2020. december 3., csütörtök

Meditáció keresztényként jó-e?

Aki az előző cikkeimet olvasta, azt észrevehette, hogy a témákat tekintve bizonyos változás jellemző a blogban. Ugyanez érvényes az életemben is. Ha szeretném meghatározni ezt, akkor úgy jellemezném, hogy az igazság keresés és az azért való szüntelen harc alábbhagyott. Úton vagyok, de nem annyira kifelé, mint inkább befelé. Itt kap szerepet a meditáció, mint amely lehetővé teszi azt a tapasztalást, ami felett idáig elsiklottam. Ez a tapasztalás semmi különöst nem jelent, inkább mindig is adott volt, de idáig háttérbe küldtem. Ez olyan dolgokat jelent, mint: jelen lenni, elfogadni, tudatosnak lenni, vagy a szemlélést, a jelenlétet, a megbékélést, a valódi önnvaló tapasztalását hozza.

A meditáció önnmagában nem jó, nem rossz. Az a kérdés, hogy hogyan cimkézem. Mire használom? Vannak, akik veszélyt kiáltanak és a keleti vallások tévelygését látják bele, de vannak akik be tudják építeni a keresztény ima formába. Ennek számos páldája jelen volt az egyháztörténelemben, és jelenleg is bevett lehetőség elsősorban számos katolikus kegyességben. Elérhető keresztény irodalma is van. 

Protestánsok talán inkább a Lectio-divina formát tudják elfogadni, amely a Szentírás versei fölötti elmélkedésre épít, de ezt is sokan elutasítják, főleg konzervatív és fundamentalista körökben.
Most ezekkel a dogmatikai alapú megközelítésekkel nem foglalkozok, nem ez cél. A rengeteg hitvita komolyan hátráltatja az ember spirituális, szellemi fejlődését.

Én inkább a meditáció alatt azt értem, amikor félreteszek mindent, nincs elgondolás, meghatározás, elmélkedés, nincs semmi képzet, ítélkezés, igazságkeresés, és harc a magam igazának a megtartásáért. Nincs értelmezés, még bibliaértelmezés sem, azon való gondolkodás sincs. Nincs az élet rejtelmein való filózgatás, vagy az igazságtalanságok, bűnök fölött való háborgás. Ítékezés mások és magam fölött. Lenni, tudatosnak lenni, észlelni, elcsendesülni, ennyi. Ami van, az van, a szüntelen agyalás, gondolatok vágtázása ezen semmit nem változtat, az életemhez nem ad hozzá, nem visz előre. Inkább elvesz abból, az elme állandó zaklatottsága miatt.

Ha nagyon szeretném ezt az állapotot megjeleníteni, akkor talán úgyis értelmezhető, hogy ez jelenti az ima legmagasabb fokát, mert itt az ember elhallgat, csendben van, Isten a csendben van. Ugyanakkor még erre sincs szükség, mert úgy gondolom, hogy jobb ha megszabadulunk a fiókok és cimkék kényszerétől. Nyissuk ki a tudatunk görcsös öklét, engedjük el, amit markolunk! Engedjük el gondolatokat és a gondolkodást, a töprengést! Nyugalom! Biztonságban vagyunk, Isten tenyerén vagyunk. Az is lehet, hogy még az Istenképzetet is el kell engedni, mert az csak egy kép, a tudatunk egy bálványa. 

Ez nem ösztönöz a tétlenségre, ez munka, mert nem relaxáció, hanem munka a tudatosságért. A tudat tisztább, ha valamit meg kell tenni mert ott van, munkáért kiált, akkor meg kell cselekedni! Nem képzelgés, idea, töprengés, gondolkodás a múlton, jelenen és jövőn, hanem a valódi tapasztalás. Tapasztalás, de nem élmény hajkurászás, ha érez valamit az ember az is jó, ha nem, az is, de nem ragaszkodik egyikhez sem. Elengedi. 

Az ember elméje tele van, de nem képes megtartani semmit. 
Az elme egy törött csónak, amely formál, formába önt, mint a csónak a vizet, de mivel törött, nem képes azt megtartani. Mindig csapong, ötletel, aggódik, ítélkezik, mereng, stresszel. Semmit nem tud megtartani, mert törött a csónak, áramlik a víz ki-be, ide-oda. Az ember egy törött csónakhoz ragaszkodik, felépít egész rendszereket, önazonosságokat, elhitteti magát, hogy ő ez, vagy az. Ilyen, vagy olyan, de ez nem a valóság, hanem egy hamis én. Szüksége van arra, hogy midenhol járjon, csak ne az igazi jelenben! A TV szól, az Internet folyamatosan jelen van, az események, hírek, szétfeszítik a világunkat, kívül, belül. Mindenhol, vagyunk, mindennel foglalkozunk, mindent analizálunk, csak a lényeget nem látjuk, nem a valódit tapasztaljuk. 

Ha valaki kételkedik ebben csak üljön le, keresztezett lábbal, vagy egy székre, egyenes háttal és engedje el magát, de maradjon egyenes! Maradjon csak csendben, ne imádkozzon, ne beszéjen, semmit ne csináljon! Csak figyelje a lélegzetét! Meg fogja tapasztalni, hogy zsibonganak a gondolatok, nincs csend, ordíbál az elme. Ide-oda szaladgál a tudat. Akármilyen szuper inteligens, tanult is valaki, rá fog jönni, hogy valójában egy kibillent egyén, aki nem tud mélyre menni. Miért gondoljuk, hogy így meghalljuk Istent? Lehet Biblia a kezünkben, abban csak így beleolvasunk, azt gondoljuk, hogy Isten üzen rajta keresztül, de csak a saját képzeteinket olvassuk ki belőle, amit előbb beleláttunk, mert nem ismerjük a hallgatást, a belső csendet. Igen, ilyenkor tegyük le a Bibliát, majd később elővehetjük, ha megtapasztaltuk a belső csendet! 

Az eredeti kérdés, hogy jó e a meditáció? Szándékosan nem úgy közelítem meg, hogy helyes-e? Pont ettől kényszertől kéne megszabadulni, hogy midenben a dogmatikai hitvita határozzon meg. Az a probléma, hogy állandóan ezen agyalunk, mondhatni szocializálódtunk. Ezt az ítélkezős, osztályozós, állandóan szintetizáló gondolkodást kell elengedni! Ha hívők vagyunk, akkor csak annyit jelent, elengedni mindent, mint aki belehullik Istenbe, Isten tenyerébe, és elhallgatni, mert itt miden emberi gondolkodás, ítélet, terv és szó az csak hiba. Miért? Mert Isten van, jelen van. Isten van midenekben, őbenne élünk mozgunk és vagyunk.

A tecnikáról, majd később. Amely tulajdonképpen formával kezdődik, de több annál, túlmutat azon.


2020. szeptember 26., szombat

Az igazság ami nincs


Micsoda az igazság? Kérdezte Pilátus Jézus perében. (János evangéliuma 18,38).

Ez az esendő ember örök kérdése és cselekedete, amelyben megmutatkozik a kibillentség állapota.

A fátyol, amely folyamatosan jelen van, és eltakarja a lényeget.

Keresi az utat, pedig azon van, ott van előtte, kívül keresi, pedig benne van. Azért, hogy maga hasznára keresse pedig az énje csak egy ködszerű valami, ami eltűnik, csak idő kérdése, sőt, már akkor sem volt valódi, csak egy jelmezbáb volt, amely egyszer elveszíti a szerepét.

Ahhoz, hogy számára jól dönthessen, tudni akarta az igazságot, mely objektív és tévedhetetlen. Természetesen nem tudta meg, hozott egy politikai döntést, amely az emberi döntés szempontjából maga volt a megtestesült gonosz. Kiszolgáltatta Jézust, tudni akarta az igazságot, hogy a maga javára használja fel. Nem tudta meg, de akkor is, így is, a maga érdekét követte, mindenáron.

Mielőtt elítéljük Pilátust, helyesebb, ha magunkba tekintünk. Az igazság az ember számára legtöbbször annyi, mint az "én" igazsága. Az "én" amely megtestesül különböző formációkban, amelyet meg lehet fogni, mert igazából az "én" megfoghatatlan, sőt, nincs talán, legalábbis úgy, ahogy sokszor benne időzök, csak mintegy a tudat megteremtett álma, fikciója. Így tehát nekem, nincs is valójában igazságom. Illúzióim vannak, melyek szétfoszlanak, eltűnnek, ha nem rögtön, de előbb-utóbb.

Igen létezik igazság, Isten az igazság, de ahogy az ember Istenről gondolkodik, mindegy, hogy milyen forrás alapján, az nem az igazság az egy kép, istenkép, ennyi, nem több. Ez a kép folyamatosan pulzál, nem objektív, hanem elmében, hitvallásokban, egyházakban, közösségekben, tehát emberekben gyártott, és változó. Nincs objektív istenkép, amely teljesen megfelel a valóságnak, senki nem rendelkezik vele, nem birtokolja, nincs senki ennek a tudásnak a birtokában, csak az ember hiszi, mert hinni akarja. Így érzi magát biztonságban, kell egy "szobor" amit az elméje, vallása, hite gyárt, hogy legyen valaki, akivel biztosabban mozogjon, magát és mást ítéljen. Felossza a dolgokat ez alapján jóra és rosszra, hogy lássa a fehéret és a feketét, a világosságot és a sötétséget.  

Nem az igazságot látja, hanem a saját festményét, amit felruház és ahhoz illeszti a másét. Ha hasonló, akkor jó, ha nagyon eltér, akkor rossz. 

Pedig ez csak egy kép, amit az ember hozott létre, hogy megtudja fogni a megfoghatatlant, megérteni a megérthetetlent. Egy üveggolyóba igyekszik gyömöszölni az univerzumot, Istent és a mindenséget. Csak azt kéne látni, hogy az nem az, csak egy mérhetetlenül leegyszerűsített, ember által elkészített, kiszínezett alkotás, amelyet aztán a maga balgaságában az igazságnak hisz.

Valójában nem látja, csak hiszi, hogy így van, mert tartja magát ehhez a képzethez, amit érvényesülni hagyott, felépített, de ez valójában nincs, csak a tudat délibábja ez, amely azt hiszi, hogy oázisra lelt a sivatagban, ezért oda gyalogol a végkimerülésig, de eltűnik. A tudat körhintája ez, amelyet a vágyak, álmok, működtetnek. Csupán az én álmom, az én hintám. Mindez igaz lehet tágabb értelemben is, eszményekre, ideológiákra, vallásokra, hitrendszerekre, nemzetekre stb.

Jézus magáról mondta, hogy ő az út, és az igazság, az élet (János evangéliuma 14,6), mert Ő az Isten. Amikor viszont az ember tudni véli, hogy pontosan milyen az Isten, akkor valójában kifaragja azt, képet fest, szobrot gyárt, ahelyett, hogy elcsendesedne, nem tenne semmit, belemerülne, szemlélne …

Az ember, amikor, lenyugszik, elcsendesedik, hallgat, nem figyel, csak tudomásul vesz, hagyja, hogy minden elmenjen előle, az elméjében, a tudatában. Tudomásul veszi, hogy úgy vannak dolgok, ahogy. Felmerül a tudatában az élete, események, gondolatok, emlékek, tervek, feladatok, nyugtalanító dolgok. Hagyja megjelenni ezeket, megfigyeli, mint egy kívülálló, nem ítéli, csak nézi, önmagában, majd hagyja elmenni, jönnek, mennek, majd ismét, majd ismét, majd lehet, van egy-két pillanat, amikor nem jön, nem megy semmi. Ez az! Marad a kérdés: Mi ez? Válasz nincs, de nem is kell.

Hol az ember igazsága, az "én" igazsága? Nincs, mert nem valóságos, csak én képeztem, ragadtam bele, hittem benne, ragaszkodtam hozzá, de valójában nincs. Elment, de igazán nem is jött, mert nem valóságos, ez az én álmom volt, de az "én" hol van? Van?


2020. március 17., kedd

A jövő reménye, réme, az sincs


,,Ezért ezt mondom nektek: Ne aggodalmaskodjatok az életetek miatt, hogy mit egyetek, és mit igyatok; sem a testetek miatt, hogy mibe öltözködjetek. Mert nem több-e az élet, mint az eledel, és a test, mint az öltözet?” (Máté evangéliuma: 6,25)

 Az ember tudata soha nem nyugszik, mindig száll ide-oda. Hol a múltban réved, a jelenen át siet, és a jövőt latolgatja. Mindig időzik valamilyen maga gyártott képben, amely kihat az érzékeire, érzelmeire, gondjaira, indulataira. Ez azonban nem a valóság.

Figyeljük, csak meg, hogy milyen gondolati párbeszédeket, vitákat folytatunk le önmagunkban, amelyek meg sem történtek, és soha nem is fognak, de hosszasan elidőzünk bennük, fölöttük!

Az ember, amiben szeret időzni az tehát nem valóságos. Az tudat felvett jelmeze, hamis identitása, jövőképe, amely valószínűleg soha nem történik meg.  Ebben a jelmezben vannak az egyének, csoportok, társadalmak, nemzetek, ideológiák, vallások és politikai pártok. Ehhez a ruhatárba megy, jelmezbe öltözik, és  mint egy színész, úgy viselkedik, célokat tűz ki azt védelmezi, azonosul a szereppel. Az egó szerepével. Ellenséget keres, talál, megtestesít, hogy legyen kitől megvédeni azt, ami nincs is. Fekete-fehérben lát, mert kell neki az ellentétpár, a dualitás. Ebben érzi magát biztonságban. Nem tud középen maradni.

A  hamis én, mindig hírekre vágyik, mindig lesi, szakérti  a világot, eseményeket, soha nem tud csendben maradni, leülni, imádkozni, meditálni, csak úgy lenni, elhallgatni, elcsendesedni ….
Pál apostol is ezzel  a mozgással találkozott: Az athéniak meg az ott tartózkodó idegenek semmi mással nem töltötték az időt, csak azzal, hogy újdonságot mondjanak vagy halljanak. (Apostolok cselekedetei 17,21)

Nem akarja, hogy a saját képzelt énjét, és emberét meglássa, hogy mit össze bohóckodik. Cselekszik, a jövőbe réved, kétségbeesik, vizionál, aggódik, mindig információt akar, követel, csapkod, nyugtalankodik. A média pedig ezt a végtelenségig kihasználja, tematizálja, pörgeti, hergeli a nyugtalan egót, sőt, teremti.

Ez az "én" nem igazi, ez egy hamis "én", aki beöltözött, hogy valóságosnak látszodjék. Jövőt épít amely nincs, és nem is lesz, mert csak egy álom, mely szétfoszlik előbb-utóbb. Amit az ember épít az legtöbbször egy homokvár, a legkisebb eső is elmossa. Ami belül, bennem van, az is az, csak a mai ember nem ül le, nem néz befelé, nincs nyugalomban, ezért nem látja. Csak a homoktornyocskát, amire zászlót tűz: "ez az én váram" felirattal.

 Ennek látásától a mai ember fél. Fél, azért  hogy rákényszerül, hogy le kelljen ülni, úgy, hogy nem a pörgő világ illúziója, célja marad, hanem magában, maga maradjon. Kezdjen valamit magával, úgy hogy nem kezd semmit. Csak legyen és lásson.

Beletekintsen önmagába és találkozzon valakivel, magával vagy/és, Istennel.  Ott nincsen jövő, mindennek megvan a helye, ideje. Istennel, mert nem kívüle van, nem is csak benne, mert Istenben van minden:  Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apostolok cselekedetei: 17,28).

 Mi az élet? Ki vagyok? Miért vagyok? Hol vagyok? Meddig? Meddig keringek? Az élet nem több, mint az idő, tovatűnő álomért való kapkodás? Nem több? kérdezi Jézus. Mi a több? Le tudok ülni egy órára, semmit nem csinálva, csak magamban maradva?  Csak lenni, lenni, és lenni …. Isten előtt.  Gondolatok, jövő aggodalmak elképzelések, jöhetnek és mehetnek, engedd el, hadd menjen!

2020. február 18., kedd

A múlt árnya

Előző posztomat így fejeztem be: 


Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van …


ezt kiegészíteném: engedd elmenni a …. múltat is!


Amikor a múlt akadály, nem megy el, hanem mindig mint egy szellem, visszatér, kísért.

Az emberi elme egyik legalattomosabb kreálmánya, amivel foglyul ejti önnön magát, önvád és mások vádolásába csúszva, az a múlton való tépelődés. Amin nem lehet változtatni, abban időzik az elme. Ez pokoli és hibás látás.


Amikor valaki nem tudja elengedni a múltat, Isten jelenlétében, akkor a tudat a poklok poklát szenvedi. 


A múlt látásának az értelme, az okulás és a hiba kijavítása.  Amely teológia meghatározással élve akár bűn is lehet. Amelyben mindenki benne van. Mindannyian viselünk terheket ily módon.

A legnehezebb és szerintem a legnagyobb súlyát a bűnnek nem az erkölcs adja, legalábbis nem úgy ahogy megszoktuk, hanem amit okoz. Az okozat, amely másokat szenvedtet, ez az igazi probléma. Sőtt, átérezni egyszer, hogy más mit érzett, mit szenvedett akkor amikor én ….


Azt hiszem, ezt senki nem fogja megspórolni itt, vagy odaát….. Ezt nem lehet megúszni!

Van ok és okozat, de isten ments, hogy ezt a törvényt a magunk önigazolására és énünk erősségére használjuk fel, magunk, avagy mások ellenébe, kárára!


Azonban, ebbe beleragadni démoni, saját magam leszek önmagamnak a démona, aki gyötörtetem, a magam által táplált lángokban. Itt, vagy odaát …


Amikor valaki a mások múltja miatt, a maga múltján gondolkodik, illetve ezek összefonódásán kesereg, akkor beleragad a totális keserűségbe. Önnön mocsarába.


Egész nemzetek identitását képes meghatározni a saját múltjának a tudata, büszkesége, vagy keserűsége. Mindez azonban, nem a lényeglátás, pusztán egyfajta énkép féle, mely nem valóságos, hanem gyártott, mesterséges, avagy sorsszerű.


Mégegyszer: más lelkek múltja, a lélek önmaga múltja, összefonódva, mint rossz végzet szerű sors, legalábbis a tudatban. Ez a hamis én, amitől le kell válni!


Azt hiszi, ez az én (amely a hamis én), hogy mások rontották el az életét, pedig nem, hanem a saját börtönébe zárta önmagát, olyan festményekkel körülvéve az elméjét, amely kívánatos voltába szerinte nem kerülhet, más miatt, a másik okán. Pedig ez, nem több a képzelődésnél, illúziónál, az elme gyötrő játékánál. Az én szilárd és magas fala ez, amely minden fölé oda tornyosul.


A másik irányába:

Amikor valaki igazán lelki fájdalmat akar okozni valakinek, akkor elég a múltjához nyúlni, és kész is a méreg.  Felmelegíteni a múltat, hogy ne feledje …. 


Ember megkínozhatja a másikat, úgy, hogy egy ujjal sem nyúl hozzá, csak a múltjához. Az ember sátánná lehet, mert ez azt jelenti : vádló, kárhoztató.

Ahogy a régi mondás lelki értelemben is igaz: homo homini lupus est - ember embernek farkasa.


Isten más, azaz szent, tiszta. Mentes minden alatomosságtól, sértettségtől. Ő nem vádol. Ami annyit tesz, hogy nem gyarló rosszakaró. Nem szenvedtető, hanem felszabadító.

Szembesít, de nem azért, hogy szenvedést okozzon, hanem, hogy javítani tudjunk. Jóvá tegyünk, ha lehetséges. Van, amin már nem tudunk változtatni, ilyen vagy olyan okok miatt, de látjuk, átlátjuk, átérezzük, megbántuk, megvallottuk Isten jelenlétében. Mert  Őbenne vagyunk. Most már elengedhetjük! Isten is elengedte. Magunkét és másokét is.


Az ember nem az ami elmúlt, aki volt. A természet újra és újra igazolja, hogy semmi nem statikus, hanem dinamikus, fejlődő, előrébb jutó. Ha leég az erdő, mindig megjelennek az új hajtások. Isten nem a múltja szerint viszonyul az emberhez. Ez a kegyelem, de nem úgy mint a feudális uraknál, akik lelketlenül kegyet gyakoroltak a pórnép fölött, hanem ez a szeretet kegyelme, amely az emberért van, mert a leégett erdőn túl lát, látja az új hajtást, itt, vagy odaát.


Az embernek nem a múlton kell töprengeni, sőtt, hagyni kell tova futni! Mert ami a jelenben megvan a múlt terhéből, az a csalóka azonosulás vele. Ez nem jó semmire, csak arra, hogy foglyul ejtsen. 

Felszabadító  a lehetőség, hogy el lehet engedni, bármit. Először a saját maga felé, tudatban, majd mások múltját is. Új távlatok, más szemlélet nyílik, amely szemlél, érzékel, van, és nem hal bele a saját képi vágyaiba, kesergéseibe és elvárásaiba, festett világába.


A múlt már elment, nincsen, megvolt a helye, ... A nagy egyetemes emberiséget és a mindenséget, anyagit és szellemit átölelő  valóságban, Istennél megvan a helye, csak ott van meg tisztán. Az ember gondolat világa azonban más ...


Ésaiás 43:18: "Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok!"