Jézus barmok közt született?

(Giotto di Bondone, A születés - freskó)

"Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik Szent Fia, Szent Fia" 

Jézus egy istállóban szalmával bélelt jászolban rugdalózik a bocik, és/vagy barikák társaságában, akik békésen hevernek, vagy falatoznak a szénából.

Ezt a képet sok karácsonyi igehirdetés is felhasználja, hogy érzékeltesse Jézus megalázott voltát, amit értünk bűnös emberekért vállalt.

Nem beszélve a több százéves keresztény művészetet, melyet szinte teljesen áthatott az istállós jelenet. Szinte nem születhetett betlehemes kép, ahol a kis Jézus mellé egy vagy több békés állatka feje ne került volna.

Vajon tényleg ez olvasható?

Igen, vágják rá sokan, talán nem belegondolva, hogy mindezt nem a Szentírás állítja, hanem egy szép hagyomány, mely Jeromos latin fordítására a Vulgatára vezethető vissza.

Nézzük előbb a magyar fordításokat:

Lukács 2:7

(Károli ) És szülé az õ elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál. 

(Új fordítás) és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. 

(Kecskeméthy) És megszülte elsőszülött fiát, és bepólyálta őt és belefektette a jászolba; mert a lakásban nem volt nekik hely.

Ha magyar fordításokat nézünk, akkor látszik, hogy mindegyikben szerepel a jászol, viszont az istálló nincs ott. Egyenes a következtetés, hogy ahol jászol van, ott istálló is, mivel a jászol az istállóban van. No de mi is a jászol? A jászol állatok etetésére szolgáló, illetve takarmány tárolására alkalmas vályú (Wikipédia)

Mi is a hiba? Természetesen semmi komoly, inkább ez valamiféle kedves kis hagyomány kép, amit nem árt, ha kissé felülírunk, legalábbis megkérdőjelezünk magunkban a jelenlegi ismereteink alapján. Már akit érdekel :-). Szó sincs kardinális kérdésről, hacsak azt nem akarná valaki mondani, hogy a hagyomány az.

Visszatérve az istálló témájához:.

Máté evangéliuma tudósít arról, hogy a keleti bölcsek, akik tulajdonképpen keleti asztrológusok, mágusok voltak (és semmiféle 3 király), bementek abba a bizonyos helységbe, ahol a kis Jézus volt:

Máté 2:11: Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt.

Nos, nem az istállóba, hanem a házba mentek.

A görögben is egyértelmű: házba, oikia-ba (οικια).

Akkor hogyan kerül a marha etetésre használt jászol a házba? Talán sehogy, ugyanis a görög szöveg szerint fatne (φατνη)-ban feküdt, ami nem feltétlenül csak jászolt jelent, hanem teknőt, vagy kosarat is, ha hihetünk a Varga Zsigmond féle újszövetségi szótárnak.

A vendégfogadó elképzelés sem nagyon helytálló, hiszen az a szó amit Károli így fordít, az valójában termet, szobát vagy szállást jelent.

Ez a szó  katalüma (καταλυμα), még két helyen található meg az evangéliumokban: Mk.14,14 és a Lk. 22,11- ben, ahol szobát jelent. Ez az utolsó vacsorának az elfogyasztásának a helye.

Ez vendégfogadós verzió a latin Vulgatából ered, ahol Jeromos ezt a szót a latin diversorium-mal fordítja, ami elsősorban vendégfogadót, vendéglőt jelent, de valójában a görög katalüma nem jelentett vendégfogadót. Ugyanakkor a latin fordításból jöhetett át a Károliba is, hiszen akkoriban igen nagy tekintélye volt a latin Vulgatának.

A történet valahogy ez lehetett:

Nem volt helyük a vendég szobában (katalüma), ami szállásként is funkcionálhatott, ezért a ház egy szegényesebb részébe mehettek, ahol a falba vájt mélyedésbe, vagy valami fonott gyékénykosárkába, bölcső-féleségbe tehette a kis Jézust Mária.

Lehet, hogy igaz a bizánci hagyomány, vagy Jusztinusz Mártír látása, hogy Jézus egy barlangban született? Amely egy szerényebb lakás, vagy tényleg egy istálló féleség volt. Nem tudni. Ez az állítólagos barlang ma is megtekinthető Betlehemben.

Mindenkinek békés és áldott karácsony ünnepet kívánok!

(2012-es bejegyzés frissítve)

Kitörés Platón barlangjából

Az ókori filozófusnak Platónnak van egy érdekes allegóriája az emberiséget illetően, amely arra hivatott, hogy magyarázatot adjon, miként élünk, illetve érzékelünk, és miért úgy ahogy, és mi van a mi tapasztalatainkon túl. A híres barlangtörténet, amelyben az érzékelteti, hogy minden földi dolog az örök lényegek, az ideák világának képei.  

(Kép: wikimedia.org)

Adva van egy barlang, melynek az alján csücsülnek az emberek, vaslánccal megkötve. Mindig is ebben az állapotban voltak. Amit látnak, az azoknak a tárgyaknak az árnyképei, melyek fölöttük a barlang bejáratánál vannak, az égő tűz némi világosságot adva kivetíti azokat. 

Ők a valóságot nem látják, illetve nem láthatják, hogy mi van a barlangon kívül. A barlang mélyén ülve a félhomályban az árnyképek nézésébe, korlátozott ismeretben élnek, mert meg vannak láncolva, igazán nem ismerik egymást. Nem fordíthatják el a fejüket egymás felé. Nem is akarják, magukkal foglalkoznak, de csak az árnykép szintjén, nem is ismerik igazán az önvalójukat sem, és nem figyelnek a másikra. Nekik ez a természetes, ez a valóság, ez a világuk. Az árnyképek nézése adta a megbecsülést, e szerint értékelték, tüntették ki egymást, pontosabban, egymás árnyait, illúzióit, nem a valóság alapján. Ez a révület világa.

Tegyük fel, hogy valaki mégis kiszabadul, kivezetik a láncból, elindul felfelé és ott egy más világ tárul elé. Kijutva a barlangból, megmászva a hegyet megpillantja a Napot. Rájön, hogy van egy igazi fényesség, igazi világ, amely nem tükörkép.  Amelyben a maguk természetében vannak a dolgok, nem illúziók.

Kötelességének érzi visszatérni a barlangba, hogy beszámoljon a megkötözött embertársainak, de azok nem fogadják szívesen, bolondnak tartják, életére törnek, bántják, mert hát, ami a szemük előtt van, nekik az a valóság, akár meg is ölhetik azért, mert ki akarja őket szabadítani.

Volt olyan rab, aki szintén kiszabadult a láncokból, elindult felfelé, de a barlang bejáratánál a félhomályhoz szokott szemét elfakította napfény, de nem ment tovább, nem szoktatta a szemét a fényhez, kellemetlennek találta a fényt, ezért visszament és inkább választotta a jól megszokott homályos világot.

Nem ragadnék le a filozófia értelmén, hogy mi az ideák világa, hogyan csoportosíthatók a különböző érzékek, illetve mit is jelent tulajdonképpen a platónizmus. Ki hozza létre az ideákat anyagi szinten (demiurgosz)? Nem erre fókuszálnék, csupán a kép, ami megragadott. A platónizmuson túl is van mondanivalója. Nem vagyunk mi is hasonlóan? Azt hisszük a mi világunkra, hogy ennyi a valóság. Itt van a maximum amiért érdemes mindent befektetni. Nem ismerjük igazából egymást sem, mert meg vagyunk kötve, nem látjuk igazából a valóságot, csak egy villódzó árnyékot, amire azt hisszük, hogy valóságos. A félhomályra az hisszük, hogy az a világosság. Amiben élünk, ahhoz ragaszkodunk, mert ezt ismerjük, nem tudjuk, hogy van egy jóval fényesebb, tágasabb, szabadabb, gazdagabb élet. Az embertársainkat ismerjük, ahogy ismerjük, de igazán a lényüket a lelküket nem látjuk, külső felszínes benyomások vezetnek.

Körülvesznek a mindennapok, az anyagi szükségletek, igények, az emberi csatározások, a napi politika és e miatti aggályok, felháborodások, gyűlöletek. A saját érdekeink, igazunk, világunk, mert igaznak tartjuk. Mindezek csupán a félhomályban táncoló árnyképek, nem az igazi valóságok a maguk teljességükben, főleg nem úgy, hogy ezek adjanak értelmet, célt az életnek.

Arra is gondoltam, hogy a más dimenzióban, Isten országában, a másik létsíkban, amely a biológiai életen túl van, ott minden sokkal gazdagabb. A fény mellett a mi Napunk eltörpül, de az a fény nem vakít el, inkább körbefog, áthatol, mert az nem más, mint Isten és ami tőle jön az igazi teljesen áthatoló szeretet. ahol ez a világ minden himnusza, zsoltára együtt rezeg, ahol nem csak hallható, hanem együtt rezgő a mindenséggel, ezzel a határtalan világgal. Melyek itt a földön vannak pozitív dolgok: érzelmek, színek, zene, illatok, beszéd, tudás, tájak, rétek, szépségek, lakott részek, városok, mind ezek az odaáthoz képest csak homályosan táncoló árnyképek. Odaát a zene, a színek, a tájak szépsége, az illatok, a kommunikáció sokkal, de sokkal gazdagabb, mert a fény nem csak egy tűz a barlang szájánál, hanem ott van az igazi fényforrás. 

Ez a tudás, vágyódás ott van az ember lelkében, ősi kép, az egyes emberben, a vallások szimbólum rendszerében és az emberi síkra lerángatott vallásos tanok és az ezoterikus felfogások hiedelmeiben is. 

Kérdezheti az ember, hogy akkor mi értelme e világnak? Mit kezdjünk mindezzel?

Nem úgy, mint Platón, akit állítólag senki nem látott nevetni, hanem tele életigenléssel, derűvel, mert kiegészült a látás, amely immár több mint a falon táncoló árnyképek illúziói. 

Semmiképpen nem az élettől való elidegenedés. Nem a perspektívák leszűkítése, hanem ellenkezőleg, kitágultság, felszabadultság. Egyfajta optimista hozzáállás az élethez, a bölcsesség, a rálátás ajándéka, a természet szépsége, csodálata, hiszen minden, amit teszünk, megélünk, annak hatalmas perspektívája van. Valójában amikor a barlangban látjuk a táncoló árnyakat akkor immár nem csak ezt láthatjuk, nem csak a saját bábjátékunk árnyait, hanem a barlangon túli beszűrődő fényt is. Sőt, a kinti világ árnyékait is, amit nem a barlangban lévő tűz fénye vetít a falra, hanem a határtalan transzcendens világosság, amely mindennek az ősoka és betöltője. A nap ereje, éltető fénye, szépsége ezt beszéli. Olyannyira erős és beszédes módon, hogy nem egy ókori vallásos felfogásban (pl: summér Utu, egyiptomi Ré) azonosították az Istennel. 

Minden, ami szép és csodálni való a természetben, de az univerzumban is, ez lenyomata az isteninek. Amikor az életet védem, élem, a természetben gyönyörködöm, szeretek, akkor az Istent igenlem, láthatom. 

Van értelme pozitívnak lenni, örülni, szeretni, segíteni másoknak, de tűrni, veszteséget, betegséget, gyászt feldolgozni, idejében meghalni, mert a fizikai lét egy felkészülés a folytatásra. Amikor itt van az ideje, mindenki kimegy ebből a fizikai létből, átlép egy más síkra, amely tulajdonképpen nem a halál, hanem költözés, a halandót elnyeli az élet (2kor.5,13). Mindez a nagy egész. Valójában nem kettő (dualisztikus), hanem egy, mert Istenben minden benne foglaltatik. (Apcs.17,28) A föld minden szépségében, de fájdalmában is benne van isteni kegyelem és szeretet, amelyben az itt és most az univerzális torta egy piciny szelete, de mély és jelentős is lehet. Tőlem is függ.

(Platón barlang hasonlata az állam c. könyvéből itt.)

(Átdolgozva, 2022.11.24)

Az élet "csak" egy álom, ....

Az élet "csak" egy álom, ....

    Ezt a mondatot úgy folytathatnám, az evilági élet "csak" egy álom, az odaát állapothoz képest. Nevezzük ezt a határvonalat a testi halálnak, mert valójában nincs halál csak költözés van, egyik létállapotból egy másikba! Most, amikor a földi létünkben vagyunk, akkor ez nagyon is igaznak, valósnak tűnik. 

    Az odaát fogalma sem pontos, mert a másik világ valójában nem másik és nem odaát van, hanem jelen van, benne vagyunk, bennünk van, csak az érzékelésünk korlátozott. Az anyagi világ a teljes része, de nem a minden, hanem mulandó, és változó. 

    Vannak értékek, amelyekbe érdemes beinvesztálni, mert ezek hozzátartoznak az emberiség egyetemes, történelmileg kipróbált és megszilárdult eszményeihez. Ilyen a férfi és nő párkapcsolata a házasságban, a család értéke, a gyermekek nevelése, szeretete. Valamint az igaz barátság az emberekkel, de a természettel is a harmonikus tiszteletteljes szerető magatartás. Minden szenvedő lény lehetőség szerinti, megsegítése, megóvása, első helyen az emberrel. 

    Van több is, ugyanakkor nem cserélendők fel a kifejezetten illuzórikus, értéknek hívott, de valójába hitványságokkal. Amelyekben az ego, a pénz, pozíció, hatalom, ismertség és elismertség, rövidlátó politikai ellenségeskedések, gyűlöletek, valamint más hamis és kártékony célok állnak középpontban. Ezekért fut emberiség nagy része, hiába. Kár ezekért! Én is futok ezekért? Átnevezem, becsapva magamat, mert magunknak is tudunk hazudni, de nem is akárhogy!

    Az élet álomszerűsége nem azt jelenti, hogy nem igaz, nem valóságos, legalábbis a maga viszonylatában, hanem azt, hogy amikor tovább megy az ember a földi világból, akkor egy olyan valóságot lát, és érkezik meg egy más létsíkra, amelyhez képest az itt és most a földön csak egy álom lesz. Olyan lesz, mint egy ébredés, "hát ezért éltem, küzdöttem, mérgelődtem, izgultam" - fogom mondani. Talán lesz visszatekintés, da attól tartok, hogy a tudat teljes képességével, amiben az is beletartozik, hogy nem csak látom, hanem érzem is, hogy miként éltem és átérzem azt, az örömet, de szenvedést is, amit okoztam. Nem vagyok független, mindenki mástól, minden mindennel és mindenkivel összefügg, ezt világosan látni kell!

    Ez nem pesszimizmus és élettagadás, hanem a dolgok a helyükre kerülnek, mert ez így a teljes. A földi létsík időleges, nincs benne állandó, viszonyuljak ehhez ekként! Szenvedés, fájdalom, veszteség, betegség, avagy öröm, siker, pozitv életérzések is ebben a relációban értendők és élendők meg! Éljek itt, valóságosan, de tudom, hogy mindez elmúlik átadva a helyét egy nagyobbnak, amelyben ébredve ott lesz az igazi ébrenlét. a lét kiteljesedése előre halad. 

Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük (Zsid. 13,14)

A lélek van, nincs? Hol van? Van lelkem?

Ez kis írásom, elmélkedésem, nem a dogmatika világába kalauzol. Nem a vallást és a hitet tagadom, hanem az ember által kreált valóságáról gondolkodom, amelyet vallási ruhába öltöztetett.  Amelyet teremtett, valóságnak hisz, pedig lehet, hogy nincs is, ott és úgy, és akkor, amiről nagyon hiszi, hogy ez egy szilárd pont az életben. 

    Amikor valaki elcsendesedik, hagyja, hogy minden felbukkanjon, majd minden gondolat, nézet, hiedelem tova tűnjön, akkor, valójában a válasz sincs meg, csak a kérdés marad meg. Nem kell a válasz, a kérdést lehet fenntartani, nincs szükség egy gyártott, egy kreált igazságra, amely persze nem a valóság, csak egy tudatállapot, elmebeli trükk! Ez nem azt jelenti, hogy minden választ elutasítunk, csak, hogy az a mérhetetlen önbizalom és szilárd hit, valójában egyáltalán nem olyan is olyan szilád, mint ahogy látom, láttatni szeretném.

    A lélek kérdése tipikusan ez. Mi a lélek? Rengetek filozófiai és vallási válasz létezik, mindenki, aki szeretné valamely hagyomány, vagy vallási irat, tekintély alapján megválaszolhatja a kérdést. Ugyanakkor mélyedjünk el abban a kérdésben: ki is az, aki megválaszolja? Valójában, amikor én, felteszem a kérdést, az "én" mint kérdező kicsoda valójában? Van egyáltalán, mint abszolút entitás, létező elkülönült személy? Most van, ezt látjuk, tapasztaljuk. Megyünk vissza az időben, igen, voltunk, ekkor, és ekkor, nyilván máshogy, más habitussal, gondolatokkal, egészen a gyermekkorig. Majd, amikor elérkezünk a csecsemő létünkhöz, elbizonytalanodunk, és ezelőtt, hol voltunk, hol volt a lelkünk?

    Ezen nem segít az anyagelvűség sem, mert az agyműködést és az idegi ingereket, mint materiális alapon létrejövő folyamatokat beazonosítani, azzal, ahogy igen érzékenyen megélünk és felfogunk, tudatosítunk dolgokat, énséget tapasztalunk, ez édeskevés magyarázat. Az éntudat, idegi folyamatok és ingerületek együttese csupán, ezek szerint. Gyakorlatilag az ember értéke, így nem jelentős, az értékét a társadalmi közmegegyezés adja, de egyénileg, valódi objektív értéke nincsen. Az én értéke a mai modern társadalomban  nem egy objektív valóság, hanem szubjektív. Büszke és értékes az egyén mert annak hiszi magát, és ezt a közmegegyezés támogatja (ideológia). Ez a fajta naturalista filozófia igen hamar csődöt tud mondani, mert kizár mindenfajta transzcendenst, természetfelettit, és az élet kegyetlen valósága alól nincs menekvés. Addig jó, míg jól fut az élet, aztán vége, vagy sose lesz jó, mert az élet nem kegyes.  

    Más a megközelítés a hellén filozófiában, Platón és Arisztotelész szerint a lélek önálló szubsztancia, melynek nincs anyagi tulajdonsága, ez a filozófia erősen hatott később a keresztény halhatatlan lélek felfogására is.

    A kereszténységben, a halhatatlan lélek fogalma, kérdés, mert milyen értelemben az?  Isten lehelte, teremtette, tehát nem volt, de ezután mindig is lesz, mennyben, vagy az örök halálban, örökké, vagy majd egy új testben a feltámadáskor. Ez a keresztényi válasz. De ebben az értelemben nem halhatatlan, mert volt, amikor nem is volt. Origenész volt az egyetlen aki máshogy vélekedett, mintegy preegzisztens lélekről beszélve, amely már létezett a születés előtt is. A ruach az ószövetségben Isten lehelete, amely/Aki az embert is élteti (Szentlélek). Vagy a görög nyelvben a pneüma, a lélek, inkább szellem, Isten Lelke/Szelleme, de az embernek is van szelleme), mint amely azonos, avagy különböző a pszühétől, (cserefogalom, vagy, egymásba hajló, de mégis különböző, vagy alapvető lényegileg világosan elválasztható egymástól?). Vannak akik a Szentháromság mintáját is látni vélik az ember három alkotórészében (trichotómia): szellem, lélek, test (pneüma, pszühé, soma). Vannak akik tagadják ezt, spekulatívnak látják, maradnak az emberi kettősségnél, az ember test és lélek (dichotómia). Ki az ember valójában? Isten teremtménye, aki test, lélek, szellem egységében van, mint önálló entitás, de nem független Istentől. Az elidegenedés Istentől, a bűn a céltévesztés (hamartia), mely az ember vesztét jelenti.

    A hinduizmusban: a halhatatlan finomtest (szúksma-saríra)  a lélek (dzsívá) hordozója, az újraszületésekben körbe, körbe-jár, (szamszára), állandóan reinkarnálódik valamely létformába és testbe (nem biztos, hogy emberként), a karma törvénye alapján, melyből csak a felébredés megszabadulása (moksa) ad kiutat. A hétköznapi ember számára erre jobbára  kevés az esély, mivel a lét kötöttségeket hoz magával, a kötöttségek a pedig újraszületésekben  járatják a lelket, mert a karma törvényét nem lehet felfüggeszteni. A kör ezennel bezárult, marad a szenvedés (dukkha), ki tudja meddig. Nagyon komoly lemondás szükséges életeken át, hogy ebből legyen kiút, mert míg vágy van addig szenvedés is. A cél a magasszintű, teljes vágytalanság (para-vairágya). 

    A buddhizmus ennek részint az ellentéte, már ami az egyéni lélekre vonatkozik, mert tagadja az egyéni örök lelket, mint önálló, végtelen énséget (anattá, anátman), mert ezt a hiedelmet inkább akadálynak véli, a megvilágosodás (bódhi, szatori) útjában. Nem foglalkozik azzal, hogy van e Isten, lélek, örökélet, transzcendens világ. Inkább tagadja ezeket, ha változatlanságot tulajdonítunk nekik, mert a buddhista felfogás nem ismeri a változatlant. A karma törvényét elfogadja és hasonlóan a hindu felfogáshoz a létkereke itt is forog, szenvedést okozva. Semmi nem állandó, minden keletkezik és megszünk, állandótlan (szankhára, anaccsa). A buddhizmus alaptanítása (dharma, dhamma) tulajdonképpen a szenvedés (dukha) megszűntetése. Az egyén és az egész világ viszont valójában illúzió, mert ha részeket vizsgálunk, akkor rájövünk, hogy ez sem vagyok, az sem, és amaz sem, stb... Sokat boncolja a részeket, ezt látva eljut a tagadáshoz. A cél az üresség természet megtapasztalása, mert minden üresség természetű (súnjata). Ugyanakkor a nyugati embernek óvatosan kell értékelnie ezt a kifejezést, mert itt nálunk az üresség inkább negatív fogalom, míg a buddhizmusban pozitív, sőt, minden dolog kiindulója, és ide kell visszatérni. A pont, amely mindenek előtt van, ahol nincs fogalom, gondolat sem. A buddhista meditációban is ez központi helyet foglal el, ez így lehet egy meditatív állapot is. „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”  (Nágárdzsuna).

    Mind a hinduizmus advaita (nem kettős, hanem egy) ágában mind a buddhizmusban monista (minden egy) szemlélet van, amely nem engedi a dualizmust, a kettőséget, mint eredeti lényeget. A kettőséget, én-te, Isten és ember, jó és rossz, brahman és atman, világosság és sötétség tapasztalata, mindez csak a létkerekét (bhavacsakra) forgató karma törvénye miatt van, mármint, hogy ezt tapasztaljuk, ezt teremtjük, mert valóján nincs kettőség, hanem egy van, minden egy, ez a megvilágosodás legfőbb ismérve. Brahman, átman, dzsivá egy. Noha a buddhizmusban is több ág van, sokféle irányzattal, de mindegyik monista felfogású. Míg a hinduizmusban, az advaita (nem kettős) irány az. A dvaiták (kettőség) és a vaisnavizmus (pl. krisnatudatúak) irányzatai egyértelműen különbséget tesznek Isten és ember között.  Ezért az önátadást hangsúlyozzák (bhakti).

    Az animizmusban a minden dolognak lelke, szelleme, van, minden, mindennel összefügg, a lelkek, szellemlények, démonok sokasága, bolyongása végtelen. Minden lélekkel, rendelkezik, nem csak ember, hanem az egész természetvilág. Gyakorlatilag átláthatatlan és szövevényes, amit a hétköznapi ember át nem láthat, ezért vannak a sámánok, varázslók, táltosok, akiknek bejárásuk van a lelkek birodalmába, összekötve az evilágit és a lelkek, szellemek világát, ebben mintegy közvetítőként (médiumok, mediátorok) szerepelnek. Dolgokat, jelenségeket, természeti erőket, szellemi erőkkel ruházza fel. Ez a vallási forma, valószínűleg a legősibb, gyakorlatilag a nyoma és befolyása minden vallásban fellelhető. A szellemhit, a lelkek, a démonok befolyása az emberre, különböző erők révén, innen eredeztethető.  

    Az egyén hiedelme, ugyanez a probléma, nincs biztos kapaszkodó, nincs bizonyosság. Azonosítom magam valamivel, kitűzök célokat, ezért élek, törekszem, de a gondolatom, gondolataim, vajon a lényem? Az igazi önvalóm? Én egy létező entitás vagyok, aki megtapasztalom, a magam énségét, de vajon ez igaz? Akit az elmúlt hosszú években, mint énséget megéltem, az most is valóság, vagy már elment? Én, aki voltam, az vagyok most is? Biztos, hogy így, vagy úgy van? Mindnyájan átlépjük a halál kapuját, de ezután is azok leszünk, akik voltunk? Vagy valami más? Milyen értelemben? Felfogható egyáltalán? A test egy ruha, amit levetünk, ki veti le és miért? Avagy ahogy Platón monda, hogy a test a lélek börtöne csupán? Lelkek vagyunk, a magunk dualitásában és azok is maradunk, mert Isten és ember mindig is kettő lesz, vagy tényleg van egy egység, egy lényegi egység, mert Isten lelkéből vagyunk, akik vagyunk.  

    Egyáltalán kell ezzel foglalkozni, mert ez nagyon távoli nyelv a mi földi nyelvünktől, vagyis a szókészletünk nem elégséges. Egyáltalán megértjük ezt? Gondoljuk el, hogy az ókorban kellett volna a mai technika világáról beszélni, a mobiltelefonokról, félvezetőkről, kvantumfizikáról. Vajon lett volna egyáltalán kifejezés, és értették volna? A transzcendens világ és a földi világ között lehet még nagyobb a különbség, ha ugyan lehet két világról beszélni, mert lehet, hogy nem ez, vagy az a világ létezik, hanem egy, csak nem mindent érzékelünk. 

    A halál ilyentén, ebben az összefüggésben nincs is, csak úgy érezzük, mert veszteségként éljük meg a szerettünk távozását, valójában a meghaló pedig, nyereségként, mert kitágult a megtapasztalása olyan irányba, amit korábban nem látott, mert nem láthatott. Valójában a halál átmenet, kitágult tapasztalás, a test lett levetve csupán, amely akadályozta a teljesebb tudati rálátást. A tudat nem tapasztalja a halált, csak a nagyobb, teljesebb dimenziót, amely tulajdonképpen mindig is jelen volt.  

    Ahogy elnézem a különböző vallásokat, hiteket, spirituális hagyományokat elgondolkodom, igen,  sok igazság lehet bennük, persze emellett, talán nem is igaz (egyszerre mindkettő?), megpróbálják megválaszolni a titokzatosat, a nem érthetőt. Az az érzésem, hogy tovább kell lendülni, mert ily módon is az ember csak újra és újra legyártja a maga illúzióját, akkor is amikor éppen ebből akar kilépni! Mert a túlzott azonosulás szükségszerűen illúziókkal jár.

    Amit valójában élek, az tényleg olyan, ami szilárd, vagy csak én teremtem? Mit is? Ki az én? Ki vagyok? Mi az én? Mi vagyok? Az biztos, hogy most megélem, de mit is élek? Mi a most?