 |
| A mozgás illúziója: Alice M. Proverbio |
,,Ezért ezt mondom nektek: Ne aggodalmaskodjatok az életetek miatt, hogy mit egyetek, és mit igyatok; sem a testetek miatt, hogy mibe öltözködjetek. Mert nem több-e az élet, mint az eledel, és a test, mint az öltözet?” (Máté evangéliuma: 6,25)
Az ember tudata soha nem nyugszik, mindig száll ide-oda. Hol a múltban réved, a jelenen át siet, és a jövőt latolgatja. Mindig időzik valamilyen maga gyártott képben, amely kihat az érzékeire, érzelmeire, gondjaira, indulataira. Ez azonban nem a valóság. Olyan mozgást lát, ami nem valóságos, magát elhiteti.
Egy képzelt világban időzik. Olyan folyamatokat lát, láttat, legyárt, amelyek lényegében nincsennek, csak a saját tudatában. Olyan félelmei vannak, amelyek csak az elme legyártott rémei. Olyan jövőben reménykedik, amely a tudat illúziója, amely nincs és nem is lesz. Ezekhez a gondolati világokhoz segítséget keres, amely ezeket rendszerezi, felépíti, megjeleníti. Megtalálja, kivetíti, projektálja a környezete felé, akik nem is sejtik, hogy valójában egy hamis "énnel", jövővel, délibábbal kerültek körön belülre, amely nincs, valójában nincs itt semmi, sőt, még az sincs ott, aki nézni véli. Nincs ott fekete-fehér, te meg én, ilyen vagy olyan, isteni és emberi, te világod és az enyém, senki és semmi nincs ott, csak a tudati kivetülés ez, valójában nem létezik, nem létező, nem szubsztancia.
Ezt a tudati látszat világot használja fel az üzleti marketing, a politika, a pártok, a szórakoztató ipar, a vallások és még sorolhatnám, hogy helyezd be magad abba a világba, amit ők felépítenek és cserébe a saját érdekükben tudnak felhasználni, kihasználni. Az ember fogékony erre, sőt keresi ezt, mert kell a kapaszkodó. Nem akarja látni a jelent és a valóságot, világot épít és rombol, a képzelete szerint. Fél és gyűlöl és lelkesedik, rajong másokért, áldozatot hoz, olyanért, ami nincs. Ha mások nem teremtenek, akkor az ember leteremti magának a saját világát, ki sem lát belőle. Nem teszi fel a kérdést, hogy valójában ki vagyok én? Valójában ki teszi fel ezt kérdést, hogy ki az az én?
Figyeljük, csak meg, hogy milyen gondolati párbeszédeket, vitákat folytatunk le önmagunkban, amelyek meg sem történtek, és soha nem is fognak, de hosszasan elidőzünk bennük, fölöttük!
Az ember, amiben szeret időzni az tehát nem valóságos. Az a tudat felvett jelmeze, hamis identitása, jövőképe, amely valószínűleg soha nem történik meg. Ebben a jelmezben vannak az egyének, csoportok, társadalmak, nemzetek, ideológiák, vallások és politikai pártok. Ehhez a ruhatárba megy, jelmezbe öltözik, és mint egy színész, úgy viselkedik, célokat tűz ki azt védelmezi, azonosul a szereppel. Az egó szerepével. Ellenséget keres, talál, megtestesít, hogy legyen kitől megvédeni azt, ami nincs is. Fekete-fehérben, leegyszerűsítve, vagy így-úgy lát, mert kell neki az ellentétpár, a dualitás. Ebben érzi magát biztonságban. Nem tud középen maradni, valahová mindig kileng, mindenki a maga felépített komfortzónáján belül és tévképzete szerint.
A hamis én, mindig hírekre vágyik, mindig lesi, szakérti a világot, eseményeket, soha nem tud csendben maradni, leülni, imádkozni, meditálni, csak úgy lenni, elhallgatni, elcsendesedni ….
Pál apostol is ezzel a mozgással találkozott: Az athéniak meg az ott tartózkodó idegenek semmi mással nem töltötték az időt, csak azzal, hogy újdonságot mondjanak vagy halljanak. (Apostolok cselekedetei 17,21) Csakúgy, mint ma, állandóan pörgetni kell a híreket, nézni a tévét és az internetet, mindent értelmezni kell, agyalni rajta, véleményezni, állást foglalni és ebbe másokat is kéretlenül is bevonni!
Nem akarja az ember, hogy a saját képzelt énjét, és emberét meglássa, hogy mit össze bohóckodik. Cselekszik, a jövőbe réved, kétségbeesik, vizionál, aggódik, mindig információt akar, követel, csapkod, nyugtalankodik. A média és a politika pedig ezt a végtelenségig kihasználja, tematizálja, pörgeti, hergeli a nyugtalan egót, sőt, teremti.
Ez az "én" nem igazi, ez egy hamis "én", aki beöltözött, hogy valóságosnak látszodjék. Jövőt épít, amely nincs, és nem is lesz, mert csak egy álom, mely szétfoszlik előbb-utóbb. Amit az ember épít az legtöbbször egy homokvár, a legkisebb eső is elmossa. Ami belül, bennem van, az is az, csak a mai ember nem ül le, nem néz befelé, nincs nyugalomban, ezért nem látja. Csak a homoktornyocskát, amire zászlót tűz: "ez az én váram" felirattal.
Ennek látásától a mai ember fél. Fél, azért, hogy rákényszerül, hogy le kelljen ülni, úgy, hogy nem a pörgő világ illúziója, célja marad, hanem magában, maga maradjon. Kezdjen valamit magával, úgy hogy nem kezd semmit. Csak legyen és lásson.
Fél a kérdőjelektől, mindenáron, mindent meg akar válaszolni, ehhez felépíti a saját világát és behajtja a fejét egy olyan igába másokkal, akikkel együtt egy nem létező, soha el nem érhető délibáb felé menetelnek, ahelyett, hogy a kérdéseit inkább megtartsa, hagyja, nem kell megválaszolni, hagyja nyitva, ne menjen, csak személjen, lásson!
Beletekintsen önmagába és találkozzon valakivel, magával vagy/és, Istennel. Ott nincsen jövő, mindennek megvan a helye, ideje. Istennel, mert nem kívüle van, nem is csak benne, mert Istenben van minden: „Mert benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Apostolok cselekedetei: 17,28). Mi az élet? Ki vagyok? Miért vagyok? Hol vagyok? Meddig? Meddig keringek? Az élet nem több, mint az idő, tovatűnő álomért való kapkodás? Nem több? kérdezi Jézus. Mi a több? Le tudok ülni egy órára, semmit nem csinálva, csak magamban maradva? Csak lenni, lenni, és lenni …. Isten előtt. Gondolatok, jövő aggodalmak elképzelések, jöhetnek és mehetnek, engedd el, hadd menjen! Nem kell, még a gondolat sem ....
(Frissítve: 2021. 10. 10.)
