Nem jól üdvözülünk? :-)

Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de előfordulhat az az érzés (nyilván keresztény körökben forgolódva), hogy nagyon értenek egyesek ahhoz, hogy hogyan is nyerhető el az üdvösség? Biztos, hogy ennyire tudhatjuk a mikéntre a választ? Vajon a válaszainknak lehetnek vadhajtásai is? 

Keresztényként hiszem, hogy Isten örök életet ad, de, hogy ez mit is jelent és hogyan lehet az enyém és tiéd? - Ezzel foglalkoznék egy kicsit.

Egy blog természetéhez tartozik, hogy egy némileg vitaindító és figyelemfelkeltően közelít a témákhoz. Ezért senki ne lepődjön meg azon, ha a felvetések néha kissé élesre sikerednek.

Az üdvösség tekintetében is igaz, hogy amikor ezzel foglalkozok, néha kicsit megkapargatva a kérdést és a választ, akkor először a vélekedések tarthatatlansága kerül előtérbe. Amikor erről gondolkodok természetesen a Szentírás talaján állva igyekszem tenni ezt, de nem bibliai tanulmányt írok, hanem pontokba foglalva hangosan gondolkodok.

1. Az ember túl bizonytalan és agnosztikus az üdvösséget illetően.
   Nos, a jó hír, hogy azért Isten nem tart ennyire bizonytalanságban, mert kijelentette, hogy aki hisz Jézus Krisztusban az nem megy ítéletre, hanem annak örök élete van (János evangéliuma 5:24) Ezt a bizonytalan álláspontot sajnos maga a keresztény teológia is sokszor nem direkt módon, de erősíti, amikor az üdvösség rendjéről (ordo salutis) beszél és azt tárgyalja. A különböző felekezetek és teológiai irányzatok egymástól erősen eltérően, időnként pedig egyenesen a másiktól elhatárolódva közelítenek a témához. Amelyek egymással történő összevetése, összezavarodottsághoz, túlzott elbizonytalanodást eredményezhet. Ez vezetne a második ponthoz.
   
   
2. Tévedés, az üdvösségre és annak megszerzésére sokszor úgy gondolni, hogy az egy tanrendszer, amit meg kell érteni és abba kéne hinni, hogy az ember elnyerhesse az örök életet.
   Amikor a teológia az üdvösség rendjéről beszél, akkor ennek nem kéne azt sugallnia, hogy ez egy olyan szisztéma, ami annyira logikus és világos, hogy senkinek nincs más dolga, csak ezt a rendszer tegye a magáévá és akkor az igaz hit birtokosaként elnyeri az üdvösséget. Van egy rossz hírem is, amely nem is rossz, sőt egyenesen jó: ez alapján senki nem üdvözül! Azért mert az üdvösség nem mechanikus hitvalláskövetéshez, hanem egy személyhez Jézus Krisztushoz kötődik. Egyértelműen meg merem kockáztatni, hogy kimondjam, tévedés az egyházak, gyülekezetek és a teológia olyan vélekedése amely az ordo salutis megértéséhez és annak speciális teológia színezetének az elfogadásához köti az üdvösséget. Laza hasonlattal élve, az elektromosság sem akkor létezik és hat, amikor megértettem a fizikáját.
   
   
3. Konkrétan: nincs katolikus vagy református, baptista, kálvinista vagy arminiusi és még lehetne sorolni, hogy milyen üdvösség.
   Minden teológia és biblia tanulmány, csupán csokorba szedi és rendszerezi a teológiai és biblia igazságokat, sokszor nagyon sajátos módon, bizonyos pontokat, jellemzőket kihangsúlyozva, vagy egyenesen túlhangsúlyozva (néha másokat pedig alulértékelve). Indíttatásában sokszor hitvédelmi, apologetikai célzattal tárgyal bizonyos üdvrendbeli kifejezéseket, rendszerbe szedve azokat. Gyakorlatilag ezen csúsznak is el, amikor a másik keresztény kereszténységét vagy üdvösségét kérdőjelezik meg néhányan a keresztény közösségekben, vélekedésekben. Azért mert a legfontosabb elsikkad, nem a tanrendszer tesz kereszténnyé, hanem a Jézus Krisztusba való hit és követése. Például, ki vagyok én, hogy kerek perec kijelentsem, hogy mivel például a katolikus üdvrendbeli teológia eltér az általam helyesnek tartott egyik fajta protestánsi formától, ezért megkérdőjelezzem az ő keresztényi voltukat. Természetesen abból a véleményemből nem tudok fel adni, hogy nem a mechanikus vallásosság tesz kereszténnyé. Aki személyes hitében, megéli  az Úr Jézus Krisztushoz, mint Isten-Fiához való ragaszkodást és életvitelében is valóságos az a törekvés, hogy Jézus Krisztust követi, az keresztény.
   
   
4. Tévedés, amikor szolgalelkűen értelmezik azt az egyházatyai vélekedést(Karthágói Ciprián), hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, extra ecclesiam nulla salus.
   Ez katolikus vélekedés, amelyet IX. Pius dogmává is emelt. Ugyanakkor annak is nyilvánvalóvá kell már válni a katolikus teológiában is, hogy a tényleges látható egyház köre nem feltétlenül esik egybe Krisztus misztikus testével. 
   
   Protestáns oldalról úgy jön elő hasonlóképpen az üdvösség erős behatárolása, hogy rámutatnak az egyébként nagyon is biblikus igazságra, hogy nincs más út az üdvösségre, csak Jézus Krisztus: János 14:6, “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” - mondja Jézus. 
   Ugyanakkor szerintem, ez nem azt jelenti, hogy Isten mindig egyformán kéri számon az embertől, hogy mit ismert meg Jézusról. Isten mindenkit ismeretéhez mérten tesz felelőssé. Isten igazságos, nem azt kéri számon amit nem tud az ember, hanem az alapján ítél, ami adatott, amivel rendelkezünk.
   Éppen ehhez kapcsolódnak, az előző pontokban is említett gondolatok, hogy nem az üdvösség rendjében, mint tantételben való hit üdvözít, hanem Jézus Krisztus ad örök életet. Ő ezt megteheti szuverén elhatározása és ajándékozása alapján, és nem az ember ismeretének és teológia meggyőződésének mértéke szerint.
   
   Nos, ezzel mit szeretnék mondani? Megkockáztatom azt a véleményt, hogy az üdvözülés lehetősége túlmegy a mi evangélizációs programjainkban meghirdetett, sokszor merev formuláinkon. Lehet, hogy igen csak meglepődnénk, ha betekinthetnénk a másik világba az üdvözültek seregét meglátva, hogy mennyien vannak ott.
   Sokszor az ember érzete az, hogy az igazhitűség valamiféle mércéje a szűk mennyország, ahol csak lézengeni fognak a megváltottak, mert ebben az életben Isten olyan magasra tette az üdvözülés lehetőségének a mércéjét, hogy kevesen ugrották meg azt. Arról meg már nem is beszélve, hogy túl kevés embernek van csak tisztán hirdetve...
    
5. Probléma lehet, hogy túl magabiztosak vagyunk olyan kérdéseket illetően melyek egész egyszerűen nem a mi hatáskörünkbe tartoznak.
   Ez ellentétben állhat az első pontban írtakkal, ahol éppen a túlzott bizonytalanság a probléma. Ugyanakkor nem árt a másik végletet is látni, amely felfuvalkodottsághoz túlzott magabiztossághoz vezethet olyan kérdésekben, hogy x, y, z üdvözülhet-é? A kérdés ősi, a tanítványok is ilyesmit kérdeztek Jézustól: ki üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. (Máté evangéliuma 19,26)

Lenne még egy pont, de ennek a tárgyalása messzire vezetne, hogy léteznek olyan vallási közösségek, teológiai értelemben eretnek felekezetek, melyek nem vallják a történelmi keresztény hitet, Jézus Krisztus Istenségében nem hisznek. Következésképpen az üdvösség lehetősége egyedül náluk található, véleményük szerint. Nos, a probléma itt lehet, hogy nagyobb, mivel nem elégséges felnyitni a szemüket, hogy Jézus Krisztus elégséges, mivel maga Jézus Krisztus nem is bír olyan fontossággal a szemükben, hanem a vallási szervezetükhöz való hűség a döntő. A tan rendszerük is ennek van alávetve. Ebben az esetben lehet, hogy a felekezetükkel való teljes elszakadás nyithat utat arra, hogy merjenek szabadabban gondolkodni, a Bibliát úgy venni a kezükbe, hogy a sok segédanyag ne vezesse őket félre. Ugyanakkor bizonyos értelemben az ilyen közösséghez való tartozás és az abból való kiábrándultság lehet akadálya is az egészséges keresztényi megtérésnek, továbblépésnek, mivel olyan lelki sérülések állhatnak a háttérbe, melyek miatt a józan biblikus hitre sem tudnak többé bizalommal tekinteni. Na, de kezdünk túlmenni.....

Megtérés egy pillanat alatt?

Caravaggio: Pál apostol megtérése 

Isten Lelke belép az ember életében, ezt sokan átélhetik, de vajon tényleg úgy van, hogy mindez egy pillanat alatt, katartikus élmények kíséretében történik?

Legtöbbször Pál apostol a damaszkuszi úton való megtérése ugrik be, mint a megtérés klasszikus bibliai példája, pedig eszünkben sem jut, hogy itt Isten nem egy modellt ad, hogy azt az ember kénye kedve szerint alkalmazgassa, hanem éppen Isten hatalmáról és szuverenitásáról tanít, amely nem az ember elképzelésén alapszik.

 

Keresztényként evidens számomra, hogy Isten megszólít és erre az ember válaszol. Amikor valaki legbelül, személyesen érintve van Isten hívásától ez nagyon sok esetben katartikus, elsöprő erejű. A tapasztalat ugyanakkor az is, hogy nem mindenkinél ilyen fergeteges megtérés történik.

Ezzel még nem is lenne gond. A probléma azzal van, hogy az ember szeret sablonokban gondolkodni. Ha valaki olyan környezetben, családban, közösségben nőtt fel, ahol a hangsúly a drámai megtérésen van, akkor maga is önkéntelenül megpróbál igazodni ehhez. Ebből sok probléma születhet. Ugyanis nem Isten Lelkének a munkája kerül előtérbe, hanem egyfajta emberi sablon, erőltetés, erőlködés, netán emberi dicsekvés.

Klasszikus eset a hívő szülők gyermeke. Akitől szinte elvárják, hogy valami hasonlót mutasson, mint mondjuk a megtérő bűnöző, akinek igen látványos lehet az Istenhez fordulása. A fiatal hallja az ilyen beszámolókat, tanítást kap a megtérés fontosságáról és szembesül a saját sutaságaival, kísértéseivel, talán emlékszik is valamiféle döntésre, de hát ez nem olyan fergeteges, mint azoké akikről mintát szokás venni, akiket oda lehet állítani az emberek elé.  "Tessék megnézni őket, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett" - mutathatnak egyesek a sztárolható hívőkre. (Megjegyzem, hogy sokszor ezek az emberek éppen nem ezt szeretnék elérni, de a hallgatóság rosszul emeli ki a szavaikat, tetteiket.) Mi történik ilyenkor? A hívő gyermek, fiatal megpróbál igazodni, ebből lesz a „százszori” megtérés az állandó döntés, kicsi eredménnyel, majd a kétely, rosszabb esetben a visszafordulás. Az eszükben sem jut, hogy végre abba kéne hagyni ezt az állandó döntéskényszernek való engedést, mert immár az nem a valóság, hanem egy olyan zakó amit nem rájuk szabtak. Isten munkája nem a külső erőltetésen alapszik.

A jó hír az, hogy nem kell produkálni! Istennél az új élet egy maghoz hasonló, mely csírájában megfogan és növekszik. Isten találkozik az ember bensőjében és ez a találkozás sokszor egyáltalán nem drámai, hanem inkább mély. Igen vannak drámai megtérések, de nem az emberen van a hangsúly. Istent nem kötik az emberi formák, emberi sablonok. Az sem egy utolsó észrevétel, hogy ráadásul sokszor az ember hajlamos hamis illúziókra, sőt, dicsekvésre, hőzöngésre. „Én ennyi és ennyi bűnt hagytam el, és nézzétek, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett bennem!” Ezzel csak az a probléma, hogy az egyik legalattomosabb kísértés és bűn még ott maradhatott, ez a hiúság. Az illető magára tereli a hallgatóság csodálatát.

Néhány kérdést és válasz szeretnék megfogalmazni a jobban érthetőség kedvéért.

Ha ez így van akkor nem is kell megtérni?

Dehogynem! Ugyanakkor minden emberben sajátosan egyénileg megy végbe az Istenhez fordulás, nincsenek sablonok!

Milyen sablonokat állíthatnak fel az emberek?

Könnyek közötti megtérés, melyeket drámai módon emberek előtti bűnvallás kísér.

Mond el a megtérők imáját és akkor örök életed lesz! … Lehetne még más példákat is felhozni.

Nem szabad azt elfelejteni, hogy valóban létezik az, hogy valaki tényleg látványos formában fordul Istenhez. Én csak azt akarom hangsúlyozni, hogy nem szabad Isten munkáját sablonokba szorítani!

Na, de! Az újjászületés ugyanúgy látványos, mint ahogy a baba megszületik. Nem akarod túlságosan elvenni az élét a megtérés fontosságáról?

Nos, a kép egy kicsit sántít. Ugyanis a biblia nem egy baba születéséhez hasonlítja az új életet, hanem inkább egy maghoz, mely megfogan. Isten Igéjének magja az emberben megfogan, ez az újjászületés, talán helyesebben újjonan fogantatás. A gyermek élete sem a szülőszobán kezdődik, hanem a fogamzásától. Nem, nem akarom az élét elvenni a megtérés fontosságának! Hanem szeretném inkább a helyén kezelni.

Arról nem beszélve, hogy sokszor a keresztények felcserélhető fogalomként beszélnek az újjászületésről és a megtérésről. Az újjászületés nem az ember oldala, hanem Isten titokzatos munkája, ami inkább a mag plántálásának képét hordozza, mintsem a szülőszobáét. A megtérés pedig az ember válasza Isten hívására, mely lehet látványos avagy kevésbé. Lehet, hogy Isten sokkal feltűnésmentesebben munkálkodik egyesek életében mint ahogy mi azt emberek néha szeretnénk látni, netán sürgetni. A hangsúly azon van, hogy Isten megszólít és az ember ezt nem hagyja figyelmen kívül.

Egyesek életében mégis látni, hogy pozitív változást hoztak bizonyos megtérési formák. Akkor, hogyan is van ez?

Vannak gyülekezetek, mozgalmak, melyek viszonylag nagy hangsúlyt helyeznek bizonyos formákra, sőt látható, hogy ezeket eredményesen is alkalmazzák. Ugyanakkor ennek két oldala van.

Az egyik, hogy az ember nem végezheti azt el, amit Isten tesz. Ami látszik, az nem biztos, hogy az ami belül zajlik. Mint ahogy az előző cikkemben téma volt, hogy az ember szeret rendszerekben, sablonokban gondolkodni és nehezen emészt meg egy más rendszert. Ugyanakkor Istent nem kötik ezek a sablonok. Ez nem azt jelenti, hogy ezekre nincs szükség, mert a józanul gondolkodó ember igenis jó rendszereket állít fel. Ugyanakkor annak is tudatában van, hogy ezek modellek, melyeket nem szabad kizárólagosan felfogni, A probléma ott kezdődik, amikor valaki a másikat lefricskázza, mert nem illik a saját rendszerébe.

A másik oldal, hogy Isten bizony alkalmazkodik, azaz leereszkedik az emberhez. Lehet, hogy eretnekségnek tűnik, de Isten tud úgy munkálkodni valóságosan a Katolikus százféle lelkiségi irányzatában mint a Protestáns százféle gyülekezetébe, hogy ténylegesen elérje az egyes emberben az üdvözítő tervét. Ez nem azt jelenti, hogy ahol Isten munkálkodik, ott mindennel egyet is ért, netán igazolná azt. Hanem éppen Isten szuverenitását jelenti, hogy nem függ az embertől, de az emberért mindent megtesz.

Összefoglalva: a megtérés egy pillanat? Nem hinném, hogy ilyen egyszerű a válasz is. E kérdés mögött az evangéliumi protestáns keresztyénség egyes elképzelései, netán bibliai megtérés fogalmának bizonyos értelmezési kísérlete húzódik. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Isten e fölött áll. Isten munkája mélyebbre mutat. Amikor az ember válaszol Isten hívására, az lehet egy olyan tudatos IGEN, döntés, mely az itt és mostban katartikus is lehet, de azt nem szabad elfelejteni, hogy Isten már előbb munkálkodott az emberben. 

Istent nem kötik az emberi elképzelések, modellek, formák.