Mi is leereszkedünk a kis gyermekhez, hogy közöljünk, az ő szintjükön, ha kell gügyögünk. Na nem azért mert ennyire visszamaradottak vagyunk, hanem mert tudjuk, hogy a gyermek máshogy nem ért, másból nem ért. Most tekintsünk el attól, hogy a gügyögés sokszor az ember részéről nem egy értelmes közlés, hanem bolondozás a babával. A gügyögés alatt azt értem amikor a felnőtt a kisgyermek szintjére leereszkedve közöl, beszél hozzá.
Főleg amikor a Biblia első fejezeteit olvassuk mai fejjel, rögtön beleütközünk abba a problémába, hogy az itt közölt dolgok túlságosan az ókori világkép nyelvezetén íródtak. Nem véletlen, hisz a Szentírás szövege nem a menyből lepottyantott kész szöveg, mely független az embertől és annak kultúrájától.
Ha ezt nem vesszük figyelembe akkor születnek az olyan törekvések melyek a szöveget istenítik és olyan kifejezéseket, szöveg fordulatokat, képeket tesznek szó szerinti abszolút igazsággá, melyeket eredeti jelentésében nem akartak közölni, főleg nem akartak betű szerinti igazsággá tenni.
Rögtön az elején le kell azt szögezni, hogy Isten nem mesél, tehát nem kitalált mondákat. mítoszokat, meséket közöl, melyek legfeljebb tanítói célzatot hordoznak, de köszönő viszonyba sincsenek a valósággal. Nem! Isten a valóságot közli, de alkalmazkodik az emberhez, emberi nyelven szólal meg, ember által, emberi kultúrában. Ez magába hordoz bizonyos gyarlóságot, de nem hazugságot. Ez a leereszkedés nem teszi alkalmatlanná a közlést, hanem éppen ellenkezőleg, igen magasztos az amikor isteni dolgok emberi nyelven és minden kultúrában érthető formában szólalnak meg.
Amikor a gyermekeim kisebbek voltak, de még most is igaz, hogy nem beszélhetem hozzájuk a felnőttek szintjén, nyelvezetében, hanem alkalmazkodnom kellett hozzájuk, mert különben nem értenének engem. Gyermeknyelven kell megszólalnom és így kell közölnöm akár mély és nagy igazságot is. Vagy vegyünk egy gyülekezetet, nem hiába vannak gyermekórák, vasárnap iskolai, gyermek istentiszteleti alkalmak, hittan órák. Nagy igazságokat közölnek a tanítók, de az ő szintjükön. Ugyanígy van Istennél is, amikor szól, de úgy hogy értse az ember.
Ezt nevezi a teológia akkodomációnak, alkalmazkodásnak, idomulásnak. Isten alkalmazkodik az ember nyelvéhez és a maga kultúrájában szólítja meg azt.
Vegyük csak megint példának okáért az őstörténeteket. Csak példaképp hozom fel, nem kívánom most elemezni az eltérő értelmezések függvényében. Amikor olvasom rögtön adja magát a kérdés, hogy ez agy teljesen pontos történetközlés vagy egy mítosz? Már a kérdés feltevést is azért teszi az ember mert állást szeretne foglalni, vagy vitatkozni a liberális vagy az ellenkező pólus, a fundamentalista értelmezéssel. Az esetleg eszünkbe sem jut, hogy a szöveg független és egyik olvasat sem igaz, mert egész egyszerűen nem azt akarja közölni amit az egyes irányzatok bele erőltetnek.
Tiszta vizet öntve a pohárba: Isten történetet közöl, például itt a világ teremtéséről és a bűnről, de ez a közlés nem a mai történetírás szerinti, hanem az ókori formának felel meg. Nem lehet mai szemüveggel szemlélni, mert akkor félremagyarázás, sőt, belemagyarázás lesz belőle. Ebbe a formában helye van a képeknek is, de ez nem azt jelenti, hogy az egész egy képes mese. Például a kígyó, aki a megcsalatás után a hasán jár és port eszik. A legtöbb írásmagyarázónak eszébe sem jut, hogy természettudományosan próbálja magyarázni a kígyó adottságát, mert köztudott, hogy a kígyó nem eszik port. Mindenki érti, hogy a kígyó mögött a Sátánt kell látni, de a kígyó képe alkalmas volt, hogy a Sátán természetére utaljon, a maga ravaszságával. Pedig a Biblia azt írja, hogy minden mezei vad közül a kígyó volt a legravaszabb. Egyértelmű, hogy Isten itt nem természettudományos ismeretet közöl a kígyó intelligenciájáról, még ha szó szerint a kígyó ravaszságáról is olvassuk. Ez egy mély teológia igazság közlése, hogy a bűn mögött az ősi kísértő áll, aki elsődleges oka az Istennel szembeni lázadásnak. A megátkozott kígyó aki ravasz vad, de immár port eszik, ez egy kép, mely mutat a valóságra a létező személyes gonoszra a Sátánra aki a bűn mögött van.
A bibliaértelmezésben ismert még az úgy nevezett antropomorfizmus, mely úgy határozható meg, hogy Istenről emberi léptékekkel beszél. Istent emberi tulajdonságokkal, jellemzőkkel ruházza fel. Istennek fülei vannak, aki hall, szemei vannak, aki lát, megbánja, hogy embert teremtett, sétál a kertben, féltékeny(féltőn szerető) stb. Nem mintha arról lenne szó, ha Isten füléről olvasunk akkor arról kéne elmélkedni, hogy hány füle, szeme, szája van. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy nem a szervről van szó, hanem emberi léptékkel lett kifejezve, hogy semmi sincs Isten előtt elrejtve.
Isten azért így közöl, mert ezt a érti az ember, leereszkedett a mi szintünkre, hogy a lényeget értsük.
A Szentírást nem diktálta Isten, hanem ihlette(ezzel már foglalkoztam, itt és itt) leereszkedve emberi nyelven közölt. Ha ezt szem előtt tartjuk, ez segíthet a Szentírás szövegének a kutatásában, megértésében. Amikor a egy főnök diktál a titkárnőjének, akkor csak a főnök habitusa, egyénisége, szókészlete köszön vissza. Az iromány semmit nem fog beszélni, még sorok között olvasva sem a titkárnőről. Sokan így olvassák a Bibliát is, tudomást sem véve a mögöttes emberről annak a kultúrájáról. A Szentírásnál ezt a kettős szerzőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sokféle stílusba sok ember írta, sokszor nagyon is jól tükrözve az emberi szerző egyéniségét a maga kultúrájában, de természetes Isten az ihlető.
Nem tudok nem gondolni arra, hogy Isten legnagyobb leereszkedése, Jézus Krisztusban történt, hogy mi bűnös emberek megmenthetők legyünk. Jézus Krisztusban Isten emberré lett, magára öltve a gyarló emberi formát, hogy meghalhasson értünk a kereszten. Istennek hatalmában állt volna máshogy is cselekedi, hogy valami olyan formában szóljon és mentsen meg mely mentes az emberi gyarlóságtól? Minden bizonnyal, de akkor Isten nem lett volna ennyire közel valóvá, de ez már egy másik téma...
