Kitörés Platón barlangjából

Az ókori filozófusnak Platónnak van egy érdekes allegóriája az emberiséget illetően, amely arra hivatott, hogy magyarázatot adjon, miként élünk, illetve érzékelünk, és miért úgy ahogy, és mi van a mi tapasztalatainkon túl. A híres barlangtörténet, amelyben az érzékelteti, hogy minden földi dolog az örök lényegek, az ideák világának képei.  

(Kép: wikimedia.org)

Adva van egy barlang, melynek az alján csücsülnek az emberek, vaslánccal megkötve. Mindig is ebben az állapotban voltak. Amit látnak, az azoknak a tárgyaknak az árnyképei, melyek fölöttük a barlang bejáratánál vannak, az égő tűz némi világosságot adva kivetíti azokat. 

Ők a valóságot nem látják, illetve nem láthatják, hogy mi van a barlangon kívül. A barlang mélyén ülve a félhomályban az árnyképek nézésébe, korlátozott ismeretben élnek, mert meg vannak láncolva, igazán nem ismerik egymást. Nem fordíthatják el a fejüket egymás felé. Nem is akarják, magukkal foglalkoznak, de csak az árnykép szintjén, nem is ismerik igazán az önvalójukat sem, és nem figyelnek a másikra. Nekik ez a természetes, ez a valóság, ez a világuk. Az árnyképek nézése adta a megbecsülést, e szerint értékelték, tüntették ki egymást, pontosabban, egymás árnyait, illúzióit, nem a valóság alapján. Ez a révület világa.

Tegyük fel, hogy valaki mégis kiszabadul, kivezetik a láncból, elindul felfelé és ott egy más világ tárul elé. Kijutva a barlangból, megmászva a hegyet megpillantja a Napot. Rájön, hogy van egy igazi fényesség, igazi világ, amely nem tükörkép.  Amelyben a maguk természetében vannak a dolgok, nem illúziók.

Kötelességének érzi visszatérni a barlangba, hogy beszámoljon a megkötözött embertársainak, de azok nem fogadják szívesen, bolondnak tartják, életére törnek, bántják, mert hát, ami a szemük előtt van, nekik az a valóság, akár meg is ölhetik azért, mert ki akarja őket szabadítani.

Volt olyan rab, aki szintén kiszabadult a láncokból, elindult felfelé, de a barlang bejáratánál a félhomályhoz szokott szemét elfakította napfény, de nem ment tovább, nem szoktatta a szemét a fényhez, kellemetlennek találta a fényt, ezért visszament és inkább választotta a jól megszokott homályos világot.

Nem ragadnék le a filozófia értelmén, hogy mi az ideák világa, hogyan csoportosíthatók a különböző érzékek, illetve mit is jelent tulajdonképpen a platónizmus. Ki hozza létre az ideákat anyagi szinten (demiurgosz)? Nem erre fókuszálnék, csupán a kép, ami megragadott. A platónizmuson túl is van mondanivalója. Nem vagyunk mi is hasonlóan? Azt hisszük a mi világunkra, hogy ennyi a valóság. Itt van a maximum amiért érdemes mindent befektetni. Nem ismerjük igazából egymást sem, mert meg vagyunk kötve, nem látjuk igazából a valóságot, csak egy villódzó árnyékot, amire azt hisszük, hogy valóságos. A félhomályra az hisszük, hogy az a világosság. Amiben élünk, ahhoz ragaszkodunk, mert ezt ismerjük, nem tudjuk, hogy van egy jóval fényesebb, tágasabb, szabadabb, gazdagabb élet. Az embertársainkat ismerjük, ahogy ismerjük, de igazán a lényüket a lelküket nem látjuk, külső felszínes benyomások vezetnek.

Körülvesznek a mindennapok, az anyagi szükségletek, igények, az emberi csatározások, a napi politika és e miatti aggályok, felháborodások, gyűlöletek. A saját érdekeink, igazunk, világunk, mert igaznak tartjuk. Mindezek csupán a félhomályban táncoló árnyképek, nem az igazi valóságok a maguk teljességükben, főleg nem úgy, hogy ezek adjanak értelmet, célt az életnek.

Arra is gondoltam, hogy a más dimenzióban, Isten országában, a másik létsíkban, amely a biológiai életen túl van, ott minden sokkal gazdagabb. A fény mellett a mi Napunk eltörpül, de az a fény nem vakít el, inkább körbefog, áthatol, mert az nem más, mint Isten és ami tőle jön az igazi teljesen áthatoló szeretet. Ebben ez a világ minden himnusza, zsoltára együtt rezeg, ahol nem csak hallható, hanem együtt rezgő a mindenséggel, ezzel a határtalan világgal. Melyek itt a földön vannak pozitív dolgok: érzelmek, színek, zene, illatok, beszéd, tudás, tájak, rétek, szépségek, lakott részek, városok, mind ezek az odaáthoz képest csak homályosan táncoló árnyképek. Odaát a zene, a színek, a tájak szépsége, az illatok, a kommunikáció sokkal, de sokkal gazdagabb, mert a fény nem csak egy tűz a barlang szájánál, hanem ott van az igazi fényforrás. 

Ez a tudás, vágyódás ott van az ember lelkében, ősi kép, az egyes emberben, a vallások szimbólum rendszerében és az emberi síkra lerángatott vallásos tanok és az ezoterikus felfogások hiedelmeiben is. 

Kérdezheti az ember, hogy akkor mi értelme e világnak? Mit kezdjünk mindezzel?

Nem úgy, mint Platón, akit állítólag senki nem látott nevetni, hanem tele életigenléssel, derűvel, mert kiegészült a látás, amely immár több mint a falon táncoló árnyképek illúziói. 

Semmiképpen nem az élettől való elidegenedés. Nem a perspektívák leszűkítése, hanem ellenkezőleg, kitágultság, felszabadultság. Egyfajta optimista hozzáállás az élethez, a bölcsesség, a rálátás ajándéka, a természet szépsége, csodálata, hiszen minden, amit teszünk, megélünk, annak hatalmas perspektívája van. Valójában amikor a barlangban látjuk a táncoló árnyakat akkor immár nem csak ezt láthatjuk, nem csak a saját bábjátékunk árnyait, hanem a barlangon túli beszűrődő fényt is. Sőt, a kinti világ árnyékait is, amit nem a barlangban lévő tűz fénye vetít a falra, hanem a határtalan transzcendens világosság, amely mindennek az ősoka és betöltője. A nap ereje, éltető fénye, szépsége ezt beszéli. Olyannyira erős és beszédes módon, hogy nem egy ókori vallásos felfogásban (pl: summér Utu, egyiptomi Ré) azonosították az Istennel. 

Minden, ami szép és csodálni való a természetben, de az univerzumban is, ez lenyomata az isteninek. Amikor az életet védem, élem, a természetben gyönyörködöm, szeretek, akkor az Istent igenlem, láthatom. 

Van értelme pozitívnak lenni, örülni, szeretni, segíteni másoknak, de tűrni, veszteséget, betegséget, gyászt feldolgozni, idejében meghalni, mert a fizikai lét egy felkészülés a folytatásra. Amikor itt van az ideje, mindenki kimegy ebből a fizikai létből, átlép egy más síkra, amely tulajdonképpen nem a halál, hanem költözés, a halandót elnyeli az élet (2kor.5,13). Mindez a nagy egész. Valójában nem kettő (dualisztikus), hanem egy, mert Istenben minden benne foglaltatik. (Apcs.17,28) A föld minden szépségében, de fájdalmában is benne van isteni kegyelem és szeretet, amelyben az itt és most az univerzális torta egy piciny szelete, de mély és jelentős is lehet. Tőlem is függ.

(Platón barlang hasonlata az állam c. könyvéből itt.)

(Átdolgozva, 2022.11.24)

Az igazság ami nincs

Micsoda az igazság? Kérdezte Pilátus Jézus perében. (János evangéliuma 18,38).

Ez az esendő ember örök kérdése és cselekedete, amelyben megmutatkozik a kibillentség állapota.

A fátyol, amely folyamatosan jelen van, és eltakarja a lényeget.

Keresi az utat, pedig azon van, ott van előtte, kívül keresi, pedig benne van. Azért, hogy maga hasznára keresse pedig az énje csak egy ködszerű valami, ami eltűnik, csak idő kérdése, sőt, már akkor sem volt valódi, csak egy jelmezbáb volt, amely egyszer elveszíti a szerepét.

Ahhoz, hogy számára jól dönthessen, tudni akarta az igazságot, mely objektív és tévedhetetlen. Természetesen nem tudta meg, hozott egy politikai döntést, amely az emberi döntés szempontjából maga volt a megtestesült gonosz. Kiszolgáltatta Jézust, tudni akarta az igazságot, hogy a maga javára használja fel. Nem tudta meg, de akkor is, így is, a maga érdekét követte, mindenáron.

Mielőtt elítéljük Pilátust, helyesebb, ha magunkba tekintünk. Az igazság az ember számára legtöbbször annyi, mint az "én" igazsága. Az "én" amely megtestesül különböző formációkban, amelyet meg lehet fogni, mert igazából az "én" megfoghatatlan, sőt, nincs talán, legalábbis úgy, ahogy sokszor benne időzök, csak mintegy a tudat megteremtett álma, fikciója. Így tehát nekem, nincs is valójában igazságom. Illúzióim vannak, melyek szétfoszlanak, eltűnnek, ha nem rögtön, de előbb-utóbb.

Igen létezik igazság, Isten az igazság, de ahogy az ember Istenről gondolkodik, mindegy, hogy milyen forrás alapján, az nem az igazság az egy kép, istenkép, ennyi, nem több. Ez a kép folyamatosan pulzál, nem objektív, hanem elmében, hitvallásokban, egyházakban, közösségekben, tehát emberekben gyártott, és változó. Nincs objektív istenkép, amely teljesen megfelel a valóságnak, senki nem rendelkezik vele, nem birtokolja, nincs senki ennek a tudásnak a birtokában, csak az ember hiszi, mert hinni akarja. Így érzi magát biztonságban, kell egy "szobor" amit az elméje, vallása, hite gyárt, hogy legyen valaki, akivel biztosabban mozogjon, magát és mást ítéljen. Felossza a dolgokat ez alapján jóra és rosszra, hogy lássa a fehéret és a feketét, a világosságot és a sötétséget.  

Nem az igazságot látja, hanem a saját festményét, amit felruház és ahhoz illeszti a másét. Ha hasonló, akkor jó, ha nagyon eltér, akkor rossz. 

Pedig ez csak egy kép, amit az ember hozott létre, hogy megtudja fogni a megfoghatatlant, megérteni a megérthetetlent. Egy üveggolyóba igyekszik gyömöszölni az univerzumot, Istent és a mindenséget. Csak azt kéne látni, hogy az nem az, csak egy mérhetetlenül leegyszerűsített, ember által elkészített, kiszínezett alkotás, amelyet aztán a maga balgaságában az igazságnak hisz.

Valójában nem látja, csak hiszi, hogy így van, mert tartja magát ehhez a képzethez, amit érvényesülni hagyott, felépített, de ez valójában nincs, csak a tudat délibábja ez, amely azt hiszi, hogy oázisra lelt a sivatagban, ezért oda gyalogol a végkimerülésig, de eltűnik. A tudat körhintája ez, amelyet a vágyak, álmok, működtetnek. Csupán az én álmom, az én hintám. Mindez igaz lehet tágabb értelemben is, eszményekre, ideológiákra, vallásokra, hitrendszerekre, nemzetekre stb.

Jézus magáról mondta, hogy ő az út, és az igazság, az élet (János evangéliuma 14,6), mert Ő az Isten. Amikor viszont az ember tudni véli, hogy pontosan milyen az Isten, akkor valójában kifaragja azt, képet fest, szobrot gyárt, ahelyett, hogy elcsendesedne, nem tenne semmit, belemerülne, szemlélne …

Az ember, amikor, lenyugszik, elcsendesedik, hallgat, nem figyel, csak tudomásul vesz, hagyja, hogy minden elmenjen előle, az elméjében, a tudatában. Tudomásul veszi, hogy úgy vannak dolgok, ahogy. Felmerül a tudatában az élete, események, gondolatok, emlékek, tervek, feladatok, nyugtalanító dolgok. Hagyja megjelenni ezeket, megfigyeli, mint egy kívülálló, nem ítéli, csak nézi, önmagában, majd hagyja elmenni, jönnek, mennek, majd ismét, majd ismét, majd lehet, van egy-két pillanat, amikor nem jön, nem megy semmi. Ez az! Marad a kérdés: Mi ez? Válasz nincs, de nem is kell.

Hol az ember igazsága, az "én" igazsága? Nincs, mert nem valóságos, csak én képeztem, ragadtam bele, hittem benne, ragaszkodtam hozzá, de valójában nincs. Elment, de igazán nem is jött, mert nem valóságos, ez az én álmom volt, de az "én" hol van? Van?

A jövő reménye, réme, az sincs

A mozgás illúziója: Alice M. Proverbio

  ,,Ezért ezt mondom nektek: Ne aggodalmaskodjatok az életetek miatt, hogy mit egyetek, és mit igyatok; sem a testetek miatt, hogy mibe öltözködjetek. Mert nem több-e az élet, mint az eledel, és a test, mint az öltözet?” (Máté evangéliuma: 6,25)

 Az ember tudata soha nem nyugszik, mindig száll ide-oda. Hol a múltban réved, a jelenen át siet, és a jövőt latolgatja. Mindig időzik valamilyen maga gyártott képben, amely kihat az érzékeire, érzelmeire, gondjaira, indulataira. Ez azonban nem a valóság. Olyan mozgást lát, ami nem valóságos, magát elhiteti.

Egy képzelt világban időzik. Olyan folyamatokat lát, láttat, legyárt, amelyek lényegében nincsennek, csak a saját tudatában. Olyan félelmei vannak, amelyek csak az elme legyártott rémei. Olyan jövőben reménykedik, amely a tudat illúziója, amely nincs és nem is lesz. Ezekhez a gondolati világokhoz segítséget keres, amely ezeket rendszerezi, felépíti, megjeleníti. Megtalálja, kivetíti, projektálja a környezete felé, akik nem is sejtik, hogy valójában egy hamis "énnel", jövővel, délibábbal kerültek körön belülre, amely nincs, valójában nincs itt semmi, sőt, még az sincs ott, aki nézni véli. Nincs ott fekete-fehér, te meg én, ilyen vagy olyan, isteni és emberi, te világod és az enyém, senki és semmi nincs ott, csak a tudati kivetülés ez, valójában nem létezik, nem létező, nem szubsztancia.

Ezt a tudati látszat világot használja fel az üzleti marketing, a politika, a pártok, a szórakoztató ipar, a vallások és még sorolhatnám, hogy helyezd be magad abba a világba, amit ők felépítenek és cserébe a saját érdekükben tudnak felhasználni, kihasználni. Az ember fogékony erre, sőt keresi ezt, mert kell a kapaszkodó. Nem akarja látni a jelent és a valóságot, világot épít és rombol, a képzelete szerint. Fél és gyűlöl és lelkesedik, rajong másokért, áldozatot hoz, olyanért, ami nincs. Ha mások nem teremtenek, akkor az ember leteremti magának a saját világát, ki sem lát belőle. Nem teszi fel a kérdést, hogy valójában ki vagyok én? Valójában ki teszi fel ezt kérdést, hogy ki az az én?

Figyeljük, csak meg, hogy milyen gondolati párbeszédeket, vitákat folytatunk le önmagunkban, amelyek meg sem történtek, és soha nem is fognak, de hosszasan elidőzünk bennük, fölöttük!

Az ember, amiben szeret időzni az tehát nem valóságos. Az a tudat felvett jelmeze, hamis identitása, jövőképe, amely valószínűleg soha nem történik meg.  Ebben a jelmezben vannak az egyének, csoportok, társadalmak, nemzetek, ideológiák, vallások és politikai pártok. Ehhez a ruhatárba megy, jelmezbe öltözik, és mint egy színész, úgy viselkedik, célokat tűz ki azt védelmezi, azonosul a szereppel. Az egó szerepével. Ellenséget keres, talál, megtestesít, hogy legyen kitől megvédeni azt, ami nincs is. Fekete-fehérben, leegyszerűsítve, vagy így-úgy lát, mert kell neki az ellentétpár, a dualitás. Ebben érzi magát biztonságban. Nem tud középen maradni, valahová mindig kileng, mindenki a maga felépített komfortzónáján belül és tévképzete szerint.

A hamis én, mindig hírekre vágyik, mindig lesi, szakérti a világot, eseményeket, soha nem tud csendben maradni, leülni, imádkozni, meditálni, csak úgy lenni, elhallgatni, elcsendesedni ….

Pál apostol is ezzel  a mozgással találkozott: Az athéniak meg az ott tartózkodó idegenek semmi mással nem töltötték az időt, csak azzal, hogy újdonságot mondjanak vagy halljanak. (Apostolok cselekedetei 17,21) Csakúgy, mint ma, állandóan pörgetni kell a híreket, nézni a tévét és az internetet, mindent értelmezni kell, agyalni rajta, véleményezni, állást foglalni és ebbe másokat is kéretlenül is bevonni!

Nem akarja az ember, hogy a saját képzelt énjét, és emberét meglássa, hogy mit össze bohóckodik. Cselekszik, a jövőbe réved, kétségbeesik, vizionál, aggódik, mindig információt akar, követel, csapkod, nyugtalankodik. A média és a politika pedig ezt a végtelenségig kihasználja, tematizálja, pörgeti, hergeli a nyugtalan egót, sőt, teremti. 

Ez az "én" nem igazi, ez egy hamis "én", aki beöltözött, hogy valóságosnak látszodjék. Jövőt épít, amely nincs, és nem is lesz, mert csak egy álom, mely szétfoszlik előbb-utóbb. Amit az ember épít az legtöbbször egy homokvár, a legkisebb eső is elmossa. Ami belül, bennem van, az is az, csak a mai ember nem ül le, nem néz befelé, nincs nyugalomban, ezért nem látja. Csak a homoktornyocskát, amire zászlót tűz: "ez az én váram" felirattal.

 Ennek látásától a mai ember fél. Fél, azért, hogy rákényszerül, hogy le kelljen ülni, úgy, hogy nem a pörgő világ illúziója, célja marad, hanem magában, maga maradjon. Kezdjen valamit magával, úgy hogy nem kezd semmit. Csak legyen és lásson.

Fél a kérdőjelektől, mindenáron, mindent meg akar válaszolni, ehhez felépíti a saját világát és behajtja a fejét egy olyan igába másokkal, akikkel együtt egy nem létező, soha el nem érhető délibáb felé menetelnek, ahelyett, hogy a kérdéseit inkább megtartsa, hagyja, nem kell megválaszolni, hagyja nyitva, ne menjen, csak személjen, lásson!

Beletekintsen önmagába és találkozzon valakivel, magával vagy/és, Istennel.  Ott nincsen jövő, mindennek megvan a helye, ideje. Istennel, mert nem kívüle van, nem is csak benne, mert Istenben van minden:  „Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apostolok cselekedetei: 17,28).

 Mi az élet? Ki vagyok? Miért vagyok? Hol vagyok? Meddig? Meddig keringek? Az élet nem több, mint az idő, tovatűnő álomért való kapkodás? Nem több? kérdezi Jézus. Mi a több? Le tudok ülni egy órára, semmit nem csinálva, csak magamban maradva?  Csak lenni, lenni, és lenni …. Isten előtt.  Gondolatok, jövő aggodalmak elképzelések, jöhetnek és mehetnek, engedd el, hadd menjen! Nem kell, még a gondolat sem ....

(Frissítve: 2021. 10. 10.)

A múlt árnya

Előző posztomat így fejeztem be: 

Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van …

ezt kiegészíteném: engedd elmenni a …. múltat is!

Amikor a múlt akadály, nem megy el, hanem mindig mint egy szellem, visszatér, kísért.

Az emberi elme egyik legalattomosabb kreálmánya, amivel foglyul ejti önnön magát, önvád és mások vádolásába csúszva, az a múlton való tépelődés. Amin nem lehet változtatni, abban időzik az elme. Ez pokoli és hibás látás.

Amikor valaki nem tudja elengedni a múltat, Isten jelenlétében, akkor a tudat a poklok poklát szenvedi. 

A múlt látásának az értelme, az okulás és a hiba kijavítása.  Amely teológia meghatározással élve akár bűn is lehet. Amelyben mindenki benne van. Mindannyian viselünk terheket ily módon.

A legnehezebb és szerintem a legnagyobb súlyát a bűnnek nem az erkölcs adja, legalábbis nem úgy ahogy megszoktuk, hanem amit okoz. Az okozat, amely másokat szenvedtet, ez az igazi probléma. Sőtt, átérezni egyszer, hogy más mit érzett, mit szenvedett akkor amikor én ….

Azt hiszem, ezt senki nem fogja megspórolni itt, vagy odaát….. Ezt nem lehet megúszni!

Van ok és okozat, de isten ments, hogy ezt a törvényt a magunk önigazolására és énünk erősségére használjuk fel, magunk, avagy mások ellenébe, kárára!

Azonban, ebbe beleragadni démoni, saját magam leszek önmagamnak a démona, aki gyötörtetem, a magam által táplált lángokban. Itt, vagy odaát …

Amikor valaki a mások múltja miatt, a maga múltján gondolkodik, illetve ezek összefonódásán kesereg, akkor beleragad a totális keserűségbe. Önnön mocsarába.

Egész nemzetek identitását képes meghatározni a saját múltjának a tudata, büszkesége, vagy keserűsége. Mindez azonban, nem a lényeglátás, pusztán egyfajta énkép féle, mely nem valóságos, hanem gyártott, mesterséges, avagy sorsszerű.

Mégegyszer: más lelkek múltja, a lélek önmaga múltja, összefonódva, mint rossz végzet szerű sors, legalábbis a tudatban. Ez a hamis én, amitől le kell válni!

Azt hiszi, ez az én (amely a hamis én), hogy mások rontották el az életét, pedig nem, hanem a saját börtönébe zárta önmagát, olyan festményekkel körülvéve az elméjét, amely kívánatos voltába szerinte nem kerülhet, más miatt, a másik okán. Pedig ez, nem több a képzelődésnél, illúziónál, az elme gyötrő játékánál. Az én szilárd és magas fala ez, amely minden fölé oda tornyosul.

A másik irányába:

Amikor valaki igazán lelki fájdalmat akar okozni valakinek, akkor elég a múltjához nyúlni, és kész is a méreg.  Felmelegíteni a múltat, hogy ne feledje …. 

Ember megkínozhatja a másikat, úgy, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá, csak a múltjához. Az ember sátánná lehet, mert ez azt jelenti : vádló, kárhoztató.

Ahogy a régi mondás lelki értelemben is igaz: homo homini lupus est - ember embernek farkasa.

Isten más, azaz szent, tiszta. Mentes minden alatomosságtól, sértettségtől. Ő nem vádol. Ami annyit tesz, hogy nem gyarló rosszakaró. Nem szenvedtető, hanem felszabadító.

Szembesít, de nem azért, hogy szenvedést okozzon, hanem, hogy javítani tudjunk. Jóvá tegyünk, ha lehetséges. Van, amin már nem tudunk változtatni, ilyen vagy olyan okok miatt, de látjuk, átlátjuk, átérezzük, megbántuk, megvallottuk Isten jelenlétében. Mert  Őbenne vagyunk. Most már elengedhetjük! Isten is elengedte. Magunkét és másokét is.

Az ember nem az ami elmúlt, aki volt. A természet újra és újra igazolja, hogy semmi nem statikus, hanem dinamikus, fejlődő, előrébb jutó. Ha leég az erdő, mindig megjelennek az új hajtások. Isten nem a múltja szerint viszonyul az emberhez. Ez a kegyelem, de nem úgy mint a feudális uraknál, akik lelketlenül kegyet gyakoroltak a pórnép fölött, hanem ez a szeretet kegyelme, amely az emberért van, mert a leégett erdőn túl lát, látja az új hajtást, itt, vagy odaát.

Az embernek nem a múlton kell töprengeni, sőtt, hagyni kell tova futni! Mert ami a jelenben megvan a múlt terhéből, az a csalóka azonosulás vele. Ez nem jó semmire, csak arra, hogy foglyul ejtsen. 

Felszabadító  a lehetőség, hogy el lehet engedni, bármit. Először a saját maga felé, tudatban, majd mások múltját is. Új távlatok, más szemlélet nyílik, amely szemlél, érzékel, van, és nem hal bele a saját képi vágyaiba, kesergéseibe és elvárásaiba, festett világába.

A múlt már elment, nincsen, megvolt a helye, ... A nagy egyetemes emberiséget és a mindenséget, anyagit és szellemit átölelő  valóságban, Istennél megvan a helye, csak ott van meg tisztán. Az ember gondolat világa azonban más ...

Ésaiás 43:18: "Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok!"

Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend

Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 

Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!

Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.

Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 

"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.