Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend

Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 

Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!

Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.

Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 

"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.

Misztikusabban, mi értelme?

Bevallom, túl intellektuális alkat vagyok, állandóan rendszerezek a gondolataimban, talán túl is logikázom a dolgokat. Ugyanakkor sok minden kicsúszik, mintha nem tudnám megragadni a lényeget. Az értelem nem elég ... 

Az ember értelme valami rendkívüli, alkotunk, rendszerezünk, tervezünk, megismerünk, logikailag következtetünk. Ettől vagyunk emberek, és ez jól is van így, de ...

A hívő ember előveszi a Bibliáját, lehetőségei és képességei szerint tanulmányozza a szöveget. Következtetéseket von le abból és megpróbálja e szerint élni az életét. Imádkozik, elméjében felkutatja az imatémákat, ha rendszeresen teszi, talán könnyebb felsorolni, de teszi másokért is.

Mi a gond? - Belefáradunk. A hívő élet kezd fáradságos lenni. A normák, a következtetések, a teológiai és bibliai okfejtések mintha nem érintenék a lényeget, valami hiányzik. 

Hát persze! - Az imaélet, kiálthatnak fel sokan. A probléma csak az, hogy az a bizonyos imaélet a hívő emberek többségénél bizony egy fárasztó tevékenység, megmarad az értelem munkájánál: a felsorolások, imatémák, bűnlisták és azokért kért bocsánat, helyes módon való imádatra való törekvés, egyszóval  sokszor kimerítő tevékenység ez. Nem valljuk be, nehezen beszélünk róla, mert vannak bizonyos játékszabályok, melyek felelősséget és terhet rónak a hívő emberre, hogy nehogy a könnyelműség látszatát keltsük és másokat is erre ösztönözzünk. Ehhez persze hozzájön a saját színészkedésünk, nehogy azt lássák, hogy a hívőségünk egy fabatkát sem ér, egyszóval silány keresztények vagyunk. Ezt meg ne tudják! 

Mégis jól van ez így, mármint amikor az ember eljut oda, hogy lássa, a keresztény élete valami többért kiált. Nem etikázás, ilyen olyan norma kergetése, nem pusztán bibliaismeret, közösségi élet annak minden pozitív és negatív oldalával együtt. Nem megfelelni akarás Istennek és más embernek.  Nem, a keresztényi élet fő sodra nem kívül van, nem az elmében, nem az érzelmekben, nem az akaratban. A lényeg belül van, spirituális, szellemi, de hol? A hol kérdésre a legnehezebb a válasz, és mintha még nehezebb lenne a "Hol?"-on túl annak a megragadása. Természetesen itt egy pillanatra meg kell állni, nehogy patt helyzetbe essünk, nem a Szentlélek nagyobb ismeretére van szükség, mert akkor megint megragadunk az elménél az értelemnél! Igen, szükséges az elme, az értelem, az akarat, de nem elég, arra nem alkalmas, hogy spirituális dolgokat hathatósan megragadjon.

Ami egyre hangsúlyosabb kezd lenni nekem - és még csak az út elején járok-, hogy a szellemi életem, a spiritualitásom, az imádságom túl mutasson az értelmi, az intellektuális szinten. Valami kezd körvonalazódni, értelmemmel már kezdem érteni (de ez még mindig csak értelem), hogy amire szükségem van, az a szemlélődés, a szellemi szemlélődés. Katolikus misztikusok ezt kontemplatív imának nevezik. Amikor az ima, Richard Rorht idézve: 

"Az ima elsősorban nem kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja. Ezen túlmenően a Jelenlét megtapasztalásában való létezés, sőt az ebben való örvendezés. A mélyen kontemplatív beállítottság nemcsak tudatában van ennek a Jelenlétnek, de bízik is benne, elfogadja és örvendezik neki." (R.Rorh: Minden egybetartozik)

A jelenlétben nehéz a mai embernek eljutni, ott van Isten, és nem a múlt elemzéseiben és a jövő

aggodalmaiban. Az Isten jelenléte, szeretete felüdítő, az imádság terhet levevő, elmét felszabadító. Az egónk, ahogy Rorh is hasonlót mond, állandóan a múltat elemzi, igazolja magát, állandóan végig éli a múlt eseményeit, körbe és körbe, végeláthatatlan ciklusban járva. Avagy a jövőben jár, fél, aggódik, tervez, képzeleg, nem áll le az elme a jövő aggodalmaival szinte soha.

Mennyire nem tudok a Jelenben lenni! Ahhoz, hogy elkezdjem ezt a Jelenlétet megtapasztalni, meg kell tanulnom elengedni. Csak lenni Isten jelenlétében, szemlélődni, nem megérteni, csak szemlélni.

Túlzottan értelmi beállítottságú vagyok, nehezen megy, sokat agyalok. El kell engednem a gondolatokat, ha jön, ám jöjjön, de engedjem el, hogy tovasuhanjon, mert csak Isten jelenléte számít! Ezt még tanulnom kell!

A félelem vallása

Isten a szeretet, de ha így van miért építünk szinte mindent a félemre? Ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem amikor  Richard Rohr könyvét olvastam. Ezeket a gondolataimat osztanám meg, kiegészítve a könyvből vett idézetekkel.

A félelem vallása egyáltalán nem biztos, hogy jól körül írható vallásosság vagy kegyesség. Sokkal inkább egy éles határral nem rendelkező pszichés szorongás, esetleg fóbia, melynek vallásos jellemzői vannak. Ez a fajta vallásosság, noha lehet, hogy  sok bibliai és teológia igazságot tartalmaz, de mégis egy meghamisított istenképpel rendelkezik. Ez a fajta istenkép szinte minden teológia igazságot képes Istenre nézve felismerni, de egy igen fontos jellemzőt kihagy, vagy alul értékel, leredukál: az Isten szeretetét. 

Az ilyen úton járó ember nem ismeri a szerető Istent. Egyoldalú az istenképe. Szinte mindent tudni vél Istenről, de nem tud számolni azzal, hogy Isten szereti, netán másokat is igen mélyen szeret. Ha elég ismerettel rendelkezik természetesen beszél Isten szeretetéről, de soha nem tapasztalja azt meg. Azért mert úgy gondolja, hogy Isten a maga szentségében először elvár és ha ez teljesült, akkor szeret. Aki így gondolkodik természetesen maga is az elváró, ha teljesíted, akkor méltó vagy a szeretetre típusú csere szeretetet állítja. Az ilyen ember maga is számos téves követelmény rendszerrel terheli meg a környezetét, mivel maga is ezt éli meg lelkileg.

Persze, a szerető Isten nem ugyanaz, mint a maga útját kereső ember, télapó szerű integető nyájas, mindent megengedő istene. Az igaz Isten alapja a szeretet, amely ugyanakkor igazságos és szent, de Ő nem hasonlítható az érzéketlen dogmatista inkvizítorhoz, akit nem érdekelnek az emberi fájdalmak csak az igazság. Hanem szent, abban az értelemben, hogy Isten más, nem olyan mint az ember alkotta istenkép vagy bálványok, amelyek a bűnös ember szeszélyeit és gyarlóságait hordozzák.

A félelem alapvetően azért tud egy zsarnok úr lenni, mert az embert lekicsinyíti, tehetetlenné teszi az olyan óriásokkal, lelki szörnyekkel szemben, akik ellen tehetetlen. Ez lehet egy jó szándékú vallás, hitnézet, vagy valamiféle istenféleség, de semmiképén nem az Igaz-Isten. A félelem vallásossága erre épít és kihasználja az ember sebezhetőségét. Isten egy olyan utat adott Jézus Krisztusban mely nem a fenyegetésre épít, hanem az önzetlen szeretetre és kegyelemre. Amelyhez természetesen szervesen hozzátartozik az alázat és a bűnt megbánni kész lelkület.

Az ember fél, amikor a körülményeiben, élethelyzetében van fenyegetve, mert nem akarja elveszíteni azt, ami biztonságos. A biztonság utáni vágyunk, sokszor megtévesztő is, mert lehet, hogy alapvetően ez nem más mint a félelem. Az ember fél, amikor a lelki egyensúlya látszik fenyegetve. Akkor is fél amikor az "én"-hez, az egóhoz viszonyítja a lehetséges fenyegető következményeket. Ezt az oldalt a legnehezebb felismerni, mivel az ember ritkán őszinte annyira magához, hogy a saját esendőségét mint alapproblémát ismerje fel. A legtöbbször ez a lelki tusa bekenésre kerül valamiféle kegyes mázzal, mely igazolni hivatott, hogy miért vagyok olyan amilyen, és miért érzek, vagy gondolkodok, így és vagy úgy.

A félelem támadóvá tesz, mert a sarokba szorított kutyához tesz hasonlóvá, mely nem lát kiutat máshogy, mint nekimenni annak, ami az egyetlen esélyt adja, mármint a támadó leküzdését. A félelem vallásának előbb utóbb "nekimennek", mert a sarokba szorítás eredménytelen az ember kordában tartására. Isten nem fog támadni akkor amikor éppen a legnagyobb lelki szükségben van az ember. Isten felszabadít lelkileg, nem gúzsba köt. Isten nem elzárja az egyetlen utat a meneküléshez, hanem éppen megnyitja azt. Természetesen ez az út maga Jézus Krisztus, aki igen mélyen szeret és megindul a mi gyarlóságainkon. Vajon miért, nem vagyunk sokszor képesek megbízni benne, hogy nem bántalmazni akar, hanem lelkileg szabaddá akar tenni?

A félelem a saját egóján keresztül képes csak látni. Szinte minden ezen a szemüvegen keresztül szemléltetik. Ahogy  a katolikus gondolkodó és író mondta a Richard Rohr, Minden egybetartozik című könyvében: 

Amit ortodoxiának, lojalitásnak vagy engedelmességnek nevezünk, annak java része félelem ... 

... attól félnek, hogy tévednek, hogy elutasítják őket, hogy nem tartoznak "oda", hogy az egyház nem segíti majd őket, sőt félnek Istentől, akit nem tapasztaltak meg. Lojalitásnak nevezzük, de gyakran csak félelem. A lélek különbségtevő képessége segít felismerni, hogy mi történik valójában. Hogy szeretetteljes engedelmesség vagy félelem rejlik-e mögötte? Őszintén állítom, hogy sokak vallásossága a félelmen alapul, de félelemben nem növekedhet és nem állhat meg ott. Norwichi Juliána így fogalmaz: " a félelmet gyakran alázatként kezeljük, pedig az gonosz vakság és gyengeség... az igazság ellentettje"(Showings, 73.fejezet).

Tévedés ne essék! Nem a történelmi keresztény tanítás ortodoxiája (igazhitűsége) kérdőjeleződik meg, hanem egy lelki attitűd, mely nem a Jézusi szeretetre épít, amely félre ismeri az igaz istenfélelmet.

Ahogy ismét Rohr-t idézem könyve olvastán (96-97 old):

"Az igazi vallás mindig a félelmen való túljutásról szól. Mégis nagyon sokunkat arra neveltek, hogy éljünk kényelmesen, együtt a félelemmel. Legtöbben, akik olvassák e könyvet, azt az idézetet kapták, hogy "Isten félelme a bölcsesség kezdete." (Zsolt. 111,10 és Péld. 1,7) Nekünk úgy tanították, amikor kisgyerekek voltunk, hogy Istentől félni valamiféle erény. A "félelem" szó mind a zsoltárokban, mind a példabeszédekben azt a gyermeki tiszteletet jelöli, melyet egy megbecsült és csodált személy iránt érzünk. Nem a bántástól való félelmet, hanem azt a rajongást és megbecsülő tiszteletet, amit olyasvalaki iránt érzünk, akire felnézünk, akinek átadjuk magunkat. Ez valami egészen más jelentés, amit a "félelem" szó nem ad vissza hűen. Isten csodálatában élni, az már erény.

Vajon képesek vagyunk egy nagy "szemüveg tisztítást" végezni, amely nem a saját egónk félelmein keresztül keresi Istent, netán  így próbál másoknak is útmutatást adni? Hanem Isten önzetlen szeretetében, mely nem tagadom, hogy sokszor kockázatos tett. Mert meghagyja az ember szabad döntési felelősségét és egyáltalán azt, ami még  valamelyest megmaradt az istenképűségből. Természetesen számolva az emberi gyarlósággal, bűnre való hajlamával, elesettségével. Ugyanakkor, mégis előtérben van a kegyelem, mely nem egy zsarnok isten nagylelkűsége, hanem a szeretettel teljes Isten lehajlása...