A lélek van, nincs? Hol van? Van lelkem?

Ez kis írásom, elmélkedésem, nem a dogmatika világába kalauzol. Nem a vallást és a hitet tagadom, hanem az ember által kreált valóságáról gondolkodom, amelyet vallási ruhába öltöztetett.  Amelyet teremtett, valóságnak hisz, pedig lehet, hogy nincs is, ott és úgy, és akkor, amiről nagyon hiszi, hogy ez egy szilárd pont az életben. 

    Amikor valaki elcsendesedik, hagyja, hogy minden felbukkanjon, majd minden gondolat, nézet, hiedelem tova tűnjön, akkor, valójában a válasz sincs meg, csak a kérdés marad meg. Nem kell a válasz, a kérdést lehet fenntartani, nincs szükség egy gyártott, egy kreált igazságra, amely persze nem a valóság, csak egy tudatállapot, elmebeli trükk! Ez nem azt jelenti, hogy minden választ elutasítunk, csak, hogy az a mérhetetlen önbizalom és szilárd hit, valójában egyáltalán nem olyan is olyan szilád, mint ahogy látom, láttatni szeretném.

    A lélek kérdése tipikusan ez. Mi a lélek? Rengetek filozófiai és vallási válasz létezik, mindenki, aki szeretné valamely hagyomány, vagy vallási irat, tekintély alapján megválaszolhatja a kérdést. Ugyanakkor mélyedjünk el abban a kérdésben: ki is az, aki megválaszolja? Valójában, amikor én, felteszem a kérdést, az "én" mint kérdező kicsoda valójában? Van egyáltalán, mint abszolút entitás, létező elkülönült személy? Most van, ezt látjuk, tapasztaljuk. Megyünk vissza az időben, igen, voltunk, ekkor, és ekkor, nyilván máshogy, más habitussal, gondolatokkal, egészen a gyermekkorig. Majd, amikor elérkezünk a csecsemő létünkhöz, elbizonytalanodunk, és ezelőtt, hol voltunk, hol volt a lelkünk?

    Ezen nem segít az anyagelvűség sem, mert az agyműködést és az idegi ingereket, mint materiális alapon létrejövő folyamatokat beazonosítani, azzal, ahogy igen érzékenyen megélünk és felfogunk, tudatosítunk dolgokat, énséget tapasztalunk, ez édeskevés magyarázat. Az éntudat, idegi folyamatok és ingerületek együttese csupán, ezek szerint. Gyakorlatilag az ember értéke, így nem jelentős, az értékét a társadalmi közmegegyezés adja, de egyénileg, valódi objektív értéke nincsen. Az én értéke a mai modern társadalomban  nem egy objektív valóság, hanem szubjektív. Büszke és értékes az egyén mert annak hiszi magát, és ezt a közmegegyezés támogatja (ideológia). Ez a fajta naturalista filozófia igen hamar csődöt tud mondani, mert kizár mindenfajta transzcendenst, természetfelettit, és az élet kegyetlen valósága alól nincs menekvés. Addig jó, míg jól fut az élet, aztán vége, vagy sose lesz jó, mert az élet nem kegyes.  

    Más a megközelítés a hellén filozófiában, Platón és Arisztotelész szerint a lélek önálló szubsztancia, melynek nincs anyagi tulajdonsága, ez a filozófia erősen hatott később a keresztény halhatatlan lélek felfogására is.

    A kereszténységben, a halhatatlan lélek fogalma, kérdés, mert milyen értelemben az?  Isten lehelte, teremtette, tehát nem volt, de ezután mindig is lesz, mennyben, vagy az örök halálban, örökké, vagy majd egy új testben a feltámadáskor. Ez a keresztényi válasz. De ebben az értelemben nem halhatatlan, mert volt, amikor nem is volt. Origenész volt az egyetlen aki máshogy vélekedett, mintegy preegzisztens lélekről beszélve, amely már létezett a születés előtt is. A ruach az ószövetségben Isten lehelete, amely/Aki az embert is élteti (Szentlélek). Vagy a görög nyelvben a pneüma, a lélek, inkább szellem, Isten Lelke/Szelleme, de az embernek is van szelleme), mint amely azonos, avagy különböző a pszühétől, (cserefogalom, vagy, egymásba hajló, de mégis különböző, vagy alapvető lényegileg világosan elválasztható egymástól?). Vannak akik a Szentháromság mintáját is látni vélik az ember három alkotórészében (trichotómia): szellem, lélek, test (pneüma, pszühé, soma). Vannak akik tagadják ezt, spekulatívnak látják, maradnak az emberi kettősségnél, az ember test és lélek (dichotómia). Ki az ember valójában? Isten teremtménye, aki test, lélek, szellem egységében van, mint önálló entitás, de nem független Istentől. Az elidegenedés Istentől, a bűn a céltévesztés (hamartia), mely az ember vesztét jelenti.

    A hinduizmusban: a halhatatlan finomtest (szúksma-saríra)  a lélek (dzsívá) hordozója, az újraszületésekben körbe, körbe-jár, (szamszára), állandóan reinkarnálódik valamely létformába és testbe (nem biztos, hogy emberként), a karma törvénye alapján, melyből csak a felébredés megszabadulása (moksa) ad kiutat. A hétköznapi ember számára erre jobbára  kevés az esély, mivel a lét kötöttségeket hoz magával, a kötöttségek a pedig újraszületésekben  járatják a lelket, mert a karma törvényét nem lehet felfüggeszteni. A kör ezennel bezárult, marad a szenvedés (dukkha), ki tudja meddig. Nagyon komoly lemondás szükséges életeken át, hogy ebből legyen kiút, mert míg vágy van addig szenvedés is. A cél a magasszintű, teljes vágytalanság (para-vairágya). 

    A buddhizmus ennek részint az ellentéte, már ami az egyéni lélekre vonatkozik, mert tagadja az egyéni örök lelket, mint önálló, végtelen énséget (anattá, anátman), mert ezt a hiedelmet inkább akadálynak véli, a megvilágosodás (bódhi, szatori) útjában. Nem foglalkozik azzal, hogy van e Isten, lélek, örökélet, transzcendens világ. Inkább tagadja ezeket, ha változatlanságot tulajdonítunk nekik, mert a buddhista felfogás nem ismeri a változatlant. A karma törvényét elfogadja és hasonlóan a hindu felfogáshoz a létkereke itt is forog, szenvedést okozva. Semmi nem állandó, minden keletkezik és megszünk, állandótlan (szankhára, anaccsa). A buddhizmus alaptanítása (dharma, dhamma) tulajdonképpen a szenvedés (dukha) megszűntetése. Az egyén és az egész világ viszont valójában illúzió, mert ha részeket vizsgálunk, akkor rájövünk, hogy ez sem vagyok, az sem, és amaz sem, stb... Sokat boncolja a részeket, ezt látva eljut a tagadáshoz. A cél az üresség természet megtapasztalása, mert minden üresség természetű (súnjata). Ugyanakkor a nyugati embernek óvatosan kell értékelnie ezt a kifejezést, mert itt nálunk az üresség inkább negatív fogalom, míg a buddhizmusban pozitív, sőt, minden dolog kiindulója, és ide kell visszatérni. A pont, amely mindenek előtt van, ahol nincs fogalom, gondolat sem. A buddhista meditációban is ez központi helyet foglal el, ez így lehet egy meditatív állapot is. „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”  (Nágárdzsuna).

    Mind a hinduizmus advaita (nem kettős, hanem egy) ágában mind a buddhizmusban monista (minden egy) szemlélet van, amely nem engedi a dualizmust, a kettőséget, mint eredeti lényeget. A kettőséget, én-te, Isten és ember, jó és rossz, brahman és atman, világosság és sötétség tapasztalata, mindez csak a létkerekét (bhavacsakra) forgató karma törvénye miatt van, mármint, hogy ezt tapasztaljuk, ezt teremtjük, mert valóján nincs kettőség, hanem egy van, minden egy, ez a megvilágosodás legfőbb ismérve. Brahman, átman, dzsivá egy. Noha a buddhizmusban is több ág van, sokféle irányzattal, de mindegyik monista felfogású. Míg a hinduizmusban, az advaita (nem kettős) irány az. A dvaiták (kettőség) és a vaisnavizmus (pl. krisnatudatúak) irányzatai egyértelműen különbséget tesznek Isten és ember között.  Ezért az önátadást hangsúlyozzák (bhakti).

    Az animizmusban a minden dolognak lelke, szelleme, van, minden, mindennel összefügg, a lelkek, szellemlények, démonok sokasága, bolyongása végtelen. Minden lélekkel, rendelkezik, nem csak ember, hanem az egész természetvilág. Gyakorlatilag átláthatatlan és szövevényes, amit a hétköznapi ember át nem láthat, ezért vannak a sámánok, varázslók, táltosok, akiknek bejárásuk van a lelkek birodalmába, összekötve az evilágit és a lelkek, szellemek világát, ebben mintegy közvetítőként (médiumok, mediátorok) szerepelnek. Dolgokat, jelenségeket, természeti erőket, szellemi erőkkel ruházza fel. Ez a vallási forma, valószínűleg a legősibb, gyakorlatilag a nyoma és befolyása minden vallásban fellelhető. A szellemhit, a lelkek, a démonok befolyása az emberre, különböző erők révén, innen eredeztethető.  

    Az egyén hiedelme, ugyanez a probléma, nincs biztos kapaszkodó, nincs bizonyosság. Azonosítom magam valamivel, kitűzök célokat, ezért élek, törekszem, de a gondolatom, gondolataim, vajon a lényem? Az igazi önvalóm? Én egy létező entitás vagyok, aki megtapasztalom, a magam énségét, de vajon ez igaz? Akit az elmúlt hosszú években, mint énséget megéltem, az most is valóság, vagy már elment? Én, aki voltam, az vagyok most is? Biztos, hogy így, vagy úgy van? Mindnyájan átlépjük a halál kapuját, de ezután is azok leszünk, akik voltunk? Vagy valami más? Milyen értelemben? Felfogható egyáltalán? A test egy ruha, amit levetünk, ki veti le és miért? Avagy ahogy Platón monda, hogy a test a lélek börtöne csupán? Lelkek vagyunk, a magunk dualitásában és azok is maradunk, mert Isten és ember mindig is kettő lesz, vagy tényleg van egy egység, egy lényegi egység, mert Isten lelkéből vagyunk, akik vagyunk.  

    Egyáltalán kell ezzel foglalkozni, mert ez nagyon távoli nyelv a mi földi nyelvünktől, vagyis a szókészletünk nem elégséges. Egyáltalán megértjük ezt? Gondoljuk el, hogy az ókorban kellett volna a mai technika világáról beszélni, a mobiltelefonokról, félvezetőkről, kvantumfizikáról. Vajon lett volna egyáltalán kifejezés, és értették volna? A transzcendens világ és a földi világ között lehet még nagyobb a különbség, ha ugyan lehet két világról beszélni, mert lehet, hogy nem ez, vagy az a világ létezik, hanem egy, csak nem mindent érzékelünk. 

    A halál ilyentén, ebben az összefüggésben nincs is, csak úgy érezzük, mert veszteségként éljük meg a szerettünk távozását, valójában a meghaló pedig, nyereségként, mert kitágult a megtapasztalása olyan irányba, amit korábban nem látott, mert nem láthatott. Valójában a halál átmenet, kitágult tapasztalás, a test lett levetve csupán, amely akadályozta a teljesebb tudati rálátást. A tudat nem tapasztalja a halált, csak a nagyobb, teljesebb dimenziót, amely tulajdonképpen mindig is jelen volt.  

    Ahogy elnézem a különböző vallásokat, hiteket, spirituális hagyományokat elgondolkodom, igen,  sok igazság lehet bennük, persze emellett, talán nem is igaz (egyszerre mindkettő?), megpróbálják megválaszolni a titokzatosat, a nem érthetőt. Az az érzésem, hogy tovább kell lendülni, mert ily módon is az ember csak újra és újra legyártja a maga illúzióját, akkor is amikor éppen ebből akar kilépni! Mert a túlzott azonosulás szükségszerűen illúziókkal jár.

    Amit valójában élek, az tényleg olyan, ami szilárd, vagy csak én teremtem? Mit is? Ki az én? Ki vagyok? Mi az én? Mi vagyok? Az biztos, hogy most megélem, de mit is élek? Mi a most?

Migráns problémában valami nem stimmel.

Fotó: MTI

Ahogy próbálom követni a hírekből, internetről, innen, onnan a mai kor afrikai, közel-keleti, ázsiai menekült és elvándorlási jelenségét, egyre inkább befészkeli magát valami a fejembe, hogy itt bizony valami nem stimmel. Mi is az? Vagy inkább, mik is azok?

Most egy kicsit kilépnék a politika érzelmi acsarkodásaiból (nem mintha nagyon benne lettem volna eddig is). Nincs olyan kényszerem, hogy a migráns kérdés mögé bújva, azt támogatva, megértve vagy elutasítva, magamat pozícionáljam jobbra, vagy balra. Azt hiszem nem kell ahhoz semmi különös politikai szemüveg, csak értelmes szemlélet, hogy az ember értse a problémát, hogy százezrek, akik teljesen más  kultúrkörből valók,  más, jóval hevesebb mentalitásúak, azok kontrollálatlanul, vagy legalábbis nem eléggé jól átvilágítottan ide-oda vonuljanak Európa szerte, és ez milyen biztonsági kockázatokat hordoz. Ahhoz meg, nem kell még kereszténynek sem lenni, hogy megértse az ember, hogy a tömegek mögött emberek és sorsok vannak. Nos, pont itt van egy óriási kérdésem!

Nem tudom, de arra gyanakszom, hogy az igazi szenvedők nagy többségben nem mennek sehová. Maradnak a háborús övezetekben, valamint a török és közel-keleti menekült táborokban. Nem akarom elvitatni, hogy a migránsok között is eléggé nagy százalékban jelen vannak a háborús menekültek, de szerintem nem többségében. Arról nem beszélve, hogy a háborús övezet, pedig éppen, hogy nem garancia semmire, mert van ott minden, olyan előélet is,  főleg életerős fiatal férfiakat tekintve, mely minden, csak nem megnyugtató. 

Vissza az eredeti kérdéshez: mire is gondolok? Az már nyilvánvaló, hogy javarészt fiatal vagy középkorú életerős férfiak alkotják az idevándorlók többségét. Hol van a családjuk? Persze vannak itt gyerekek és nők is, de közel sem olyan arányban mint a határ menti közel-keleti menekülttáborokban.

Zaatari menekülttábor Jordániában

Forrás: AFP/Mandel Ngan

Attól tartok, hogy az igazi háborús menekültek isszák igazából ennek a migrációnak a levét. Azért mert nekik nincs és nem is lesz annyi pénzük, erőforrásuk, hogy messze Észak-Európában új életet kezdjenek. Nekik nem sok jut. Igazából nem őket támogatják, nem rájuk fókuszál a világ. Akik pedig, a dolgozni tudók, megélhetésért küzdeni  képesek, a napi betevőt megkeresni tudók és hadra foghatók, azok elmennek. Ellenben, az asszonyok, öregek és gyerekek, nagy többségben továbbra is maradnak a török, libanoni, jordániai menekülttáborokban. Sőt, a háborús övezetekben. Arról nem is beszélve, hogy a mai technika, internetes világ gyakorlatilag egy olyan láncreakciót, dominó borulást hozott, amelynek a szereplői igen nagy százalékban már nem csak az egyértelmű közel-keleti háborús övezetek szenvedői, hanem sokszor a távolabbi Kelet, Banglades, India, Pakisztán, Afganisztán. Vagy, Afrika számos országából megindulók tömegei. A közeli balkánról már ne is beszéljünk!

Azért is vannak kétségeim, mert ahelyett, hogy ténylegesen rászorultak kapnának hathatós segítséget a több százezres menekült táborokban, ehelyett az anyagi segítés jó része másfelé megy. Igen nyomorúságos körülmények, sokszor borzalmas állapotok és belső erőszak dúl ezeken a helyeken, a háborús határmenti menekülttáborokban.  A rajtuk segítés helyett dollár milliókkal szálnak be a nagyvállalatok is a migráns vándorlás megsegítésébe. Hogy, miért? Ez más kérdés. Arról nem beszélve, hogy Európa kapuja lassan becsukódik, legalábbis abban az értelemben, hogy itt mindenki vonulhat kénye-kedve szerint. Mert ennek, így ebben a volumenben tényleg nincs értelme, igen komoly a kockázata és ez a nyitottság nem valódi segítség. Ezt az államok már nem vállalhatják fel, vagy egyre kevésbé nyitottak, befogadók. Azt hiszem a migráns kérdés pozitív vagy negatív megítélése  ma politikai ügy (a szó negatív értelmében), nem kezelik reálisan a helyén, legalábbis kifelé, a választók és a sajtó felé, de tartok tőle, hogy semmilyen szinten. Ugyanakkor ez a jelenség olyan külső és belső problémákat hoz majd elő és olyan súllyal,  (a migránsoknál, egymás között is), hogy európa kénytelen ébredezni, de akkor már a belső feszültségek olyan nagyra duzzadhatnak, hogy nagyon nehéz lesz azt kezelni. 

A Németek most jelentették be (még nem hivatalosan), hogy fogadják a szíreket, de majd család egyesítésről szó sem lehet. Vagyis, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy majd később idehozatja a népes családját! A nem szírekről már nincs is szó, nekik marad a hosszabb menekült elbírálási hercehurca. Tartok tőle, hogy nagyon messze lesznek attól, mint amit megálmodtak, avagy, amit akarnak. Valószínűleg kódolva van az elégedetlenség és a zavargás. Mert bizony, még németben, svédben sem fenékig tejfel az élet, állás és nyelvtudás nélkül. Segély biztos, hogy lesz, (már akik nem lesznek kitoloncolva, nekik egy darabig), fedél is fejük fölött,  de ez hozza meg, majd amire számítottak? Mi lesz hosszabb távon? Ne feledjük, jobbára fiatalokról van szó, a családjuk nélkül. Nem hinném, hogy az történk majd, amire számítottak.

Hol lesznek,  hol maradnak a családok? A közel-keleti menekülttáborokban, sőt, ott hagyva a háborús övezetekben. Erős, munkára, a betevőt kiharcolni képes férfi családtag nélkül. Mert ők eljöttek. Itt valami nagy álom lebeghetett a nyomorult családok szemei előtt, ami nem fog elkövetkezni,  talán szinte senkinek, talán csak néhány kivétel lesz. Ebből még baj lehet! Gyökerükből kiszakított, életerős férfi generációk százezrei, millió, egy teljesen idegen kultúrkörbe özönlenek, amelyben szinte biztos, hogy nem találják majd meg a helyüket. A vallási  és nemzetiségi feszültségekről még nem is beszéltünk, melyek, egymás között, a migránsok között is jelentősek lehetnek. Legalábbis nem hinném, hogy ennek kívánatos folytatása lesz, és akkor még enyhén is fogalmaztam. 

Van még egy következmény, ami nem tudom, hogy valós-e, de azt hiszem nem lehet figyelmen kívül hagyni: ha "netán" harcolni kéne (mert kéne, mert ez bizony megkerülhetetlen valóság) mondjuk Szíriában, Irakban, a szabadságért, akkor, kik teszik ezt, ha eljött a harcképes férfiak jó része? Sőt, ma már látszik, hogy az IS (Iszlám Állam) miért tud annyira teret hódítani, mert gyakorlatilag igazából nem is harcolnak ellene, (kurdokat leszámítva). Legalábbis nem hatékonyan. Az idősek, a nők és gyermekek többsége maradt, nos, ez nem stimmel, legalábbis, szerintem. 

Migránsok a fejekben...

Azt hiszem ideje van annak, hogy az ember darázsfészekben kotorásszon. Nagyon nehéz úgy hozzányúlni a témához, hogy elkerülhető legyen a darázscsípés. Tehát a legjobb, hogy ha már hozzányúlok, akkor abban a tudatban tegyem, hogy bizony nem egyszerű területen ténykedek.

Már csak azért sem egyszerű mert tényleg nagyon komplex a probléma. Közel-Keletről és Észak-Afrikából százezrek - de már lehet milliós számokról is beszélni - indultak útnak egy jobb élet reményében. Ebben még semmi rendkívüli nem lenne, mert a történelem tele van menekülésekkel, népvándorlásokkal, azok minden következményével. A probléma az, hogy a cél most Nyugat-Európa, azon belül is a gazdaságilag jobb helyzetben lévő és ezért a leginkább jobb ígérettel bíró jóléti államok. Az út hosszú és számtalan országon át vezet, mely rengeteg problémával jár. A jog útvesztői és a nemzetközi egyezmények, a biztonságpolitika, a kulturális feszültségek, a humanitárius kihívások és még lehetne sorolni, mind-mind óriási probléma elé állítják mind a menekülteket, mind a tranzit-, és célországokat.

Azt azért érdemes tudni, hogy a migránsok Európában csak töredékei, menekültek teljes számához viszonyítva. Jordániában, Libanonban, Törökországban, Pakisztánban, ... több millióan vannak, sokszor városnyi nagyságú menekült táborokban. Még nem is beszéltünk a világ más részeiről. Ezzel együtt az ENSZ adatai alapján húszmillió menekültről beszélhetünk, akiknek ellátását nem a világ gazdag országai végzik, hanem a jóval szegényebbek mintegy 86 százalékban. Marad 14 százalék, na erről beszélünk most, csakhogy az arányokat illetően képben legyünk. Európai léptékekkel és a megszokott életszínvonalt tartva, bizony ez is nagy szám, főleg úgy, hogy nem lehet tudni, hogy mindez hová vezet és meddig.

Ha mindezen kérdések egyenként is rendben lennének, akkor is hatalmas lenne a probléma, de nincs így. Ehhez hozzájön, hogy bizony a politika, azon belül is a pártpolitikai kesze-kuszaságok és érdekek, rendkívül erősen rátelepültek minden oldalról a migrációs probléma kezelésére. Ezen túl még nem is beszéltünk az egyénről, mert itt aztán tényleg el lehet veszíteni a fonalat.

Az egyén a migránsok oldaláról szemlélve, van itt minden: valódi háborús menekültek, túlzott illúziók, borzalmas hátterek, igazmondás és hazudozás, agresszív tolakodás a cél érdekében,  és békés csak élni akarás, teljesen más kulturális és vallási hozottság, mindez megspékelve az európaitól nagyon idegen vérmérséklettel, és még lehetne hosszan sorolni. Nos, ez azért probléma, mert mindez hatalmas tömegekben és azok vonulásában jelentkezik. Az államok szinte képtelenek ezt jól kezelni, egész egyszerűen erre senki nincs felkészülve, és sokszor kezelhetetlen is.

Az egyént tekintve a tranzit és befogadó országokban, itt sem sem jobb a helyzet. Az embernek az az érzése, hogy szinte mindenki tudja a tutit, természetesen a már megszokott politikai bal, vagy jobb szimpátia alapján. Le lehet egymást ordibálni, fasiztázni, komcsizni, zsidózni, orbánozni, nácizni, libsizni. Általánosítani, jobbra vagy balra, a kereszténységet vagy a muszlimokat egyoldalúan bírálni, és szidni egymást, ezért, azért, az ok kimeríthetetlen. Megszoktuk a két színben való gondolkodást, fekete-fehér alapon. Nem ismerjük, vagy nem akarunk arról tudomást venni, hogy az élet képe sokkal árnyaltabb. Ebben a politika sem segít, sőt, inkább ront a helyzeten, mindegy, hogy bal, vagy jobb. Úgy látszik, hogy az embereknek szükségük van erre, mert így érzik magukat biztonságban és így tudnak tájékozódni. 

Ez a bejegyzés pontosan arra akar rámutatni, hogy az egyén oldaláról nem lehet ezt a rendkívül komplex problémát ilyen mérhetetlenül leegyszerűsíteni! Rendkívül összetett a migrációt kiváltó probléma, de rendkívül összetett annak kezelése mind állampolitikai, biztonságpolitikai, humanitárius, államközi és összállami, uniós kezelése. Nem célom, hogy bárki fölött ítéletet mondjak, nem célom, hogy újat mondjak. Az a célom, hogy legalább próbáljunk meg összetettebben gondolkozni a nagyon is összetett kérdésben. Nehogy azt higgyük, hogy hát igen, a migránsok a fő baj, de azt se gondoljuk, hogy Orbán Viktor, vagy ellenkezőleg, Merkel politikája az a hülyeség és ettől szabadulni kéne aztán minden oké. Kedves hétköznapi ember, velem együtt! Te vezetsz egy egész országot, tudod, hogy rengeteg tényező, faktor van, ami mentén egy ilyen problémát úgy kell kezelni, hogy az emberséges is legyen a lehetőségekhez képest, meg biztonsági szempontból is helytálló legyen? Akinek egyénileg úgy van lehetősége, hogy segít fizikálisan is, tegye, de hagyjuk, már azt, hogy a másként cselekvőt, az aggódót, a kétségének hangot adót (mert ezeknek is ténylegesen van alapja), azokat lenácizzuk, sovinisztázzuk, fasisztázzuk. A másik oldalra is: aki megérti és segít a menekültek sokszor nagyon nehéz körülményeinek enyhítésében, az még ettől nem büdös libsi, zsidó komcsi. 

Meg kell értenünk, hogy minden egyes migráns mögött egy személyes élet és élettörténet van! Ha százezreket látunk akkor azok nem személytelen hordák, csürhék tömegei, hanem személyek, emberek, személyes élettel és történettel a hátuk mögött. Ez az élettörténet lehet sokféle, jó, rossz vagy ezek egyvelege a maguk sajátos színeiben, szépségében, borzalmaiban, tulajdonságaiban. Ezen emberek mögött nagyon sokszor rendkívüli tragédiák állnak, de akinél nem így van, (mert nem mindenki az, akinek mondja magát) azok sem jókedvükből teszik ezt, hanem mert egész egyszerűen sokszor élhetetlen a gazdasági közeg, és persze rengeteg a hamis illúzió, melyre egész embercsempész bandák, mint már iparág rátelepültek, meglebegtetve azt, és így dollár milliárdokat kicsalva a nehéz körülmények között élő tömegektől. Azt sem tagadva, hogy lehetnek olyanok, akiknek tényleg nem tiszták a szándékaik. Ez van, nem az a kérdés, hogy mi lett volna, ha, hanem mi van? Ezzel kell valamit kezdeni uniós és állami szinten, de akit érint annak egyéni szinten is! Ebben a tekintetben viszont nincs egységes mindenben kiegyensúlyozott érdek. Ezt tudomásul kell venni! Akár országok közt, uniós szinten, de egyénileg is nagy különbségek lehetnek, hogy ki mennyire érintet és milyen hatások és tapasztalatok érték, és mit tart épen aktuálisan prioritáson.

Azt a vonatkozást is meg kell érteni, legalábbis próbálni, hogy a migráció Európát érintő problémája tényleg nagyon komoly biztonságpolitikai és kulturális kérdéseket vet fel! Az államok oldaláról szemlélve egész egyszerűen nem tehetik azt meg, hogy ezt lazán kezelik és csak szinte a humanitárius oldalt nézik, és kezelik! Vagy ha meg is teszik ennek következmény lesz, ha nem most akkor később. Egyénileg lehet tévedni, kormányzati szinten ebben a kérdésben óriási a nyomás. A "biztonságra focizás" prioritáson kell, hogy legyen! Természetesen minél humánusabban, annál jobb, de az állam nem segély szervezet, hanem rendfenntartó erő is. 

A legnehezebb része, bármilyen népszerűtlen is kimondani, hogy most azoknak van, akiknek nincs otthonuk. Akik távol vannak, ilyen, vagy olyan okok miatt a szeretett hazájuktól, a megszokott környezetüktől. A szenvedő gyerekek, akiknek nem adatott meg a biztonságos állandó otthon. A nők és férfiak, abból ugyanabban a helyzetben vannak, hogy hazát keresnek, és egyáltalán nem biztos, hogy azt meg is találják, mert hiába az áhított nyugat, sokak számára az élet mégis kegyetlen maradhat.

Hívő keresztényként, nagyon fontos a mértéktartás! Látni kell, az embert és nem a politika, vagy párt szimpátia alapján! Egyénileg mindenki azt tesz, amit jónak lát, Istent maga mögött tudva, lelkiismerete szerint. Mértéktartás, összetett, többszintű (nem csőlátó) gondolkodásra való készség és felelős viselkedés, ha kell segítség. Még akkor is ha olyan jelenségek történnek, melyek miatt futkos a hátunkon a hideg. Még akkor is, ha a jövőt illetően sok kérdés és kétség merül fel bennünk. Bennem is több a kérdés mint a válasz, jóval több.

Biztos olyan az Isten, mint ...?

Isten az akinek gondolom? Biztos olyan, és úgy cselekszik, ahogy sokan gondolják? Nos, itt kezdődik az igazi probléma. Azért beszélhetünk tényleg igazi problémáról, mert az istenképünk, felfogásunk Istenről meghatározza a cselekvésünk, életünk alapját, de még a mindennapjaink kis részleteit is.

A kemény, diktátor.

Ha Isten olyan, mint egy poroszos, szigorú, kemény apa, akkor természetesen az ő követői is szigorúak, kemények lesznek, akik nem tűrik az ellenkezést. Ha kezükben van a Biblia, akkor az olyan igehelyeket szedik csokorba, melyek ezt a felfogást támogatják. Ha valaki ilyen családba nőtt fel, hajlamos lehet arra, hogy maga is továbbvigye ezt az istenképet. Ha viszont valamilyen törés van az életében, lehet, hogy éppen azért zuhan össze, mert csak a kemény istent látja, aki elfogad, ha, csakis ha, ... Ez a gond, a "ha", mert nagyon messze vagyunk az ideálistól. Akkor Istentől is messze vagyunk?

Aki világosan megmondja, hogy hogyan élj, hogyan kell igazán megtérni, mikor igazi a hited stb. Ha mindezt nem teszed, mehetsz a pokolba. Isten, aki keményen odavág. Ha ennek a követőnek a kezében van a Biblia, természetesen nagyon ismeri Isten ítéletét, felütve az olyan helyeknél, amelyek látszólag ezt a gondolkodást támogatják. Nagy elevenséggel le tudja festeni a poklot, aminek az ecsetelésére hajlamos belemerülni.

Nagyon, de nagyon megtér. Persze állandóan becsapja magát és környezetét is, mert, hát hiába állítja, hogy nagyon megváltozott, mégsem igaz ez úgy, ahogy a hihetetlen, feltupírozott bizonyságtételeiben teszi. Azonkívül az evangélizációja is legtöbbször kimerül a pokollal, ítélettel való fenyegetésével. Isten egy korbácsot suhogtató hajcsár, aki mindig lesújt a bukdácsoló szolgára.

A dogmatikus isten.

Ül az isteni teológiai szobában, mint valami teológiai professzor, összehúzott szemoldökkel méricskéli az emberek, egyházek, gyülekezetek teológiai tévedéseit. Ha kell,  időnként felkel, felveszi a több évszázados ortodosz páncélt és hadba vonul az igaz hitért, de ennek nem lesz jó vége. Mert ez a sok tévelygés igen felhorítja. Fő könyve a hitvallások és atyák gyüjteménye, amit nagyon gondosan méricskél és ez alapján megítéli az emberi unortodox hereziseket, gyülekezeti és egyéni tévelygéseket. Nagyon vigázni kell, hogy mit mond, ír, prédikál valaki, nehogy szembemenjen az isteni igazsággal amelyeket az elődök nagyon gondosan lefektettek. Mindig veszély van, minden veszélyes, sok a tévelygés és ezeket körülveszi az isteni undor és elutasítás  A fő mottó: figyázzunk testvérek nehogy bedöljünk!

A modern isten, a laza.

A szeretet mint lazaság, aki inkább egy humanista ideál. Az ember aktuális világlátását, szabadosságait, hóbortjait támogatja, mert jófej. Isten állandóan az ember kontrollja alatt áll. Mintha mindenről elszámoltatható lenne. Isten mintha valamiféle demokratikus parlamentben ülne és szabadon számon számonkérhető lenne, a humanista erkölcsiség alapján. 

Lehet rá hivatkozni, mint aki a társadalom aktuális forrongásaiban részt venne, ő a woke isten, aki a prájdon vonul, térdel a focipályán, lengeti a transzparenseket.

Ha törés van az ember életében, természetesen előveszi Istent. Miért engedi a rosszat, na ne már! Istennek el kellene számolnia, hogy noha ő jónak mondja magát, mégsem így tesz. Isten olyan, mint egy megválasztott elnök, akit lehet szidni, beszámoltatni, netalán meneszteni, nem újra választani. A probléma csak ott van, hogy mindez működik is (látszólag), míg az embernek kellően nagy a szája, éles az esze, mint a borotva, de csak eggyel nem számol: nem tudja, mit beszél és milyen kevés ismerettel bír ahhoz, hogy tényleg beüljön abba a székbe, ahol Istent elszámoltathatja. Természetesen vannak nehéz kérdések. Foglalkozni kell azokkal, mert tényleg kiáltanak válaszért. Kérdezni szabad, de lehet, hogy egy bizonyos ponton túl el kell hallgatnom!

A Nacionalista isten.

Csak egyeseket kedvel igazán. A nemzetek ezt igen kedvelik. Isten a nemzeti, népi politika fő arca, harcosa.

A haza, mint menyország, széke a parlament, a törvényhozás. A népet segíti a harcában, mert ő a legnagyobb nemzeti politikus. Minden ez alapján ítéltetik meg. Ha nem tetszik valami a hazád politikájában az istennek sem tetszik, áruló vagy, a pokol tüze vár rád! Ha háború van hozzá imádkoznak a győzelemért, persze a másik haláláért is, lehetőleg szörnyű haláláért. Ez az isten a nemzeti zászlót lengeti, a többit elégeti a pokol tüzében. Természetesen a hivatkozási alapja az ószövetség a Seregek Ura (Jahve cöbót), aki a népét harcba viszi és győzelmet ad. Ez a kép végigkíséri az egész történelmet, ahol nemzeti egyházak születtek, papok lelkészek áldják a nemzeti harcokat. Isten a mi istenünk, és mások ... ?

Az apóka Isten, a szakállas. 

Aki jóságosan, de kicsit együgyűen bólogat. Isten persze mindent megbocsát, mert az a dolga. Különben is ki ő, hogy megmondja a modern embernek, hogy hogyan éljen. Isten az öreg úr, aki beleragadt a letűnt századokba. Ez az istenke megsegít, ha akarom, de inkább nem kér belőle az ember, mert uncsi, régimódi, netán még fafejű is. Figyelmen kívül hagyható, de ha baj van, elő rángatható. Addig meg csak káromolja az ember, szinte mindenért. Ha igazán baj van, persze ez az isten hallgat, nem segít, aztán újra káromolja az ember, mert néma, tétlen, nem csinál semmit, amikor pedig lenne dolga. Ja, az ember lenne a munkáltatója Isten pedig az alkalmazott? Ez az istenke-apó, alkalmazott, igazából nincs is, csak az ember szófordulata mely szinonim a szerencsével, a rossz végzettel is, de, "a te ... anyáddal" is, ha erre van szüksége, ingere az embernek, a feszültség levezetéséhez. Na, ezzel az istenképpel találkozik legtöbbet az ember, ez ott él az emberek száján, de ennyi.

A közös probléma, az ember alakú isten. Az ember a maga képére formálta. Isten olyan mint mi. Provokatív kérdés: van megbízható forrás? Mert úgy tűnik, hogy a Biblia is támogatja ezt az ember alakú istent. Isten antropomorfitása az ószövetség bevett módszere. Isten emberi tulajdonságú, aki megbán, féltékeny, haragvó, gyűlölő, kedvelő, részrehajló. Vajon nem az ember alkotta meg ezeket az istenképeket? Van ebből kiút?

Megvan az a gyarlóságunk, hogy nem is a valódi Istent látjuk meg, hanem csak a saját magyarázatunkat, saját istenképünket vetítjük vissza a Istenre. Rendkívül meghatározó tud lenni az a közeg, amiben felnövünk, megtérünk. Legyen az teológiai irányzat, egyház, gyülekezet, család, társadalom. Legtöbbször az ember csak az ember istenképével találkozik. Azt hiszik, hogy Istennel találkoztak, vagy Őróla mondanak valamit, pedig csak egy istenképpel találkoznak, melyet a környezetük, egyházuk, vallásos világuk, egyes személyek, vagy éppen az istentagadók, szkeptikusok sulykolnak a környezetük felé. Baj, hogy vannak tekintélyek, akikre hallgatok? Nem, nem baj, de Istent nem más embereken keresztül kell megérteni. Akkor hogyan? 

Vajon nem ez ember teremti az Istent? Kiben, miben hiszek? Az ateizmus is valójában tévedés  ert az ember alkotta istent tagadja, erre reflektál, utasítja el. 

Ki Isten?

Fel merek tenni olyan kérdést amire nehéz,  válasz?

Keresztényüldözés kell az egységhez?

Most, csak hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam klaviatúrát. A napokban elérte a nyugati sajtót is (illetve az inger küszöbét), az a megdöbbentő hír, hogy a szír és iraki keresztények egyes helyeken, rettenetes üldözésnek vannak kitéve, tömegesen végzik ki, fejezik le, feszítik keresztre őket, ahol a szélsőségesek megvetették a lábukat. Ettől a rémségektől, állítólag még a gyerekeket sem kímélik. Sajnos az iraki helyzet csak egy szelet, a világ kereszténységében. A keresztények körülbelül egynegyede él olyan békés társadalomban, ahol nem kell üldözéssel szembenéznie, egyenlőre.

Forrás: hetek.hu

Miközben mi a nyaralásunkkal vagyunk elfoglalva, nézzük a felhőket, időjárás jelentést, hogy vajon holnap fürdeni megyünk-e, vagy inkább kirándulunk, addig testvéreink ezrei rettenetes borzalmakkal néznek szembe. Az még hagyján, hogy ők, de a kis gyermekeik is, akik árván maradnak, vagy apa nélkül, aki nem jön mert a feje ki van tűzve egy karóra a főtéren(ez nem túlzás!). Ők talán éppen valami tömegszálláson, menekült táborban húzzák meg magukat, rettenetes félelemben. Ezek a borzalmak nem valami extrém ritkaságok, hanem, ma tömegesek. Nem ragozom tovább, az internet világában nem nehéz informálódni, (például, itt és itt).

Arab "N" így jelölték meg Irakban
a keresztény otthonokat

Attól tartok, hogy az "N" betűs szolidaritási akció, messze nem fogja elérni a célját (sőt, ma már, pont az ellenkezője látszik, sikerült ki irtani, teljesen elüldözni a keresztényeket bizonyos iraki területekről) mert, egész egyszerűen a világ azon a felén nem a nyugati demokrácia szerint gondolkodnak. Nem számít a szolidaritás és a jelentős társadalmi támogatottság. Lazán kivégzik a másként gondolkodót, de még a gyanú is elég. Ez még hagyján, hanem felhasználva a modern technika és internet világát, az elnyomók véres kivégzések tömkelegét teszik fel az internetre, vagy levágott fejekkel pózolnak, ezzel is megfélemlítve és pánikot okozva. A nyugati demokrácia, immár kezd megdöbbenni, azon a brutalitás özönön, ami most kezd széles körben ismertté és az internet miatt, nagyon is nyersen, horrorisztikusan megjelenni. A fasiszták és kommunisták, valamint más diktatórikus rendszerek, háborús felek is, rettenetes tömegmészárlásokat hajtottak végre, de van ma egy különbség, hogy régebben álcázták a gyalázatos népirtást (vagy legalábbis megpróbálták), míg ma ezek, videó felvétele és kitevése az internetre, részei a megfélemlítés eszközének, valamint ez üzenet is: te sehol nem lehetsz előlünk biztonságban!  -  és valóban, lehet, hogy tényleg ide is elér az üldöztetés előbb, utóbb. Mert miért lenne az én generációm, vagy a következők valamelyike, kivétel, amikor a többséget üldözik?

Egy-két tanulság ötlik most az eszembe: vajon most, akik meghalnak a hitükért, Isten előtt számít az ő dogmatikai nézetük? Vajon nem úgy van, hogy ez a jóléti kereszténység luxusa? Számít, hogy valamely katolikus egyházhoz, vagy, valamely protestánshoz tartoznak? Mi itt a jólétben, kegyetlen elméleti harcokat vívunk egymással, ki-ki a saját felekezetében, teológiai nézőpontjából kritizálva a másikat, megkérdőjelezve egymás hitének a valóságát is. Éppen a napokban olvastam(itt, itt és itt), hogy egy neves amerikai evangéliumi tesó, szentlélekkáromlással hozta összefüggésbe a karizmatikus táborhoz tartozókat. Nem az döbbent meg, hogy a szesszacionistáknak vannak vitáik a kontinuistákkal (csodás kegyelmi ajándékok ideje lejárt, vagy folytatódik), hanem a vita eldurvulása a probléma, amikor az egyik keresztény a másiktól egyáltalán az örök életet is elvitatja. Vagy: "én az igaz evangéliumot vallom, de te a hamisat" - jó lehet, én is, és a másik is, az élő megváltó Úr Jézus Krisztusban hiszünk. Mintha az evangélium, pusztán egy teológiai rendszer lenne - de nem az! Hanem egy személy, Jézus Krisztus és az Ő megváltói munkája. Van ennek értelme? - mármint az ellenségeskedésnek. Tényleg így kell nekünk élni a keresztény világban, bántva egymást, sarat dobálni (magamnak is mondom), amikor a többség, ráadásul mérget vehetek rá, hogy teológiai értelemben nagyon nem az én felfogásomat követő testvéreim az életüket áldozzák, vagy válnak hontalanná, jobbik esetben is állandó bizonytalanságban és a bármikor bekövetkező rémségek árnyékában élnek? Vajon nem kiált felém Isten, hogy állj! Én elfogadom őket, te miért nem? Sőt, ők sokkal többet és értékelhetőbbet tettek, mert szó szerint az életüket adták értem - mondhatja az Úr.

Attól tartok, hogy egy napon sírni vagy nevetni fogunk magunkon, de inkább sírni fogunk a saját szűk látókörű butaságaink miatt. Erősebben fejezem ki magam: megleszünk ítéltetve a biblikusnak tűnő igazsághajszolásunk, de a valóságban gyűlölködő, egymást kirekesztő teológiai sovinizmusunkért. Mert nem az a kérdés, hogy elméletben teológiai értelemben, ebbe, avagy abba a fiókba tolom be magam és másokat, hanem mire megyek a gyakorlatban, amikor valóságos tettekben mérve elfogadva, szeretnem kéne a testvéremet?

Gulácsy Lajos
Forrás: reformatus.hu

Az előző posztomban utaltam nagymamám testvérére Gulácsy Lajos bácsira, akivel néhányszor találkozhattam is, hallgatva az ő, igen mély hitéből fakadó bizonyságtételeit. Akit fiatalon elhurcoltak  egy szibériai szovjet lágerbe, azért mert lelkészként, de engedély nélkül prédikált. Egy valami igen megütötte a fülemet, hogy azokban az években a lágerben semmilyen felekezeti vita nem volt. Amikor Sztálin halála után némi enyhülés volt a fogságban, akkor együtt úrvacsoráztak a különböző felekezetű elhurcoltak, persze titokban, és bor helyett, vízzel. Egység volt, semmi teológia különbség nem jött elő, de amikor ki-ki visszakerült a saját környezetébe, akkor sajnos folytatódtak azok a felekezeti viták, melyek a fogságban megszűntek. Nos, bizarr a következtetés, mikor egyek igazán a keresztények? Amikor erős üldöztetést élnek át. Mert akkor mindenkit megérint az örömteli, de mégis félelmetes igazság, hogy ők testvérek, de a világ szemetei is, akiktől meg akarnak szabadulni. Komolyan, amikor sorba fektetnek, hogy kivégezzenek még egy tucat kereszténnyel, számít, hogy mi a másik teológiája? 

Attól tartok, hogy nem a valóságban élünk, nagyon sokan. Olyan dolgok kötnek le, húzok képzeletbeli határvonalat testvér és testvér közé, magam és a másik közé, amely Isten előtt nincs is.

Foglalkozzak nyugodtan nehéz teológia kérdésekkel, beleáshatom magam az elméletekbe, követhetek általam jónak tartott téziseket, vitázhatok nagyokat, de jó ha tudom, hogy sokaknak ez most luxus és én jelenleg ebben élek, most még. Jó, ha foglalkoztat az a gondolat is, hogy vigyázzak, mert lehet, hogy a határvonalak nem ott vannak, mint ahol képzelem, hanem Isten jobban kiszélesítette azokat!

Mindenki üdvözül, vagy, (szinte) mindenki elkárhozik?

Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni, akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni. Olyan tudorokat sem akar nevelni, akik mindent tudnak, mindent jobban tudnak.

 

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is. 

 

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, hasonlatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, ezek szerint, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ (János ev. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet. 

 

A teológiai bal oldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, az univerzalizmus, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem, végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat, nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja. A pokol és a gonosz léte nem örök, hanem ideiglenes, időben behatárolt. Isten világa az örök és minden áthat, elnyel, helyreállít.

 

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezemben van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), amelyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen Isten senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja lehet, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése. hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek. A gyenge pont ugyanakkor relatív, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó az, ha, szinte mindent a pokol lehetőségében és fenyegetettségében szemlél a kereszténység. Szimpatikus lehet az a megközelítés, hogy Isten hatalma, nem csak elviekben terjed ki a mindenségre, hanem pozitívan, valóban mindent átható módon.

 

Sőt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.) 

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik. Az evangélizálás inkább Krisztus bemutatását jelenti, mintsem egy felszólítást mindenki felé.

 

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire. A puritán Jonathan Edwards is írt egy ilyen megközelítést: Bűnösök a haragvó Isten kezében, címmel. A pokol réme olyan nagyon eleven volt, hogy az emberek ettől megrettenve tértek meg. Személyes kérdésem, valóban jó van ez így? Ez lenne a helyes evangelizálás, az örömhír hírdetése? Vajon ez követendő pozitív példa lenne?

 

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a ördögizése, és tévtanozása. Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi, lelkiségi vonulat látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit idáig megszokott. Tisztában kell, lenni azzal, hogy akármennyyire is meghatározó a tan, az (csak) egy modell, egy erősen leegyszerűsített emberi eszköz, a felfogatatlan természetfeletti világ "lerángatása" a nagyon erősen behatárolt földi viszonyok közé.   

 

Amivel egyre inkább szembesülök, hogy noha magamat, teológiai értelemben többnyire, sok szempontból konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom (habár, ma már nehezebben megy ez az öncímkézés, mint régebben), mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak, az igazság szószólói, (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői. Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak. Arról nem beszélve, hogy valóság sokkal tágasabb, mintsem, hogy be lehetne rendszerezni, katalogizáni. Ez csupán az ember igénye, és elméjének a produktuma, hogy biztonságosabban mozogjon, hogy ne tévedjen el. Ez egy emberi igény, nem objektív isteni kinyilatkoztatás.

 

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok amelyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent, és végső soron minden Isten tervét munkálja. Ebben Igaza van a kálvinizmusnak. 

 

Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései (habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határ kérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellett szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.  Amúgy is, a Szentírás nem ezért van, hanem, hogy az ember lelki, szellemi fejlődését elősegítse, támogassa. Istenre mutat, nem pedig egy tanrendszerre.  

 

Az üdvösség valójában nem is tartozik az ember kompetenciájába. Isten nem szorítható be egyetlen emberi sablonba sem! Az ember, újra és újra megteszi, csak ez nem a valóság. Ez nem több egy elképzelésnél, egy emberi elmbeli tudati modellezésnél. Ez mindig emberi lesz! A teológia segíti az ember elméjét, hogy rendszerezni tudjon, azonban a spirituális világ, Isten világa, mindenen túl mutat. Istenről is nagyon is emberi gondolataink vannak, olyan ez amikor a hangya a maga intelligenciájával megpróbálja megérteni az emberi intelligenciát, amire persze képtelen. Az ember és Isten intelligenciája között még nagyobb a különbség, mármint a testi állapotunkban. Ezért jobb hallgatni, elhallgatni! El kell jutnunk oda, hogy meghaladjuk a rendszerező, nagyon is emberi logika mentén felépített elgondolásainkat! 

Ez már viszont egy másik téma…. 

Megtérés egy pillanat alatt?

Caravaggio: Pál apostol megtérése 

Isten Lelke belép az ember életében, ezt sokan átélhetik, de vajon tényleg úgy van, hogy mindez egy pillanat alatt, katartikus élmények kíséretében történik?

Legtöbbször Pál apostol a damaszkuszi úton való megtérése ugrik be, mint a megtérés klasszikus bibliai példája, pedig eszünkben sem jut, hogy itt Isten nem egy modellt ad, hogy azt az ember kénye kedve szerint alkalmazgassa, hanem éppen Isten hatalmáról és szuverenitásáról tanít, amely nem az ember elképzelésén alapszik.

 

Keresztényként evidens számomra, hogy Isten megszólít és erre az ember válaszol. Amikor valaki legbelül, személyesen érintve van Isten hívásától ez nagyon sok esetben katartikus, elsöprő erejű. A tapasztalat ugyanakkor az is, hogy nem mindenkinél ilyen fergeteges megtérés történik.

Ezzel még nem is lenne gond. A probléma azzal van, hogy az ember szeret sablonokban gondolkodni. Ha valaki olyan környezetben, családban, közösségben nőtt fel, ahol a hangsúly a drámai megtérésen van, akkor maga is önkéntelenül megpróbál igazodni ehhez. Ebből sok probléma születhet. Ugyanis nem Isten Lelkének a munkája kerül előtérbe, hanem egyfajta emberi sablon, erőltetés, erőlködés, netán emberi dicsekvés.

Klasszikus eset a hívő szülők gyermeke. Akitől szinte elvárják, hogy valami hasonlót mutasson, mint mondjuk a megtérő bűnöző, akinek igen látványos lehet az Istenhez fordulása. A fiatal hallja az ilyen beszámolókat, tanítást kap a megtérés fontosságáról és szembesül a saját sutaságaival, kísértéseivel, talán emlékszik is valamiféle döntésre, de hát ez nem olyan fergeteges, mint azoké akikről mintát szokás venni, akiket oda lehet állítani az emberek elé.  "Tessék megnézni őket, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett" - mutathatnak egyesek a sztárolható hívőkre. (Megjegyzem, hogy sokszor ezek az emberek éppen nem ezt szeretnék elérni, de a hallgatóság rosszul emeli ki a szavaikat, tetteiket.) Mi történik ilyenkor? A hívő gyermek, fiatal megpróbál igazodni, ebből lesz a „százszori” megtérés az állandó döntés, kicsi eredménnyel, majd a kétely, rosszabb esetben a visszafordulás. Az eszükben sem jut, hogy végre abba kéne hagyni ezt az állandó döntéskényszernek való engedést, mert immár az nem a valóság, hanem egy olyan zakó amit nem rájuk szabtak. Isten munkája nem a külső erőltetésen alapszik.

A jó hír az, hogy nem kell produkálni! Istennél az új élet egy maghoz hasonló, mely csírájában megfogan és növekszik. Isten találkozik az ember bensőjében és ez a találkozás sokszor egyáltalán nem drámai, hanem inkább mély. Igen vannak drámai megtérések, de nem az emberen van a hangsúly. Istent nem kötik az emberi formák, emberi sablonok. Az sem egy utolsó észrevétel, hogy ráadásul sokszor az ember hajlamos hamis illúziókra, sőt, dicsekvésre, hőzöngésre. „Én ennyi és ennyi bűnt hagytam el, és nézzétek, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett bennem!” Ezzel csak az a probléma, hogy az egyik legalattomosabb kísértés és bűn még ott maradhatott, ez a hiúság. Az illető magára tereli a hallgatóság csodálatát.

Néhány kérdést és válasz szeretnék megfogalmazni a jobban érthetőség kedvéért.

Ha ez így van akkor nem is kell megtérni?

Dehogynem! Ugyanakkor minden emberben sajátosan egyénileg megy végbe az Istenhez fordulás, nincsenek sablonok!

Milyen sablonokat állíthatnak fel az emberek?

Könnyek közötti megtérés, melyeket drámai módon emberek előtti bűnvallás kísér.

Mond el a megtérők imáját és akkor örök életed lesz! … Lehetne még más példákat is felhozni.

Nem szabad azt elfelejteni, hogy valóban létezik az, hogy valaki tényleg látványos formában fordul Istenhez. Én csak azt akarom hangsúlyozni, hogy nem szabad Isten munkáját sablonokba szorítani!

Na, de! Az újjászületés ugyanúgy látványos, mint ahogy a baba megszületik. Nem akarod túlságosan elvenni az élét a megtérés fontosságáról?

Nos, a kép egy kicsit sántít. Ugyanis a biblia nem egy baba születéséhez hasonlítja az új életet, hanem inkább egy maghoz, mely megfogan. Isten Igéjének magja az emberben megfogan, ez az újjászületés, talán helyesebben újjonan fogantatás. A gyermek élete sem a szülőszobán kezdődik, hanem a fogamzásától. Nem, nem akarom az élét elvenni a megtérés fontosságának! Hanem szeretném inkább a helyén kezelni.

Arról nem beszélve, hogy sokszor a keresztények felcserélhető fogalomként beszélnek az újjászületésről és a megtérésről. Az újjászületés nem az ember oldala, hanem Isten titokzatos munkája, ami inkább a mag plántálásának képét hordozza, mintsem a szülőszobáét. A megtérés pedig az ember válasza Isten hívására, mely lehet látványos avagy kevésbé. Lehet, hogy Isten sokkal feltűnésmentesebben munkálkodik egyesek életében mint ahogy mi azt emberek néha szeretnénk látni, netán sürgetni. A hangsúly azon van, hogy Isten megszólít és az ember ezt nem hagyja figyelmen kívül.

Egyesek életében mégis látni, hogy pozitív változást hoztak bizonyos megtérési formák. Akkor, hogyan is van ez?

Vannak gyülekezetek, mozgalmak, melyek viszonylag nagy hangsúlyt helyeznek bizonyos formákra, sőt látható, hogy ezeket eredményesen is alkalmazzák. Ugyanakkor ennek két oldala van.

Az egyik, hogy az ember nem végezheti azt el, amit Isten tesz. Ami látszik, az nem biztos, hogy az ami belül zajlik. Mint ahogy az előző cikkemben téma volt, hogy az ember szeret rendszerekben, sablonokban gondolkodni és nehezen emészt meg egy más rendszert. Ugyanakkor Istent nem kötik ezek a sablonok. Ez nem azt jelenti, hogy ezekre nincs szükség, mert a józanul gondolkodó ember igenis jó rendszereket állít fel. Ugyanakkor annak is tudatában van, hogy ezek modellek, melyeket nem szabad kizárólagosan felfogni, A probléma ott kezdődik, amikor valaki a másikat lefricskázza, mert nem illik a saját rendszerébe.

A másik oldal, hogy Isten bizony alkalmazkodik, azaz leereszkedik az emberhez. Lehet, hogy eretnekségnek tűnik, de Isten tud úgy munkálkodni valóságosan a Katolikus százféle lelkiségi irányzatában mint a Protestáns százféle gyülekezetébe, hogy ténylegesen elérje az egyes emberben az üdvözítő tervét. Ez nem azt jelenti, hogy ahol Isten munkálkodik, ott mindennel egyet is ért, netán igazolná azt. Hanem éppen Isten szuverenitását jelenti, hogy nem függ az embertől, de az emberért mindent megtesz.

Összefoglalva: a megtérés egy pillanat? Nem hinném, hogy ilyen egyszerű a válasz is. E kérdés mögött az evangéliumi protestáns keresztyénség egyes elképzelései, netán bibliai megtérés fogalmának bizonyos értelmezési kísérlete húzódik. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Isten e fölött áll. Isten munkája mélyebbre mutat. Amikor az ember válaszol Isten hívására, az lehet egy olyan tudatos IGEN, döntés, mely az itt és mostban katartikus is lehet, de azt nem szabad elfelejteni, hogy Isten már előbb munkálkodott az emberben. 

Istent nem kötik az emberi elképzelések, modellek, formák.

Dogma vagy dogmatizmus?

A keresztény biblikus dogma szükséges, kiváltképpen, ha alapvető. A dogma egyfajta megkerülhetetlen hitkényszer, mely világosan kijelöli az utat. Vajon a dogmatizmus is ilyen szükséges út?

Nincs kereszténység dogma nélkül. Isten teremtette a világot, ez dogma. Hogy, hogyan, milyen módon ez már értelmezés kérdése. A kettő nem összekavarható. A dogma az alapvető hittani doktrína, mely az alapokat érinti. A látás és értelmezés viszont nem dogma, nem alapvető. Isten hogyan teremtett?  Esetleg 24 órás napokat számolok, vagy korszakelméletet, vagy keretelméletet, netán helyreállítási elméletet vallok, de még idesorolható a teista evolúciós látás is. Ezek nem alapvető hittani kérdések. A dogmatizmusság pedig összekeveri a tényleges biblia dogmát, doktrínát a kevésbé fontos, többféleképpen értelmezhető  látással, magyarázattal, melyben óriási szórás van a kereszténységen belül.

Nézzünk még egy példát: a Szentírást Isten ihlette. Ez megkerülhetetlen doktrína, dogma. Az, hogy az ihletés milyen formában történt, milyen értelmezések, egyháztörténeti jellemzők kapcsolódnak az ihletettség kérdéséhez, ez lehet fontos kérdés, de nem alapvető keresztény tan, dogma. 

Vagy: Jézus visszajön. Ez dogma, de hogy miként milyen üdvtörténeti ütemtervben gondolkodok, avagy diszpenzácionalista, vagy történelmi premillenista, avagy az ellenkezője, amillenista valaki? Hiszi-e az 1000 éves királyságot vagy egyenesen tagadja a szószerintiségét? Vagy a nagy nyomorúság előtt van e elragadtatás, vagy utána, netán szó szerint kell egyáltalán érteni az antikrisztust, avagy a történelem Isten ellenes gonoszainak, gonoszságnak a képe?  Mindezek a kérdések messze nem alapvetőek. Természetesen kell ezekkel is foglalkozni,a maguk helyén lehet jelentősége ezen értelmezéseknek, csak a súlyozást ne tévesszem el, mert ki vagyok én, hogy olyan dolgokat állítsak teljes bizonyossággal dogma szintjén, melyek messze nem azok valójában és nem egyszerű kérdések. 

Nézzünk még pár dogmát. Gyorsan leszögezném, hogy nem a katolikus egyház dogmarendszerére gondolok, noha még ezeket sem vetem el mindenestől, hiszen többségében olyan közös keresztény alapokat tárgyalnak melyek minden igaz keresztény sajátjai és ismérvei. Természetesen nem értek egyet a katolikusok néhány  dogmájával, amelyek nem az egyetemes kereszténység részei, hanem  speciális egyházi jellemzők.

Jézus Krisztus az Isten Fia aki a kereszthalálával megváltott. Tehát dogma, hogy Jézus a Krisztus, a felkent Messiás. Dogma, hogy emberré lett, de az is, hogy Isten-Fiú. Az viszont nem alapvető keresztény tan, hogy az Ő emberségében próbáljuk megfejteni a kisérthetőségét vagy éppen a kisérthetetlenségét. Dogma, hogy Jézus megváltást szerzett, de hogy miképpen értjük meg a megváltást az már nem az. Lehet, hogy adott esetben fontos kérdés, hogy a megváltást a szabadítás oldaláról nézzük, avagy az elégtétel jogi oldaláról, de nem ez ad üdvösséget. Az üdvösséget az élő Krisztus adja, de nem a megértés függvényében, hanem hit által kegyelemből.

Apropó hit által kegyelemből: Igen ez is  bibliai dogma, de nagyon nem szabad kiszakítani a helyes összefüggésből ezt az igazságot, pláne nem kijátszani a cselekedetekkel szemben. Nem szabad felekezeti ítélkezést tartani például a katolikusokkal szemben, mondva, hogy nekik nem is lehet üdvösségük mert nem a csak  szuverén kegyelemre teszik a hangsúlyt, vagy nem úgy közelítik meg a kegyelem és a cselekedet kérdését mint a protestánsok. Az örök élet Jézus Krisztus által van és nem egy igazság hangsúlyozásából még ha az igen fontos is. Valamint, egész egyszerűen nem vehetem azt a merészséget, hogy átvegyem Isten bírói szerepét, ítélkezve.

Tehát a  keresztény dogmának igen mély jelentősége van, hiszen kijelöli a kereszténység megingathatatlan határköveit, de fontos, hogy azt tartsam dogmatikai doktrinális igazságnak, mely valójában az is, és még véletlenül se alkalmazzam a saját szám íze szerint más fajsúlyú kérdésekre, még ha fontosnak is tartom azokat . Mert a dogmatizmus inkább negatív tulajdonság, hiszen ez egy olyan makacsságot, merevséget takar mely ellentmondás nem tűrően ragaszkodik bizonyos jellemzőkhöz, tulajdonsághoz, formákhoz, de úgy hogy központi kérdést csinál olyan dolgokból melyek valójában többed rangúak. Embereket, testvéreket olyan jellemzők alapján ítél meg, melyek éppen nem képezik a kereszténység sarokpontjait. A dogmatizmus nem a bibliai dogmához való ragaszkodást jelenti, hanem dogma szintjére emel olyan kérdéseket melyek jobbik esetben is lehetnek fontosak, de általában még azok sem. Sőt, lehet, hogy egyenesen károsak, mert megosztást, szeretetlenséget, könyörtelenséget munkálnak.

A dogmatizmus nagyon komoly veszélyforrást jelenthet, amit Jézus így jellemzett: "Vak vezetők: kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek."(Mt.23,24) Amikor az ember megítél, elítél valakit(kiket), de ő maga sokkal nagyobb dologban téved, netán egyenesen vétkes, de ezekből nem is akar megtérni, mert szentül hiszi, hogy olyan igazság birtokában van amely feljogosítja erre a magatartásformára. Mondani sem kell, hogy Jézusnak a legnagyobb vitái az ilyen típusú hozzáállással volt. Isten egész egyszerűen gyűlöli a kétszínűséget a képmutatást és a gőgöt.

Ugyanakkor még a helyes dogma értelmezéshez való ragaszkodás sem lehet takarója a szeretetlenségnek, másokat könnyen elítélő hajthatatlan vallásos fanatizmusnak. A bibliai dogmához való ragaszkodás, az igazsághoz való ragaszkodás szeretetben (Ef. 4,15).

Összefoglalva: Igen nagy szüksége van a kereszténységnek a világosan kimondott biblikus dogmára, mert azokat látva, vallva biztonságban lehet "navigálni ". Ugyanakkor semmi szükség a dogmatizmusra, mert másra teszi a hangsúlyt mint amin kéne lenni valójában, elferdítve az Isten által kijelölt utat.

Mélységesen egyetértek Augustinusal: A lényeges dolgokban egység, egyebekben szabadság, de mindenben szeretet.”