Boulad atya a megváltásról. Ne boruljunk ki, vagy mégis?

A múlt hét vasárnap egy nagyon jó keresztény blogger találkozón voltunk feleségemmel és lányommal, amelynek a témája a reformáció körül forgott, de megtisztelő volt, hogy meglátogatott minket az egyiptomi jezsuita Boulad atya is, és természetesen üzenetet is adott nekünk. A rendezésért köszönet Kölnei Líviának és Kóczián Marinak, és a helyért és Boulad atya látogatásáért a jezsuita Párbeszéd Háza vezetőjének Sajgó Szabolcsnak. 

 Boulad atyával kapcsolatban én nem voltam képben, hiszen mint protestáns nem igen legyintett meg előtte egy egyiptomi jezsuita magyarországi látogatásának lelkesedése. Bizonyos port felvert politikai értelemben, de nem ez mozgatta meg a fantáziámat, hanem a teológiája. Éppen azért, hogy jobban képben legyek, youtubon megnéztem néhány előadását és ezek között volt egy ami megakasztott.

Az előadásának a címe: átistenülés a mindennapokban. Különösen az a mondata, (nem szó szerint), hogy: Jézus nem azért jött, hogy megváltson (nyugati teológiai felfogásban). Egy pillanatra visszahőköltem, de mielőtt kiakadtam volna, néhány dolgot tudatosítottam magamban. 

1). Tudja miről beszél és bizony ő jezsuita, ami bizonyos értelemben garancia arra, hogy nem a kereszténységtől elrugaszkodott eretnekséget képvisel, hanem nagyon is képben van teológiai értelemben is.

2). Noha jezsuita, de mégsem a nyugati, római katolikus teológiát képviseli, hanem a keleti bizánci hagyományokat követi teológiai értelemben is, lévén ő alexandriai, azaz egyiptomi szerzetes (tudtommal, nem kopt).

3). Nem csak szerzetes és jezsuita, hanem keresztény misztikus is, amely azt is jelentheti, hogy dolgok mélysége jobban megérinti és ezt szívesebben képviseli mint a logikus nyugati keresztény gondolkodást.

4). Le kell vetkőznöm a protestáns előítéleteimet a katolikusokkal szemben, különösképpen a bizánci teológia hagyományok tekintetében! Meg kell értenem a mondandójának a lényegét!

Ahhoz, hogy jobban megértsük a keleti keresztény gondolkodást, ahhoz tisztában kell lennünk azzal, hogy mi, nyugaton, a nyugati keresztény teológia gondolkodás emlőin nevelkedtünk, mi protestánsok is. Természetes már hallom is, hogy néhányan készek a megjegyzéssel: "mi semmilyen teológián nem nevelkedtünk, hanem csak a biblián." Ez lehet, hogy igaznak látszik, de a helyzet mégsem ilyen egyértelmű. Az, hogy ki mit ragad meg a bibliából és milyen logikai gondolat mentén épít fel, követ egy tant egy dogmát egy teológiát, azt igenis meghatározzák az elődök által levert cölöpök.

A nyugati megváltás értelmezés elsősorban az augusztinuszi és Canterbury anzelmi gondolatok mentén épül fel. Protestáns vonalon Luther, Kálvin is ezt a fonalat kapták el. A megváltás itt inkább jogi aspektusú, ahol a bűnnel megsértett igazságos Istent ki kell engesztelni. Mit tett Krisztus a kereszten? - Ez a fő kérdés és a megoldás is e körül forog. A szenvedő Krisztus a jellemzőbb, aki váltságdíjat, elégtételt (satisfactio) fizetett a tettével.

Az emberkép inkább pesszimista, mindenki bűnös az eredeti bűn miatt, de oly nagyon, hogy az emberben semmi jó nem maradt, semmi nincs amit csodálni lehetne.

Az üdvözülők csoportja inkább szelektív, az emberiség többsége egyértelműen a pokolba kerül. 

Isten elsősorban mint ítélő Úr jelenik meg, sőt, a tevékenységének az alapmotívuma is inkább az ítélet. Természetesen szerető Isten, de a bűn miatt az egész emberiséget illetően inkább korlátozott, szelektív a szeretet kiterjedése és hatékonysága. Jézus elküldése is az ítélet miatt van, mert Jézust ítélte meg helyettünk, A megváltást csak egy viszonylag szűk réteg élvezheti (a történelem minden emberéhez mérten).

A keleti megváltás értelmezés ennek inkább az ellenkezője. Nem nagyon használják a megváltás szót,  A görög egyházatyák elsősorban az életet ragadták meg. Nem annyira az a kérdés, hogy mit tett Krisztus a kereszten, hanem mit nyújt Krisztus személye és hogyan lehet az Ő isteni életébe részesülni? Krisztus elküldése (inkarnációja) elsősorban azért van, hogy az emberrel egyesüljön, hogy az ember is egyesülhessen Istennel. A megtestesülés és a feltámadás adja a keretet. Tehát Krisztus élete a fontos. Halála egy mag, amelyből élet fakad.

Az emberképe inkább pozitív, mert noha az ember bűnös de ezt sokkal jobban meghaladja Krisztus kegyelme és élete. A görög filozófia is jobban hatott a keleti keresztény gondolkodásra. A gondolkodás természete inkább a misztikumon alapszik mintsem a logikán (noha nem logikátlan).

A haragvó Isten megengesztelése nem nagyon merül fel, Krisztus inkább mint győztes jelenik meg, aki kiszabadít és diadalra emel. 

A kegyelem nem szelektív, hanem inkább univerzális. Ebből a megfontolásból származik (nem minden keleti teológusnál), hogy noha a kárhozat nincs tagadva, de lehet, hogy végül a pokol üres lesz az ember vonatkozásában. Nem azért mert az ember önmagában annyira jó, hanem mert a kegyelem végül is felettébb diadalmaskodik. 

A teózisz a fő cél, azaz, megistenülés, átistenülés, az isteni természettel való egyesülés. Az ember nem bírósági teremben van, ahol az a kérdés, hogy bűnös vagy igaz, hanem egy szentélyben, ahol egyesül Istennel.

Nagy vonalakban ennyit az össze hasonlításról, de mi az én személyes reflexióm?

Magamat is megleptem: nincs semmi tragédia!

1). Konstatáltam magamban, hogy az én bibliaértelmezésem, teológiám, bizony nyugati, szinte képtelen vagyok ebből kitörni. (Most még? Hálistennek? Sajna?)

2). Akár tetszik akár nem, és lehet, hogy ez sokaknak megdöbbentő, de azon a véleményen vagyok, hogy üdvösséget nem egy teológiai modell ad, hanem egy személy, Jézus Krisztus. Magyarán szólva nem számít (üdvösség szempontjából), hogy mit gondolunk az üdvösség a megváltás tanáról, hanem mit szólunk Krisztushoz? Ki Ő nekünk?

Ő megkérdezte tőlük: Hát ti kinek mondotok engem? Simon Péter így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus ezt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám.(Mt. 16: 15-17)

Kell vezekelni?

A vezeklés szó hallatán legtöbbször az önkorbácsoló, mindenféle önkínzást alkalmazó bigott vallásos ember juthat az eszünkbe, akinek nem sok kapcsolódása van a világ felé, hanem attól elvonultan, azt megvetően önsanyargatóan él. Igen volt ilyen is, de nem csak ezt veti fel a kérdés (mert szerintem messze nem erről van szó). Hanem, van  józanabb perspektívája a vezeklésnek, mint keresztényi gyakorlatnak? 

Ez attól függ, hogy miként közelítünk a témához. Protestánsként? Katolikusként? Bibliailag? Népi vallásos hiedelem szintjén? A válasz erre a kérdésre is ennek megfelelő, mármint figyelembe kell venni, hogy milyen háttérből indul a kérdés és milyen a válaszoló vallási háttere és a motivációja.

Protestánsként szinte biztos a teljes elutasítás. A szó hallatán is, ha csak nem elítélendő módon beszél róla valaki, már rögtön "lehúzásra kerül a redőny". Egy vérbeli protestáns hallani sem akar róla. Dogmatörténetileg szemlélve nagyon világos a bejárt út. Az elutasítás a katolikus egyház kegyelemtanának az elutasítása miatt van, amelyben az üdvösség eléréséhez a hit mellett a jó cselekedeteknek, a szentségeknek és a kirótt penitenciáknak is szerepe van. A protestáns felfogás, egyedül kegyelemből elv, gyakorlatilag nem enged tovább látni és sokszor szélesebb spektrumba is átgondolni a kérdést. Természetesen, ez elméleti, és teológia síkon is igaz, de vannak ennek gyakorlati következményei is, és nem mindig pozitívan, de ne rohanjunk előre!

Katolikusként közelítve a témához(ez nehéz lesz, mert nem az vagyok), szerintem meg kell különböztetni az egyház hivatalos tanítását a vezekeléssel kapcsolatban és a népi katolikus vallásos felfogást, melyek nem mindig fedik egymást. Természetesen katolikus oldalról nem tudom alaposan kifejteni, mivel én magam nem vagyok katolikus, nemhogy képzett ezen a vonalon. Egyszerűen megközelítve, ahogy megértettem, a katolikus teológia szerint, a bűnbánat és a jóvátétel kapcsolódik egymáshoz. Az ember vezekelése kapcsolódás Krisztus szenvedéseihez, amelyben kéri Isten irgalmát. A vezeklésnek a katolikus felfogás szerint van egy irányultsága is, mely az ideig tartó büntetés elengedését eredményezheti.

Népi vallásos felfogás szerint a pap által kirót penitencia elégséges formában ellensúlyozza a bűnöket, melyeket az ember elkövet. Ezért lehetséges az az általános felfogás, és az egyház tanításához képest is torzult felfogás, hogy „ a nyugodtan” elkövetett mindennapi bűnök úgy is megvannak bocsájtva, ha a katolikus személy él az egyházának a szentségeivel és a gyónás alkalmával kirótt penitenciát komolyan veszi. Mert ez úgy sem olyan nagy, néhány miatyánk, üdvözlégymária, és kész. Természetesen ez egy mindenképpen torz felfogás(szerintem a katolikus teológia szerint is), mely nem a bűnbánatra teszi a hangsúlyt, hanem a vétkezhetőség lehetőségével kecsegtet. Egy valamivel nem számol, de azzal nagyon nem, hogy Isten a szívek vizsgálója és elsősorban a szív állapotát nézi, és nem téveszthető meg kegyes formalitásokkal és álkegyes vallásos gyakorlatokkal.

Bibliailag vizsgálva a vezeklést, elsősorban Krisztus vonatkozásában jön elő, mégpedig az elégtétel(satisfactio) oldaláról. A tökéletes elégtételt Krisztus cselekedte meg, ahogy a Szentírásban van: 

Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, … Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk. 2Kor.5,19.20.

Az ember vonatkozásában, a Szentírásban találkozunk azzal a páli gondolattal, hogy ami hiányzik, hátravan Krisztus szenvedéseiből, azt Pál kiegészíti a testében: Kol.1,24 Természetesen e szakasz értelmezése felvet bizonyos kérdéseket, de semmiképpen nem kérdőjelezheti meg Krisztus megváltásának az elégségességét.

Protestáns oldalról is létezhet torzulás akkor, amikor nagy vehemenciával támadva van minden emberi jó cselekedet, akár a jóvátétel, akár a vezeklés gondolatához kapcsolva is. Ez a torzulás gyakorlatilag hasonló következtetésekhez vezethet, mint a vallásoskodó, álkegyes népi katolikus oldalról. Valami ilyesmit mondva: Krisztus áldozata tökéletes ezért nekem nem is szükséges bármit is tenni, úgy is felesleges. Ha vétkezek, hát csak megvallom és kész, ha megint, megint, megint, …. , és kész. Ez ugyanoda vezet, a bűnt félvállról való veszi, és semmilyen gyakorlati, látható következmény nincs a bűnbánatnak.

Nézzünk egy biblia példát, amely ennek ellentmond: Lukács evangéliuma 19. rész:

Fejezetek

1

Jerikóba érkezett, és végigment a városon.

2

És volt ott egy Zákeus nevű ember, egy gazdag fővámszedő,

3

aki igyekezett Jézust látni, hogy ki ő, de a sokaságtól nem láthatta, mivelhogy alacsony termetű volt.

4

Ezért előrefutott, és felmászott egy eperfügefára, hogy onnan lássa, mert arra vitt az útja.

5

Amikor Jézus arra a helyre jutott, feltekintett, észrevette, és azt mondta neki: Zákeus, hamar szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell megszállnom.

6

Erre sietve leszállt, és örömmel fogadta.

7

Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és azt mondták, hogy bűnös emberhez ment be szállásra.

8

Zákeus pedig előállt, és azt mondta az Úrnak: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamivel megcsaltam, annak négyszer annyit adok helyette.

9

Erre Jézus azt mondta neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.

10

Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.

(http://online-biblia.ro)

Zákeus, nem csak egyszerűen megvallotta a bűneit, és elfogadta Krisztus megbocsájtását, hanem bizonyos értelemben vezekelt. Mégpedig abban az értelemben, hogy amit elrontott az emberekkel kapcsolatban, vétkezett ellenük, kifosztva őket a saját meggazdagodása érdekében, azt visszaadta négyszeresen. Vezeklés nem Istennek ad, mert a megváltáshoz nem tud hozzátenni, hanem inkább az embernek ad, mert megváltoztak az emberi viszonyulások. Elvettél, megkárosítottad az embertársad? – Add vissza, mégpedig többszörösen! Szenvedést okoztál? – Enyhítsd a szenvedést! Önzően éltél? – Élj önzetlenül, mások javát keresve, akár azon az áron is, ha hátrányba kerülsz is! Vezekelni, jóvátenni abban az értelemben kell, hogy amilyen eszköz az ember kezében van, azzal kompenzálni kell azt a veszteséget, amit okozott.

Természetesen lehetséges az a helyzet, hogy valamit már képtelenség jóvátenni. Sok ilyen lehet. Mégis, Krisztus követése áldozat vállalással jár, ha nem is pont ugyanúgy, pont azok felé, ugyanott, mint ahol akik felé elrontotta az ember, de Isten kijelölhet egy utat, melyben fellelhetőek azok a jegyek, stációk, amelyek emlékeztetik az embert, itt és itt rontottad el, most van a lehetőséged kijavítani a hibákat. Pál, Saulként üldözte a Krisztus követőket, de megtérése után maga is vállalta azt a sorsot, hogy üldözötté vált, sőt, talán azon felül vállalta ezt az utat, mint ami emberileg elvárható lett volna. A vezeklés, mint vallásoskodó kegyeskedés, amely végső soron ki akar bújni a felelősség alól, ez helytelen. Helytelen teológiailag is akkor, amikor az ember nem képes hinni a megváltásban, mert oly annyira ragaszkodik a saját teljesítményéhez. Ugyanakkor mindenképpen igaz az a megközelítés, hogy a vezeklésben (jó értelemben), ha protestánsként idegen ez a kifejezés, akkor legyen olyan áldozni kész odaszánásban, összekapcsolódunk Krisztus szenvedésével, vállalva az Ö követését és annak minden következményét.

Isten "protestánsul" gondolkodik?

Nem szeretnék senkit bosszantani, pláne nem akarom a protestáns teológiai értékeket kétségbe vonni. Csupán szeretnék kitekinteni abból a sablonból amelybe sokszor túlzottan beleszorítjuk magunkat és Istent is szeretnénk ebben látni. 

Természetesen ezt fordítva is kérdezhetem: Isten római katolikusként gondolkodik? Mivel magamat alapvetően protestáns kereszténynek vallom (azon belül is evangéliumi irányultságú vagyok), ezért inkább ebből szeretnék kiindulni.Tudatában vagyok annak, hogy a katolikusok talán még inkább elhatárolódnak a protestánsoktól, mivel úgy gondolják, hogy azok szakítottak az apostolisággal, annak a folytonosságát megtörték (mindkét oldalon természetesen vannak igen pozitív, a másikat elfogadó keresztyének is). Ez persze megérne egy önálló bejegyzést, hogy miben is áll az apostoli folytonosság? Tehát nem ez a témánk, hanem a protestáns oldal, amikor mi magunk is igen nehezen tudjuk elfogadni keresztyén testvérnek a katolikusokat, pláne ha ki is fejezik, hogy mennyire fontosak számukra a katolikus szertartások és lelkiség. Még nagyobb nehézségben vagyunk ha Istent is "bevonjuk" a kérdéskörben: Hogyan lehet, hogy Isten vezet egy katolikust anélkül, hogy meg akarná győzni mindazon dolgok helytelenségéről, amelyek szerintünk oly igen elítélendőek? Vezetheti-e egyáltalán?

Természetesen vallom az öt sola tételt. Mégis felteszem azt a provokatívnak látszó kérdést: biztos, hogy Isten  csak e mentén vezet és ítél? Vajon mindig volt Bibliája a kereszténységnek, abban a formában, terjedelemben ahogy azt ma olvassuk? Vajon a katolikusok elvesznek, mert nem csak hit által akarnak megigazulni? Vajon Isten tényleg utál minden jó cselekedetet a megtérés előtt, mert azok pusztán felesleges erőlködések? Vajon az újjászületés élményét tényleg datálni kéne?  Az csak tényleg egy jól látható pillanat élmény? - Ahogy mi evangéliumi keresztények sokszor vélekedünk, netán megtéréseket kétségbe vonunk? Nem lehetséges, hogy bizony itt valami folyamat is lejátszódik? Hogy-hogy Isten nem sújt le a katolikusokra? Netán van olyan, hogy jelen van az életükben? Netán vannak közöttük újjászületett hívők? - Pláne úgy, hogy ragaszkodnak a katolikus egyház tanításaihoz?

Krisztus után 1500 évig nem léteztek protestánsok, és csak csírájában találkozunk azokkal a később summás alapvető hittételekkel melyek most a protestánsok elengedhetetlen hit felfogásai. Mondhatja valaki, hogy, igen ám, ott van Augustinus, ő beszélt és kihangsúlyozta a kegyelem jelentőségét. Igen, de teljesen máshogy várta azt a módot, ahogy eljut hozzánk a kegyelem. Nem azt a választ adta, amit a reformátorok, hogy hit által, csakis hit által, hanem az egyház által a szentségekben. Ez csak egy példa, arra nézve, hogy az általunk is nagyra becsült egyházatya messze nem protestánsként gondolkodott, még ha hivatkozunk is rá. 

Természetesen teljesen jogosnak tartom, hogy a hit általi megigazulás bibliai alap. Nem az a kérdés, hogy Augustinus, Tertullianus és mások mit mondtak,hanem mit mond a Szentírás?

Mégis...

Egyre inkább megfogalmazódik bennem, hogy noha fontosak és alapvetőek azok az igazságok melyeket kiemeltek a reformátorok és azóta is a protestantizmus legfőbb hittételei,  de az üdvösség nem a hittételekben van, hanem az élő Jézus Krisztus által. Aki "néha" leereszkedik a mi szintünkre és szereti a Katolikust és a Protestánst is, nem akarva mindenáron kizökkenteni, ha a hitünk élő. Ez nem veszi el az igazság élét, de a bigottságét és a szeretetlenségét igen.

Ne gondoljuk, hogy a kereszténységből kiesett kb 1300 év, úgy, hogy alapvetően az egyház ezen idő  alatt messze nem hasonlított biblikusnak tekintett egyházképhez. 

Isten sem nem protestáns, sem nem katolikus, hogy az Ö kezei kötve lennének.

Ö szabad, szerető Isten, aki kiakarja jelenteni az igazságot, de nem a saját szűklátókörűségünk igazolására, felfuvalkodva, büszkévé válva másokkal szemben.  Éppen ellenkezőleg, hogy legyünk alázatosak, nyitottak és szeretet teljesek mindenki iránt, leginkább egymás felé mi keresztények, bárhová is soroljuk magunkat. Netán legyünk készek tanulni egymástól, mert biztos, hogy egyikünk sem mondhatja, hogy az igazság minden szelete csak nálunk van. Még akkor is ha talán a másik oldal kérdőjelezi meg a hitünk helyességét. Mert Isten sem nem ez, sem nem az, pláne nincs megkötve egy felekezet, mozgalom, vagy történelmi csapás iránytól, hanem Ő a szabad, szuverén és igazságos Úr, aki mindent a saját elhatározása alapján cselekszik.