatunkban van, mi teremtjük és harcolunk vele. Istenben eltünik a mi teremtésünk, marad aki Ö.

 Isten szeretet. Az igazságát ez határozza meg. Mérhetetlen jó indulatának semmi nem állhat ellen, nem akadályozza. Tökéletesen mindent beteljesít, ami a szerető lényéből fakad. Jézus emberré lett, mert így tudott részesülni az emberi sorsból, aki ez által minket Istenhez emel, Isten életében részesítve. Akárhol vagyok, akármilyen állapotban, valójában Isten szeretetében, kedvelésében vagyok, vagyunk.

Már az is félrevezető, hogy úgy beszélünk Istenről, hogy nem ...

Ugyanis benne semmi dualisztikus kettősség nincs. Isten Egy. Minden benne van, semmi nem esik rajta kívül. Mindennek benne van értelme, benne élünk, mozgunk és vagyunk (Apostolok csel. 17:28)
Erról beszél a természet, a csend, az univerzum és minden erre mutat, csak a tudatunk homályos, nem látjuk ...

Aki Istenbe merül az végére ért a harcnak, a

dualista tudatnak, egy másik síkon kezd járni.

Nem az igazságot keressük, hanem Krisztust, mert Ő az út és igazság (János ev. 14:6)

Az igazi kegyesség nem a dualisztikum világa, a fehér és fekete, a dolgok ilyentén való besorolása, tudatunk ebben való gyakorlása. Hanem az Isten egységének a megtapasztalása.

Már az is hiba, hogy "nem... hanem..."

Ebben az egységben minden le egyszerűsödik, mindennek megvan a helye és értelme. Itt van vége "a szent harcoknak" amelyek a kereszténység és életem legnagyobb céltévesztései. 

Vágyom Isten egységébe belemerülni!

Boulad atya a megváltásról. Ne boruljunk ki, vagy mégis?

A múlt hét vasárnap egy nagyon jó keresztény blogger találkozón voltunk feleségemmel és lányommal, amelynek a témája a reformáció körül forgott, de megtisztelő volt, hogy meglátogatott minket az egyiptomi jezsuita Boulad atya is, és természetesen üzenetet is adott nekünk. A rendezésért köszönet Kölnei Líviának és Kóczián Marinak, és a helyért és Boulad atya látogatásáért a jezsuita Párbeszéd Háza vezetőjének Sajgó Szabolcsnak. 

 Boulad atyával kapcsolatban én nem voltam képben, hiszen mint protestáns nem igen legyintett meg előtte egy egyiptomi jezsuita magyarországi látogatásának lelkesedése. Bizonyos port felvert politikai értelemben, de nem ez mozgatta meg a fantáziámat, hanem a teológiája. Éppen azért, hogy jobban képben legyek, youtubon megnéztem néhány előadását és ezek között volt egy ami megakasztott.

Az előadásának a címe: átistenülés a mindennapokban. Különösen az a mondata, (nem szó szerint), hogy: Jézus nem azért jött, hogy megváltson (nyugati teológiai felfogásban). Egy pillanatra visszahőköltem, de mielőtt kiakadtam volna, néhány dolgot tudatosítottam magamban. 

1). Tudja miről beszél és bizony ő jezsuita, ami bizonyos értelemben garancia arra, hogy nem a kereszténységtől elrugaszkodott eretnekséget képvisel, hanem nagyon is képben van teológiai értelemben is.

2). Noha jezsuita, de mégsem a nyugati, római katolikus teológiát képviseli, hanem a keleti bizánci hagyományokat követi teológiai értelemben is, lévén ő alexandriai, azaz egyiptomi szerzetes (tudtommal, nem kopt).

3). Nem csak szerzetes és jezsuita, hanem keresztény misztikus is, amely azt is jelentheti, hogy dolgok mélysége jobban megérinti és ezt szívesebben képviseli mint a logikus nyugati keresztény gondolkodást.

4). Le kell vetkőznöm a protestáns előítéleteimet a katolikusokkal szemben, különösképpen a bizánci teológia hagyományok tekintetében! Meg kell értenem a mondandójának a lényegét!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a keleti keresztény gondolkodást, ahhoz tisztában kell lennünk azzal, hogy mi, nyugaton, a nyugati keresztény teológia gondolkodás emlőin nevelkedtünk, mi protestánsok is. Természetes már hallom is, hogy néhányan készek a megjegyzéssel: "mi semmilyen teológián nem nevelkedtünk, hanem csak a biblián." Ez lehet, hogy igaznak látszik, de a helyzet mégsem ilyen egyértelmű. Az, hogy ki mit ragad meg a bibliából és milyen logikai gondolat mentén épít fel, követ egy tant egy dogmát egy teológiát, azt igenis meghatározzák az elődök által levert cölöpök.

A nyugati megváltás értelmezés elsősorban az augusztinuszi és Canterbury anzelmi gondolatok mentén épül fel. Protestáns vonalon Luther, Kálvin is ezt a fonalat kapták el. A megváltás itt inkább jogi aspektusú, ahol a bűnnel megsértett igazságos Istent ki kell engesztelni. Mit tett Krisztus a kereszten? - Ez a fő kérdés és a megoldás is e körül forog. A szenvedő Krisztus a jellemzőbb, aki váltságdíjat, elégtételt (satisfactio) fizetett a tettével.

Az emberkép inkább pesszimista, mindenki bűnös az eredeti bűn miatt, de oly nagyon, hogy az emberben semmi jó nem maradt, semmi nincs amit csodálni lehetne.

Az üdvözülők csoportja inkább szelektív, az emberiség többsége egyértelműen a pokolba kerül. 

Isten elsősorban mint ítélő Úr jelenik meg, sőt, a tevékenységének az alapmotívuma is inkább az ítélet. Természetesen szerető Isten, de a bűn miatt az egész emberiséget illetően inkább korlátozott, szelektív a szeretet kiterjedése és hatékonysága. Jézus elküldése is az ítélet miatt van, mert Jézust ítélte meg helyettünk, A megváltást csak egy viszonylag szűk réteg élvezheti (a történelem minden emberéhez mérten).

A keleti megváltás értelmezés ennek inkább az ellenkezője. Nem nagyon használják a megváltás szót,  A görög egyházatyák elsősorban az életet ragadták meg. Nem annyira az a kérdés, hogy mit tett Krisztus a kereszten, hanem mit nyújt Krisztus személye és hogyan lehet az Ő isteni életébe részesülni? Krisztus elküldése (inkarnációja) elsősorban azért van, hogy az emberrel egyesüljön, hogy az ember is egyesülhessen Istennel. A megtestesülés és a feltámadás adja a keretet. Tehát Krisztus élete a fontos. Halála egy mag, amelyből élet fakad.

Az emberképe inkább pozitív, mert noha az ember bűnös de ezt sokkal jobban meghaladja Krisztus kegyelme és élete. A görög filozófia is jobban hatott a keleti keresztény gondolkodásra. A gondolkodás természete inkább a misztikumon alapszik mintsem a logikán (noha nem logikátlan).

A haragvó Isten megengesztelése nem nagyon merül fel, Krisztus inkább mint győztes jelenik meg, aki kiszabadít és diadalra emel. 

A kegyelem nem szelektív, hanem inkább univerzális. Ebből a megfontolásból származik (nem minden keleti teológusnál), hogy noha a kárhozat nincs tagadva, de lehet, hogy végül a pokol üres lesz az ember vonatkozásában. Nem azért mert az ember önmagában annyira jó, hanem mert a kegyelem végül is felettébb diadalmaskodik. 

A teózisz a fő cél, azaz, megistenülés, átistenülés, az isteni természettel való egyesülés. Az ember nem bírósági teremben van, ahol az a kérdés, hogy bűnös vagy igaz, hanem egy szentélyben, ahol egyesül Istennel.

Nagy vonalakban ennyit az össze hasonlításról, de mi az én személyes reflexióm?

Magamat is megleptem: nincs semmi tragédia!

1). Konstatáltam magamban, hogy az én bibliaértelmezésem, teológiám, bizony nyugati, szinte képtelen vagyok ebből kitörni. (Most még? Hálistennek? Sajna?)

2). Akár tetszik akár nem, és lehet, hogy ez sokaknak megdöbbentő, de azon a véleményen vagyok, hogy üdvösséget nem egy teológiai modell ad, hanem egy személy, Jézus Krisztus. Magyarán szólva nem számít (üdvösség szempontjából), hogy mit gondolunk az üdvösség a megváltás tanáról, hanem mit szólunk Krisztushoz? Ki Ő nekünk?

Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus ezt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.(Mt. 16: 15-17)

Melyik Isten legkedvesebb egyháza a mennyben?

Nos, mindenki megnyugtatására, ilyen nem lesz. Mégis jogosnak vélem e kis iróniát sem nélkülöző kérdést, mert sokszor a keresztény/keresztyén felekezetek szeretnek úgy beszélni magukról a többieket elutasítva, mintha ez még igaz is lenne.

Nem akarok senkit kiemelni, vagy megbántani, de sokunk előtt ismerős lehet, hogy amikor a saját felekezetünkről van szó, akkor talán úgy hallunk felőle, hogy ott hirdetik legtisztábban az Igét. Természetesen nem hinném, hogy ez igaz lenne bármely felekezetre, mert ez személy függő, és nem egyházfüggő.

Értem én, hogy nem csak a konkrét prédikációra gondolnak sokszor, hanem tanbeli, doktrínális, teológia igazhitűségre, biblia hűségre. Semmiképpen nem célom az erre való józan törekvés lerombolása, de azt nem árt látni, hogy Isten országa nem felekezeti alapon áll. Nem lesz ott semmi felekezetesdi, egyházi, gyülekezeti, teológiai sovinizmus. Kit fog érdekelni a mennyben, hogy katolikus, református, baptista, metodista, pünkösdista...ilyen karizmatikus, olyan karizmatikus, netán antikarizmatikus, stb. ?

Ki a keresztény? Aki valamely keresztény felekezethez tartozik? Nem! Aki az élő Isten-fiába, a megváltó Jézus Krisztusban hisz és követi Őt. Természetesen tartozhat, sőt, kell is tartoznia egy keresztyén közösséghez, ha ez megadatott neki, mert így egészséges lelki, szellemi értelemben. Azt viszont jó alázattal tudomásul venni, hogy Jézust nem lehet kisajátítani! Valószínűleg Istent sokkal kevésbé érdekli a dogmatikai igazhitűség mint azt sokszor mi keresztények gondoljuk. Természetesen fontos a helyes tanítás, a biblikus látás, de Isten őrizzen a beképzeltségtől a kirekesztéstől és a vallásos sovinizmustól.

Ezek a gondolatok többek között azért is fogalmazódtak meg bennem, mert hallva, olvasva és interneten figyelemmel kísérve az Afrikai és Közel-Keleti keresztények szenvedéseit és állhatatosságait, önkéntelenül felötlik, hogy bizony ők nem az európai kereszténység valamely ágához tartoznak legtöbbször. Hanem eléggé sajátos történelmi gyökerekkel rendelkezve, nekünk bizonyos teológiai és hitéleti kérdésekben talán még furcsának és idegennek tűnhetnek. 

Ami viszont vitán felül áll, hogy a kereszténységben ők képviselik az élvonalat, az első sorban harcoló katonákat (szellemi értelemben), akik a legtöbb áldozatot hozzák a hitükért, és talán a miénkért is. Mire gondolhatok? Talán arra, hogy nekünk nyugati keresztényeknek időnként nagy a szánk és nagy mellénnyel járunk, ki-ki a saját egyházában, igazhitűségében,  bibliai látásában, de mégis elkényelmesedve. Ha csak ezt nézzük, bizony mi megértünk Isten ítéletére, mert a tetteink messze vannak attól, hogy valódi Jézus követőknek bizonyuljunk. Talán miattuk, az ő hiteles tetteik, életük miatt mégis...

Amikor Szabados Ádám posztjában olvastam az egyiptomi ébredésről és megnéztem ezt a videót, Kopt keresztények dicsőítését, akkor igazából a szemük ragyogása tűnt fel leginkább. Bevallom jobban megérintett, mintsem csak észrevettem, hanem számomra megható is volt. Miért? Mert ők tényleg tudják, hogy mit jelent muszlim környezetben sokszor veszélynek téve ki magukat és a családjukat, Istent dicsérni.

A 21 Kopt keresztény férfi vértanúsága talán túlmutat, azon, hogy csupán egy híranyagként kezeljük. Talán minket európai keresztényeket felráz a büszke fásultságunkból, és olyan ige hirdetésnek lehetünk a részei amit a vérükkel írtak meg. Ők biztos nem ezt akarták, de tudtukon kívül a vértanúk különösen erős bizonyságtevő igehirdetői lettek, még ha nem is sokat mondtak. Nem csak ők, hanem még az a sok ezer üldözött keresztény, akiknek életük, szenvedésük és haláluk az igazán hiteles igehirdetés.

Az a megdöbbentő, hogy nyugaton milyen sajtó reakciók születnek erre. Egy amerikai hírcsatorna kitárgyalta, hogy milyen utólagos stúdiós tengerparti montírozást használtak a kivégzéshez, amerikai akcentusú kivégzővel, lehetséges hoaxként nevezve azt (mintha nem lenne köztudott, hogy Európából és Amerikából sokan csaptak fel dzsihádistának). Több sem kellet, hogy ezt a különböző cikkek felkapják és a lényegről eltereljék a figyelmet. Megvezették az emberek sokaságát, innentől már csak egy ugrás, hogy ez hiteltelen és amerikai összeesküvés az egész. Mostanában az iszlamisták kivégzéseknél bizony tényleg alkalmazzák ezt az utólagos stúdiósolásos technikát, mivel az esetleges légicsapások, drónok és műholdak miatt a mozgásterük beszűkült, valamint kihasználják a technika által számukra előnyös oldalát. A nyugat még mindig nem látja a saját tragédiáját. Tudatosan szakít a hitvalló kereszténységgel, hol eltereléssel, hol gúnnyal, hol tagadással. A hitvalló keresztény lehet, hogy egész más aspektusból igaz, mint amit megszoktunk, mert itt nyugaton erősen elment a hangsúly az életgyakorlatról a túl dimenzionált teológiai, tanbeli igazhitűség felé. Nem lesz ennek jó vége, de ennek a kitárgyalása messze vezetne. 

Most olvastam, hogy csak  a kommunista Észak-Koreában kb 70 ezer keresztény lehet koncentrációs táborokban. Megdöbbentő! Ők melyik keresztény biblikus teológiai irányzatot követhetik? Talán Isten válasza valami ilyesmi is lehetne:

KIT ÉRDEKEL?! Neked se ez legyen olyan fontos, hogy e miatt büszkévé válj! Ne gondold, hogy Isten országába a te egyházad, felekezeted lesz ott, mert nem. Isten országában  keresztények lesznek. Akik hiszik, hogy Jézus a megváltójuk és követik Őt. 

Lehet, hogy majd ki neveted saját magad, hanem mélyen megszomorodsz, megszomorodok, hogy itt a földön mennyire is beképzelten, bután és szűklátókörűen éltünk. Lehet, hogy tényleg döbbenünk kell, hogy észhez térjünk, hogy mit is jelent a valóságban a kereszt népe, akik Krisztust követők, vagyis, keresztények. Mert, hogy nem azt jelenti, amit sokan gondolnak erről, az biztos.

Jézus szereti azokat is, akiken már mindenki kiakad!

A betsaidai vak meggyógyítása: engelikus.net

Az új év első napjaiban mi lehetne igazán jó kívánság, mondás, amely ténylegesen időtálló? Természetesen az, hogy Jézus ténylegesen szeret! Álljunk rá erre az alapra! A társadalom, a barátok, sőt, még a keresztényekre is igaz, hogy konvenciók (szokásjog, megegyezett normákat tartva), mentén ítélkezünk, melyek igen csak igazságtalanok tudnak lenni. Jézus nem áll semmilyen vallás, teológia, egyház, társadalmi norma, politikai elkötelezettség szolgálatában. Ö az egész embert látja, nem csak részint,  nem a pillanatnyi megnyilvánulások fényében ítél. Netán valamiféle csoport, vallás vagy teológia kiszolgálójaként, szószólójaként lépne fel. Nem! Az Ő szeretete és ítélete független az ember rendszereitől.

Jézus, amikor itt a földön járt körülvette magát olyan emberekkel, akiket a kor társadalma már leírt. Ha az evangéliumokat olvassuk, akkor szinte megdöbbentő, hogy Jézus milyen gyengédséggel és megértéssel fordult bűnösök felé, mint aki nem az egyes bűnt látja, hanem az embert, aki csupán áldozata egy erősebb belsőleg leigázó hatalomnak. Amely sátáni hatalom gúzsba köti és rabságban tartja azt az embert, aki eredetileg Istené, de Ő megakarja szabadítani a megkötözött embert.

Az evangéliumok idejében ilyenek voltak a korrupt vámszedők, a prostituáltak, az őrültek és a megszállottak. A politikai fanatikus zeloták. A tanulatlan és otromba halászok és kétkezű munkások.

A társadalmilag gyűlölt (mert történelmileg megvolt az oka) samaritánusok,  és az idegen elnyomó hadsereg katonái, rongyos fertőző betegek stb...

Ma ugyanígy megvannak ezek a rétegek, csak a csoport nevük változott. Jézust nem érdekli, hogy ki mivel van felcímkézve, a társadalom milyen billogot sütött bele. Egyedül az ember érdekli, akit szeret, sőt, egyedül igazán Ő szeret. Igen, lehet, hogy a külső elítélő emberektől származó nyomás jogos lehet, meglehet az alapja, de soha sem teljesen igazságos, mert  minden ember és emberi csoportosulás, elvárás, norma, rész szerint ítél.

Az ember szeretné, ha elfogadná, szeretnék és megbecsülnék, de az ebbéli vágyának beteljesülését rossz helyen keresi, mert talán elfogadják ideiglenesen, de csak addig míg az adott csoportban, társadalomban, környezetben azt adja amit elvárnak tőle, de jaj neki, ha csalódást okoz! A legnagyobb összeomlás pedig akkor történik, amikor az ember magától is megundorodik, önutálat vesz rajta erőt, Az ilyen összeomlott ember tudata beszűkül, eluralkodik rajta a pánik a depresszió, az elutasítottság extrém érzése, az önkárosító cselekedetek veszik uralmuk alá. Amely megnyilvánulhat bármilyen függőségben, vagy önpusztító magatartásban, a deviáns és szuicid gondolatokban, melyek sokszor tettlegességig fokozódnak, másokra és magára is veszélyt jelentve.

Van megoldás? Igen! Ha valaki előveszi a Bibliát és olvassa az evangéliumokban bemutatott Jézust, akkor egy új világ tárulhat fel előtte, mert Jézus szeretete más mint amit talán idáig megszokott. Az a baj, hogy mi emberek csak a dolgok fonákjával vagyunk képesek dolgokat kifejezni és látni. Úgy vagyunk az életben mint egy gobelin hímzés, de nem látjuk a dolgok színét csak a fonákját, ahol mindenféle kezdetleges és félkész kricc-kracc szálak futnak oda-vissza. De, fordítsuk csak meg, a hímzést és máris talán egy csodálatos kép jön elő. Nos, ez a problémánk, a dolgok és az életünk fonákját látjuk, sőt, más életében is ugyanígy teszünk. Isten azonban az életünk színét látja, amelyben látja a múltunkat, jelenünket és jövőnket mint egy kész mintát kivarrva.

Felvetődhet a jogos kérdés, melyik vallásban, egyházban, gyülekezetben, teológiai felfogásban találom meg a valódi megnyugvás, felszabadultságot, igazságot. Egyikben sem! Egyedül az Isten Fiában, Jézus Krisztusban! Minden egyéb Ő után jöhet! Jézus Krisztus akire szükségem van ebben az évben is! Nem tudom mit hoz a holnap, de azt tudhatom, hogy Jézus nem fog soha kiborulni sem rajtam, sem másokon, mert az életem színét látja és nem csupán a fonákját. Ő soha nem veszíti el a fejét, mindig jól lát és jól ítél! Ez mindenkire nézve igaz! Az Ő szeretete ezért tökéletes és igazságos, mert látja, a teljeset. Ő képes megszabadítani és olyan tervel előállni mely lehet, hogy dolgok fonákját szemlélve talán összevisszaságnak, talán sokszor nehéznek tűnnek, de Istennél az életem színét szemlélve, mégis jól vannak azok, mert nála már a minta megvan rajzolva, és biztos kézzel halad annak kivarrásán. A kérdés ebben az évben is, hogy ráállok ismét erre az alapra, tudva, hogy Istennél megtapasztalhatom a szabadulást, megelégedettséget és örömet?

A félelem vallása

Isten a szeretet, de ha így van miért építünk szinte mindent a félemre? Ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem amikor  Richard Rohr könyvét olvastam. Ezeket a gondolataimat osztanám meg, kiegészítve a könyvből vett idézetekkel.

A félelem vallása egyáltalán nem biztos, hogy jól körül írható vallásosság vagy kegyesség. Sokkal inkább egy éles határral nem rendelkező pszichés szorongás, esetleg fóbia, melynek vallásos jellemzői vannak. Ez a fajta vallásosság, noha lehet, hogy  sok bibliai és teológia igazságot tartalmaz, de mégis egy meghamisított istenképpel rendelkezik. Ez a fajta istenkép szinte minden teológia igazságot képes Istenre nézve felismerni, de egy igen fontos jellemzőt kihagy, vagy alul értékel, leredukál: az Isten szeretetét. 

Az ilyen úton járó ember nem ismeri a szerető Istent. Egyoldalú az istenképe. Szinte mindent tudni vél Istenről, de nem tud számolni azzal, hogy Isten szereti, netán másokat is igen mélyen szeret. Ha elég ismerettel rendelkezik természetesen beszél Isten szeretetéről, de soha nem tapasztalja azt meg. Azért mert úgy gondolja, hogy Isten a maga szentségében először elvár és ha ez teljesült, akkor szeret. Aki így gondolkodik természetesen maga is az elváró, ha teljesíted, akkor méltó vagy a szeretetre típusú csere szeretetet állítja. Az ilyen ember maga is számos téves követelmény rendszerrel terheli meg a környezetét, mivel maga is ezt éli meg lelkileg.

Persze, a szerető Isten nem ugyanaz, mint a maga útját kereső ember, télapó szerű integető nyájas, mindent megengedő istene. Az igaz Isten alapja a szeretet, amely ugyanakkor igazságos és szent, de Ő nem hasonlítható az érzéketlen dogmatista inkvizítorhoz, akit nem érdekelnek az emberi fájdalmak csak az igazság. Hanem szent, abban az értelemben, hogy Isten más, nem olyan mint az ember alkotta istenkép vagy bálványok, amelyek a bűnös ember szeszélyeit és gyarlóságait hordozzák.

A félelem alapvetően azért tud egy zsarnok úr lenni, mert az embert lekicsinyíti, tehetetlenné teszi az olyan óriásokkal, lelki szörnyekkel szemben, akik ellen tehetetlen. Ez lehet egy jó szándékú vallás, hitnézet, vagy valamiféle istenféleség, de semmiképén nem az Igaz-Isten. A félelem vallásossága erre épít és kihasználja az ember sebezhetőségét. Isten egy olyan utat adott Jézus Krisztusban mely nem a fenyegetésre épít, hanem az önzetlen szeretetre és kegyelemre. Amelyhez természetesen szervesen hozzátartozik az alázat és a bűnt megbánni kész lelkület.

Az ember fél, amikor a körülményeiben, élethelyzetében van fenyegetve, mert nem akarja elveszíteni azt, ami biztonságos. A biztonság utáni vágyunk, sokszor megtévesztő is, mert lehet, hogy alapvetően ez nem más mint a félelem. Az ember fél, amikor a lelki egyensúlya látszik fenyegetve. Akkor is fél amikor az "én"-hez, az egóhoz viszonyítja a lehetséges fenyegető következményeket. Ezt az oldalt a legnehezebb felismerni, mivel az ember ritkán őszinte annyira magához, hogy a saját esendőségét mint alapproblémát ismerje fel. A legtöbbször ez a lelki tusa bekenésre kerül valamiféle kegyes mázzal, mely igazolni hivatott, hogy miért vagyok olyan amilyen, és miért érzek, vagy gondolkodok, így és vagy úgy.

A félelem támadóvá tesz, mert a sarokba szorított kutyához tesz hasonlóvá, mely nem lát kiutat máshogy, mint nekimenni annak, ami az egyetlen esélyt adja, mármint a támadó leküzdését. A félelem vallásának előbb utóbb "nekimennek", mert a sarokba szorítás eredménytelen az ember kordában tartására. Isten nem fog támadni akkor amikor éppen a legnagyobb lelki szükségben van az ember. Isten felszabadít lelkileg, nem gúzsba köt. Isten nem elzárja az egyetlen utat a meneküléshez, hanem éppen megnyitja azt. Természetesen ez az út maga Jézus Krisztus, aki igen mélyen szeret és megindul a mi gyarlóságainkon. Vajon miért, nem vagyunk sokszor képesek megbízni benne, hogy nem bántalmazni akar, hanem lelkileg szabaddá akar tenni?

A félelem a saját egóján keresztül képes csak látni. Szinte minden ezen a szemüvegen keresztül szemléltetik. Ahogy  a katolikus gondolkodó és író mondta a Richard Rohr, Minden egybetartozik című könyvében: 

Amit ortodoxiának, lojalitásnak vagy engedelmességnek nevezünk, annak java része félelem ... 

... attól félnek, hogy tévednek, hogy elutasítják őket, hogy nem tartoznak "oda", hogy az egyház nem segíti majd őket, sőt félnek Istentől, akit nem tapasztaltak meg. Lojalitásnak nevezzük, de gyakran csak félelem. A lélek különbségtevő képessége segít felismerni, hogy mi történik valójában. Hogy szeretetteljes engedelmesség vagy félelem rejlik-e mögötte? Őszintén állítom, hogy sokak vallásossága a félelmen alapul, de félelemben nem növekedhet és nem állhat meg ott. Norwichi Juliána így fogalmaz: " a félelmet gyakran alázatként kezeljük, pedig az gonosz vakság és gyengeség... az igazság ellentettje"(Showings, 73.fejezet).

Tévedés ne essék! Nem a történelmi keresztény tanítás ortodoxiája (igazhitűsége) kérdőjeleződik meg, hanem egy lelki attitűd, mely nem a Jézusi szeretetre épít, amely félre ismeri az igaz istenfélelmet.

Ahogy ismét Rohr-t idézem könyve olvastán (96-97 old):

"Az igazi vallás mindig a félelmen való túljutásról szól. Mégis nagyon sokunkat arra neveltek, hogy éljünk kényelmesen, együtt a félelemmel. Legtöbben, akik olvassák e könyvet, azt az idézetet kapták, hogy "Isten félelme a bölcsesség kezdete." (Zsolt. 111,10 és Péld. 1,7) Nekünk úgy tanították, amikor kisgyerekek voltunk, hogy Istentől félni valamiféle erény. A "félelem" szó mind a zsoltárokban, mind a példabeszédekben azt a gyermeki tiszteletet jelöli, melyet egy megbecsült és csodált személy iránt érzünk. Nem a bántástól való félelmet, hanem azt a rajongást és megbecsülő tiszteletet, amit olyasvalaki iránt érzünk, akire felnézünk, akinek átadjuk magunkat. Ez valami egészen más jelentés, amit a "félelem" szó nem ad vissza hűen. Isten csodálatában élni, az már erény.

Vajon képesek vagyunk egy nagy "szemüveg tisztítást" végezni, amely nem a saját egónk félelmein keresztül keresi Istent, netán  így próbál másoknak is útmutatást adni? Hanem Isten önzetlen szeretetében, mely nem tagadom, hogy sokszor kockázatos tett. Mert meghagyja az ember szabad döntési felelősségét és egyáltalán azt, ami még  valamelyest megmaradt az istenképűségből. Természetesen számolva az emberi gyarlósággal, bűnre való hajlamával, elesettségével. Ugyanakkor, mégis előtérben van a kegyelem, mely nem egy zsarnok isten nagylelkűsége, hanem a szeretettel teljes Isten lehajlása...