Vita és megbékélés

Most olvastam Alister E. McGrath könyvét Brunner Emilről aki nagy alakja volt a református dialektikus teológiának, vagy más besorolás szerint a neoortodox teológiának Barth Károly mellett. A könyv remekül összeszedi Brunner teológiájának a fejlődését kora kontextusába helyezve. Ami megragadott az mégis egyetlen mozzanat az életükben, az utolsó mozzanat a kettőjük kapcsolatában. Ebben ráismertem általánosságban véve a hívő ember életének a szakaszára is. 

A két világháború között művelt új teológia irány a dialektikus teológia ellen hatásként jött létre a modernista és liberális teológiával szemben. Amely igen mély gyanakvással szemlélte a keresztény tanokat és azt az állítást ami mindig is a kereszténység alapja volt, hogy Isten kijelentette magát az embernek a preegzisztens Jézus csodás testet öltésében.

A dialektikus teológia Nem csak a liberális vonallal került összeütközésbe, hanem a hagyományos protestáns ortodox, konzervatív megközelítéssel is, mivel Isten kijelentését nem azonosították a Biblia szó szerinti szövegével. E szerint a Biblia egy eszköz amely tartalmazza Isten igéjét az ember által írott sorok között, de nem maga a Biblia az Ige. Az Ige inkább belsőképpen a szubjektumban ragadható meg, amikor Isten kijelenti magát Isten és ember kapcsolatában.

Brunner Emil sokkal közelebb állt a pietista hagyományokhoz és az angol oxfordi mozgalomhoz mint a konzervatív ortodox vonalhoz éppen e miatt. Az Ige, amely belsőképpen válik Igazán Isten Igéjévé, e gondolat szerint. Messzire vezetne ennek a kielemzése és annak, hogy a teológiai uralkodó vonulatok hogyan és miért keletkeztek. Korábban a pietizmus is egyfajta ellenhatása volt a száraz dogmatista protestáns ortodoxiának. Amely ontotta magából a hitvallásokat az igaz hitűség jegyében, és végletesen, harcra kész módon védelmezte azokat, szinte egy szintre emelve az Igével. Csak éppen az emberről feledkezett el, akinek nem erre volt szüksége. A pietizmus erre adott útmutatást, peremre söpörve a dogmatikát és a hitvallásokat, inkább az ember és Isten mély, olykor már érzelgős kapcsolatára helyezve a hangsúlyt.

Barth Károly

Egymás között is voltak feszültségek, mármint Brunner és Barth között. Nagyon sokan Barthnak az 1934-es híres "Nein!" szavára emlékeznek. Amely Brunner természet teológiai gondolataira volt a válasz. Szóval ez a "nem" túlmutat a teológián a gondolatokon, az igazságon. Igazán a "Nein", a "Nem" az embert érintette. Egy kapcsolat amely közös úton indult a "Nem"-be torkollott. Természetesen a nézetek ütköztek elsősorban, de a nézetek, köszönik szépen jól vannak, az emberi kapcsolatok viszont összedőlni látszottak. Természetesen az okok sokkal mélyebbek mint ahogy egy megterhelődött viszonyban felületesen látni lehet.

Ugorjunk egy nagyot, Brunner halálos ágyához 1966-ban, amikor az idős Barth levelet kapott Brunner Emil állapotáról. Életük végén valami megváltozott, illetve már korábban elkezdődhetett. Nos, Barth levelet írt Brunnernek, de előtte Peter Vogelsanger zürichi lelkipásztornak mondta, hogy ha a betegsége nem akadályozná ott lenne Brunner mellett és fogná a kezét. Az egyik leglényegesebb mozzanat pedig, az a mondata:

"És mindenképpen mondja meg  neki, hogy az idő, amikor úgy éreztem, " Nemet!" kell mondanom, már rég elmúlt, és mindannyian csak azért élünk, mert a nagy és irgalmas Isten kegyelmesen "Igent" mond mindannyiunkra".

Brunner elmosolyodott amikor felolvasták neki Barth levelét (beszélni már nem tudott). Majd békességben nem sokkal később meghalt. Barth Károly két évvel később szintén eltávozott.

Nos, amit szeretnék kihozni ebből a mozzanatból az, hogy eljön egy olyan szakasz az életünkben, amikor nem számítanak azok a dolgok amiért egész életünkben harcoltunk, vagyis nem úgy számítanak mint korábban, átalakulnak. A nagy igazságok, az emberi dimenziók, az elutasítások és elutasítottságok immár elhomályosulnak. Marad az irgalmas Isten, és vele a "Nemek" "Igenné" változnak. A gondolatot még hosszan lehetne folytatni ...

Mindenki üdvözül, vagy, (szinte) mindenki elkárhozik?

Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni, akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni. Olyan tudorokat sem akar nevelni, akik mindent tudnak, mindent jobban tudnak.

 

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is. 

 

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, hasonlatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, ezek szerint, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ (János ev. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet. 

 

A teológiai bal oldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, az univerzalizmus, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem, végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat, nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja. A pokol és a gonosz léte nem örök, hanem ideiglenes, időben behatárolt. Isten világa az örök és minden áthat, elnyel, helyreállít.

 

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezemben van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), amelyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen Isten senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja lehet, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése. hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek. A gyenge pont ugyanakkor relatív, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó az, ha, szinte mindent a pokol lehetőségében és fenyegetettségében szemlél a kereszténység. Szimpatikus lehet az a megközelítés, hogy Isten hatalma, nem csak elviekben terjed ki a mindenségre, hanem pozitívan, valóban mindent átható módon.

 

Sőt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.) 

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik. Az evangélizálás inkább Krisztus bemutatását jelenti, mintsem egy felszólítást mindenki felé.

 

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire. A puritán Jonathan Edwards is írt egy ilyen megközelítést: Bűnösök a haragvó Isten kezében, címmel. A pokol réme olyan nagyon eleven volt, hogy az emberek ettől megrettenve tértek meg. Személyes kérdésem, valóban jó van ez így? Ez lenne a helyes evangelizálás, az örömhír hírdetése? Vajon ez követendő pozitív példa lenne?

 

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a ördögizése, és tévtanozása. Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi, lelkiségi vonulat látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit idáig megszokott. Tisztában kell, lenni azzal, hogy akármennyyire is meghatározó a tan, az (csak) egy modell, egy erősen leegyszerűsített emberi eszköz, a felfogatatlan természetfeletti világ "lerángatása" a nagyon erősen behatárolt földi viszonyok közé.   

 

Amivel egyre inkább szembesülök, hogy noha magamat, teológiai értelemben többnyire, sok szempontból konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom (habár, ma már nehezebben megy ez az öncímkézés, mint régebben), mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak, az igazság szószólói, (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői. Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak. Arról nem beszélve, hogy valóság sokkal tágasabb, mintsem, hogy be lehetne rendszerezni, katalogizáni. Ez csupán az ember igénye, és elméjének a produktuma, hogy biztonságosabban mozogjon, hogy ne tévedjen el. Ez egy emberi igény, nem objektív isteni kinyilatkoztatás.

 

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok amelyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent, és végső soron minden Isten tervét munkálja. Ebben Igaza van a kálvinizmusnak. 

 

Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései (habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határ kérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellett szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.  Amúgy is, a Szentírás nem ezért van, hanem, hogy az ember lelki, szellemi fejlődését elősegítse, támogassa. Istenre mutat, nem pedig egy tanrendszerre.  

 

Az üdvösség valójában nem is tartozik az ember kompetenciájába. Isten nem szorítható be egyetlen emberi sablonba sem! Az ember, újra és újra megteszi, csak ez nem a valóság. Ez nem több egy elképzelésnél, egy emberi elmbeli tudati modellezésnél. Ez mindig emberi lesz! A teológia segíti az ember elméjét, hogy rendszerezni tudjon, azonban a spirituális világ, Isten világa, mindenen túl mutat. Istenről is nagyon is emberi gondolataink vannak, olyan ez amikor a hangya a maga intelligenciájával megpróbálja megérteni az emberi intelligenciát, amire persze képtelen. Az ember és Isten intelligenciája között még nagyobb a különbség, mármint a testi állapotunkban. Ezért jobb hallgatni, elhallgatni! El kell jutnunk oda, hogy meghaladjuk a rendszerező, nagyon is emberi logika mentén felépített elgondolásainkat! 

Ez már viszont egy másik téma…. 

Csalódtam Barthban?

Csalódtam a XX. század egyik legjelentősebb Református teológus géniuszában Barth Károlyban? 

No, puff neki...! Mi van akkor...? - jegyezhetik meg sokan, a kérdés kapcsán. Arról nem  is beszélve, hogy Karl Barth neve az evangéliumi szabadegyházi világban nem is olyan nagyon ismert. Ha mégis, akkor nem feltétlenül cseng pozitívan. Ezt elsősorban az ihletettségről és a Bibliáról való nézetének köszönheti. Amikor a Biblia szavát és Isten szavát nem feltétlenül tartotta azonosnak. A Biblia szava tartalmazza Isten szavát, de nem maga a könyv az.  Ezt a fajta relativizálást a verbális inspirációt valló többnyire fundamentalista beállítottságú hívők - hogy is mondjam... ? - nem nagyon "díjazzák". Röviden ezt a kérdést már egy előző bejegyzésemben érintettem (itt). Szerintem kár!  Még akkor is, ha vannak dolgok amelyek kérdéseket hagynak maguk után a teológiájában. Ő tisztelte a Bibliát, még ha nem is magát a bekötött könyvet értette az Isten Igéje alatt, hanem az üzenetet. Úgy tekintettem rá, mint egy olyan teológusra, aki ebben a változó világban, amikor a liberális teológia hódított, akkor ő megpróbált erre a kihívásra úgy válaszolni, hogy nem vetette el a konzervatív, ortodox keresztény értékeket, hanem újra próbálta fogalmazni azokat. Hatalmas mű lett ebből. Barth-ot komolyan foglalkoztatta, hogy  mikén lehet Istenről szólni ha annyira más mint az ember? Ebből a kérdésből született római levél kommentárja.

Majd a befejezetlen óriási műve a "Kirchliche Dogmatik" révén világhírűvé vált. 

Nos tehát, nem a tológiájával kapcsolatban írok, hanem, hogy csalódottan olvastam egy cikket az életéről. Olyan oldala került a látóterembe, amely eddig nem volt előttem ismert.  A cikk részletét idemásolom:

Manapság sokan teológiája mellett érdeklődve tekintenek magánéletére is, annak szerelmi háromszögére. Barth feleségével, Nellyvel öt gyermeket nevelt, de mellette élénk érdeklődést tanúsított nála 13 évvel fiatalabb titkárnője, Charlotte von Kirschbaum iránt. Minden ellenállás és morális meghökkenés ellenére Lollót élettársaként igyekezett elfogadtatni családjában. Egy tanulmányban Suzanne Selinger pár évvel ezelőtt, Charlotte von Kirschbaumot kihúzta a nagy tanító árnyékából és feltárta titkukat. Selinger szerint az asszony nagy gondolkodó és feminista volt, akinek nagy hatása volt Barth életművére.

Barth az élet jó dolgait sosem tagadta meg: „A csinos nőket, a jó nedűket és az örökké égő pipákat életem végéig nagyra fogom becsülni” – írta egyszer Carl Zuckmayernek. 

forrás: 

evangelikus.hu

Bocsánat a kiemelésért, mindenképpen érdemes elolvasni az egész cikket.

Nem szeretnék kegyeskedő, vagy prűd lenni, de Barth magánélete eme oldala kissé meglepett. Nem annyira az, hogy kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytatott a titkárnőjével, hanem, hogy ezt úgy látszik nem is bánta, noha felesége, gyermekei voltak. Persze nem törhetünk lándzsát fölötte, hiszen melyikünknek  ne lenne olyan oldala amit nem szívesen osztana meg a nagy nyilvánossággal? Nem gondolnám, hogy ítélkeznünk kéne, netán a teológia gondolatmeneteit csupán e miatt kéne megkérdőjelezni. 

Az mindenesetre engem zavar, hogy úgy tűnik benne ez nem okozott kétséget, abból a szempontból, hogy valóban helyes-é így élnie? Persze nem látunk a szívébe, és nem tudom, hogy tényleg élete egész időtartalma alatt így gondolkodott-é? Netán az életében mégis volt egy pont, amikor már ő is tarthatatlannak ítélte az élete eme kettősségét? Lehet. Netán a lelkének ebben a kettősségében hunyt el, vagy tudta rendezni Istenével azt ami rendeznivaló? Nem tudjuk! Erre a kérdésre ő tudna válaszolni. Mindenesetre figyelmeztetésnek jó, lehet, hogy ha valamelyikőnk Istennek komoly kegyelmi ajándékával rendelkezik, de ez még nem biztosíték arra, hogy úgy is élünk, ami méltán elvárható a frontvonalban küzdő kereszténytől. 

Állítólag egyszer Amerikában megérkezve az újságírók körbevették Barth-ot, a következő kérdéssel: Professzor Úr! Mi legfőbb mondanivalója a teológiájának? Mire Ő: "engem szeret Jézusom, bibliámból jól tudom" - kis gyermekének szövegét idézve válaszolt. Nem tudom, hogy ki, hogyan van vele, de ha ez igaz, akkor azért nem lehet olyan nagy a baj, vagy mégis?. Hagyjuk a végső ítéletet Istenre és tanuljunk belőle.

Isten diktálta? (2)

Folytatom a megkezdett bejegyzésemet a Szentírás ihletettségéről. Arra keresve a választ, hogy milyen elképzelések vannak a Szentírás inspirációjáról és végül én mire is jutottam el. Nem hitvallást szeretnék tenni, inkább hangosan gondolkodok.

Az előző bejegyzésemben foglalkoztam a keresztény protestáns fundamentalizmussal és az inspirációról alkotott nézetükkel. Ök a verbális inspiráció (szavak ihletettsége) mellet teszik le a voksukat. Az evangéliumi kereszténység nagy hányada is ezt tette magáévá. Nem szabad persze összekeverni az evangéliumi mozgalmat a fundamentalizmussal, noha vannak átfedések. Az Amerikából indult fundamentalizmusra, ugyanakkor nem szabad általánosságban ráhúzni azt a vádat, miszerint ők a társadalom ellenségei lennének. A nemrég hírekbe került gyilkos Norvég ámokfutót egyes sajtó hírekben keresztény fundamentalistaként titulálták. Az ámokfutó Breviknek semmi köze nem volt a keresztény fundamentalizmushoz. A média előszeretettel fundamentalizmusozik, amikor valaki szélsőséges nézetet vall. A keresztény fundamentalisták megérdemelnek annyit, hogy mint keresztény ezt az igaztalan vádat ne süssem rájuk. Ezt mozgalmat nem szeretném leírni, még ha nem is értek mindenben egyet velük. Elvitathatatlan érdemeik is vannak abban, hogy az elvilágiasodott teológia nézetek összevisszaságában kiálltak a keresztény hit azon ortodox tanításai mellet, melyek a hitünk alapjait is képzik.


Visszatérve a Szentíráshoz, az ihletettség tanítása az Írásban található:


2Tim 3:16  A teljes Írás Istentõl ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre


2Pt 1:20-21  Mindenekelõtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból,  mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektõl indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.  

Ezt a két sokat idézett szöveget emeltem ki az Újszövetségből. Persze ezek nem az egész Biblia ihletettségét tanítják, ha az Ó és Új szövetséget egy egésznek vesszük. Pál még nem beszélhetett a teljes Újszövetségről, hiszen akkor ez maradéktalanul nem is volt még. Az Ószövetségre gondolhatott amikor a teljes írást említi.  Vannak olyan szövegfordítók akik nem is  „teljes” Írást fordítanak, hanem: „minden”  Istentől jövő írást.

Ezek szerint az idézett páli szöveg így hangzik:

  "Minden írás, melyet Isten ihletett" (Kecskeméthy István fordítása).

Anélkül, hogy eldönteném, melyik fordítás a helyesebb, nekem tetszik az utóbbi verzió, mivel nem kell bajlódni olyan ellentmondással, miszerint Pál teljes írást említ olyankor, amikor nyilvánvalóan még nem volt az. 

Témánkat tekintve pedig most ez nem is érdekes, hanem inkább az ihletettség ténye, mint amit maga az Írás tanít. A kereszténység kezdettó fogva tanította is ezt a hitigazságot. Sokáig nem nagyon volt kérdés, hogy hogyan is értelmezzék az inspirációt. Elfogadták ezt a tény, mondhatni természetesnek vették. A XIX. század második fele aztán fordulatot hozott a teológiába. A teológia liberalizmus és modernizmus által. Már említettem az előző bejegyzésembe, hogy ez az áramlat összeegyeztethetetlennek tartotta a keresztény ortodoxia számos régi tanítását a modern kor felvilágosult, haladó eszméivel.  A modern embert állították a középpontba, mint akinek tovább már nincs szüksége a régi, ósdi tanokra. Szerintük újra kell fogalmazni a keresztény tanításokat a modern embert szem előtt tartva. A Biblia nem tekinthető kiemelten ihletettnek, csupán úgy, mint bármely irodalmi mű. A bibliakutatás így is nyúlt a Szentíráshoz. Nem volt mit tovább tisztelni egy olyan művön mely néhány ember fantáziálása. Mitológiátlanítani kell a Bibliát! Le kell választani azokat a rétegeket, melyeket a csodára vágyakozó primitív emberek rakosgatott rá! Sőt, Jézust is úgy kell kutatni, hogy le kell választani minden csodás elemet az Ő személyéről! Ő nem több egy nagy embernél, akinek a csodás fogantatása, természetfölötti hatalma és feltámadása történelmileg nem hiteles.

A bibliakritika csúcsokat döngetett. Idáig eretnekség volt megkérdőjelezni egyes iratok szerzőségét, melyeket a hagyományos zsidó-keresztény ortodoxia vallott. Most pedig egyenesen a teológiákon tanították a bibliakritika nagy vívmányait, nyíltan elvetve több évszázados, ezredes felfogásokat Istenről, Krisztusról és az egész keresztyén tanról.

Itt érdemes egy pillanatra megállni.

Nem minden bibliakritika automatikusan negatív. A negatív bibliakritika elvet mindent ami csodás elemnek számít. Leakarja csupaszítani az Írást, elvetve mindent, ami a modern embernek nem megy le a torkán. Ugyanakkor érdemes azt is megemlíteni, hogy a kritika nem mindig negatív. Vegyük például a világi irodalomkritikát. Senki nem gondolja a szó meghallásakor, hogy az irodalomkritika szét akarja rombolni magát az irodalmat. Pusztán arról van szó, hogy az irodalmi műveket szeretnék behatóbban megismerni, elemezni. A szerző szándékát feltárni.

Létezik a bibliatudománynak olyan szegmense, mely pozitív kritikát gyakorol. Nem a Szentírás tartalma a tét, hanem szeretnék feltárni azokat az irodalmi, és szerzőségi kérdéseket melyek segítenek a Biblia jobb megértésében.

Létezik még szövegkritika is, amely azt tűzte ki célul, hogy a legrégebbi szövegvariánsokat megtalálja.

A XIX. - XX. században nagy előrelépés történ ezen a területen. Számos sokkal régebbi szövegvariánst találtak, melyek sokkal régebbiek voltak az addig ismerteknél.  Ezek a kutatások nemhogy gyengítették az Írás hitelességét, hanem inkább megerősítették. Elhalkultak azok a hangok melyek szerint az Egyház igazgatta a szöveget kénye kedve szerint. Megtalálták a csaknem teljes Ószövetséget a Qumráni barlangokban. Ezek több száz évvel idősebbek voltak az ismert Maszoréta másolatoknál. Kiderült, hogy nem sok különbség van az addig ismert és használt Szentírás és a régebbi Qumráni szöveg között. Van némi eltérés a szavak változataiban, de az egészhez képest kevés és minimális. 

Ugyanakkor, felvetődött az a kérdés, hogy honnan is számítható az ihletettség?  Lehet mondani, hogy persze, ihletettek az első, eredeti kéziratok voltak. Igen ám csak ezekből ma egy sincs meg. Ezenkívül mi is tekinthető elsőnek? Nem minden bibliai könyvet, írást írtak meg egyetlen lendülettel, hanem számos író írta, kiegészítve az előzőt, vagy éppen rendezve a korábbi írást. A hagyományos verbális inspiráció elméleténél szükségesebb volt egy dinamikusabb inspiráció felfogásra. Amely sokkal komolyabban számol az írás folyamatával.

A teológia liberalizmusból kiábrándult  nagyhatású teológus Karl Barth egy újabb lehetőséggel állt elő, melyet nem egyszerű egy mondatban felvázolni, de mégis megpróbálom.

Az emberi szubjektumot tette előre. Az Írás önmagában csak egy könyv, betűhalmaz, mely akkor válik Isten szavává, ha azt így fogadja az ember. Az Ige elsősorban Krisztus, a Biblia pedig rámutat Krisztusra.

Az ő teológiai munkásságát Neo-ortodoxiaként jegyzik. Jelezve, hogy Barth az ortodox keresztény tanítás nem vetette el, hanem újra fogalmazta azokat. Hatalmas tévedés egyesektől őt liberális teológusnak nevezni. Ő a liberális teológiához képest igencsak dogmatikus volt. 

Az organikus inspiráció komolyan számol magával az emberrel, de úgy hogy Isten az emberben munkálkodik. Az embernek Isten semmit nem diktál, hanem az ember választja ki az irodalmi formát és a szavakat a maga képességeiben. Isten az elsődleges szerző-auctor primairus, a másodlagos szerző az ember - auctores secundari. Az organikus inspiráció reális inspiráció néven is ismert. Nem annyira a szavak ihletettek mechanikusan, mint inkább az ember, gondolat, üzenet és a cél. Isten ihlette a Szentírást, de az embereken keresztül úgy hogy nem diktált nekik. Ha szorosan véve a betűk, szavak  lennének ihletettek akkor az ihletés mechanikus lenne erősen lecsökkentve az emberi oldalt. A Biblia szövegéből azonban nem ez derül ki. Jól érzékelhetők a kulturális, adott korra jellemző, képességi, költői sajátosságok, avagy az ember személyes jellemzői.

Van az inspirációnak egy dinamikája is, melyben Isten megnyilatkozott úgy is, hogy nem csak egy lendületből írtak léteznek, hanem szerző összegyűjtött már írt anyagot azt kiegészítette esetleg szerkesztette.

Mindezek után, hová is sorolnám a jelenlegi nézetemet az inspirációról?

Nem könnyű erre válaszolni, hiszen ha a Bibliát olvasom, számomra úgy tűnik, hogy Isten nem ad egyértelmű útmutatást az inspiráció hogyanjára. Nem azt mondom, hogy Isten nem egyenlő mértékben inspirált, hanem talán különböző formákban. Van amikor Isten szinte diktált, gondoljunk az ószövetségi prófétákra, az "Így szól az Úr..".kezdetű mondásokra (de itt sem tolbamondott), de gondolhatunk a költeményekre, vagy más irodalmi formákra, ahol az emberi oldal igen erős. Apológia megfontolások késztették sokszor a teológiát, hogy merev tanba rögzítse az inspiráció hogyanjánt. A protestáns ortodoxia és majd az amerikai keresztény fundamentalizmus az inspiráció mikéntjére adott válaszát megtette az igazhitűség mutatójának. 

Nem tudom elfogadni a teljes Szentírásra vonatkoztatva, hogy Isten a szöveget diktálta volna, minimalizálva ezzel az emberi oldalt. Isten ihletett és kész. Nem biztos, hogy ennek a mikéntjét bele lehetne önteni egy formába megtéve azt az igazhitűség kritériumának.

Amivel abszolút nem tudok azonosulni az a liberális, modernista vélemény mely tagadja Isten inspirációját és legfeljebb költői inspiráltságot tart lehetségesnek, amely bármely irodalmárt megillet.  Talán az organikus inspirációt tudom jelenleg leginkább elfogadni.

Kálvin a biblia szövegét, különösen az  Genezis 1 részére gondolva, alkalmazkodó nyelvhez hasonlította (akkomodáció) melyben Isten leereszkedett az ember szintjére, hogy megértesse az érthetetlent. Isten a képességeinkhez szabottan jelenti ki magát.

Lehet ezt gyermeknyelvként is felfogni. Abban a hasonlatban, ahogy mi emberek sem beszélünk a világ dolgairól a kis gyermeknek akadémiai szinten, mert semmit nem értenének belőle. Ugyanígy Isten is ezt teszi, hogy a minden kultúrában, évezredek alatt élő különböző képességű, hátterű emberek megértség az Ő üzenetét.  Ez a fajta megközelítés számomra elfogadható, hiszen ekkor nem kell azon erőlködni, hogy a természettudományt és a Szentírást összeegyeztessem, avagy éppen a tudománnyal szembe harcoljak.

Teljesen más az Írás nyelve és más a célja. (Vége)