Mindenki üdvözül, vagy, (szinte) mindenki elkárhozik?

Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni, akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni. Olyan tudorokat sem akar nevelni, akik mindent tudnak, mindent jobban tudnak.

 

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is. 

 

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, hasonlatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, ezek szerint, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ (János ev. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet. 

 

A teológiai bal oldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, az univerzalizmus, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem, végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat, nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja. A pokol és a gonosz léte nem örök, hanem ideiglenes, időben behatárolt. Isten világa az örök és minden áthat, elnyel, helyreállít.

 

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezemben van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), amelyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen Isten senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja lehet, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése. hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek. A gyenge pont ugyanakkor relatív, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó az, ha, szinte mindent a pokol lehetőségében és fenyegetettségében szemlél a kereszténység. Szimpatikus lehet az a megközelítés, hogy Isten hatalma, nem csak elviekben terjed ki a mindenségre, hanem pozitívan, valóban mindent átható módon.

 

Sőt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.) 

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik. Az evangélizálás inkább Krisztus bemutatását jelenti, mintsem egy felszólítást mindenki felé.

 

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire. A puritán Jonathan Edwards is írt egy ilyen megközelítést: Bűnösök a haragvó Isten kezében, címmel. A pokol réme olyan nagyon eleven volt, hogy az emberek ettől megrettenve tértek meg. Személyes kérdésem, valóban jó van ez így? Ez lenne a helyes evangelizálás, az örömhír hírdetése? Vajon ez követendő pozitív példa lenne?

 

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a ördögizése, és tévtanozása. Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi, lelkiségi vonulat látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit idáig megszokott. Tisztában kell, lenni azzal, hogy akármennyyire is meghatározó a tan, az (csak) egy modell, egy erősen leegyszerűsített emberi eszköz, a felfogatatlan természetfeletti világ "lerángatása" a nagyon erősen behatárolt földi viszonyok közé.   

 

Amivel egyre inkább szembesülök, hogy noha magamat, teológiai értelemben többnyire, sok szempontból konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom (habár, ma már nehezebben megy ez az öncímkézés, mint régebben), mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak, az igazság szószólói, (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői. Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak. Arról nem beszélve, hogy valóság sokkal tágasabb, mintsem, hogy be lehetne rendszerezni, katalogizáni. Ez csupán az ember igénye, és elméjének a produktuma, hogy biztonságosabban mozogjon, hogy ne tévedjen el. Ez egy emberi igény, nem objektív isteni kinyilatkoztatás.

 

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok amelyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent, és végső soron minden Isten tervét munkálja. Ebben Igaza van a kálvinizmusnak. 

 

Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései (habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határ kérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellett szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.  Amúgy is, a Szentírás nem ezért van, hanem, hogy az ember lelki, szellemi fejlődését elősegítse, támogassa. Istenre mutat, nem pedig egy tanrendszerre.  

 

Az üdvösség valójában nem is tartozik az ember kompetenciájába. Isten nem szorítható be egyetlen emberi sablonba sem! Az ember, újra és újra megteszi, csak ez nem a valóság. Ez nem több egy elképzelésnél, egy emberi elmbeli tudati modellezésnél. Ez mindig emberi lesz! A teológia segíti az ember elméjét, hogy rendszerezni tudjon, azonban a spirituális világ, Isten világa, mindenen túl mutat. Istenről is nagyon is emberi gondolataink vannak, olyan ez amikor a hangya a maga intelligenciájával megpróbálja megérteni az emberi intelligenciát, amire persze képtelen. Az ember és Isten intelligenciája között még nagyobb a különbség, mármint a testi állapotunkban. Ezért jobb hallgatni, elhallgatni! El kell jutnunk oda, hogy meghaladjuk a rendszerező, nagyon is emberi logika mentén felépített elgondolásainkat! 

Ez már viszont egy másik téma…. 

Szabad az akarat?

Nem kívánok sokat foglalkozni a kérdéssel, noha nem egyszerű a válasz. Meglátjuk, hogy mennyire sikerül tömörnek lenni. Keresztényként teszem fel a kérdést: természet szerint van szabad akarata az embernek (liberum arbitrium)? Nem is gondolják sokan, hogy ez a kérdés milyen ősi filozófia kutakodásból ered. Nem az a kérdés, hogy a keresztény, hívőnek  van e szabad akarata, mert ez más kategória, más megközelítést igényel. 

Ez tehát eredetileg nem bibliai és  teológiai kérdés, hanem hellén sztoikus filozófiai.

 Én mégsem akarok ebből a szemszögből közelíteni a témához. Arra keresem a választ, hogy biblikusan és teológiailag meg lehet e válaszolni eme felvetést? Sok keresztény kapásból tudni véli a választ, át sem gondolva, hogy az állításuk mit is húz magával. Vannak akik igennel felelnek, mert ők úgy gondolják, hogy a szabad akarat tagadásából egyenesen következik a fatalizmus, ami tudvalevőleg idegen Szentírás üzenetétől. Mások pedig rögtön tagadják, hivatkozva a reformátorokra és a puritánokra, rámutatva arra, hogy  ha igennel felelnének, akkor ez sértené Isten elsőségét és dicsőségét, mintha Isten ad hoc jelleggel reagálna az ember szabad válaszára, ami tudvalévő megint idegen a Szentírás üzenetétől.

 A választ az első embernél kell keresni. Többnyire nem tagadják, hogy az első emberpárnak ténylegesen szabad volt az akarata. Szabadon ugyanolyan súllyal dönthettek jó és rossz között. Nem volt bennük semmi megkötözöttség, bűnös hajlam. Isten az embert eredetileg igen jónak teremtette. Az ember szabad volt. Beszél a Biblia arról, hogy az első emberpár elbukott és azóta senki sincs aki tökéletes és bűn nélküli lenne. Ebben is egyetértenek a keresztények. A bűn, mint egyetemes tapasztalat létezik, ezt tagadni nem lehet.

A kérdés, hogy hogyan megyünk tovább? Itt már eltérnek a válaszok. Természetesen maradok a kereszténységnél. 

Augustinus egyházatya nagyon mélyen kifejtette a bűn kérdését és problémáját. A Szentírás nem beszél eredendő bűnről, hiszen ez a megfogalmazás Augustinusi megfogalmazás. Noha ez a szó nincs benne konkrétan a Bibliában, mégsem tagadja a keresztények többsége, hogy kiolvasható a Szentírásból, a minden e világra született ember bűnösségét, és annak folytonosságát. Az hogy ezt ki, hogyan értelmezi részletében teológiailag az más kérdés.

Bejön tehát egy eredetileg nem teológiai felvetés, fogalom az ókori egyházba, amely aztán teológiai kérdés lett. Kezdetben kereszténység az ókori hellén és római kultúrkörben mozgott és természetszerűen hatottak a teológiai felvetésekre a kor filozófia felvetései, így a szabad akarat kérdése is.

Először Tertullianus (160-220) vezette be a teológiába, vette át ezt a kifejezést. Ő volt a a latin kereszténység első kimagasló teológusa, noha 207-ben szakított az egyházzal és a montanistákhoz csatlakozott. Nagyon komoly érzéke volt ahhoz, hogy bonyolult teológia kérdéseket egy szóba, mondatba tömörítsen, pl: trinitas, persona, substantia. A kifejezések megalapozták az Isten kérdés dogmáját, a Szentháromságot. 

Vissza az eredeti témánkhoz! Tertulliánus után Augustinus (354-430) vette át a kifejezést, de már úgy mint akinek komolyan meg is kellet válaszolnia a hozzá kapcsolódó felvetéseket. Véleménye szerint az ember szabad akaratát a bűn korlátozza.  Az ember szabad, de ez a szabadság a bűn miatt meggyengült az emberben, de nem pusztult el. Ahhoz, hogy az akarat ismét szabad lehessen szükséges Isten kegyelmes beavatkozása.

 Az ember akarata természet szerint a rosszra hajlik, és nem a jó felé. Tehát a szabad akarat létezik, még ha hibás is, mert elrontotta a bűn. Szükséges tudnunk a hátteret is. Augustinus nagy kihívója teológiailag az ír származású laikus tanító Pelagus volt. Aki azt tanította, hogy az ember természetszerűleg szabad és semmiféle eredendő bűnterheltsége nincsen. Minden ember tiszta lappal indul mint az első ember Ádám. Az, hogy ki hogyan vétkezik vagy él Isten félő életet, az az ember szabad választásától függ. Az ember tud Isten törvényei szerint élni, a tökéletesség elérhető. Augustinus válasza természetesen az volt, hogy az ember rászorul Isten kegyelmére és legfeljebb addig jut el a bűnös (mert az mindenki az eredendően), hogy amikor választani kell, akkor a rosszat választja.

 Ha tovább mennénk az egyháztörténelemben látnánk, hogy ez a kérdés újra előjött a reformátoroknál: Luthernél, Kálvinnál, akik komolyan tanulmányozták Augustinust és természetesen a Bibliát. Majd megint előkerült az arminianizmus kapcsán, akik azt mondták, hogy minden ember szabad akarattal rendelkezik. Nem mentek odáig mint Pelagius aki tagadta a külső isteni kegyelem szükségességét. Az arminiánusok pusztán azt akarták mondani, hogy nincs predestináció, legfeljebb abban az értelemben, hogy Isten előre tud dolgokat (habár maga Arminius szigorúbb értelemben hitt a predestinációba). Nem tagadták az ember bűnösségét de azt mondták, hogy a bűn az ember akaratát nem befolyásolta érdemben. Elégséges arra, hogy az ember választani, dönteni tudjon a jó és rossz között. Avagy szabadon válaszoljon az evangélim hívására, mert ez a szabad képessége megmaradt a bűneset ellenére is. A kálvinisták   és a puritánok is (akik kálvinisták voltak), ellenben rámutattak arra, hogy az ember totálisan romlott, és a szabad akarat már nem létezik. Tovább mentek tehát Augustinusnál, aki még számolt a beteg szabad akarattal, noha az már nem jól működött, terhelt volt.

Milyen következtetésre jussunk?

Néhány dolgot látni kell:

• a szabad akarat fogalma nem bibliai, hanem filozófiai.
• nagyon eltérően súlyozták, magyarázták a szabad akarat kérdését az egyháztörténelemben
• a bármilyen állásfoglalás nem  a determinizmusról, fatalizmusról alkotott vélemény (ez teljesen más téma).
• Biblia az ember felelősségét tanítja. 
• Biblia tanítja Isten megelőző kegyelmét.

 Ahogy én jelenleg értem a szabad akarat kérdését:

Ha már ez felvetődik, akkor úgy látom, hogy az ember eleve terhelten születik a világra. Ez a terheltség a bűnre való hajlam. Az akarat nem független ettől a romlottságtól. Az akarat megromlott, megkötözött és magától nem képes arra, hogy a jóra hajoljon,. Természetesen látható, hogy tud az ember jót akarni,  de önmagától nem tudja a legjobbat. A jó akarása  Isten kegyelmes munkája révén van. Az ember nem silányult le géppé, nem tűnt el az istenképűség, de megtöredezett. Van az embernek mozgástere még a bűn megkötözöttségében is, de olyan módon mint a láncravert kutyának, aki egy bizonyos körön kívülre nem tud menni. Ebben a mozgástérben is felelős az ember. Isten nem fog egészen mást számon kérni, hanem mindenkit a maga mozgásterében, ismeretében.

Egyetértek Augustinussal, hogy létezik szabad akarat, de ez immár terhelt. Szükséges Isten kegyelme. Ám beszéljünk szabad akaratról, de ezt írjuk jól körül és mondjuk ki: tökéletes szabadsággal immár nem rendelkezünk az első ember bűne után. Amikor Isten az embert megszólítja az evangéliummal, akkor szuverén tetszése szerint belenyúl az ember életébe oly módon, hogy az akarata elégséges legyen arra, hogy döntést tudjon hozni Krisztus mellett. Isten tehát ilyenkor munkálkodik és nem az ember természetes képessége miatt ragadja meg a hitet.

 Azért mondom, hogy Isten a szuverén tetszése szerint munkálkodik, mert az ember nem akkor kezd el hinni amikor csak akar, hanem amikor Isten megadja az alkalmatos időt. A kegyelem nem biztos, hogy az ember halálával zárul le. Lehetséges, hogy még éltében,  ez után már nem tud dönteni hiába hallja az evangéliumot. Hasonló eset a Róma 9-ben is megemlített Fáraó: 

 "Mert így szól az Írás a fáraóhoz: "Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön." (Róm 9:17) 

A fáraó immár azért maradt életben, hogy Isten az Ő hatalmát mutassa meg rajta. 

Mi az igehirdető dolga? Semmi esetre sem az, hogy megpróbáljon belelátni az emberbe, hogy vajon számára itt van, avagy lezárult az alkalmas idő. Az evangélium hirdetőjének ez nem dolga. Aki pedig hallja az Isten üzenetét az lehet, hogy érzi Isten vonzását és ilyenkor szól az Ige: nehogy megkeményítsed a szíved, mert ma szól Isten, de kitudja, hogy holnap is lesz e alkalmad válaszolni az Ő hívására.

Ahogy az Ige is figyelmeztet:

 "Ezért, amint a Szentlélek mondja: "Ma, ha az õ szavát halljátok, 

 ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában" (Zsid 3:7-8)