Nem jól üdvözülünk? :-)

Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de előfordulhat az az érzés (nyilván keresztény körökben forgolódva), hogy nagyon értenek egyesek ahhoz, hogy hogyan is nyerhető el az üdvösség? Biztos, hogy ennyire tudhatjuk a mikéntre a választ? Vajon a válaszainknak lehetnek vadhajtásai is? 

Keresztényként hiszem, hogy Isten örök életet ad, de, hogy ez mit is jelent és hogyan lehet az enyém és tiéd? - Ezzel foglalkoznék egy kicsit.

Egy blog természetéhez tartozik, hogy egy némileg vitaindító és figyelemfelkeltően közelít a témákhoz. Ezért senki ne lepődjön meg azon, ha a felvetések néha kissé élesre sikerednek.

Az üdvösség tekintetében is igaz, hogy amikor ezzel foglalkozok, néha kicsit megkapargatva a kérdést és a választ, akkor először a vélekedések tarthatatlansága kerül előtérbe. Amikor erről gondolkodok természetesen a Szentírás talaján állva igyekszem tenni ezt, de nem bibliai tanulmányt írok, hanem pontokba foglalva hangosan gondolkodok.

1. Az ember túl bizonytalan és agnosztikus az üdvösséget illetően.
   Nos, a jó hír, hogy azért Isten nem tart ennyire bizonytalanságban, mert kijelentette, hogy aki hisz Jézus Krisztusban az nem megy ítéletre, hanem annak örök élete van (János evangéliuma 5:24) Ezt a bizonytalan álláspontot sajnos maga a keresztény teológia is sokszor nem direkt módon, de erősíti, amikor az üdvösség rendjéről (ordo salutis) beszél és azt tárgyalja. A különböző felekezetek és teológiai irányzatok egymástól erősen eltérően, időnként pedig egyenesen a másiktól elhatárolódva közelítenek a témához. Amelyek egymással történő összevetése, összezavarodottsághoz, túlzott elbizonytalanodást eredményezhet. Ez vezetne a második ponthoz.
   
   
2. Tévedés, az üdvösségre és annak megszerzésére sokszor úgy gondolni, hogy az egy tanrendszer, amit meg kell érteni és abba kéne hinni, hogy az ember elnyerhesse az örök életet.
   Amikor a teológia az üdvösség rendjéről beszél, akkor ennek nem kéne azt sugallnia, hogy ez egy olyan szisztéma, ami annyira logikus és világos, hogy senkinek nincs más dolga, csak ezt a rendszer tegye a magáévá és akkor az igaz hit birtokosaként elnyeri az üdvösséget. Van egy rossz hírem is, amely nem is rossz, sőt egyenesen jó: ez alapján senki nem üdvözül! Azért mert az üdvösség nem mechanikus hitvalláskövetéshez, hanem egy személyhez Jézus Krisztushoz kötődik. Egyértelműen meg merem kockáztatni, hogy kimondjam, tévedés az egyházak, gyülekezetek és a teológia olyan vélekedése amely az ordo salutis megértéséhez és annak speciális teológia színezetének az elfogadásához köti az üdvösséget. Laza hasonlattal élve, az elektromosság sem akkor létezik és hat, amikor megértettem a fizikáját.
   
   
3. Konkrétan: nincs katolikus vagy református, baptista, kálvinista vagy arminiusi és még lehetne sorolni, hogy milyen üdvösség.
   Minden teológia és biblia tanulmány, csupán csokorba szedi és rendszerezi a teológiai és biblia igazságokat, sokszor nagyon sajátos módon, bizonyos pontokat, jellemzőket kihangsúlyozva, vagy egyenesen túlhangsúlyozva (néha másokat pedig alulértékelve). Indíttatásában sokszor hitvédelmi, apologetikai célzattal tárgyal bizonyos üdvrendbeli kifejezéseket, rendszerbe szedve azokat. Gyakorlatilag ezen csúsznak is el, amikor a másik keresztény kereszténységét vagy üdvösségét kérdőjelezik meg néhányan a keresztény közösségekben, vélekedésekben. Azért mert a legfontosabb elsikkad, nem a tanrendszer tesz kereszténnyé, hanem a Jézus Krisztusba való hit és követése. Például, ki vagyok én, hogy kerek perec kijelentsem, hogy mivel például a katolikus üdvrendbeli teológia eltér az általam helyesnek tartott egyik fajta protestánsi formától, ezért megkérdőjelezzem az ő keresztényi voltukat. Természetesen abból a véleményemből nem tudok fel adni, hogy nem a mechanikus vallásosság tesz kereszténnyé. Aki személyes hitében, megéli  az Úr Jézus Krisztushoz, mint Isten-Fiához való ragaszkodást és életvitelében is valóságos az a törekvés, hogy Jézus Krisztust követi, az keresztény.
   
   
4. Tévedés, amikor szolgalelkűen értelmezik azt az egyházatyai vélekedést(Karthágói Ciprián), hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, extra ecclesiam nulla salus.
   Ez katolikus vélekedés, amelyet IX. Pius dogmává is emelt. Ugyanakkor annak is nyilvánvalóvá kell már válni a katolikus teológiában is, hogy a tényleges látható egyház köre nem feltétlenül esik egybe Krisztus misztikus testével. 
   
   Protestáns oldalról úgy jön elő hasonlóképpen az üdvösség erős behatárolása, hogy rámutatnak az egyébként nagyon is biblikus igazságra, hogy nincs más út az üdvösségre, csak Jézus Krisztus: János 14:6, “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” - mondja Jézus. 
   Ugyanakkor szerintem, ez nem azt jelenti, hogy Isten mindig egyformán kéri számon az embertől, hogy mit ismert meg Jézusról. Isten mindenkit ismeretéhez mérten tesz felelőssé. Isten igazságos, nem azt kéri számon amit nem tud az ember, hanem az alapján ítél, ami adatott, amivel rendelkezünk.
   Éppen ehhez kapcsolódnak, az előző pontokban is említett gondolatok, hogy nem az üdvösség rendjében, mint tantételben való hit üdvözít, hanem Jézus Krisztus ad örök életet. Ő ezt megteheti szuverén elhatározása és ajándékozása alapján, és nem az ember ismeretének és teológia meggyőződésének mértéke szerint.
   
   Nos, ezzel mit szeretnék mondani? Megkockáztatom azt a véleményt, hogy az üdvözülés lehetősége túlmegy a mi evangélizációs programjainkban meghirdetett, sokszor merev formuláinkon. Lehet, hogy igen csak meglepődnénk, ha betekinthetnénk a másik világba az üdvözültek seregét meglátva, hogy mennyien vannak ott.
   Sokszor az ember érzete az, hogy az igazhitűség valamiféle mércéje a szűk mennyország, ahol csak lézengeni fognak a megváltottak, mert ebben az életben Isten olyan magasra tette az üdvözülés lehetőségének a mércéjét, hogy kevesen ugrották meg azt. Arról meg már nem is beszélve, hogy túl kevés embernek van csak tisztán hirdetve...
    
5. Probléma lehet, hogy túl magabiztosak vagyunk olyan kérdéseket illetően melyek egész egyszerűen nem a mi hatáskörünkbe tartoznak.
   Ez ellentétben állhat az első pontban írtakkal, ahol éppen a túlzott bizonytalanság a probléma. Ugyanakkor nem árt a másik végletet is látni, amely felfuvalkodottsághoz túlzott magabiztossághoz vezethet olyan kérdésekben, hogy x, y, z üdvözülhet-é? A kérdés ősi, a tanítványok is ilyesmit kérdeztek Jézustól: ki üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. (Máté evangéliuma 19,26)

Lenne még egy pont, de ennek a tárgyalása messzire vezetne, hogy léteznek olyan vallási közösségek, teológiai értelemben eretnek felekezetek, melyek nem vallják a történelmi keresztény hitet, Jézus Krisztus Istenségében nem hisznek. Következésképpen az üdvösség lehetősége egyedül náluk található, véleményük szerint. Nos, a probléma itt lehet, hogy nagyobb, mivel nem elégséges felnyitni a szemüket, hogy Jézus Krisztus elégséges, mivel maga Jézus Krisztus nem is bír olyan fontossággal a szemükben, hanem a vallási szervezetükhöz való hűség a döntő. A tan rendszerük is ennek van alávetve. Ebben az esetben lehet, hogy a felekezetükkel való teljes elszakadás nyithat utat arra, hogy merjenek szabadabban gondolkodni, a Bibliát úgy venni a kezükbe, hogy a sok segédanyag ne vezesse őket félre. Ugyanakkor bizonyos értelemben az ilyen közösséghez való tartozás és az abból való kiábrándultság lehet akadálya is az egészséges keresztényi megtérésnek, továbblépésnek, mivel olyan lelki sérülések állhatnak a háttérbe, melyek miatt a józan biblikus hitre sem tudnak többé bizalommal tekinteni. Na, de kezdünk túlmenni.....

Mindenki üdvözül, vagy, (szinte) mindenki elkárhozik?

Szándékosan hegyezem ki ilyen provokatívan a kérdést, mert a teológia gondolkodás két egymással összebékíthetetlen szélső végpontja, rávilágít a leglényegesebb és sokszor a teológiát művelő számára legfájdalmasabb (de mégis megnyugtató) következtetésre, hogy van egy pont, ahol nincs világos válasz. Istennek nem az a célja, hogy a mi kíváncsiságunkat kielégítse. Nem skolasztikusokat akar nevelni, akik azon vitáznak, hogy a tű fokán hány angyal képes táncolni. Olyan tudorokat sem akar nevelni, akik mindent tudnak, mindent jobban tudnak.

 

A teológiában szinte nincs semmi új. Ha egy keresztény tanító ma valamit meggyőződéssel vall, szinte biztos, hogy valamely már korábbi teológiai rendszert tett magáévá. Lehet nagyon meggyőződni, hogy egyik, vagy másik az igaz biblikus tanítás, de jó azt tudni, hogy a legtöbb esetben évszázadok alatt felépített teológiai rendszerek, modellek vannak a háttérben, melyeknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei, természetesen a biblikus kérdéseket illetően is. 

 

Nagyon profán leszek. Az üdvösségről való gondolkodás tekintetében vegyük kölcsön a politikában már bevett szóhasználatot, hasonlatot, a jobb és a bal oldalt. Nos, ezek szerint, teológiailag jobb oldalon van az ortodox kálvinizmus, mely szerint Jézus nem halt meg minden egyes emberért, hanem csak az üdvösségre kiválasztottakért. Jézus váltsága csak a kiválasztottakra vonatkozik, objektív értelemben is, mert Jézus csak az ő bűneiket vette magára. Ők biztos, hogy kapják az üdvözítő hitet. Az egész világ (János ev. 3,16) ezek szerint a kiválasztottak világa, de nem mindenki kivétel nélkül, nem az egyes ember összessége jelenti az egész világot. Ennek a nézetnek van egy kellemetlen oldala, és pedig az, hogy sajna az emberiség legnagyobb hányada elvész. Persze a saját hibájából és bűnei miatt, ugyanakkor nem szabad azt elfelejteni, hogy az eredendő bűn tanítása értelmében senki sem képes nem vétkezni. Mindenki beszennyeződött a bűnnel. Az örömhír lényeges eleme ezek szerint a kiválasztottság, hiszen ez garantálja a hatékony üdvözítő hitet. 

 

A teológiai bal oldalra tehető ennek a felfogásnak az ellentéte, az univerzalizmus, miszerint senki nem vész el véglegesen, hanem, végül is az egész teremtett világ megújul, vagyis a kárhozat, nem Isten végső akarata, hanem a mindenek helyreállítása Isten tökéletes végcélja. A pokol és a gonosz léte nem örök, hanem ideiglenes, időben behatárolt. Isten világa az örök és minden áthat, elnyel, helyreállít.

 

A legfurcsább, hogy a teológiába semmi nem lehetetlen. Azt gondolnánk, hogy éppen kálvinista alapon nem érvelhetnek az univerzalizmus mellett, de nem így van, legalábbis nem mindenkinél. A kezemben van a református Ethelbert Stauffer újszövetségi teológiai tanulmánya (géppel írt, teológia jegyzet), amelyben egyértelműen tanítja apokatasztaszisz-panton tant, azaz a mindenség helyreállítását, vagy ismertebb nevén az univerzalizmust. Ez a tanítás lehet, hogy szimpatikusabb, hiszen Isten senkit nem küld véglegesen a pokolra, ugyanakkor viszonylag gyenge pontja lehet, hogy akkor nem olyan létszükség az evangélium hirdetése. hiszen nem a lelkek megmenekülése a tét, hanem inkább egy jobb, helyesebb életvitel, melyet Isten szán az embernek. A gyenge pont ugyanakkor relatív, mert egyáltalán nem biztos, hogy jó az, ha, szinte mindent a pokol lehetőségében és fenyegetettségében szemlél a kereszténység. Szimpatikus lehet az a megközelítés, hogy Isten hatalma, nem csak elviekben terjed ki a mindenségre, hanem pozitívan, valóban mindent átható módon.

 

Sőt, Karl Barth maga is valami hasonlót vallhatott, ahogy mondta is: ...nem szabad azzal foglalkozni, hogy van e örök kárhozat... (Stauffer, Újsz. Theol.) 

Igaz, a klasszikus kálvinizmusnak is gyenge pontja az evangelizáció miértje, hiszen nem lehet azt hirdetni, hogy Isten szeret kivétel nélkül minden egyes embert, mert valójában csak azokat szereti, akiket kiválasztott. Akiket pedig kiválasztott, azokról eleve rendelkezett, hogy üdvözüljenek és ez nem függ az ember döntésétől. Természetesen a kálvinisták cáfolják a személyválogatás és a fatalizmus vádját, ugyanakkor hevesen tiltakoznak az ellen is, hogy a kiválasztás csupán Isten előre tudásán alapszik. Az evangélizálás inkább Krisztus bemutatását jelenti, mintsem egy felszólítást mindenki felé.

 

A két végpont között (univerzalizmus és a klasszikus predesztináció) számos variáns, teológia vonulat, modell létezik. Vannak, akik az ember szabadságára, felelősségére teszik inkább a hangsúlyt, vannak, akik a kegyelemre. Vannak, akik Isten szeretetét hangsúlyozzák inkább, vannak, akik olyan elevenen szeretik lefesteni a pokolbéli szenvedést, hogy szinte látja maga előtt a hallgatóság a kínok kínját szenvedő embert, mintha már az előadók jártak volna ott, ezért tudják ennyire. A puritán Jonathan Edwards is írt egy ilyen megközelítést: Bűnösök a haragvó Isten kezében, címmel. A pokol réme olyan nagyon eleven volt, hogy az emberek ettől megrettenve tértek meg. Személyes kérdésem, valóban jó van ez így? Ez lenne a helyes evangelizálás, az örömhír hírdetése? Vajon ez követendő pozitív példa lenne?

 

Természetesen szükséges, hogy a keresztény ember, teológus, tanító, igehirdető a Szentírás alapján állva rendelkezzen egy biblikus meggyőződéssel az üdvösséget illetően. Ennek az alapja pedig a megváltó és feltámadott Úr Jézus Krisztus. Szükséges, hogy a keresztény ember teljes meggyőződéssel hirdesse az evangéliumot. Ami viszont nem szükséges, sőt, káros, az a bigottság és szűklátókörűség, a másik látású testvér és nézetének a ördögizése, és tévtanozása. Ez nem az adott tanból ered, hanem inkább egyfajta rosszul értelmezett tanhűség és az emberi esendőség keveréke. Amikor valaki a kezébe veszi a Bibliát, tudnia kell, hogy egyrészt nem tudja magát tökéletesen függetleníteni az adott egyház, gyülekezet, kegyességi, lelkiségi vonulat látásától, másrészt mégis meg kell próbálnia úgy kitenni magát, hogy Isten Lelke elvégezze a maga munkáját, vagy folyamatokat indítson el benne, melyek talán mások, mint amit idáig megszokott. Tisztában kell, lenni azzal, hogy akármennyyire is meghatározó a tan, az (csak) egy modell, egy erősen leegyszerűsített emberi eszköz, a felfogatatlan természetfeletti világ "lerángatása" a nagyon erősen behatárolt földi viszonyok közé.   

 

Amivel egyre inkább szembesülök, hogy noha magamat, teológiai értelemben többnyire, sok szempontból konzervatív nézeteket valló vonulatba sorolom (habár, ma már nehezebben megy ez az öncímkézés, mint régebben), mégis egyre inkább látom azt, hogy Isten nem szorítható be egy teológia sablonba sem. Az ember modellekben, rendszerekben gondolkodik. Ez akár tetszik akár nem, meghatározó a bibliaértelmezésben is. Akik nagyon harsányan kiáltják, hogy bizony ők biblikusak, az igazság szószólói, (bezzeg mások…), ők is csak egy modell képviselői. Semmi újat nem találtak fel, nem engedelmesebbek, nem jobbak másoknál, nem látnak tisztábban. Még az sem biztos, hogy tényleg annyira biblikusak. Arról nem beszélve, hogy valóság sokkal tágasabb, mintsem, hogy be lehetne rendszerezni, katalogizáni. Ez csupán az ember igénye, és elméjének a produktuma, hogy biztonságosabban mozogjon, hogy ne tévedjen el. Ez egy emberi igény, nem objektív isteni kinyilatkoztatás.

 

Az eredeti kérdésre nem válaszoltam, szándékosan. Úgy gondolom, hogy én nem állok egyik végponton sem, teológiai értelemben, és nem is akarok tévedhetetlen választ adni az üdvösség bizonyos kérdéseire. Vannak titkok amelyek nincsenek egyértelműen kijelentve. Nem mondható ki teljes meggyőződéssel, hogy Isten végül is nem állít(hat) mindent helyre, mert megteheti. Ugyanakkor az is biztos, hogy semmi nem lepi meg Istent, és végső soron minden Isten tervét munkálja. Ebben Igaza van a kálvinizmusnak. 

 

Igaza van a kálvinistának, mert az emberi gyarlóság és a bűn olyan mélyen vésődött be az emberbe, hogy édeskevés az állítólagos akaratszabadság hangoztatása, amikor talán már erről sem beszélhetünk olyan egyértelműen. Isten határtalan kegyelme a döntő, nem az ember ingadozó döntései (habár megkerülhetetlen). A mezsgye itt is vékony, mert mi van, ha Isten mégis szeret minden egyes embert? Jézus vérét hullatta minden egyes emberért, kivétel nélkül, de az adott teológia rendszer mást tanít? Óriási felelősség az, hogy észbe tartsuk, bizony sokszor határ kérdésekhez érkezünk el, amiben nem is százszázalékos biztos Istentől jövő világos megingathatatlan bizonyosságunk, kijelentésünk van, hanem „csak” egy teológia modell mellett szállunk síkra, amit megpróbálunk igékkel megtámogatni. Ugyanakkor nem az a szentírási vers eredeti szövegkörnyezete, tanítása, indíttatása, mint amire felhasználjuk a bibliaverseket.  Amúgy is, a Szentírás nem ezért van, hanem, hogy az ember lelki, szellemi fejlődését elősegítse, támogassa. Istenre mutat, nem pedig egy tanrendszerre.  

 

Az üdvösség valójában nem is tartozik az ember kompetenciájába. Isten nem szorítható be egyetlen emberi sablonba sem! Az ember, újra és újra megteszi, csak ez nem a valóság. Ez nem több egy elképzelésnél, egy emberi elmbeli tudati modellezésnél. Ez mindig emberi lesz! A teológia segíti az ember elméjét, hogy rendszerezni tudjon, azonban a spirituális világ, Isten világa, mindenen túl mutat. Istenről is nagyon is emberi gondolataink vannak, olyan ez amikor a hangya a maga intelligenciájával megpróbálja megérteni az emberi intelligenciát, amire persze képtelen. Az ember és Isten intelligenciája között még nagyobb a különbség, mármint a testi állapotunkban. Ezért jobb hallgatni, elhallgatni! El kell jutnunk oda, hogy meghaladjuk a rendszerező, nagyon is emberi logika mentén felépített elgondolásainkat! 

Ez már viszont egy másik téma…. 

Megtérés egy pillanat alatt?

Caravaggio: Pál apostol megtérése 

Isten Lelke belép az ember életében, ezt sokan átélhetik, de vajon tényleg úgy van, hogy mindez egy pillanat alatt, katartikus élmények kíséretében történik?

Legtöbbször Pál apostol a damaszkuszi úton való megtérése ugrik be, mint a megtérés klasszikus bibliai példája, pedig eszünkben sem jut, hogy itt Isten nem egy modellt ad, hogy azt az ember kénye kedve szerint alkalmazgassa, hanem éppen Isten hatalmáról és szuverenitásáról tanít, amely nem az ember elképzelésén alapszik.

 

Keresztényként evidens számomra, hogy Isten megszólít és erre az ember válaszol. Amikor valaki legbelül, személyesen érintve van Isten hívásától ez nagyon sok esetben katartikus, elsöprő erejű. A tapasztalat ugyanakkor az is, hogy nem mindenkinél ilyen fergeteges megtérés történik.

Ezzel még nem is lenne gond. A probléma azzal van, hogy az ember szeret sablonokban gondolkodni. Ha valaki olyan környezetben, családban, közösségben nőtt fel, ahol a hangsúly a drámai megtérésen van, akkor maga is önkéntelenül megpróbál igazodni ehhez. Ebből sok probléma születhet. Ugyanis nem Isten Lelkének a munkája kerül előtérbe, hanem egyfajta emberi sablon, erőltetés, erőlködés, netán emberi dicsekvés.

Klasszikus eset a hívő szülők gyermeke. Akitől szinte elvárják, hogy valami hasonlót mutasson, mint mondjuk a megtérő bűnöző, akinek igen látványos lehet az Istenhez fordulása. A fiatal hallja az ilyen beszámolókat, tanítást kap a megtérés fontosságáról és szembesül a saját sutaságaival, kísértéseivel, talán emlékszik is valamiféle döntésre, de hát ez nem olyan fergeteges, mint azoké akikről mintát szokás venni, akiket oda lehet állítani az emberek elé.  "Tessék megnézni őket, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett" - mutathatnak egyesek a sztárolható hívőkre. (Megjegyzem, hogy sokszor ezek az emberek éppen nem ezt szeretnék elérni, de a hallgatóság rosszul emeli ki a szavaikat, tetteiket.) Mi történik ilyenkor? A hívő gyermek, fiatal megpróbál igazodni, ebből lesz a „százszori” megtérés az állandó döntés, kicsi eredménnyel, majd a kétely, rosszabb esetben a visszafordulás. Az eszükben sem jut, hogy végre abba kéne hagyni ezt az állandó döntéskényszernek való engedést, mert immár az nem a valóság, hanem egy olyan zakó amit nem rájuk szabtak. Isten munkája nem a külső erőltetésen alapszik.

A jó hír az, hogy nem kell produkálni! Istennél az új élet egy maghoz hasonló, mely csírájában megfogan és növekszik. Isten találkozik az ember bensőjében és ez a találkozás sokszor egyáltalán nem drámai, hanem inkább mély. Igen vannak drámai megtérések, de nem az emberen van a hangsúly. Istent nem kötik az emberi formák, emberi sablonok. Az sem egy utolsó észrevétel, hogy ráadásul sokszor az ember hajlamos hamis illúziókra, sőt, dicsekvésre, hőzöngésre. „Én ennyi és ennyi bűnt hagytam el, és nézzétek, hogy Isten milyen hatalmas munkát végzett bennem!” Ezzel csak az a probléma, hogy az egyik legalattomosabb kísértés és bűn még ott maradhatott, ez a hiúság. Az illető magára tereli a hallgatóság csodálatát.

Néhány kérdést és válasz szeretnék megfogalmazni a jobban érthetőség kedvéért.

Ha ez így van akkor nem is kell megtérni?

Dehogynem! Ugyanakkor minden emberben sajátosan egyénileg megy végbe az Istenhez fordulás, nincsenek sablonok!

Milyen sablonokat állíthatnak fel az emberek?

Könnyek közötti megtérés, melyeket drámai módon emberek előtti bűnvallás kísér.

Mond el a megtérők imáját és akkor örök életed lesz! … Lehetne még más példákat is felhozni.

Nem szabad azt elfelejteni, hogy valóban létezik az, hogy valaki tényleg látványos formában fordul Istenhez. Én csak azt akarom hangsúlyozni, hogy nem szabad Isten munkáját sablonokba szorítani!

Na, de! Az újjászületés ugyanúgy látványos, mint ahogy a baba megszületik. Nem akarod túlságosan elvenni az élét a megtérés fontosságáról?

Nos, a kép egy kicsit sántít. Ugyanis a biblia nem egy baba születéséhez hasonlítja az új életet, hanem inkább egy maghoz, mely megfogan. Isten Igéjének magja az emberben megfogan, ez az újjászületés, talán helyesebben újjonan fogantatás. A gyermek élete sem a szülőszobán kezdődik, hanem a fogamzásától. Nem, nem akarom az élét elvenni a megtérés fontosságának! Hanem szeretném inkább a helyén kezelni.

Arról nem beszélve, hogy sokszor a keresztények felcserélhető fogalomként beszélnek az újjászületésről és a megtérésről. Az újjászületés nem az ember oldala, hanem Isten titokzatos munkája, ami inkább a mag plántálásának képét hordozza, mintsem a szülőszobáét. A megtérés pedig az ember válasza Isten hívására, mely lehet látványos avagy kevésbé. Lehet, hogy Isten sokkal feltűnésmentesebben munkálkodik egyesek életében mint ahogy mi azt emberek néha szeretnénk látni, netán sürgetni. A hangsúly azon van, hogy Isten megszólít és az ember ezt nem hagyja figyelmen kívül.

Egyesek életében mégis látni, hogy pozitív változást hoztak bizonyos megtérési formák. Akkor, hogyan is van ez?

Vannak gyülekezetek, mozgalmak, melyek viszonylag nagy hangsúlyt helyeznek bizonyos formákra, sőt látható, hogy ezeket eredményesen is alkalmazzák. Ugyanakkor ennek két oldala van.

Az egyik, hogy az ember nem végezheti azt el, amit Isten tesz. Ami látszik, az nem biztos, hogy az ami belül zajlik. Mint ahogy az előző cikkemben téma volt, hogy az ember szeret rendszerekben, sablonokban gondolkodni és nehezen emészt meg egy más rendszert. Ugyanakkor Istent nem kötik ezek a sablonok. Ez nem azt jelenti, hogy ezekre nincs szükség, mert a józanul gondolkodó ember igenis jó rendszereket állít fel. Ugyanakkor annak is tudatában van, hogy ezek modellek, melyeket nem szabad kizárólagosan felfogni, A probléma ott kezdődik, amikor valaki a másikat lefricskázza, mert nem illik a saját rendszerébe.

A másik oldal, hogy Isten bizony alkalmazkodik, azaz leereszkedik az emberhez. Lehet, hogy eretnekségnek tűnik, de Isten tud úgy munkálkodni valóságosan a Katolikus százféle lelkiségi irányzatában mint a Protestáns százféle gyülekezetébe, hogy ténylegesen elérje az egyes emberben az üdvözítő tervét. Ez nem azt jelenti, hogy ahol Isten munkálkodik, ott mindennel egyet is ért, netán igazolná azt. Hanem éppen Isten szuverenitását jelenti, hogy nem függ az embertől, de az emberért mindent megtesz.

Összefoglalva: a megtérés egy pillanat? Nem hinném, hogy ilyen egyszerű a válasz is. E kérdés mögött az evangéliumi protestáns keresztyénség egyes elképzelései, netán bibliai megtérés fogalmának bizonyos értelmezési kísérlete húzódik. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy Isten e fölött áll. Isten munkája mélyebbre mutat. Amikor az ember válaszol Isten hívására, az lehet egy olyan tudatos IGEN, döntés, mely az itt és mostban katartikus is lehet, de azt nem szabad elfelejteni, hogy Isten már előbb munkálkodott az emberben. 

Istent nem kötik az emberi elképzelések, modellek, formák.

Nem értjük egymást!

Igazából figyelni sem akarunk egymásra, nemhogy valamit is megfontolni.. Vajon miért?

Lehet, hogy egyszerűbb oka van annál, mintsem a Bibliához való hozzáállás kérdése? Ez az egyszerűbb ok ugyanakkor összetettebb is.

Megszámlálni sem lehet azt a sok teológiai rendszert melyek, egymással ütköznek. Késhegyig menő viták, elhatárolódások léteznek. Vajon mindez törvényszerű? Tényleg arról van pusztán szó, hogy egyesek az Ige tiszta tanítását semmibe veszik?  Most nem az a célom, hogy ebben igazságot tegyek, mert nem is lehet, mint ahogy említettem is, sokkal több rétű a probléma. Protestáns oldalon rengeteg felekezet, egyház, teológiai irányzat, iskola, gyülekezet valamint, egyének vitatkoznak, érvelnek az Ige és magyarázata körül. A felekezeteken, egyházakon belül is számos nézetkülönbségek léteznek. 

A katolikusoknál sem egyszerűbb a helyzet, hiszen számos lelkiség, rend, kegyességi irányzat létezik, melyek jól körülhatárolhatók és egymástól is elzárkóznak. Most ezzel a témával sem szeretnék foglalkozni, hiszen nem vagyok járatos a katolikus berkekben. Igaz kifelé ott van az egyházi tanító hivatal, mint kötelező iránymutató, de belül ott sem egyszerű a helyzet.

A gond valójában ott van, hogy mindenkinek megvan a maga rendszere, mely egy zárt egységet képez.

Hogyan alakulnak ki a rendszerek? Vegyünk például egy gyülekezetet. Minden keresztény előtt világos, hogy nem lehet összevissza beszélni, tanítani, képviselni dolgokat. Szükség van egy keretre. Vajon biztos, hogy az a keret amiben egy gyülekezet mozog az a biblikus és szükségszerű a másként gondolkodótól az elhatárolódás?

Igen elképzelhető, mert vannak alapvető biblikus igazságok, amelyeket nem lehet feladni. Például: Jézus az Isten Fia, aki megváltott és feltámadt. A bűn az bűn (amit a Szentírás annak nevez) és nem csupán egy lehetőség, másság, elfogadható életmód. A probléma ott van amikor az egyes emberekhez közelítünk és ahelyett, hogy egyénileg értékelnénk, tanácsolnánk, helyette rendszerek általános igazságaival kezdjük bombázni. 

Mik is ezek a rendszerek? Ha egy adott keresztény gyülekezetet nézzünk, akkor nagyon nehéz feketén-fehéren ítélni. A közösség valamikor megszületett a történelem adott pontján, egy adott kulturális miliőben, adott egyéniségekkel, aki magukkal hozták a saját gyarlóságaikat, erősségeiket, neveltetésüket, biblia értelmezésüket, annak változásait és a tapasztalatukat, személyiségüket, stb. Kialakul egy irány. Ebben folyamatosan haladnak előre, csiszolódnak, korrigálnak, megvédik a maguk igazát, és így tovább... Kialakul egy gyülekezeti kultúra. Ez a kultúra sohasem független az őt körülvevő társadalomtól, hiába is szeretnék sokan annak látni. Akik bekerülnek itt szocializálódnak, az egyéni életük összefonódik azzal a rendszerrel amiben élnek. Az emberek jönnek, mennek, a vezetők is változnak, cserélődnek, a gyülekezet alkalmazkodik, hol jobban, hol kevésbé. A lényeg, hogy adott egy rendszer, egy szerveződés, amiben ha valaki alkalmazkodik, akkor befogadják, ha nem,.. le is út, fel is út.

A probléma nem ebben lenne, hiszen mindannyian benne vagyunk egy rendszerben, családban, kultúrában.

Mindenhol vannak normák, melyekhez jobb ha tartjuk magunkat!

Ugyanez igaz a teológia gondolkodásra is. Teológusok a történelem adott vonalán, adott kulturális közegben személyes habitusban megalkotják az értelmezés, magyarázat vonalvezetését és következtetéseit. Ezek lehetnek egész helytállóak, avagy bibliai értelemben kevésbé.

Amire szeretnék rámutatni, hogy a rendszerek viszonylag zártak.

Ugyanez igaz az egyéni életünkre is. Összetett lények vagyunk, akik a magunk zárt világában gondolkodunk. Ugyanakkor változunk, de nem léphetünk ki a személyiségünkből, társadalmunkból, kultúránkból, jó és rossz hozottságainkból. Igen, keresztényként mondom, hogy meg kell térnünk, de nem leszünk más személyiségek! Jellemünk változik, de nem az aki vagyok, vagyis, a személyiségem. 

Változik a gondolkodásmódunk, a hozzáállásunk bizonyos dolgokhoz, de egyénileg is zárt rendszerben élünk, mert egész egyszerűen ez adja a tartásunkat, biztonságérzetünket. A zárt rendszert nem úgy értem, hogy változhatatlan, hanem körülhatárolt. Mindig vannak dolgok amiket betudunk illeszteni, integrálni, vagy éppenséggel kidobni, de nem hullhatunk szét! Aki szétesik, az pszichésen is komoly bajba kerül!

Nos, nem értjük egymást, mert más rendben gondolkodunk. Nem fogadjuk mindenestől el a mást? - Nem baj! A probléma nem is ezzel van, hanem ha úgy érezzük, hogy a más rendszer veszélyeztet. Az egészséges veszélyérzet, józansággal párosul. Ha józan valaki lelki értelemben, akkor tud, és csak akkor tud, helyesen mérlegelni integrálni, beilleszteni, avagy elvetni, tartózkodni. Ha nem józan a gondolkodás, akkor jönnek a félelmek, a paranoia, az üldözési képzetek. Keresztényeknél persze mindez álszent köntösben is jelentkezik, hiszen ki akarna bűnben élni Isten ellenségeként? - ilyen képben: ússz szemben mindennel ami körülvesz, mert minden gonosz sátáni, nem kell, hogy barátkozz a világi emberekkel, mert az ördög beszél belőlük! Rosszban vagy az osztálytársaiddal, munkatársaiddal? Tartózkodj tőlük, és ne lepődj meg, mert a Sátán munkálkodik bennük ellened! - mondják.

Természetes a józan gondolkodás nem vesz át mindent. A józan gondolkodás helyesen mérlegel, de nem paranoiás és nem fafejű fanatikus.

Mi a helyzet a teológia "szekerénél" ? Ugyanez! Létrejött egy rendszer, ha úgy tetszik a Biblia alapján.

Ez a rendszer bizonyos értelemben zárt rendszer. Egyik összetevő épül a másikra. Egyig gondolat hozza magával a következőt, természetesen igaz ez a biblikus gondolkodásra is. Egyik rendszer többet képes integrálni, beépíteni a saját világába, a másik szűkebb keblű. Egyiknek "X" a fősodra, a másiknak "Y", avagy "Z", de összességében talán egyik sem rossz, Talán mindegyiknek megvan a maga erőssége, de a gyengéje is.

Ezzel nincs is baj. A gond ott kezdődik, ha pl.  "X" teológiai rendszer (persze, azok képviselői emberek) kirohanásokat intéznek a többi ellen, mert bennük a Sátánt látják. Nem képesek tanulni, józanul mérlegelni, mert elhatalmasodott rajtuk az üldözési mánia és a félelem. 

Az igazság az, hogy tele van ilyennel a történelmünk, egyházunk, családi és személyes életünk. Jól elvagyunk a mi kis világunkban és a másikban ellenséget látunk. Nem a különbség a baj. Még csak nem is az egészséges, józan, netán indulatosra sikerült vita, hanem az alaphozzáállás, a büszkeség, a túlzott félelem, a szűkkeblűség és taníthatatlanság.

Létezik egészséges óvás, tartózkodás, netán indokolt elhatárolódás, ugyanakkor úgy érzem, hogy ezek aránya, mármint a szembenállásé az egyházak életében, indokolatlanul sok. Nem a teológia rendszerekkel van a baj, hanem velünk emberekkel. Természetesen vannak pozitív példák is szép számmal, csak most választ kerestem a különbség bizonyos okaira és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem.

Lehet, hogy van miben előrébb lépni...

Valójában mi volt a baj Galileivel?

Galilei az inkvizíció előtt
Joseph-Nicolas Robert-Fleury 19. századi festménye

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de a mai ismereteink alapján igen csak furcsának érezzük a Galileo Galilei körüli hercehurcát, mert hát olyasmit erősítgetett, melyet ma már senki sem kérdőjelez meg. Ugyanakkor van fogalmunk arról, hogy a középkorban messze nem volt egyértelmű az a világkép, hogy a Nap van a középpontban ..., hogy jön ide a Biblia?

Ez a blog jobbára teológiai témájú, ezért erről az oldalról próbálom megközelíteni. Amely messze túlmutat a Galilei peren.

Előzetesen nem árt röviden átfutni a száraz tényeket:

A II. században Ptolemaiosz összegezte az addig ismert csillagászati megfigyeléseket, elméleteket és kidolgozta a geocentrikus világképet, mely lényege, hogy a föld a világegyetem középpontja és e körül, kör körös pályán mozog minden égitest. Ezt a megfigyelések is támogatták, hiszen a földről szemléljük a világegyetemet,  igen csak korlátozott eszközökkel, akkor bizony nem nehéz erre a következtetésre jutni.

A XVI. században ugyanakkor egy új világkép volt terjedőben amely elsősorban Kopernikusz nevéhez fűződik. E szerint a Nap van a világegyetem középpontjában és e körül köröznek az égitestek. Ezt az elképzelést Kepler módosította úgy, hogy nem szabályos körpályákról van szó, hanem elipszis pályáról, igaz, hogy elsősorban a Mars kapcsán jutott erre a következtetésre.

(Ma már persze tudjuk, hogy ez is csak a mi naprendszerünkre igaz, hiszen napok és azok rendszerei, millió, talán milliárd számban léteznek a világegyetemben. Olyan távoli galaxisok melyek csak nagy teljesítményű űrtávcsővel fedezhetők fel. Melyek köszönőviszonyban sincsenek a Földdel).

A XVII. században kiújultak a viták, de ebben már, az uralkodó nyugati egyház is bekapcsolódott. Galilei jóban volt a Pápa egyik kegyeltjével Ciampolival, akinek az árnyékában nyugodtan végezhette a kutatásit (persze nem egyszer azért összezördült egyesekkel az egyházban), megvédve a kopernikuszi heliocentrikus világképet. Ez azt is jelentette, hogy amikor Ciampoli a hatalomból kikerült, akkor az egyház sem hunyt szemet tovább Galilei ténykedései fölött. Ennyi a száraz tény. Ma már a fejünket csóváljuk, vagy gúnyosan jókat mosolygunk, hogy milyen buta volt akkor az egyház, de teológiailag nem intézhetjük el ennyivel.

Megint vissza kell menni egy kicsit a múltba, de más vizekre kell eveznünk. Ez az írásértelmezés módszerének (hermeneutika) a problémája. A Szentírás látszólag, felületes értelmezésben ugyanis a Geocentrikus, földközéppontú, világképet támogatja. Tudom, ma az már egyértelmű, hogy az erre vonatkoztatható szöveg nem szó szerint veendő, hiszen mi is használunk olyan formulákat, hogy a Nap felkel, lenyugszik, de még véletlenül sem egy világképre utalunk.

Nos, pont itt van a probléma. Hogyan olvassuk a szöveget?

A középkori teológus joggal mutatott, rá, hogy a Szentírásban világosan le van írva, hogy a Nap megállt: (Józsué 10,12). Ha megállt, akkor előtte körözött, ezt az ihletett írás mondja, és nincs mit ezen vitázni! -mondhatták. Nehogy már a tudós mondja meg, hogy milyen az a világ, amit Isten teremtett! A Szentírás kijelölte a biztos utat, ezt kell követni, és punktum! A probléma, csak az, hogy tényleg kijelölte az utat tudományos kérdésekben? Vajon az Írás tudományos közlést nyújt, amit alkalmazni kell mindenáron?

A válasz erre a középkorban sem volt egyértelmű, hiszen a régi írásértelmezési iskolák az alexandriai és az antiochiai más-más utat követtek. Az egyházatyák e mentén haladtak, a hermeneutika is fejlődött, változott.

A középkorban is számos iskola létezett.

Próbálok rövid lenni: kialakultak az írásértelmezési elvek, melyek igen csak eltérő végeredményre jutottak.

   Az allegorikus megközelítés a szöveg alatt próbált kutakodni. Ezt és ezt olvasom, de ez alatt a mélyebb értelem rejtőzik, melyet fel kell tárni, hogy az igazi teológiai, etikai elvet, mondandót megértsük. Ez a módszer számos formában volt jelen, az alkalmazhatótól az egész extrémitásig.

  A szószerinti értelmezés pedig csak a szöveg felszínével foglalkozott. Ezt és ezt olvasod, akkor így értsd is! Természetesen ennek is van létjogosultsága, hiszen a Biblia nem rejtvénykönyv. Ugyanakkor ez sem alkalmazható minden további nélkül. Mi van a különböző költői, és irodalmi formákkal?

  A hozzáigazítás, vagy akkomodáció, alkalmazkodás elve pedig rámutat arra, hogy ahogyan írva van, az kölcsönhatásban állt a kor emberével, vagyis igazodott az akkor élő emberekhez, a maguk ismeretanyagával, irodalmi formájával, az adott kultúra nyelvezetében. Ez a módszer már inkább reformáció (főleg Kálvin) utáni iskola, noha komoly hagyománya van a rabbinisztikusi írásértelmezésben és az egyházatyáknál is, nyilván korának megfelelően.

Természetesen mindezen elvek három pontban, nagy leegyszerűsítése a hermeneutikai (írásértelmezési mód) megközelítéseknek.

Visszatérve Galileihez: a probléma jó része egész egyerűen teológiai volt. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a vallási, társadalmi és politikai vonatkozásait sem. A kor egyháza fenyegetve érezte magát, ha bejön valami új, mert számára az új dolgok, komoly vallási, teológiai, társadalmi problémák elé állították. A protestantizmussal való harca is ilyen volt. Hogyan küzdjön ezen a fronton, ha belülről minden oldalról szétszedik a jól megalapozott értelmezéseket és hagyományokat? Különben is a protestantizmus is új gondolat, tehát nem jó. Sajna később a többi keresztény oldal is belecsúszott hasonló hibákba. A megszokottól való eltérés egyeseket komolyan felhergelt, vagy valamiféle "sündisznó állást" vettek fel.

Amiről sokszor a kutatók, történészek elfelejtkeznek, vagy amivel igazán nem is akarnak foglalkozni, hogy e per mögött, a kor írásértelmezési csődjének lehetősége is ott lebegett. Vajon a Szentírás egyáltalán akar nyilatkozni természettudományos kérdésekben? Galileit igazolta az idő. Ma már nem kérdés, hogy a Föld van-e középpontban? - akkor az volt, még hozzá szinte vérre menően. Teljesen feleslegesen, de igen csak kiélezetten egymásnak feszült a teológia és a tudomány.

A tudománynak igen komoly tiszte van, hiszen Isten generális, általános kijelentésével foglalkozik: a teremtett világgal. A teológiának és a Szentírásnak pedig spirituális jelentősége van, hiszen a tudomány nem válaszolhatja meg az istenkérdést, nem válaszolhatja meg a lélek, a bűn okát, a megváltás szükségességét. Abszolút értelemben etikai mércét sem tud felállítani, mert nem ez a dolga, nem is teheti!

A teológia pedig nem merészkedhet arra a területre ami a természettudomány tiszte! Ne feledjük: a teremtett világ Isten másodlagos kijelentése!

Akinek a szemei megnyílnak azok a természet szemlélése közben Isten hatalmát is megláthatják, de ez már nem természettudomány. Ha pedig az emberben belül megmozdul valami, akkor ez nem más mint a Szentlélek munkája, hogy ki a Szentlélek? - ez már teológia.

A tudósnak nem kell hitetlenné lenni, mert a tudomány nem a hit kérdéseit vizsgálja, és nem is kell! A hívőnek pedig tudománytalanná, ellenségeskedőnek.
Nem az a kérdés, hogy hit vagy tudomány? Hanem: a hit és tudomány hogyan egészíthetik ki egymást?

Vajon a történelem nem ismétli önmagát? A teológia a helyén van? A hermeneutika azzal foglalkozik ami neki kijelöltetett? A természettudósra ugyanez igaz. Nem ugranak egymásnak tiszta fölöslegesen és károsan  a két táborban egyesek, időnként?

Teológiailag nagyon fontos elv, a Szentírás elégséges volta. Azonban világosan érteni kell, hogy ez mit jelent és mit nem! A hit és erkölcs dolgában, alapelvek lefektetésében tökéletesen elégséges! Ugyanakkor számos terület van, amiben nem is akar nyilatkozni, tévedhetetlen formában, mert nem ez a szándéka! Jó példa a Józsué könyvében a Nap megállítása. Nem akart nyilatkozni a világkép kérdésében, hiába hitték ezt több száz évig. Az említett szentírási példa, akkor allegorikus forma? Nem! Szó szerinti? Nem! Pontosan mi is történt? Fogalmam sincs! Tényleg csoda történt? Igen! Mi a csoda? Ez már máshová vezetne.....

Utólag:

A témát nagyon igényes körüljárja Alister McGrath, két igen jó művében: Tudomány es vallás, valamint, Bevezetés a keresztény teologiába című könyveinek, ide vonatkozó fejezeteiben. Gondolataimat  is ezek ihlették.

Csalódtam Barthban?

Csalódtam a XX. század egyik legjelentősebb Református teológus géniuszában Barth Károlyban? 

No, puff neki...! Mi van akkor...? - jegyezhetik meg sokan, a kérdés kapcsán. Arról nem  is beszélve, hogy Karl Barth neve az evangéliumi szabadegyházi világban nem is olyan nagyon ismert. Ha mégis, akkor nem feltétlenül cseng pozitívan. Ezt elsősorban az ihletettségről és a Bibliáról való nézetének köszönheti. Amikor a Biblia szavát és Isten szavát nem feltétlenül tartotta azonosnak. A Biblia szava tartalmazza Isten szavát, de nem maga a könyv az.  Ezt a fajta relativizálást a verbális inspirációt valló többnyire fundamentalista beállítottságú hívők - hogy is mondjam... ? - nem nagyon "díjazzák". Röviden ezt a kérdést már egy előző bejegyzésemben érintettem (itt). Szerintem kár!  Még akkor is, ha vannak dolgok amelyek kérdéseket hagynak maguk után a teológiájában. Ő tisztelte a Bibliát, még ha nem is magát a bekötött könyvet értette az Isten Igéje alatt, hanem az üzenetet. Úgy tekintettem rá, mint egy olyan teológusra, aki ebben a változó világban, amikor a liberális teológia hódított, akkor ő megpróbált erre a kihívásra úgy válaszolni, hogy nem vetette el a konzervatív, ortodox keresztény értékeket, hanem újra próbálta fogalmazni azokat. Hatalmas mű lett ebből. Barth-ot komolyan foglalkoztatta, hogy  mikén lehet Istenről szólni ha annyira más mint az ember? Ebből a kérdésből született római levél kommentárja.

Majd a befejezetlen óriási műve a "Kirchliche Dogmatik" révén világhírűvé vált. 

Nos tehát, nem a tológiájával kapcsolatban írok, hanem, hogy csalódottan olvastam egy cikket az életéről. Olyan oldala került a látóterembe, amely eddig nem volt előttem ismert.  A cikk részletét idemásolom:

Manapság sokan teológiája mellett érdeklődve tekintenek magánéletére is, annak szerelmi háromszögére. Barth feleségével, Nellyvel öt gyermeket nevelt, de mellette élénk érdeklődést tanúsított nála 13 évvel fiatalabb titkárnője, Charlotte von Kirschbaum iránt. Minden ellenállás és morális meghökkenés ellenére Lollót élettársaként igyekezett elfogadtatni családjában. Egy tanulmányban Suzanne Selinger pár évvel ezelőtt, Charlotte von Kirschbaumot kihúzta a nagy tanító árnyékából és feltárta titkukat. Selinger szerint az asszony nagy gondolkodó és feminista volt, akinek nagy hatása volt Barth életművére.

Barth az élet jó dolgait sosem tagadta meg: „A csinos nőket, a jó nedűket és az örökké égő pipákat életem végéig nagyra fogom becsülni” – írta egyszer Carl Zuckmayernek. 

forrás: 

evangelikus.hu

Bocsánat a kiemelésért, mindenképpen érdemes elolvasni az egész cikket.

Nem szeretnék kegyeskedő, vagy prűd lenni, de Barth magánélete eme oldala kissé meglepett. Nem annyira az, hogy kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytatott a titkárnőjével, hanem, hogy ezt úgy látszik nem is bánta, noha felesége, gyermekei voltak. Persze nem törhetünk lándzsát fölötte, hiszen melyikünknek  ne lenne olyan oldala amit nem szívesen osztana meg a nagy nyilvánossággal? Nem gondolnám, hogy ítélkeznünk kéne, netán a teológia gondolatmeneteit csupán e miatt kéne megkérdőjelezni. 

Az mindenesetre engem zavar, hogy úgy tűnik benne ez nem okozott kétséget, abból a szempontból, hogy valóban helyes-é így élnie? Persze nem látunk a szívébe, és nem tudom, hogy tényleg élete egész időtartalma alatt így gondolkodott-é? Netán az életében mégis volt egy pont, amikor már ő is tarthatatlannak ítélte az élete eme kettősségét? Lehet. Netán a lelkének ebben a kettősségében hunyt el, vagy tudta rendezni Istenével azt ami rendeznivaló? Nem tudjuk! Erre a kérdésre ő tudna válaszolni. Mindenesetre figyelmeztetésnek jó, lehet, hogy ha valamelyikőnk Istennek komoly kegyelmi ajándékával rendelkezik, de ez még nem biztosíték arra, hogy úgy is élünk, ami méltán elvárható a frontvonalban küzdő kereszténytől. 

Állítólag egyszer Amerikában megérkezve az újságírók körbevették Barth-ot, a következő kérdéssel: Professzor Úr! Mi legfőbb mondanivalója a teológiájának? Mire Ő: "engem szeret Jézusom, bibliámból jól tudom" - kis gyermekének szövegét idézve válaszolt. Nem tudom, hogy ki, hogyan van vele, de ha ez igaz, akkor azért nem lehet olyan nagy a baj, vagy mégis?. Hagyjuk a végső ítéletet Istenre és tanuljunk belőle.