Az élet "csak" egy álom, ....

Az élet "csak" egy álom, ....

    Ezt a mondatot úgy folytathatnám, az evilági élet "csak" egy álom, az odaát állapothoz képest. Nevezzük ezt a határvonalat a testi halálnak, mert valójában nincs halál csak költözés van, egyik létállapotból egy másikba! Most, amikor a földi létünkben vagyunk, akkor ez nagyon is igaznak, valósnak tűnik. 

    Az odaát fogalma sem pontos, mert a másik világ valójában nem másik és nem odaát van, hanem jelen van, benne vagyunk, bennünk van, csak az érzékelésünk korlátozott. Az anyagi világ a teljes része, de nem a minden, hanem mulandó, és változó. 

    Vannak értékek, amelyekbe érdemes beinvesztálni, mert ezek hozzátartoznak az emberiség egyetemes, történelmileg kipróbált és megszilárdult eszményeihez. Ilyen a férfi és nő párkapcsolata a házasságban, a család értéke, a gyermekek nevelése, szeretete. Valamint az igaz barátság az emberekkel, de a természettel is a harmonikus tiszteletteljes szerető magatartás. Minden szenvedő lény lehetőség szerinti, megsegítése, megóvása, első helyen az emberrel. 

    Van több is, ugyanakkor nem cserélendők fel a kifejezetten illuzórikus, értéknek hívott, de valójába hitványságokkal. Amelyekben az ego, a pénz, pozíció, hatalom, ismertség és elismertség, rövidlátó politikai ellenségeskedések, gyűlöletek, valamint más hamis és kártékony célok állnak középpontban. Ezekért fut emberiség nagy része, hiába. Kár ezekért! Én is futok ezekért? Átnevezem, becsapva magamat, mert magunknak is tudunk hazudni, de nem is akárhogy!

    Az élet álomszerűsége nem azt jelenti, hogy nem igaz, nem valóságos, legalábbis a maga viszonylatában, hanem azt, hogy amikor tovább megy az ember a földi világból, akkor egy olyan valóságot lát, és érkezik meg egy más létsíkra, amelyhez képest az itt és most a földön csak egy álom lesz. Olyan lesz, mint egy ébredés, "hát ezért éltem, küzdöttem, mérgelődtem, izgultam" - fogom mondani. Talán lesz visszatekintés, da attól tartok, hogy a tudat teljes képességével, amiben az is beletartozik, hogy nem csak látom, hanem érzem is, hogy miként éltem és átérzem azt, az örömet, de szenvedést is, amit okoztam. Nem vagyok független, mindenki mástól, minden mindennel és mindenkivel összefügg, ezt világosan látni kell!

    Ez nem pesszimizmus és élettagadás, hanem a dolgok a helyükre kerülnek, mert ez így a teljes. A földi létsík időleges, nincs benne állandó, viszonyuljak ehhez ekként! Szenvedés, fájdalom, veszteség, betegség, avagy öröm, siker, pozitv életérzések is ebben a relációban értendők és élendők meg! Éljek itt, valóságosan, de tudom, hogy mindez elmúlik átadva a helyét egy nagyobbnak, amelyben ébredve ott lesz az igazi ébrenlét. a lét kiteljesedése előre halad. 

Hiszen nincs itt maradandó városunk: az eljövendőt keressük (Zsid. 13,14)

A lélek van, nincs? Hol van? Van lelkem?

Ez kis írásom, elmélkedésem, nem a dogmatika világába kalauzol. Nem a vallást és a hitet tagadom, hanem az ember által kreált valóságáról gondolkodom, amelyet vallási ruhába öltöztetett.  Amelyet teremtett, valóságnak hisz, pedig lehet, hogy nincs is, ott és úgy, és akkor, amiről nagyon hiszi, hogy ez egy szilárd pont az életben. 

    Amikor valaki elcsendesedik, hagyja, hogy minden felbukkanjon, majd minden gondolat, nézet, hiedelem tova tűnjön, akkor, valójában a válasz sincs meg, csak a kérdés marad meg. Nem kell a válasz, a kérdést lehet fenntartani, nincs szükség egy gyártott, egy kreált igazságra, amely persze nem a valóság, csak egy tudatállapot, elmebeli trükk! Ez nem azt jelenti, hogy minden választ elutasítunk, csak, hogy az a mérhetetlen önbizalom és szilárd hit, valójában egyáltalán nem olyan is olyan szilád, mint ahogy látom, láttatni szeretném.

    A lélek kérdése tipikusan ez. Mi a lélek? Rengetek filozófiai és vallási válasz létezik, mindenki, aki szeretné valamely hagyomány, vagy vallási irat, tekintély alapján megválaszolhatja a kérdést. Ugyanakkor mélyedjünk el abban a kérdésben: ki is az, aki megválaszolja? Valójában, amikor én, felteszem a kérdést, az "én" mint kérdező kicsoda valójában? Van egyáltalán, mint abszolút entitás, létező elkülönült személy? Most van, ezt látjuk, tapasztaljuk. Megyünk vissza az időben, igen, voltunk, ekkor, és ekkor, nyilván máshogy, más habitussal, gondolatokkal, egészen a gyermekkorig. Majd, amikor elérkezünk a csecsemő létünkhöz, elbizonytalanodunk, és ezelőtt, hol voltunk, hol volt a lelkünk?

    Ezen nem segít az anyagelvűség sem, mert az agyműködést és az idegi ingereket, mint materiális alapon létrejövő folyamatokat beazonosítani, azzal, ahogy igen érzékenyen megélünk és felfogunk, tudatosítunk dolgokat, énséget tapasztalunk, ez édeskevés magyarázat. Az éntudat, idegi folyamatok és ingerületek együttese csupán, ezek szerint. Gyakorlatilag az ember értéke, így nem jelentős, az értékét a társadalmi közmegegyezés adja, de egyénileg, valódi objektív értéke nincsen. Az én értéke a mai modern társadalomban  nem egy objektív valóság, hanem szubjektív. Büszke és értékes az egyén mert annak hiszi magát, és ezt a közmegegyezés támogatja (ideológia). Ez a fajta naturalista filozófia igen hamar csődöt tud mondani, mert kizár mindenfajta transzcendenst, természetfelettit, és az élet kegyetlen valósága alól nincs menekvés. Addig jó, míg jól fut az élet, aztán vége, vagy sose lesz jó, mert az élet nem kegyes.  

    Más a megközelítés a hellén filozófiában, Platón és Arisztotelész szerint a lélek önálló szubsztancia, melynek nincs anyagi tulajdonsága, ez a filozófia erősen hatott később a keresztény halhatatlan lélek felfogására is.

    A kereszténységben, a halhatatlan lélek fogalma, kérdés, mert milyen értelemben az?  Isten lehelte, teremtette, tehát nem volt, de ezután mindig is lesz, mennyben, vagy az örök halálban, örökké, vagy majd egy új testben a feltámadáskor. Ez a keresztényi válasz. De ebben az értelemben nem halhatatlan, mert volt, amikor nem is volt. Origenész volt az egyetlen aki máshogy vélekedett, mintegy preegzisztens lélekről beszélve, amely már létezett a születés előtt is. A ruach az ószövetségben Isten lehelete, amely/Aki az embert is élteti (Szentlélek). Vagy a görög nyelvben a pneüma, a lélek, inkább szellem, Isten Lelke/Szelleme, de az embernek is van szelleme), mint amely azonos, avagy különböző a pszühétől, (cserefogalom, vagy, egymásba hajló, de mégis különböző, vagy alapvető lényegileg világosan elválasztható egymástól?). Vannak akik a Szentháromság mintáját is látni vélik az ember három alkotórészében (trichotómia): szellem, lélek, test (pneüma, pszühé, soma). Vannak akik tagadják ezt, spekulatívnak látják, maradnak az emberi kettősségnél, az ember test és lélek (dichotómia). Ki az ember valójában? Isten teremtménye, aki test, lélek, szellem egységében van, mint önálló entitás, de nem független Istentől. Az elidegenedés Istentől, a bűn a céltévesztés (hamartia), mely az ember vesztét jelenti.

    A hinduizmusban: a halhatatlan finomtest (szúksma-saríra)  a lélek (dzsívá) hordozója, az újraszületésekben körbe, körbe-jár, (szamszára), állandóan reinkarnálódik valamely létformába és testbe (nem biztos, hogy emberként), a karma törvénye alapján, melyből csak a felébredés megszabadulása (moksa) ad kiutat. A hétköznapi ember számára erre jobbára  kevés az esély, mivel a lét kötöttségeket hoz magával, a kötöttségek a pedig újraszületésekben  járatják a lelket, mert a karma törvényét nem lehet felfüggeszteni. A kör ezennel bezárult, marad a szenvedés (dukkha), ki tudja meddig. Nagyon komoly lemondás szükséges életeken át, hogy ebből legyen kiút, mert míg vágy van addig szenvedés is. A cél a magasszintű, teljes vágytalanság (para-vairágya). 

    A buddhizmus ennek részint az ellentéte, már ami az egyéni lélekre vonatkozik, mert tagadja az egyéni örök lelket, mint önálló, végtelen énséget (anattá, anátman), mert ezt a hiedelmet inkább akadálynak véli, a megvilágosodás (bódhi, szatori) útjában. Nem foglalkozik azzal, hogy van e Isten, lélek, örökélet, transzcendens világ. Inkább tagadja ezeket, ha változatlanságot tulajdonítunk nekik, mert a buddhista felfogás nem ismeri a változatlant. A karma törvényét elfogadja és hasonlóan a hindu felfogáshoz a létkereke itt is forog, szenvedést okozva. Semmi nem állandó, minden keletkezik és megszünk, állandótlan (szankhára, anaccsa). A buddhizmus alaptanítása (dharma, dhamma) tulajdonképpen a szenvedés (dukha) megszűntetése. Az egyén és az egész világ viszont valójában illúzió, mert ha részeket vizsgálunk, akkor rájövünk, hogy ez sem vagyok, az sem, és amaz sem, stb... Sokat boncolja a részeket, ezt látva eljut a tagadáshoz. A cél az üresség természet megtapasztalása, mert minden üresség természetű (súnjata). Ugyanakkor a nyugati embernek óvatosan kell értékelnie ezt a kifejezést, mert itt nálunk az üresség inkább negatív fogalom, míg a buddhizmusban pozitív, sőt, minden dolog kiindulója, és ide kell visszatérni. A pont, amely mindenek előtt van, ahol nincs fogalom, gondolat sem. A buddhista meditációban is ez központi helyet foglal el, ez így lehet egy meditatív állapot is. „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”  (Nágárdzsuna).

    Mind a hinduizmus advaita (nem kettős, hanem egy) ágában mind a buddhizmusban monista (minden egy) szemlélet van, amely nem engedi a dualizmust, a kettőséget, mint eredeti lényeget. A kettőséget, én-te, Isten és ember, jó és rossz, brahman és atman, világosság és sötétség tapasztalata, mindez csak a létkerekét (bhavacsakra) forgató karma törvénye miatt van, mármint, hogy ezt tapasztaljuk, ezt teremtjük, mert valóján nincs kettőség, hanem egy van, minden egy, ez a megvilágosodás legfőbb ismérve. Brahman, átman, dzsivá egy. Noha a buddhizmusban is több ág van, sokféle irányzattal, de mindegyik monista felfogású. Míg a hinduizmusban, az advaita (nem kettős) irány az. A dvaiták (kettőség) és a vaisnavizmus (pl. krisnatudatúak) irányzatai egyértelműen különbséget tesznek Isten és ember között.  Ezért az önátadást hangsúlyozzák (bhakti).

    Az animizmusban a minden dolognak lelke, szelleme, van, minden, mindennel összefügg, a lelkek, szellemlények, démonok sokasága, bolyongása végtelen. Minden lélekkel, rendelkezik, nem csak ember, hanem az egész természetvilág. Gyakorlatilag átláthatatlan és szövevényes, amit a hétköznapi ember át nem láthat, ezért vannak a sámánok, varázslók, táltosok, akiknek bejárásuk van a lelkek birodalmába, összekötve az evilágit és a lelkek, szellemek világát, ebben mintegy közvetítőként (médiumok, mediátorok) szerepelnek. Dolgokat, jelenségeket, természeti erőket, szellemi erőkkel ruházza fel. Ez a vallási forma, valószínűleg a legősibb, gyakorlatilag a nyoma és befolyása minden vallásban fellelhető. A szellemhit, a lelkek, a démonok befolyása az emberre, különböző erők révén, innen eredeztethető.  

    Az egyén hiedelme, ugyanez a probléma, nincs biztos kapaszkodó, nincs bizonyosság. Azonosítom magam valamivel, kitűzök célokat, ezért élek, törekszem, de a gondolatom, gondolataim, vajon a lényem? Az igazi önvalóm? Én egy létező entitás vagyok, aki megtapasztalom, a magam énségét, de vajon ez igaz? Akit az elmúlt hosszú években, mint énséget megéltem, az most is valóság, vagy már elment? Én, aki voltam, az vagyok most is? Biztos, hogy így, vagy úgy van? Mindnyájan átlépjük a halál kapuját, de ezután is azok leszünk, akik voltunk? Vagy valami más? Milyen értelemben? Felfogható egyáltalán? A test egy ruha, amit levetünk, ki veti le és miért? Avagy ahogy Platón monda, hogy a test a lélek börtöne csupán? Lelkek vagyunk, a magunk dualitásában és azok is maradunk, mert Isten és ember mindig is kettő lesz, vagy tényleg van egy egység, egy lényegi egység, mert Isten lelkéből vagyunk, akik vagyunk.  

    Egyáltalán kell ezzel foglalkozni, mert ez nagyon távoli nyelv a mi földi nyelvünktől, vagyis a szókészletünk nem elégséges. Egyáltalán megértjük ezt? Gondoljuk el, hogy az ókorban kellett volna a mai technika világáról beszélni, a mobiltelefonokról, félvezetőkről, kvantumfizikáról. Vajon lett volna egyáltalán kifejezés, és értették volna? A transzcendens világ és a földi világ között lehet még nagyobb a különbség, ha ugyan lehet két világról beszélni, mert lehet, hogy nem ez, vagy az a világ létezik, hanem egy, csak nem mindent érzékelünk. 

    A halál ilyentén, ebben az összefüggésben nincs is, csak úgy érezzük, mert veszteségként éljük meg a szerettünk távozását, valójában a meghaló pedig, nyereségként, mert kitágult a megtapasztalása olyan irányba, amit korábban nem látott, mert nem láthatott. Valójában a halál átmenet, kitágult tapasztalás, a test lett levetve csupán, amely akadályozta a teljesebb tudati rálátást. A tudat nem tapasztalja a halált, csak a nagyobb, teljesebb dimenziót, amely tulajdonképpen mindig is jelen volt.  

    Ahogy elnézem a különböző vallásokat, hiteket, spirituális hagyományokat elgondolkodom, igen,  sok igazság lehet bennük, persze emellett, talán nem is igaz (egyszerre mindkettő?), megpróbálják megválaszolni a titokzatosat, a nem érthetőt. Az az érzésem, hogy tovább kell lendülni, mert ily módon is az ember csak újra és újra legyártja a maga illúzióját, akkor is amikor éppen ebből akar kilépni! Mert a túlzott azonosulás szükségszerűen illúziókkal jár.

    Amit valójában élek, az tényleg olyan, ami szilárd, vagy csak én teremtem? Mit is? Ki az én? Ki vagyok? Mi az én? Mi vagyok? Az biztos, hogy most megélem, de mit is élek? Mi a most?

Keresztényüldözés kell az egységhez?

Most, csak hirtelen ötlettől vezérelve ragadtam klaviatúrát. A napokban elérte a nyugati sajtót is (illetve az inger küszöbét), az a megdöbbentő hír, hogy a szír és iraki keresztények egyes helyeken, rettenetes üldözésnek vannak kitéve, tömegesen végzik ki, fejezik le, feszítik keresztre őket, ahol a szélsőségesek megvetették a lábukat. Ettől a rémségektől, állítólag még a gyerekeket sem kímélik. Sajnos az iraki helyzet csak egy szelet, a világ kereszténységében. A keresztények körülbelül egynegyede él olyan békés társadalomban, ahol nem kell üldözéssel szembenéznie, egyenlőre.

Forrás: hetek.hu

Miközben mi a nyaralásunkkal vagyunk elfoglalva, nézzük a felhőket, időjárás jelentést, hogy vajon holnap fürdeni megyünk-e, vagy inkább kirándulunk, addig testvéreink ezrei rettenetes borzalmakkal néznek szembe. Az még hagyján, hogy ők, de a kis gyermekeik is, akik árván maradnak, vagy apa nélkül, aki nem jön mert a feje ki van tűzve egy karóra a főtéren(ez nem túlzás!). Ők talán éppen valami tömegszálláson, menekült táborban húzzák meg magukat, rettenetes félelemben. Ezek a borzalmak nem valami extrém ritkaságok, hanem, ma tömegesek. Nem ragozom tovább, az internet világában nem nehéz informálódni, (például, itt és itt).

Arab "N" így jelölték meg Irakban
a keresztény otthonokat

Attól tartok, hogy az "N" betűs szolidaritási akció, messze nem fogja elérni a célját (sőt, ma már, pont az ellenkezője látszik, sikerült ki irtani, teljesen elüldözni a keresztényeket bizonyos iraki területekről) mert, egész egyszerűen a világ azon a felén nem a nyugati demokrácia szerint gondolkodnak. Nem számít a szolidaritás és a jelentős társadalmi támogatottság. Lazán kivégzik a másként gondolkodót, de még a gyanú is elég. Ez még hagyján, hanem felhasználva a modern technika és internet világát, az elnyomók véres kivégzések tömkelegét teszik fel az internetre, vagy levágott fejekkel pózolnak, ezzel is megfélemlítve és pánikot okozva. A nyugati demokrácia, immár kezd megdöbbenni, azon a brutalitás özönön, ami most kezd széles körben ismertté és az internet miatt, nagyon is nyersen, horrorisztikusan megjelenni. A fasiszták és kommunisták, valamint más diktatórikus rendszerek, háborús felek is, rettenetes tömegmészárlásokat hajtottak végre, de van ma egy különbség, hogy régebben álcázták a gyalázatos népirtást (vagy legalábbis megpróbálták), míg ma ezek, videó felvétele és kitevése az internetre, részei a megfélemlítés eszközének, valamint ez üzenet is: te sehol nem lehetsz előlünk biztonságban!  -  és valóban, lehet, hogy tényleg ide is elér az üldöztetés előbb, utóbb. Mert miért lenne az én generációm, vagy a következők valamelyike, kivétel, amikor a többséget üldözik?

Egy-két tanulság ötlik most az eszembe: vajon most, akik meghalnak a hitükért, Isten előtt számít az ő dogmatikai nézetük? Vajon nem úgy van, hogy ez a jóléti kereszténység luxusa? Számít, hogy valamely katolikus egyházhoz, vagy, valamely protestánshoz tartoznak? Mi itt a jólétben, kegyetlen elméleti harcokat vívunk egymással, ki-ki a saját felekezetében, teológiai nézőpontjából kritizálva a másikat, megkérdőjelezve egymás hitének a valóságát is. Éppen a napokban olvastam(itt, itt és itt), hogy egy neves amerikai evangéliumi tesó, szentlélekkáromlással hozta összefüggésbe a karizmatikus táborhoz tartozókat. Nem az döbbent meg, hogy a szesszacionistáknak vannak vitáik a kontinuistákkal (csodás kegyelmi ajándékok ideje lejárt, vagy folytatódik), hanem a vita eldurvulása a probléma, amikor az egyik keresztény a másiktól egyáltalán az örök életet is elvitatja. Vagy: "én az igaz evangéliumot vallom, de te a hamisat" - jó lehet, én is, és a másik is, az élő megváltó Úr Jézus Krisztusban hiszünk. Mintha az evangélium, pusztán egy teológiai rendszer lenne - de nem az! Hanem egy személy, Jézus Krisztus és az Ő megváltói munkája. Van ennek értelme? - mármint az ellenségeskedésnek. Tényleg így kell nekünk élni a keresztény világban, bántva egymást, sarat dobálni (magamnak is mondom), amikor a többség, ráadásul mérget vehetek rá, hogy teológiai értelemben nagyon nem az én felfogásomat követő testvéreim az életüket áldozzák, vagy válnak hontalanná, jobbik esetben is állandó bizonytalanságban és a bármikor bekövetkező rémségek árnyékában élnek? Vajon nem kiált felém Isten, hogy állj! Én elfogadom őket, te miért nem? Sőt, ők sokkal többet és értékelhetőbbet tettek, mert szó szerint az életüket adták értem - mondhatja az Úr.

Attól tartok, hogy egy napon sírni vagy nevetni fogunk magunkon, de inkább sírni fogunk a saját szűk látókörű butaságaink miatt. Erősebben fejezem ki magam: megleszünk ítéltetve a biblikusnak tűnő igazsághajszolásunk, de a valóságban gyűlölködő, egymást kirekesztő teológiai sovinizmusunkért. Mert nem az a kérdés, hogy elméletben teológiai értelemben, ebbe, avagy abba a fiókba tolom be magam és másokat, hanem mire megyek a gyakorlatban, amikor valóságos tettekben mérve elfogadva, szeretnem kéne a testvéremet?

Gulácsy Lajos
Forrás: reformatus.hu

Az előző posztomban utaltam nagymamám testvérére Gulácsy Lajos bácsira, akivel néhányszor találkozhattam is, hallgatva az ő, igen mély hitéből fakadó bizonyságtételeit. Akit fiatalon elhurcoltak  egy szibériai szovjet lágerbe, azért mert lelkészként, de engedély nélkül prédikált. Egy valami igen megütötte a fülemet, hogy azokban az években a lágerben semmilyen felekezeti vita nem volt. Amikor Sztálin halála után némi enyhülés volt a fogságban, akkor együtt úrvacsoráztak a különböző felekezetű elhurcoltak, persze titokban, és bor helyett, vízzel. Egység volt, semmi teológia különbség nem jött elő, de amikor ki-ki visszakerült a saját környezetébe, akkor sajnos folytatódtak azok a felekezeti viták, melyek a fogságban megszűntek. Nos, bizarr a következtetés, mikor egyek igazán a keresztények? Amikor erős üldöztetést élnek át. Mert akkor mindenkit megérint az örömteli, de mégis félelmetes igazság, hogy ők testvérek, de a világ szemetei is, akiktől meg akarnak szabadulni. Komolyan, amikor sorba fektetnek, hogy kivégezzenek még egy tucat kereszténnyel, számít, hogy mi a másik teológiája? 

Attól tartok, hogy nem a valóságban élünk, nagyon sokan. Olyan dolgok kötnek le, húzok képzeletbeli határvonalat testvér és testvér közé, magam és a másik közé, amely Isten előtt nincs is.

Foglalkozzak nyugodtan nehéz teológia kérdésekkel, beleáshatom magam az elméletekbe, követhetek általam jónak tartott téziseket, vitázhatok nagyokat, de jó ha tudom, hogy sokaknak ez most luxus és én jelenleg ebben élek, most még. Jó, ha foglalkoztat az a gondolat is, hogy vigyázzak, mert lehet, hogy a határvonalak nem ott vannak, mint ahol képzelem, hanem Isten jobban kiszélesítette azokat!

Krisztus a pokolban?

Nagyon jó kis levelező listára iratkoztam fel nem régen Zsotza blogján keresztül, a kerlevlire (itt lehet feliratkozni is). Az éppen aktuális téma, Jézus háromnapi halott volta és hogy mit csinált ez idő alatt. Előkerült még a lélek halhatatlanságának a kérdése is.
Napokon keresztül csak olvasgattam az érdekesebbnél érdekesebb véleményeket, de nem szólaltam meg, mert valahogy az volt bennem, hogy akármit mondok, vagy van véleményem a kérdésről,  nem lehet ex-cathedra kijelentéseket tenni, olyan témát illetően ami bizony nem teljesen világos a Bibliából.
Létezik több féle megközelítés is Jézus halála utáni állapotáról, de egyiket sem lehet biztosként kezelni.

Most mégis merészkedtem megszólalni, nem azért, hogy igazságot tegyek, hanem szerettem volna én is szinesíteni azt a palettát amit a különféle magyarázatok adnak.

Tehát, bemásolom az általam írt szöveget teljes egészében.

Kedves Levelező Társak!

Köszöntök mindenkit, most először szólalok meg ezen a listán.

Érdekes az, ami itt fejtegetésre kerül mostanában, de nem új az egyháztörténelemben, mindig is érdekelte az embereket Jézus feltételezett pokolra szállása. Ahogy az apostoli hitvallás,(amely messze nem apostoli, hanem talán IV. századi) is mondja: „…szálla alá poklokra…”

Röviden, ahogy én gondolom:

Az ember, halál utáni állapotáról, mert ez is felmerült:

Igen, az emberi lélek és szellem nem hal meg a fizikai test halálával, hanem átmegy egy másik létbe. De!!! - ez nem a teljesség. Isten az embernek testet is alkotott, tehát a testtel együtt van teljesség, ezért minden üdvözült lélek várja a feltámadást.

Jézus alászállásáról:

Jézus szerintem nem prédikált a pokolban, legalábbis a közhiedelemmel ellentétben. Hanem, így is értelmezhető a péteri szakasz, aláhúzott szavak az én hozzáfűzéseim: 

1Pt 3:18  Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. 

1Pt 3:19  Így ment el(itt pontot téve vessző helyett). Hová ment? - az Atyához (Lk. 23,46: "Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!"). A börtönben levõ lelkekhez is, és prédikált azoknak, tehát, a kereszthalála kihirdettetett, vagyis a győzelme. Tehát nem prédikálás, hanem kihirdetés értelemben. Az itt szereplő görög szó tudtommal ezt támogatja is. Így is fordítható magyarázólag: Így ment el (az Atyához). A börtönben lévő szellemeknek is kiprédikáltatott (a győzelem).

1Pt 3:20  akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Igen, azoknak aki a szellemeknek akik Noé napjaiban vétkeztek. Nem emberek ők, mert az ember nem neveztetik szellemnek(pneuma), még ha van is szelleme, hanem a bukott angyalok ezek. De nem úgy általában a levegőbeli démonoknak, hanem csak azoknak akik be vannak zárva. Ők nem tudhattak máshogy a megváltás győzelméről. Ez a győzelem tehát kihirdetésre került, de nem azért, hogy megmeneküljenek, hanem éppen ellenkezőleg, a fölöttük aratott győzelem nyilvánvalóvá lett.

Tehát kétféle bukott szellemi lény lehet:

1. Sátán és Démonai, akik jelenleg szabadon vannak, ők a levegőbeli hatalmasságok(Ef,2,2), de mégis legyőzettek (Kol.2,15) ők tanúi voltak Krisztus halálának és győzelmének.
2. Noé idején engedetlenkedő szellemek, akik a mélységbe zárattak és ott vannak jelenleg is, várva az ítéletet.(Júd.1,6) Ők nem voltak a tanúi Krisztus győzelmének, mert be vannak zárva, nekik kihirdettetett ez.

Talán még annyit, hogy véleményem szerint az Ószövetségi szenteket nem kellett átvinni a menybe egy külön evangélium hirdetés kíséretével, mivel ők már üdvözültek. Csak ezt a létformát Paradicsomnak, Ábrahám kebelének mondja a Szentírás, de ez nem kevesebb a menytől, hanem ugyanaz a szellemi üdvözült létforma.

Nos, jelenleg én így gondolom, de azt nem szabad elfelejteni, hogy bárhogyan is magyarázzuk Jézus halála és feltámadása közötti időszakaszt, ez nem lehet alaptanítás, hiszen valójában nem egy egyértelmű kijelentés. Sok minden rejtve van, még ha talán vannak is felvillanó pontok. 

Utólagos engedelmetekkel ezt a kis fejtegetést ki is tettem a blogomban is ( http://literaty-nazo.blogspot.hu/ ), hivatkozva erre a ki levelező listára.

Szeretettel, Nagy Zoli (Nazo)