Meditáció keresztényként jó-e?

A meditáció, mint lehetőség
Úton vagyok, de nem annyira kifelé, mint inkább befelé. Itt kap szerepet a meditáció, mint amely lehetővé teszi azt a tapasztalást, ami felett idáig elsiklottam. Ez a tapasztalás semmi különöst nem jelent, inkább mindig is adott volt, de idáig háttérbe küldtem. Ez olyan dolgokat jelent, mint: jelen lenni, elfogadni, tudatosnak lenni, vagy a szemlélést, a jelenlétet, a megbékélést, a valódi önvaló tapasztalását hozza.

A meditáció önmagában nem jó, nem rossz. Vannak, akik a keleti vallásokat látják benne, de vannak, akik be tudják építeni a keresztény ima formába. Ennek számos példája jelen volt az egyháztörténelemben, és jelenleg is lehetőség elsősorban számos katolikus kegyességben. Elérhető keresztény irodalma is van.

Bevett gyakorlat a lectio-divina , amely a Szentírás versei fölötti elmélkedésre épít, ízlelgetni az Írás szavait, belehelyezkedni a történésbe, szemlélni azt, elnyugodni abban. Ez is egy igen jó gyakorlat tud lenni.

Én inkább a meditáció alatt azt értem, amikor félreteszek mindent, nincs elgondolás, meghatározás, elmélkedés, nincs semmi képzet, ítélkezés, igazságkeresés és harc a magam igazának a megtartásáért.

Nincs értelmezés, még bibliaértelmezés sem, azon való gondolkodás sincs.

Nincs az élet rejtelmein való filózgatás, vagy az igazságtalanságok, bűnök fölött való háborgás. ítélkezés mások és magam fölött. Lenni, tudatosnak lenni, észlelni, elcsendesülni, ennyi.

Ami van, az van, a szüntelen agyalás, gondolatok vágtázása ezen semmit nem változtat, az életemhez nem ad hozzá, nem visz előre. Inkább elvesz abból, az elme állandó zaklatottsága miatt.

Minden rendben van, mindennek megvan a helye, értelme, ha nem látom és érzem, akkor is. Minden rendben van!

Ha nagyon szeretném ezt az állapotot megjeleníteni, akkor talán úgyis értelmezhető, hogy ez jelenti az ima legmagasabb fokát, mert itt az ember elhallgat, csendben van, Isten a csendben van.

Ugyanakkor még erre sincs szükség, mert úgy gondolom, hogy jobb, ha megszabadulunk a fiókok és címkék kényszerétől. Nyissuk ki a tudatunk görcsös öklét, engedjük el, amit markolunk!

Mindent elengedi, még az istenképet is, mert az valójában a tudat játéka, formába öntése, illúziója, ami csak hiba lehet. Egy pohárba szorítani, meríteni az óceánt, mintha lehetne. Istenképzetet is el kell engedni, mert az csak egy kép, a tudatunk egy bálványa!

Ez nem ösztönöz a tétlenségre, ez munka, mert nem relaxáció, hanem munka a tudatosságért. A tudat tisztább, ha valamit meg kell tenni mert ott van, munkáért kiált, akkor meg kell cselekedni! Nem képzelgés, idea, töprengés, gondolkodás a múlton, jelenen és jövőn, hanem a valódi tapasztalás. Tapasztalás, de nem élmény hajkurászás, ha érez valamit az ember az is jó, ha nem, az is, de nem ragaszkodik egyikhez sem. Elengedi.

Az ember elméje tele van, de nem képes megtartani semmit.
Az elme egy törött csónak, amely formál, formába önt, mint a csónak a vizet, de mivel törött, nem képes azt megtartani. Mindig csapong, ötletel, aggódik, ítélkezik, mereng, stresszel. Semmit nem tud megtartani, mert törött a csónak, áramlik a víz ki-be, ide-oda. Az ember egy törött csónakhoz ragaszkodik, felépít egész rendszereket, önazonosságokat, elhiteti magát, hogy ő ez, vagy az. Ilyen, vagy olyan, de ez nem a valóság, hanem egy hamis én, egy káprázat.

Ha valaki kételkedik ebben csak üljön le, keresztezett lábbal, vagy egy székre, egyenes háttal és engedje el magát, de maradjon egyenes! Ha beteg, fizikálisan képtelen ülni tartósan, feküdjön csendben. Maradjon csak csendben, ne imádkozzon, ne beszéljen, semmit ne csináljon! Csak figyelje a lélegzetét! Meg fogja tapasztalni, hogy zsibonganak a gondolatok, nincs csend, ordibál az elme, Ide-oda szaladgál a tudat. Akármilyen szuper intelligens, tanult is valaki, rá fog jönni, hogy valójában egy kibillent egyén, aki nem tud mélyre menni. Nem baj, csak érzékelje, a tudatát, a világot! Vegyen tudomást, ha nyugtalan, és nem tud gátat szabni az elmének, nem baj, érzékelje, majd engedje el! A gondolatok folyamatosan jönnek-mennek, mint felhők az égen, nem állandók, elmennek.

Aki hívő az megélheti úgy is, hogy ez annyit jelent, elengedni mindent, mint aki belehullik Istenbe, Isten tenyerébe, és elhallgatni, mert itt minden emberi gondolkodás, ítélet, terv és szó az csak hiba. Miért? Mert Isten van, jelen van. Isten van mindenekben, őbenne élünk mozgunk és vagyunk 

Frissítve: 2023.07.30

A valóság ami nincs?

Legalábbis azon a szinten ami sokszor a fejünkben, tudatunkban van. 

Megmagyarázom. Vagyis próbálom.

Jézus mondja: "Én vagyok az út igazság és az élet"  (Jn.14,6)  " ... Én Vagyok" (Jn. 8,58) 

Isten Mózesnek: "Vagyok, Aki Vagyok" (2Móz. 3,14)

A valóság egyetlen létező objektív volta az örök Isten. Ami a tudatunkba van a világról, életről, mindennapokról, valóságról, igazságról, sőt, Istenről, azt mi teremtjük, az a mi varázslatunk, amelyben belevarázsoljuk magunkat és e szerint élünk, örülünk, szomorkodunk, csüggedünk el, vagy éppen fel vagyunk dobva. Vagy, ítélünk, értelmezünk, okítunk másokat. Ez nem a valóság, ez a tudatunk felszínes játéka. Saját korlátaink. Korlátozott, felszínes, istenképünk és világszemléletünknek abszolutizálása, a teljesség igényével. Ez már önmagában is ellentmondás. Az, ahogy gondolkodok, látok, értelmezek, valójában nem valóságos, nem az igazság. Valójában lehet, sőt, nem lehet, biztos, hogy nincs is, mert az egy káprázat, amit én teremtek, összerakok.

A világ és ami benne van, valóság, mert Isten leheletétől, Lelkétől származik, abban van a létezésének ősoka, mert Isten a Kezdet. Csak kizárólag a maga objektivitásában. Amikor értelmezek, akkor már nem  objektív. A világ, ahogy értelmezzük,  inkább hasonlít az illúzióra, amely valóságosnak látszik, valójában nincs is. Ezt megfigyelhetem saját magamon is, ahogy a mindennapok, az élet felől érzek, gondolkodok, ítélek. Az sem egyforma, a tudatom teremti a valóságról, igazságról alkotott érzelmeimet, gondolataimat, ítéletemet, félelmeimet, vágyaimat, céljaimat. Bűvész vagyok, aki magamat varázsolom el. Aki vagyok az nem a valóság. Aminek látszani szeretnék, ami a vágyam az egy káprázat, magam teremtem.

Mikor tisztulhat a kép? Mert a képet elhomályosítja a saját függönyöm, amit többszörösen elé húzok, annak amit értelmezek. Amikor elengedek mindent, csendben vagyok, szavakat sem alkotok, nem ítélek, nem gondolkodok, hanem jelenléttel vagyok a jelenben. Ekkor tisztulnak a dolgok, de még akkor sem rögtön, hanem lassan fokozatosan. Meg szeretném látni a képet, a tudatom függönyeit elhúzva, egy pillanatra sikerül, ... a kép, a kép, amit látni akartam, az sincs. Nincs ott. Azt is az elmém teremtette. 

Ott Isten van, de nem az általam teremtett istenképben, amihez korábban felhasználtam akár Szentírást is, vagy a saját igazságképemet, vágyaimat, elképzelésemet Istenről. Vagy, ahogy tanították, amiben szocializálódtam, belemagyaráztak és magam is ezt tettem. Nos, Isten milyen? Olyan amilyen, VAN, valóságos a maga voltában, de minden illúzió amit én kialakítok róla. Az emberi szavak kevesek, nem is biztos, hogy kellenek ... 

Az az isten nincs, akit tisztelnek az emberek, félnek, imádnak. Inkább ne mutogassak másokra, hanem legyek őszinte magam felé, az az isten nincs, akit én gondolok el, én teremtek, másokat fenyegetek vele, vagy vigasztalok, akire támaszkodni akarok mint egy mankóra, mert ez egy istenkép, amit megalkotok. Nem több egy bálványnál, akit kifaragtam. Isten nem függvénye a mi alkotta képünknek, Ő az ősok, az ős princípium, az ős kezdet ami van, volt és lesz. Nem az idő egydimenziós lineáris voltában. Mert az idő is relatív, valamihez viszonyul. Sőt, nem egyenes, mert a gravitáció is meggörbíti, ezt Einstein óta tudjuk. Ilyen értelemben igaz lehet a predesztináció is, de nem lineárisan, hanem isteni dimenzióban.

Ebbe belefér a kiválasztottság, de a szabadság is. Így mindez leírhatatlan, az értelmezés pusztán emberi gügyögés, mert olyanok vagyunk mint a csecsemő, aki értelmezni próbálja a világot. Isten is gügyög hozzánk néha, mert csak így értünk, ez a nyelvünk. Megkockáztatom, maga a Szentírás is ilyen, Isten alkalmazkodik, gügyög hozzánk.

Isten fölötte áll az időnek a térnek, és mindennek, azonban már maga a kifejezés is pontatlan, hogy fölötte áll, mert helyesebben benne van, mert:  "őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (Apcs. 17,28)

Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van ...

Csendért - ima

Mennyei Atyám!
Istenem!
Mikor tudunk, tudok leállni?
Amikor nem zakatol semmi farsul.
Elég volt a fars zajongásból!

A másik dimenzióba szeretnék lenni, ha nem is lehetek, legalább érzékeljem!

Vágyom a belső csendre, egy másik rezgésre, mint ami jelenleg körül vesz, bennem van.

Farsul vibráló élet és annak gondjai, bűnei és látszólagos értékei, mert, mert nem ismeri a felsőbb hullámhosszot. Az idegeim, agyam egy fölös, idegen zajra pattan, sokszor.

Farsul zakatol az ember feje, mert olyan gondolatok kavarognak melyek egyáltalán nem számítanak. Minden az ember agya, saját érzékei, gondolatai, pedig van az embernek spirituális  magja, érzéke is, csak ...

Farsul nézek a másik emberre, mert csak a gondot, bajt látom benne, ez biztos nincs így jól, hozd elém az embert a Te képeddel! Rakd ki a te mozaik verziódat az emberről, mert az enyém lehet, hamis, elégtelen.

Farsul játszik az egész hitélet, mert emberi dimenziók és elvárások, rendszerek öltenek benne testet. Néha azt érzem, hogy mindent kukába kéne dobni ahogy idáig hittem, és a kottát amire táncoltam, és kívántam, hogy mások is így táncoljanak.

Ámde, Te Uram! Mégis! Mégis ...
A te rezgésed más hertzen történik, csak mi emberek nem halljuk.

Ha megismerhetném, meghallanám ezt a másik frekvenciát, de úgy istenigazából ... !

Azt hiszem a Te személyed és frekvenciád itt van, sőt, bennem van, csak valami elnyomja, a másik zaj, csörömpölés, lárma, legyen az világi, teológiai, hitéleti, ez csak zaj és disszonáns kongás.

A te hangod a csend egy másik frekvencián, tartományban - vágyom meghallani!

Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend

Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 

Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!

Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.

Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 

"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.

Misztikusabban, mi értelme?

Bevallom, túl intellektuális alkat vagyok, állandóan rendszerezek a gondolataimban, talán túl is logikázom a dolgokat. Ugyanakkor sok minden kicsúszik, mintha nem tudnám megragadni a lényeget. Az értelem nem elég ... 

Az ember értelme valami rendkívüli, alkotunk, rendszerezünk, tervezünk, megismerünk, logikailag következtetünk. Ettől vagyunk emberek, és ez jól is van így, de ...

A hívő ember előveszi a Bibliáját, lehetőségei és képességei szerint tanulmányozza a szöveget. Következtetéseket von le abból és megpróbálja e szerint élni az életét. Imádkozik, elméjében felkutatja az imatémákat, ha rendszeresen teszi, talán könnyebb felsorolni, de teszi másokért is.

Mi a gond? - Belefáradunk. A hívő élet kezd fáradságos lenni. A normák, a következtetések, a teológiai és bibliai okfejtések mintha nem érintenék a lényeget, valami hiányzik. 

Hát persze! - Az imaélet, kiálthatnak fel sokan. A probléma csak az, hogy az a bizonyos imaélet a hívő emberek többségénél bizony egy fárasztó tevékenység, megmarad az értelem munkájánál: a felsorolások, imatémák, bűnlisták és azokért kért bocsánat, helyes módon való imádatra való törekvés, egyszóval  sokszor kimerítő tevékenység ez. Nem valljuk be, nehezen beszélünk róla, mert vannak bizonyos játékszabályok, melyek felelősséget és terhet rónak a hívő emberre, hogy nehogy a könnyelműség látszatát keltsük és másokat is erre ösztönözzünk. Ehhez persze hozzájön a saját színészkedésünk, nehogy azt lássák, hogy a hívőségünk egy fabatkát sem ér, egyszóval silány keresztények vagyunk. Ezt meg ne tudják! 

Mégis jól van ez így, mármint amikor az ember eljut oda, hogy lássa, a keresztény élete valami többért kiált. Nem etikázás, ilyen olyan norma kergetése, nem pusztán bibliaismeret, közösségi élet annak minden pozitív és negatív oldalával együtt. Nem megfelelni akarás Istennek és más embernek.  Nem, a keresztényi élet fő sodra nem kívül van, nem az elmében, nem az érzelmekben, nem az akaratban. A lényeg belül van, spirituális, szellemi, de hol? A hol kérdésre a legnehezebb a válasz, és mintha még nehezebb lenne a "Hol?"-on túl annak a megragadása. Természetesen itt egy pillanatra meg kell állni, nehogy patt helyzetbe essünk, nem a Szentlélek nagyobb ismeretére van szükség, mert akkor megint megragadunk az elménél az értelemnél! Igen, szükséges az elme, az értelem, az akarat, de nem elég, arra nem alkalmas, hogy spirituális dolgokat hathatósan megragadjon.

Ami egyre hangsúlyosabb kezd lenni nekem - és még csak az út elején járok-, hogy a szellemi életem, a spiritualitásom, az imádságom túl mutasson az értelmi, az intellektuális szinten. Valami kezd körvonalazódni, értelmemmel már kezdem érteni (de ez még mindig csak értelem), hogy amire szükségem van, az a szemlélődés, a szellemi szemlélődés. Katolikus misztikusok ezt kontemplatív imának nevezik. Amikor az ima, Richard Rorht idézve: 

"Az ima elsősorban nem kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja. Ezen túlmenően a Jelenlét megtapasztalásában való létezés, sőt az ebben való örvendezés. A mélyen kontemplatív beállítottság nemcsak tudatában van ennek a Jelenlétnek, de bízik is benne, elfogadja és örvendezik neki." (R.Rorh: Minden egybetartozik)

A jelenlétben nehéz a mai embernek eljutni, ott van Isten, és nem a múlt elemzéseiben és a jövő

aggodalmaiban. Az Isten jelenléte, szeretete felüdítő, az imádság terhet levevő, elmét felszabadító. Az egónk, ahogy Rorh is hasonlót mond, állandóan a múltat elemzi, igazolja magát, állandóan végig éli a múlt eseményeit, körbe és körbe, végeláthatatlan ciklusban járva. Avagy a jövőben jár, fél, aggódik, tervez, képzeleg, nem áll le az elme a jövő aggodalmaival szinte soha.

Mennyire nem tudok a Jelenben lenni! Ahhoz, hogy elkezdjem ezt a Jelenlétet megtapasztalni, meg kell tanulnom elengedni. Csak lenni Isten jelenlétében, szemlélődni, nem megérteni, csak szemlélni.

Túlzottan értelmi beállítottságú vagyok, nehezen megy, sokat agyalok. El kell engednem a gondolatokat, ha jön, ám jöjjön, de engedjem el, hogy tovasuhanjon, mert csak Isten jelenléte számít! Ezt még tanulnom kell!