Vita és megbékélés

Most olvastam Alister E. McGrath könyvét Brunner Emilről aki nagy alakja volt a református dialektikus teológiának, vagy más besorolás szerint a neoortodox teológiának Barth Károly mellett. A könyv remekül összeszedi Brunner teológiájának a fejlődését kora kontextusába helyezve. Ami megragadott az mégis egyetlen mozzanat az életükben, az utolsó mozzanat a kettőjük kapcsolatában. Ebben ráismertem általánosságban véve a hívő ember életének a szakaszára is. 

A két világháború között művelt új teológia irány a dialektikus teológia ellen hatásként jött létre a modernista és liberális teológiával szemben. Amely igen mély gyanakvással szemlélte a keresztény tanokat és azt az állítást ami mindig is a kereszténység alapja volt, hogy Isten kijelentette magát az embernek a preegzisztens Jézus csodás testet öltésében.

A dialektikus teológia Nem csak a liberális vonallal került összeütközésbe, hanem a hagyományos protestáns ortodox, konzervatív megközelítéssel is, mivel Isten kijelentését nem azonosították a Biblia szó szerinti szövegével. E szerint a Biblia egy eszköz amely tartalmazza Isten igéjét az ember által írott sorok között, de nem maga a Biblia az Ige. Az Ige inkább belsőképpen a szubjektumban ragadható meg, amikor Isten kijelenti magát Isten és ember kapcsolatában.

Brunner Emil sokkal közelebb állt a pietista hagyományokhoz és az angol oxfordi mozgalomhoz mint a konzervatív ortodox vonalhoz éppen e miatt. Az Ige, amely belsőképpen válik Igazán Isten Igéjévé, e gondolat szerint. Messzire vezetne ennek a kielemzése és annak, hogy a teológiai uralkodó vonulatok hogyan és miért keletkeztek. Korábban a pietizmus is egyfajta ellenhatása volt a száraz dogmatista protestáns ortodoxiának. Amely ontotta magából a hitvallásokat az igaz hitűség jegyében, és végletesen, harcra kész módon védelmezte azokat, szinte egy szintre emelve az Igével. Csak éppen az emberről feledkezett el, akinek nem erre volt szüksége. A pietizmus erre adott útmutatást, peremre söpörve a dogmatikát és a hitvallásokat, inkább az ember és Isten mély, olykor már érzelgős kapcsolatára helyezve a hangsúlyt.

Barth Károly

Egymás között is voltak feszültségek, mármint Brunner és Barth között. Nagyon sokan Barthnak az 1934-es híres "Nein!" szavára emlékeznek. Amely Brunner természet teológiai gondolataira volt a válasz. Szóval ez a "nem" túlmutat a teológián a gondolatokon, az igazságon. Igazán a "Nein", a "Nem" az embert érintette. Egy kapcsolat amely közös úton indult a "Nem"-be torkollott. Természetesen a nézetek ütköztek elsősorban, de a nézetek, köszönik szépen jól vannak, az emberi kapcsolatok viszont összedőlni látszottak. Természetesen az okok sokkal mélyebbek mint ahogy egy megterhelődött viszonyban felületesen látni lehet.

Ugorjunk egy nagyot, Brunner halálos ágyához 1966-ban, amikor az idős Barth levelet kapott Brunner Emil állapotáról. Életük végén valami megváltozott, illetve már korábban elkezdődhetett. Nos, Barth levelet írt Brunnernek, de előtte Peter Vogelsanger zürichi lelkipásztornak mondta, hogy ha a betegsége nem akadályozná ott lenne Brunner mellett és fogná a kezét. Az egyik leglényegesebb mozzanat pedig, az a mondata:

"És mindenképpen mondja meg  neki, hogy az idő, amikor úgy éreztem, " Nemet!" kell mondanom, már rég elmúlt, és mindannyian csak azért élünk, mert a nagy és irgalmas Isten kegyelmesen "Igent" mond mindannyiunkra".

Brunner elmosolyodott amikor felolvasták neki Barth levelét (beszélni már nem tudott). Majd békességben nem sokkal később meghalt. Barth Károly két évvel később szintén eltávozott.

Nos, amit szeretnék kihozni ebből a mozzanatból az, hogy eljön egy olyan szakasz az életünkben, amikor nem számítanak azok a dolgok amiért egész életünkben harcoltunk, vagyis nem úgy számítanak mint korábban, átalakulnak. A nagy igazságok, az emberi dimenziók, az elutasítások és elutasítottságok immár elhomályosulnak. Marad az irgalmas Isten, és vele a "Nemek" "Igenné" változnak. A gondolatot még hosszan lehetne folytatni ...

Mindenki üdvözül, vagy, (szinte) mindenki elkárhozik?

Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni, akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni. Olyan tudorokat sem akar nevelni, akik mindent tudnak, mindent jobban tudnak.

 

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is. 

 

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, hasonlatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, ezek szerint, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ (János ev. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet. 

 

A teológiai bal oldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, az univerzalizmus, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem, végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat, nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja. A pokol és a gonosz léte nem örök, hanem ideiglenes, időben behatárolt. Isten világa az örök és minden áthat, elnyel, helyreállít.

 

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezemben van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), amelyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen Isten senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja lehet, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése. hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek. A gyenge pont ugyanakkor relatív, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó az, ha, szinte mindent a pokol lehetőségében és fenyegetettségében szemlél a kereszténység. Szimpatikus lehet az a megközelítés, hogy Isten hatalma, nem csak elviekben terjed ki a mindenségre, hanem pozitívan, valóban mindent átható módon.

 

Sőt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.) 

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik. Az evangélizálás inkább Krisztus bemutatását jelenti, mintsem egy felszólítást mindenki felé.

 

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire. A puritán Jonathan Edwards is írt egy ilyen megközelítést: Bűnösök a haragvó Isten kezében, címmel. A pokol réme olyan nagyon eleven volt, hogy az emberek ettől megrettenve tértek meg. Személyes kérdésem, valóban jó van ez így? Ez lenne a helyes evangelizálás, az örömhír hírdetése? Vajon ez követendő pozitív példa lenne?

 

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a ördögizése, és tévtanozása. Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi, lelkiségi vonulat látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit idáig megszokott. Tisztában kell, lenni azzal, hogy akármennyyire is meghatározó a tan, az (csak) egy modell, egy erősen leegyszerűsített emberi eszköz, a felfogatatlan természetfeletti világ "lerángatása" a nagyon erősen behatárolt földi viszonyok közé.   

 

Amivel egyre inkább szembesülök, hogy noha magamat, teológiai értelemben többnyire, sok szempontból konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom (habár, ma már nehezebben megy ez az öncímkézés, mint régebben), mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak, az igazság szószólói, (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői. Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak. Arról nem beszélve, hogy valóság sokkal tágasabb, mintsem, hogy be lehetne rendszerezni, katalogizáni. Ez csupán az ember igénye, és elméjének a produktuma, hogy biztonságosabban mozogjon, hogy ne tévedjen el. Ez egy emberi igény, nem objektív isteni kinyilatkoztatás.

 

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok amelyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent, és végső soron minden Isten tervét munkálja. Ebben Igaza van a kálvinizmusnak. 

 

Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései (habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határ kérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellett szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.  Amúgy is, a Szentírás nem ezért van, hanem, hogy az ember lelki, szellemi fejlődését elősegítse, támogassa. Istenre mutat, nem pedig egy tanrendszerre.  

 

Az üdvösség valójában nem is tartozik az ember kompetenciájába. Isten nem szorítható be egyetlen emberi sablonba sem! Az ember, újra és újra megteszi, csak ez nem a valóság. Ez nem több egy elképzelésnél, egy emberi elmbeli tudati modellezésnél. Ez mindig emberi lesz! A teológia segíti az ember elméjét, hogy rendszerezni tudjon, azonban a spirituális világ, Isten világa, mindenen túl mutat. Istenről is nagyon is emberi gondolataink vannak, olyan ez amikor a hangya a maga intelligenciájával megpróbálja megérteni az emberi intelligenciát, amire persze képtelen. Az ember és Isten intelligenciája között még nagyobb a különbség, mármint a testi állapotunkban. Ezért jobb hallgatni, elhallgatni! El kell jutnunk oda, hogy meghaladjuk a rendszerező, nagyon is emberi logika mentén felépített elgondolásainkat! 

Ez már viszont egy másik téma…. 

Valójában mi volt a baj Galileivel?

Galilei az inkvizíció előtt
Joseph-Nicolas Robert-Fleury 19. századi festménye

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de a mai ismereteink alapján igen csak furcsának érezzük a Galileo Galilei körüli hercehurcát, mert hát olyasmit erősítgetett, melyet ma már senki sem kérdőjelez meg. Ugyanakkor van fogalmunk arról, hogy a középkorban messze nem volt egyértelmű az a világkép, hogy a Nap van a középpontban ..., hogy jön ide a Biblia?

Ez a blog jobbára teológiai témájú, ezért erről az oldalról próbálom megközelíteni. Amely messze túlmutat a Galilei peren.

Előzetesen nem árt röviden átfutni a száraz tényeket:

A II. században Ptolemaiosz összegezte az addig ismert csillagászati megfigyeléseket, elméleteket és kidolgozta a geocentrikus világképet, mely lényege, hogy a föld a világegyetem középpontja és e körül, kör körös pályán mozog minden égitest. Ezt a megfigyelések is támogatták, hiszen a földről szemléljük a világegyetemet,  igen csak korlátozott eszközökkel, akkor bizony nem nehéz erre a következtetésre jutni.

A XVI. században ugyanakkor egy új világkép volt terjedőben amely elsősorban Kopernikusz nevéhez fűződik. E szerint a Nap van a világegyetem középpontjában és e körül köröznek az égitestek. Ezt az elképzelést Kepler módosította úgy, hogy nem szabályos körpályákról van szó, hanem elipszis pályáról, igaz, hogy elsősorban a Mars kapcsán jutott erre a következtetésre.

(Ma már persze tudjuk, hogy ez is csak a mi naprendszerünkre igaz, hiszen napok és azok rendszerei, millió, talán milliárd számban léteznek a világegyetemben. Olyan távoli galaxisok melyek csak nagy teljesítményű űrtávcsővel fedezhetők fel. Melyek köszönőviszonyban sincsenek a Földdel).

A XVII. században kiújultak a viták, de ebben már, az uralkodó nyugati egyház is bekapcsolódott. Galilei jóban volt a Pápa egyik kegyeltjével Ciampolival, akinek az árnyékában nyugodtan végezhette a kutatásit (persze nem egyszer azért összezördült egyesekkel az egyházban), megvédve a kopernikuszi heliocentrikus világképet. Ez azt is jelentette, hogy amikor Ciampoli a hatalomból kikerült, akkor az egyház sem hunyt szemet tovább Galilei ténykedései fölött. Ennyi a száraz tény. Ma már a fejünket csóváljuk, vagy gúnyosan jókat mosolygunk, hogy milyen buta volt akkor az egyház, de teológiailag nem intézhetjük el ennyivel.

Megint vissza kell menni egy kicsit a múltba, de más vizekre kell eveznünk. Ez az írásértelmezés módszerének (hermeneutika) a problémája. A Szentírás látszólag, felületes értelmezésben ugyanis a Geocentrikus, földközéppontú, világképet támogatja. Tudom, ma az már egyértelmű, hogy az erre vonatkoztatható szöveg nem szó szerint veendő, hiszen mi is használunk olyan formulákat, hogy a Nap felkel, lenyugszik, de még véletlenül sem egy világképre utalunk.

Nos, pont itt van a probléma. Hogyan olvassuk a szöveget?

A középkori teológus joggal mutatott, rá, hogy a Szentírásban világosan le van írva, hogy a Nap megállt: (Józsué 10,12). Ha megállt, akkor előtte körözött, ezt az ihletett írás mondja, és nincs mit ezen vitázni! -mondhatták. Nehogy már a tudós mondja meg, hogy milyen az a világ, amit Isten teremtett! A Szentírás kijelölte a biztos utat, ezt kell követni, és punktum! A probléma, csak az, hogy tényleg kijelölte az utat tudományos kérdésekben? Vajon az Írás tudományos közlést nyújt, amit alkalmazni kell mindenáron?

A válasz erre a középkorban sem volt egyértelmű, hiszen a régi írásértelmezési iskolák az alexandriai és az antiochiai más-más utat követtek. Az egyházatyák e mentén haladtak, a hermeneutika is fejlődött, változott.

A középkorban is számos iskola létezett.

Próbálok rövid lenni: kialakultak az írásértelmezési elvek, melyek igen csak eltérő végeredményre jutottak.

   Az allegorikus megközelítés a szöveg alatt próbált kutakodni. Ezt és ezt olvasom, de ez alatt a mélyebb értelem rejtőzik, melyet fel kell tárni, hogy az igazi teológiai, etikai elvet, mondandót megértsük. Ez a módszer számos formában volt jelen, az alkalmazhatótól az egész extrémitásig.

  A szószerinti értelmezés pedig csak a szöveg felszínével foglalkozott. Ezt és ezt olvasod, akkor így értsd is! Természetesen ennek is van létjogosultsága, hiszen a Biblia nem rejtvénykönyv. Ugyanakkor ez sem alkalmazható minden további nélkül. Mi van a különböző költői, és irodalmi formákkal?

  A hozzáigazítás, vagy akkomodáció, alkalmazkodás elve pedig rámutat arra, hogy ahogyan írva van, az kölcsönhatásban állt a kor emberével, vagyis igazodott az akkor élő emberekhez, a maguk ismeretanyagával, irodalmi formájával, az adott kultúra nyelvezetében. Ez a módszer már inkább reformáció (főleg Kálvin) utáni iskola, noha komoly hagyománya van a rabbinisztikusi írásértelmezésben és az egyházatyáknál is, nyilván korának megfelelően.

Természetesen mindezen elvek három pontban, nagy leegyszerűsítése a hermeneutikai (írásértelmezési mód) megközelítéseknek.

Visszatérve Galileihez: a probléma jó része egész egyerűen teológiai volt. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a vallási, társadalmi és politikai vonatkozásait sem. A kor egyháza fenyegetve érezte magát, ha bejön valami új, mert számára az új dolgok, komoly vallási, teológiai, társadalmi problémák elé állították. A protestantizmussal való harca is ilyen volt. Hogyan küzdjön ezen a fronton, ha belülről minden oldalról szétszedik a jól megalapozott értelmezéseket és hagyományokat? Különben is a protestantizmus is új gondolat, tehát nem jó. Sajna később a többi keresztény oldal is belecsúszott hasonló hibákba. A megszokottól való eltérés egyeseket komolyan felhergelt, vagy valamiféle "sündisznó állást" vettek fel.

Amiről sokszor a kutatók, történészek elfelejtkeznek, vagy amivel igazán nem is akarnak foglalkozni, hogy e per mögött, a kor írásértelmezési csődjének lehetősége is ott lebegett. Vajon a Szentírás egyáltalán akar nyilatkozni természettudományos kérdésekben? Galileit igazolta az idő. Ma már nem kérdés, hogy a Föld van-e középpontban? - akkor az volt, még hozzá szinte vérre menően. Teljesen feleslegesen, de igen csak kiélezetten egymásnak feszült a teológia és a tudomány.

A tudománynak igen komoly tiszte van, hiszen Isten generális, általános kijelentésével foglalkozik: a teremtett világgal. A teológiának és a Szentírásnak pedig spirituális jelentősége van, hiszen a tudomány nem válaszolhatja meg az istenkérdést, nem válaszolhatja meg a lélek, a bűn okát, a megváltás szükségességét. Abszolút értelemben etikai mércét sem tud felállítani, mert nem ez a dolga, nem is teheti!

A teológia pedig nem merészkedhet arra a területre ami a természettudomány tiszte! Ne feledjük: a teremtett világ Isten másodlagos kijelentése!

Akinek a szemei megnyílnak azok a természet szemlélése közben Isten hatalmát is megláthatják, de ez már nem természettudomány. Ha pedig az emberben belül megmozdul valami, akkor ez nem más mint a Szentlélek munkája, hogy ki a Szentlélek? - ez már teológia.

A tudósnak nem kell hitetlenné lenni, mert a tudomány nem a hit kérdéseit vizsgálja, és nem is kell! A hívőnek pedig tudománytalanná, ellenségeskedőnek.
Nem az a kérdés, hogy hit vagy tudomány? Hanem: a hit és tudomány hogyan egészíthetik ki egymást?

Vajon a történelem nem ismétli önmagát? A teológia a helyén van? A hermeneutika azzal foglalkozik ami neki kijelöltetett? A természettudósra ugyanez igaz. Nem ugranak egymásnak tiszta fölöslegesen és károsan  a két táborban egyesek, időnként?

Teológiailag nagyon fontos elv, a Szentírás elégséges volta. Azonban világosan érteni kell, hogy ez mit jelent és mit nem! A hit és erkölcs dolgában, alapelvek lefektetésében tökéletesen elégséges! Ugyanakkor számos terület van, amiben nem is akar nyilatkozni, tévedhetetlen formában, mert nem ez a szándéka! Jó példa a Józsué könyvében a Nap megállítása. Nem akart nyilatkozni a világkép kérdésében, hiába hitték ezt több száz évig. Az említett szentírási példa, akkor allegorikus forma? Nem! Szó szerinti? Nem! Pontosan mi is történt? Fogalmam sincs! Tényleg csoda történt? Igen! Mi a csoda? Ez már máshová vezetne.....

Utólag:

A témát nagyon igényes körüljárja Alister McGrath, két igen jó művében: Tudomány es vallás, valamint, Bevezetés a keresztény teologiába című könyveinek, ide vonatkozó fejezeteiben. Gondolataimat  is ezek ihlették.

Isten "gügyög"

Előrebocsájtom, hogy semmilyen eretnekséget nem feszegetek, hanem azt szeretném néhány sorban vizsgálni, hogy amikor Isten szól hozzánk emberekhez a Szentíráson keresztül, akkor nagyon is leereszkedik a mi szintünkre.Úgy is mondhatjuk, hogy emberi szintre leereszkedve "gügyög".

Mi is leereszkedünk a kis gyermekhez, hogy közöljünk, az ő szintjükön, ha kell gügyögünk. Na nem azért mert ennyire visszamaradottak vagyunk, hanem mert tudjuk, hogy a gyermek máshogy nem ért, másból nem ért. Most tekintsünk el attól, hogy a gügyögés sokszor az ember részéről nem egy értelmes közlés, hanem bolondozás a babával. A gügyögés alatt azt értem amikor a felnőtt a kisgyermek szintjére leereszkedve közöl, beszél hozzá.

Főleg amikor a Biblia első fejezeteit olvassuk mai fejjel, rögtön beleütközünk abba a problémába, hogy az itt közölt dolgok túlságosan az ókori világkép nyelvezetén íródtak. Nem véletlen, hisz a Szentírás szövege nem a menyből lepottyantott kész szöveg, mely független az embertől és annak kultúrájától.
Ha ezt nem vesszük figyelembe akkor születnek az olyan törekvések melyek a szöveget istenítik és olyan kifejezéseket, szöveg fordulatokat, képeket tesznek  szó szerinti abszolút igazsággá, melyeket eredeti jelentésében nem akartak közölni, főleg nem akartak betű szerinti igazsággá tenni.

Rögtön az elején le kell azt szögezni, hogy Isten nem mesél, tehát nem kitalált mondákat. mítoszokat, meséket közöl, melyek legfeljebb tanítói célzatot hordoznak, de köszönő viszonyba sincsenek a valósággal. Nem! Isten a valóságot közli, de alkalmazkodik az emberhez,  emberi nyelven szólal meg, ember által, emberi kultúrában. Ez magába hordoz bizonyos gyarlóságot, de nem hazugságot. Ez a leereszkedés nem teszi alkalmatlanná a közlést, hanem éppen ellenkezőleg, igen magasztos az amikor isteni dolgok emberi nyelven és minden kultúrában érthető formában szólalnak meg.

Amikor a gyermekeim kisebbek voltak, de még most is igaz, hogy nem beszélhetem hozzájuk a felnőttek szintjén, nyelvezetében, hanem alkalmazkodnom kellett hozzájuk, mert különben nem értenének engem. Gyermeknyelven kell megszólalnom és így kell közölnöm akár mély és nagy igazságot is. Vagy vegyünk egy gyülekezetet, nem hiába vannak gyermekórák, vasárnap iskolai, gyermek istentiszteleti alkalmak, hittan órák. Nagy igazságokat közölnek a tanítók, de az ő szintjükön. Ugyanígy van Istennél is, amikor szól, de úgy hogy értse az ember.

Ezt nevezi a teológia akkodomációnak, alkalmazkodásnak, idomulásnak. Isten alkalmazkodik az ember nyelvéhez és a maga kultúrájában szólítja meg azt.

Vegyük csak megint példának okáért az őstörténeteket. Csak példaképp hozom fel, nem kívánom most elemezni az eltérő értelmezések függvényében. Amikor olvasom rögtön adja magát a kérdés, hogy ez agy teljesen pontos történetközlés vagy egy mítosz? Már a kérdés feltevést is azért teszi az ember mert állást szeretne foglalni, vagy vitatkozni a liberális vagy az ellenkező pólus, a fundamentalista értelmezéssel. Az esetleg eszünkbe sem jut, hogy a szöveg független és egyik olvasat sem igaz, mert egész egyszerűen nem azt akarja közölni amit az egyes irányzatok bele erőltetnek.

Tiszta vizet öntve a pohárba: Isten történetet közöl, például itt a világ teremtéséről és a bűnről, de ez a közlés nem a mai történetírás szerinti, hanem az ókori formának felel meg. Nem lehet mai szemüveggel szemlélni, mert akkor félremagyarázás, sőt, belemagyarázás lesz belőle. Ebbe a formában helye van a képeknek is, de ez nem azt jelenti, hogy az egész egy képes mese. Például a kígyó, aki a megcsalatás után a hasán jár és port eszik. A legtöbb írásmagyarázónak eszébe sem jut, hogy természettudományosan próbálja magyarázni a kígyó adottságát, mert köztudott, hogy a kígyó nem eszik port. Mindenki érti, hogy a kígyó mögött a Sátánt kell látni, de a kígyó képe alkalmas volt, hogy a Sátán természetére utaljon, a maga ravaszságával. Pedig a Biblia azt írja, hogy minden mezei vad közül a kígyó volt a legravaszabb. Egyértelmű, hogy Isten itt  nem természettudományos ismeretet közöl a kígyó intelligenciájáról, még ha szó szerint a kígyó ravaszságáról is olvassuk. Ez egy mély teológia igazság közlése, hogy a bűn mögött az ősi kísértő áll, aki  elsődleges oka az Istennel szembeni lázadásnak. A megátkozott kígyó aki ravasz vad, de immár port eszik, ez egy kép, mely mutat a valóságra a létező személyes gonoszra a Sátánra aki a bűn mögött van.

A bibliaértelmezésben ismert még az úgy nevezett antropomorfizmus, mely úgy határozható meg, hogy Istenről emberi léptékekkel beszél. Istent emberi tulajdonságokkal, jellemzőkkel ruházza fel. Istennek fülei vannak, aki hall, szemei vannak, aki lát, megbánja, hogy embert teremtett, sétál a kertben, féltékeny(féltőn szerető) stb. Nem mintha arról lenne szó,  ha Isten füléről olvasunk akkor arról kéne elmélkedni, hogy hány füle, szeme, szája van. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy nem a szervről van szó, hanem emberi léptékkel lett kifejezve, hogy semmi sincs Isten előtt elrejtve.
Isten azért így közöl, mert ezt a érti az ember, leereszkedett a mi szintünkre, hogy a lényeget értsük.

A Szentírást nem diktálta Isten, hanem ihlette(ezzel már foglalkoztam, itt és itt) leereszkedve emberi nyelven közölt. Ha ezt szem előtt tartjuk, ez segíthet a Szentírás szövegének a kutatásában, megértésében. Amikor a egy főnök diktál a titkárnőjének, akkor csak a főnök habitusa, egyénisége, szókészlete köszön vissza. Az iromány semmit nem fog beszélni, még sorok között olvasva sem a titkárnőről. Sokan így olvassák a Bibliát is, tudomást sem véve a mögöttes emberről annak a kultúrájáról. A Szentírásnál ezt a kettős szerzőséget nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sokféle stílusba sok ember írta, sokszor nagyon is jól tükrözve az emberi szerző egyéniségét a maga kultúrájában, de természetes Isten az ihlető.

Nem tudok nem gondolni arra, hogy Isten legnagyobb leereszkedése, Jézus Krisztusban történt, hogy mi bűnös emberek megmenthetők legyünk. Jézus Krisztusban Isten emberré lett, magára öltve a gyarló emberi formát, hogy meghalhasson értünk a kereszten. Istennek hatalmában állt volna máshogy is cselekedi, hogy valami olyan formában szóljon és mentsen meg mely mentes az emberi gyarlóságtól? Minden bizonnyal, de akkor Isten nem lett volna ennyire közel valóvá, de ez már egy másik téma...