A lélek van, nincs? Hol van? Van lelkem?

Ez kis írásom, elmélkedésem, nem a dogmatika világába kalauzol. Nem a vallást és a hitet tagadom, hanem az ember által kreált valóságáról gondolkodom, amelyet vallási ruhába öltöztetett.  Amelyet teremtett, valóságnak hisz, pedig lehet, hogy nincs is, ott és úgy, és akkor, amiről nagyon hiszi, hogy ez egy szilárd pont az életben. 

    Amikor valaki elcsendesedik, hagyja, hogy minden felbukkanjon, majd minden gondolat, nézet, hiedelem tova tűnjön, akkor, valójában a válasz sincs meg, csak a kérdés marad meg. Nem kell a válasz, a kérdést lehet fenntartani, nincs szükség egy gyártott, egy kreált igazságra, amely persze nem a valóság, csak egy tudatállapot, elmebeli trükk! Ez nem azt jelenti, hogy minden választ elutasítunk, csak, hogy az a mérhetetlen önbizalom és szilárd hit, valójában egyáltalán nem olyan is olyan szilád, mint ahogy látom, láttatni szeretném.

    A lélek kérdése tipikusan ez. Mi a lélek? Rengetek filozófiai és vallási válasz létezik, mindenki, aki szeretné valamely hagyomány, vagy vallási irat, tekintély alapján megválaszolhatja a kérdést. Ugyanakkor mélyedjünk el abban a kérdésben: ki is az, aki megválaszolja? Valójában, amikor én, felteszem a kérdést, az "én" mint kérdező kicsoda valójában? Van egyáltalán, mint abszolút entitás, létező elkülönült személy? Most van, ezt látjuk, tapasztaljuk. Megyünk vissza az időben, igen, voltunk, ekkor, és ekkor, nyilván máshogy, más habitussal, gondolatokkal, egészen a gyermekkorig. Majd, amikor elérkezünk a csecsemő létünkhöz, elbizonytalanodunk, és ezelőtt, hol voltunk, hol volt a lelkünk?

    Ezen nem segít az anyagelvűség sem, mert az agyműködést és az idegi ingereket, mint materiális alapon létrejövő folyamatokat beazonosítani, azzal, ahogy igen érzékenyen megélünk és felfogunk, tudatosítunk dolgokat, énséget tapasztalunk, ez édeskevés magyarázat. Az éntudat, idegi folyamatok és ingerületek együttese csupán, ezek szerint. Gyakorlatilag az ember értéke, így nem jelentős, az értékét a társadalmi közmegegyezés adja, de egyénileg, valódi objektív értéke nincsen. Az én értéke a mai modern társadalomban  nem egy objektív valóság, hanem szubjektív. Büszke és értékes az egyén mert annak hiszi magát, és ezt a közmegegyezés támogatja (ideológia). Ez a fajta naturalista filozófia igen hamar csődöt tud mondani, mert kizár mindenfajta transzcendenst, természetfelettit, és az élet kegyetlen valósága alól nincs menekvés. Addig jó, míg jól fut az élet, aztán vége, vagy sose lesz jó, mert az élet nem kegyes.  

    Más a megközelítés a hellén filozófiában, Platón és Arisztotelész szerint a lélek önálló szubsztancia, melynek nincs anyagi tulajdonsága, ez a filozófia erősen hatott később a keresztény halhatatlan lélek felfogására is.

    A kereszténységben, a halhatatlan lélek fogalma, kérdés, mert milyen értelemben az?  Isten lehelte, teremtette, tehát nem volt, de ezután mindig is lesz, mennyben, vagy az örök halálban, örökké, vagy majd egy új testben a feltámadáskor. Ez a keresztényi válasz. De ebben az értelemben nem halhatatlan, mert volt, amikor nem is volt. Origenész volt az egyetlen aki máshogy vélekedett, mintegy preegzisztens lélekről beszélve, amely már létezett a születés előtt is. A ruach az ószövetségben Isten lehelete, amely/Aki az embert is élteti (Szentlélek). Vagy a görög nyelvben a pneüma, a lélek, inkább szellem, Isten Lelke/Szelleme, de az embernek is van szelleme), mint amely azonos, avagy különböző a pszühétől, (cserefogalom, vagy, egymásba hajló, de mégis különböző, vagy alapvető lényegileg világosan elválasztható egymástól?). Vannak akik a Szentháromság mintáját is látni vélik az ember három alkotórészében (trichotómia): szellem, lélek, test (pneüma, pszühé, soma). Vannak akik tagadják ezt, spekulatívnak látják, maradnak az emberi kettősségnél, az ember test és lélek (dichotómia). Ki az ember valójában? Isten teremtménye, aki test, lélek, szellem egységében van, mint önálló entitás, de nem független Istentől. Az elidegenedés Istentől, a bűn a céltévesztés (hamartia), mely az ember vesztét jelenti.

    A hinduizmusban: a halhatatlan finomtest (szúksma-saríra)  a lélek (dzsívá) hordozója, az újraszületésekben körbe, körbe-jár, (szamszára), állandóan reinkarnálódik valamely létformába és testbe (nem biztos, hogy emberként), a karma törvénye alapján, melyből csak a felébredés megszabadulása (moksa) ad kiutat. A hétköznapi ember számára erre jobbára  kevés az esély, mivel a lét kötöttségeket hoz magával, a kötöttségek a pedig újraszületésekben  járatják a lelket, mert a karma törvényét nem lehet felfüggeszteni. A kör ezennel bezárult, marad a szenvedés (dukkha), ki tudja meddig. Nagyon komoly lemondás szükséges életeken át, hogy ebből legyen kiút, mert míg vágy van addig szenvedés is. A cél a magasszintű, teljes vágytalanság (para-vairágya). 

    A buddhizmus ennek részint az ellentéte, már ami az egyéni lélekre vonatkozik, mert tagadja az egyéni örök lelket, mint önálló, végtelen énséget (anattá, anátman), mert ezt a hiedelmet inkább akadálynak véli, a megvilágosodás (bódhi, szatori) útjában. Nem foglalkozik azzal, hogy van e Isten, lélek, örökélet, transzcendens világ. Inkább tagadja ezeket, ha változatlanságot tulajdonítunk nekik, mert a buddhista felfogás nem ismeri a változatlant. A karma törvényét elfogadja és hasonlóan a hindu felfogáshoz a létkereke itt is forog, szenvedést okozva. Semmi nem állandó, minden keletkezik és megszünk, állandótlan (szankhára, anaccsa). A buddhizmus alaptanítása (dharma, dhamma) tulajdonképpen a szenvedés (dukha) megszűntetése. Az egyén és az egész világ viszont valójában illúzió, mert ha részeket vizsgálunk, akkor rájövünk, hogy ez sem vagyok, az sem, és amaz sem, stb... Sokat boncolja a részeket, ezt látva eljut a tagadáshoz. A cél az üresség természet megtapasztalása, mert minden üresség természetű (súnjata). Ugyanakkor a nyugati embernek óvatosan kell értékelnie ezt a kifejezést, mert itt nálunk az üresség inkább negatív fogalom, míg a buddhizmusban pozitív, sőt, minden dolog kiindulója, és ide kell visszatérni. A pont, amely mindenek előtt van, ahol nincs fogalom, gondolat sem. A buddhista meditációban is ez központi helyet foglal el, ez így lehet egy meditatív állapot is. „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”  (Nágárdzsuna).

    Mind a hinduizmus advaita (nem kettős, hanem egy) ágában mind a buddhizmusban monista (minden egy) szemlélet van, amely nem engedi a dualizmust, a kettőséget, mint eredeti lényeget. A kettőséget, én-te, Isten és ember, jó és rossz, brahman és atman, világosság és sötétség tapasztalata, mindez csak a létkerekét (bhavacsakra) forgató karma törvénye miatt van, mármint, hogy ezt tapasztaljuk, ezt teremtjük, mert valóján nincs kettőség, hanem egy van, minden egy, ez a megvilágosodás legfőbb ismérve. Brahman, átman, dzsivá egy. Noha a buddhizmusban is több ág van, sokféle irányzattal, de mindegyik monista felfogású. Míg a hinduizmusban, az advaita (nem kettős) irány az. A dvaiták (kettőség) és a vaisnavizmus (pl. krisnatudatúak) irányzatai egyértelműen különbséget tesznek Isten és ember között.  Ezért az önátadást hangsúlyozzák (bhakti).

    Az animizmusban a minden dolognak lelke, szelleme, van, minden, mindennel összefügg, a lelkek, szellemlények, démonok sokasága, bolyongása végtelen. Minden lélekkel, rendelkezik, nem csak ember, hanem az egész természetvilág. Gyakorlatilag átláthatatlan és szövevényes, amit a hétköznapi ember át nem láthat, ezért vannak a sámánok, varázslók, táltosok, akiknek bejárásuk van a lelkek birodalmába, összekötve az evilágit és a lelkek, szellemek világát, ebben mintegy közvetítőként (médiumok, mediátorok) szerepelnek. Dolgokat, jelenségeket, természeti erőket, szellemi erőkkel ruházza fel. Ez a vallási forma, valószínűleg a legősibb, gyakorlatilag a nyoma és befolyása minden vallásban fellelhető. A szellemhit, a lelkek, a démonok befolyása az emberre, különböző erők révén, innen eredeztethető.  

    Az egyén hiedelme, ugyanez a probléma, nincs biztos kapaszkodó, nincs bizonyosság. Azonosítom magam valamivel, kitűzök célokat, ezért élek, törekszem, de a gondolatom, gondolataim, vajon a lényem? Az igazi önvalóm? Én egy létező entitás vagyok, aki megtapasztalom, a magam énségét, de vajon ez igaz? Akit az elmúlt hosszú években, mint énséget megéltem, az most is valóság, vagy már elment? Én, aki voltam, az vagyok most is? Biztos, hogy így, vagy úgy van? Mindnyájan átlépjük a halál kapuját, de ezután is azok leszünk, akik voltunk? Vagy valami más? Milyen értelemben? Felfogható egyáltalán? A test egy ruha, amit levetünk, ki veti le és miért? Avagy ahogy Platón monda, hogy a test a lélek börtöne csupán? Lelkek vagyunk, a magunk dualitásában és azok is maradunk, mert Isten és ember mindig is kettő lesz, vagy tényleg van egy egység, egy lényegi egység, mert Isten lelkéből vagyunk, akik vagyunk.  

    Egyáltalán kell ezzel foglalkozni, mert ez nagyon távoli nyelv a mi földi nyelvünktől, vagyis a szókészletünk nem elégséges. Egyáltalán megértjük ezt? Gondoljuk el, hogy az ókorban kellett volna a mai technika világáról beszélni, a mobiltelefonokról, félvezetőkről, kvantumfizikáról. Vajon lett volna egyáltalán kifejezés, és értették volna? A transzcendens világ és a földi világ között lehet még nagyobb a különbség, ha ugyan lehet két világról beszélni, mert lehet, hogy nem ez, vagy az a világ létezik, hanem egy, csak nem mindent érzékelünk. 

    A halál ilyentén, ebben az összefüggésben nincs is, csak úgy érezzük, mert veszteségként éljük meg a szerettünk távozását, valójában a meghaló pedig, nyereségként, mert kitágult a megtapasztalása olyan irányba, amit korábban nem látott, mert nem láthatott. Valójában a halál átmenet, kitágult tapasztalás, a test lett levetve csupán, amely akadályozta a teljesebb tudati rálátást. A tudat nem tapasztalja a halált, csak a nagyobb, teljesebb dimenziót, amely tulajdonképpen mindig is jelen volt.  

    Ahogy elnézem a különböző vallásokat, hiteket, spirituális hagyományokat elgondolkodom, igen,  sok igazság lehet bennük, persze emellett, talán nem is igaz (egyszerre mindkettő?), megpróbálják megválaszolni a titokzatosat, a nem érthetőt. Az az érzésem, hogy tovább kell lendülni, mert ily módon is az ember csak újra és újra legyártja a maga illúzióját, akkor is amikor éppen ebből akar kilépni! Mert a túlzott azonosulás szükségszerűen illúziókkal jár.

    Amit valójában élek, az tényleg olyan, ami szilárd, vagy csak én teremtem? Mit is? Ki az én? Ki vagyok? Mi az én? Mi vagyok? Az biztos, hogy most megélem, de mit is élek? Mi a most?

Az igazság ami nincs

Micsoda az igazság? Kérdezte Pilátus Jézus perében. (János evangéliuma 18,38).

Ez az esendő ember örök kérdése és cselekedete, amelyben megmutatkozik a kibillentség állapota.

A fátyol, amely folyamatosan jelen van, és eltakarja a lényeget.

Keresi az utat, pedig azon van, ott van előtte, kívül keresi, pedig benne van. Azért, hogy maga hasznára keresse pedig az énje csak egy ködszerű valami, ami eltűnik, csak idő kérdése, sőt, már akkor sem volt valódi, csak egy jelmezbáb volt, amely egyszer elveszíti a szerepét.

Ahhoz, hogy számára jól dönthessen, tudni akarta az igazságot, mely objektív és tévedhetetlen. Természetesen nem tudta meg, hozott egy politikai döntést, amely az emberi döntés szempontjából maga volt a megtestesült gonosz. Kiszolgáltatta Jézust, tudni akarta az igazságot, hogy a maga javára használja fel. Nem tudta meg, de akkor is, így is, a maga érdekét követte, mindenáron.

Mielőtt elítéljük Pilátust, helyesebb, ha magunkba tekintünk. Az igazság az ember számára legtöbbször annyi, mint az "én" igazsága. Az "én" amely megtestesül különböző formációkban, amelyet meg lehet fogni, mert igazából az "én" megfoghatatlan, sőt, nincs talán, legalábbis úgy, ahogy sokszor benne időzök, csak mintegy a tudat megteremtett álma, fikciója. Így tehát nekem, nincs is valójában igazságom. Illúzióim vannak, melyek szétfoszlanak, eltűnnek, ha nem rögtön, de előbb-utóbb.

Igen létezik igazság, Isten az igazság, de ahogy az ember Istenről gondolkodik, mindegy, hogy milyen forrás alapján, az nem az igazság az egy kép, istenkép, ennyi, nem több. Ez a kép folyamatosan pulzál, nem objektív, hanem elmében, hitvallásokban, egyházakban, közösségekben, tehát emberekben gyártott, és változó. Nincs objektív istenkép, amely teljesen megfelel a valóságnak, senki nem rendelkezik vele, nem birtokolja, nincs senki ennek a tudásnak a birtokában, csak az ember hiszi, mert hinni akarja. Így érzi magát biztonságban, kell egy "szobor" amit az elméje, vallása, hite gyárt, hogy legyen valaki, akivel biztosabban mozogjon, magát és mást ítéljen. Felossza a dolgokat ez alapján jóra és rosszra, hogy lássa a fehéret és a feketét, a világosságot és a sötétséget.  

Nem az igazságot látja, hanem a saját festményét, amit felruház és ahhoz illeszti a másét. Ha hasonló, akkor jó, ha nagyon eltér, akkor rossz. 

Pedig ez csak egy kép, amit az ember hozott létre, hogy megtudja fogni a megfoghatatlant, megérteni a megérthetetlent. Egy üveggolyóba igyekszik gyömöszölni az univerzumot, Istent és a mindenséget. Csak azt kéne látni, hogy az nem az, csak egy mérhetetlenül leegyszerűsített, ember által elkészített, kiszínezett alkotás, amelyet aztán a maga balgaságában az igazságnak hisz.

Valójában nem látja, csak hiszi, hogy így van, mert tartja magát ehhez a képzethez, amit érvényesülni hagyott, felépített, de ez valójában nincs, csak a tudat délibábja ez, amely azt hiszi, hogy oázisra lelt a sivatagban, ezért oda gyalogol a végkimerülésig, de eltűnik. A tudat körhintája ez, amelyet a vágyak, álmok, működtetnek. Csupán az én álmom, az én hintám. Mindez igaz lehet tágabb értelemben is, eszményekre, ideológiákra, vallásokra, hitrendszerekre, nemzetekre stb.

Jézus magáról mondta, hogy ő az út, és az igazság, az élet (János evangéliuma 14,6), mert Ő az Isten. Amikor viszont az ember tudni véli, hogy pontosan milyen az Isten, akkor valójában kifaragja azt, képet fest, szobrot gyárt, ahelyett, hogy elcsendesedne, nem tenne semmit, belemerülne, szemlélne …

Az ember, amikor, lenyugszik, elcsendesedik, hallgat, nem figyel, csak tudomásul vesz, hagyja, hogy minden elmenjen előle, az elméjében, a tudatában. Tudomásul veszi, hogy úgy vannak dolgok, ahogy. Felmerül a tudatában az élete, események, gondolatok, emlékek, tervek, feladatok, nyugtalanító dolgok. Hagyja megjelenni ezeket, megfigyeli, mint egy kívülálló, nem ítéli, csak nézi, önmagában, majd hagyja elmenni, jönnek, mennek, majd ismét, majd ismét, majd lehet, van egy-két pillanat, amikor nem jön, nem megy semmi. Ez az! Marad a kérdés: Mi ez? Válasz nincs, de nem is kell.

Hol az ember igazsága, az "én" igazsága? Nincs, mert nem valóságos, csak én képeztem, ragadtam bele, hittem benne, ragaszkodtam hozzá, de valójában nincs. Elment, de igazán nem is jött, mert nem valóságos, ez az én álmom volt, de az "én" hol van? Van?

Megjegyzések az iszlámmal kapcsolatban.

Az iszlám vallás, nem ismeri a modern európai ember vallásról alkotott felfogását. Megérthető egyáltalán a mi fejünkkel, hogy tulajdonképpen mi is az iszlám célja? Attól tartok, hogy nehezen, illetve a saját gondolkodásunk, kultúránk, vallás felfogásunk börtönébe vagyunk, és ez megvezet minket. A teljesség igénye nélkül néhány pontban vázolnám ezt.

1. Rögtön az elején érdemes tisztába tenni a fogalmakat, mert itt is kaotikus a helyzet. Az iszlám, mint vallás és a muszlim, (magyarítva, muzulmán), mint ember nem ugyanaz. Ha a muszlim embert nézzük, akkor ezt nem szabad automatikusan azonosítani az iszlámmal. A muszlim hit az iszlámon alapszik, de annak megélése és gyakorlati következménye nagyon sokféle lehet. A muszlim ember ugyanúgy ember, családdal a háta mögött és boldogulni akarással, mint bárki más. A nagy többség egyáltalán nem potenciális terrorista, csal élni és boldogulni akarnak. Az igaz, hogy nem tudják és nem is akarják úgy értelmezni az iszlámot, mint a keresztény ember, pláne nem, mint a világi nyugati ember. Ezen a területen, jó ha néhány dolgot tisztán látunk.

2. Nézzük az iszlámot, mint vallást. Nem megyek bele, hogy ez sem egységes és milyen ágai vannak, melyek egymással is ellenkeznek. Csak néhány jellemzőt ragadnék ki, melyek rámutatnak arra, hogy ez nem kompatibilis az európai vallási pluralista felfogással, és társadalom szemlélettel, de teljesen más természetű is, mint a kereszténység hit felfogása. Az iszlám alapvetően férfias, cselekedet központú és nem a szív vallása. Ezért viszonylag egyszerű. Nem hangsúlyos, vagy egyáltalán nincs is benne, hogy milyen a muszlim hívő bensőséges kapcsolata Istennel. Ez csak úgy jelenik meg, hogy Allah, mit akar, az ember hozzá közel, igazán sose kerülhet, még a szerintük üdvözültek is  viszonylag messze lesznek tőle, mert Allah nagy és hatalmas.

A keresztény bűnbánat és hit általi megigazulás megélése csak nyavalygás, amiben semmi becsülni való nincs, szerintük. A tettek számítanak, a félelmetes Allah akarata szerint.

3. Az iszlámot nem lehet elkülöníteni a társadalomtól és annak törvénykezésétől. Nos, itt van az, amit Európa nem ért, és úgy tűnik, hogy mindenki elbeszél egymás mellett. Az iszlám a világot két felé osztja, az alapján, hogy az iszlám törvénykezési rend a saría működik e benne, vagy nem, de az kívánatos lenne. Az iszlám háza, (dar al-islam) az a társadalom, amely mindenestől iszlám alapú, amelyet, "csak" védeni kell, ha kell fegyverrel. A világ többi része, a háború háza (dar al-harb), amelyen még meg kell valósulni a saría alapú társadalomnak! Ezt meg kell hódítani az iszlám számára. Ennek jellegében, eszközében és idejében van különbség, hogy hogyan és mikor történik, de, hogy ez cél, és kívánatos, ebben nincs kétség. Amit nem akar az európai ember megérteni, hogy az iszlám nem csak az egyes emberek vallása, hanem egy vallási és társadalmi szemlélet, melyet nem lehet ketté választani. Éppen tegnap néztem egy kis online videót, hogy Németországban az integrációs oktatásban arra tanítják a muszlimokat, hogy a német alkotmány fölötte áll a Koránnak. Szerintem semmit nem érnek el ezzel a céllal, mert ez teljesen elképzelhetetlen egy muszlimnak. A társadalom és vallás, nekik nem kettő. Lehet, hogy kényszerűségből most még az, de az iszlám hit szerint ennek egyesülni kell!

4. Nagyon fontos megérteni, hogy az iszlám eredeti jellegében alapvetően harcias, hódítani akaró. Ettől sokszor eltértek, békésebb irányba, de az iszlám fundamentalizmus éppen azért lehet sikeres, mert amikor a gyökerekre mutat, akkor éppen nem a béke és a szeretet dominál. Szerintem alapvetően téves és félrevezető az a divatos vélemény hangoztatása, hogy az iszlám a béke vallása. Ennek a gyökereket vizsgálva nem sok nyoma van. Míg a kereszténység eredeti jézusi gyökerei békések, ha erről letértek a keresztények (vagy annak mondottak), akkor váltak harciassá és véressé, mint ahogy ez a középkorban is látszik. Ha ellenben visszatértek a gyökerekhez, akkor szelíddé, békéssé lettek, mert ez jellemezte Jézust is és ezt tanította. Tehát szerintem alapvetően téves azt gondolni, hogy az iszlám azért harcias, mert a kereszténységhez képest van öt-hatszáz év hátránya, de ezt ugyanúgy be lehet hozni. Ez szerintem nem igaz! Mivel teljesen mások az alapok, ezeket nem lehet „behozni” megváltoztatni! Ebben is óriásit téved, és álomvilágban ringatja magát a nyugati társadalom, tartok tőle, hogy az ébredés nem lesz kellemes. Már most is vannak ennek szörnyű jelei, de nem megyek bele, mert ez más kérdés.

5. Van ami kapcsolódási pont lehet a keresztény misszió számára, mert az nem kétséges, hogy a muszlimoknak is szükségük van megváltásra és bűnbocsánatra. Ez a kapcsolódási pont, amely alapján az evangélium áttörheti a vallási burkot, ez pedig Jézus személye lehet. Nagyon fontos, hogy nem a keresztényi dogmák alapján, mert ettől mereven elzárkóznak. Hanem Jézus személye, akit nem tagadnak, de nem hiszik, hogy meghalt a kereszten. Hogyan is halhatott volna meg egy igaz, Isten támogatását bíró próféta? Mint már feljebb utaltam rá, hogy az Iszlám harcias, férfias vallás, melyben nincs helye semmilyen gyengeségnek, és szinte így természetes, hogy tagadják, hogy Jézust le lehetett győzi, pláne, hogy önként odaadta magát a kínhalálra. Ami viszont az iszlám erőssége az a gyengesége is, hogy nincs benne semmilyen bensőségesség és szeretet Istennel kapcsolatban. Jézus személye ezt az űrt tudja felhasználni és ez alapján mégiscsak van egy olyan fogódzó, amelyben Isten megtudja őket ragadni.

6. A muszlimok vallása tehát az iszlám, amely nem hajlítható semelyik irányba, sem nem lesz plurális, elfogadó, másokat elismerő, sem nem integrálható (a vallás, nem az ember) maradéktalanul a modern társadalomba, mert teljesen más a természete. Ugyanakkor, az élet és Isten munkája képes a muszlim embert "hajlítani", megtörni, mert a muszlimok vallási megelégítettsége szerintem az iszlám alapján messze nem teljes, mivel hiányzik az Istennel való megbékélés és bensőségesség. Kifelé a legtöbb ember tudja magát tartani, ha kell a vallásra támaszkodik, de a legerősebb ember is meg tud belsőleg törni és erre az iszlámnak nincs kielégítő megoldása, de Jézusnak igen. Jézus ezért tudott hatalmas lenni, pusztán azzal. hogy itt élt, mert az összeszakadt, megtört emberek tudtak kihez menni, és ez ma is így van. A valódi kereszténységben az a szép, hogy nem egy valláshoz kell megtérni, hanem egy személyhez Jézushoz, aki hozzá kapcsol minket Istenhez. Innentől kezdve, pedig Isten munkálkodik, oda tudja azt az embert is vinni a kereszthez, aki előtte ennek ellenállt.