Kitörés Platón barlangjából

Az ókori filozófusnak Platónnak van egy érdekes allegóriája az emberiséget illetően, amely arra hivatott, hogy magyarázatot adjon, miként élünk, illetve érzékelünk, és miért úgy ahogy, és mi van a mi tapasztalatainkon túl. A híres barlangtörténet, amelyben az érzékelteti, hogy minden földi dolog az örök lényegek, az ideák világának képei.  

(Kép: wikimedia.org)

Adva van egy barlang, melynek az alján csücsülnek az emberek, vaslánccal megkötve. Mindig is ebben az állapotban voltak. Amit látnak, az azoknak a tárgyaknak az árnyképei, melyek fölöttük a barlang bejáratánál vannak, az égő tűz némi világosságot adva kivetíti azokat. 

Ők a valóságot nem látják, illetve nem láthatják, hogy mi van a barlangon kívül. A barlang mélyén ülve a félhomályban az árnyképek nézésébe, korlátozott ismeretben élnek, mert meg vannak láncolva, igazán nem ismerik egymást. Nem fordíthatják el a fejüket egymás felé. Nem is akarják, magukkal foglalkoznak, de csak az árnykép szintjén, nem is ismerik igazán az önvalójukat sem, és nem figyelnek a másikra. Nekik ez a természetes, ez a valóság, ez a világuk. Az árnyképek nézése adta a megbecsülést, e szerint értékelték, tüntették ki egymást, pontosabban, egymás árnyait, illúzióit, nem a valóság alapján. Ez a révület világa.

Tegyük fel, hogy valaki mégis kiszabadul, kivezetik a láncból, elindul felfelé és ott egy más világ tárul elé. Kijutva a barlangból, megmászva a hegyet megpillantja a Napot. Rájön, hogy van egy igazi fényesség, igazi világ, amely nem tükörkép.  Amelyben a maguk természetében vannak a dolgok, nem illúziók.

Kötelességének érzi visszatérni a barlangba, hogy beszámoljon a megkötözött embertársainak, de azok nem fogadják szívesen, bolondnak tartják, életére törnek, bántják, mert hát, ami a szemük előtt van, nekik az a valóság, akár meg is ölhetik azért, mert ki akarja őket szabadítani.

Volt olyan rab, aki szintén kiszabadult a láncokból, elindult felfelé, de a barlang bejáratánál a félhomályhoz szokott szemét elfakította napfény, de nem ment tovább, nem szoktatta a szemét a fényhez, kellemetlennek találta a fényt, ezért visszament és inkább választotta a jól megszokott homályos világot.

Nem ragadnék le a filozófia értelmén, hogy mi az ideák világa, hogyan csoportosíthatók a különböző érzékek, illetve mit is jelent tulajdonképpen a platónizmus. Ki hozza létre az ideákat anyagi szinten (demiurgosz)? Nem erre fókuszálnék, csupán a kép, ami megragadott. A platónizmuson túl is van mondanivalója. Nem vagyunk mi is hasonlóan? Azt hisszük a mi világunkra, hogy ennyi a valóság. Itt van a maximum amiért érdemes mindent befektetni. Nem ismerjük igazából egymást sem, mert meg vagyunk kötve, nem látjuk igazából a valóságot, csak egy villódzó árnyékot, amire azt hisszük, hogy valóságos. A félhomályra az hisszük, hogy az a világosság. Amiben élünk, ahhoz ragaszkodunk, mert ezt ismerjük, nem tudjuk, hogy van egy jóval fényesebb, tágasabb, szabadabb, gazdagabb élet. Az embertársainkat ismerjük, ahogy ismerjük, de igazán a lényüket a lelküket nem látjuk, külső felszínes benyomások vezetnek.

Körülvesznek a mindennapok, az anyagi szükségletek, igények, az emberi csatározások, a napi politika és e miatti aggályok, felháborodások, gyűlöletek. A saját érdekeink, igazunk, világunk, mert igaznak tartjuk. Mindezek csupán a félhomályban táncoló árnyképek, nem az igazi valóságok a maguk teljességükben, főleg nem úgy, hogy ezek adjanak értelmet, célt az életnek.

Arra is gondoltam, hogy a más dimenzióban, Isten országában, a másik létsíkban, amely a biológiai életen túl van, ott minden sokkal gazdagabb. A fény mellett a mi Napunk eltörpül, de az a fény nem vakít el, inkább körbefog, áthatol, mert az nem más, mint Isten és ami tőle jön az igazi teljesen áthatoló szeretet. Ebben ez a világ minden himnusza, zsoltára együtt rezeg, ahol nem csak hallható, hanem együtt rezgő a mindenséggel, ezzel a határtalan világgal. Melyek itt a földön vannak pozitív dolgok: érzelmek, színek, zene, illatok, beszéd, tudás, tájak, rétek, szépségek, lakott részek, városok, mind ezek az odaáthoz képest csak homályosan táncoló árnyképek. Odaát a zene, a színek, a tájak szépsége, az illatok, a kommunikáció sokkal, de sokkal gazdagabb, mert a fény nem csak egy tűz a barlang szájánál, hanem ott van az igazi fényforrás. 

Ez a tudás, vágyódás ott van az ember lelkében, ősi kép, az egyes emberben, a vallások szimbólum rendszerében és az emberi síkra lerángatott vallásos tanok és az ezoterikus felfogások hiedelmeiben is. 

Kérdezheti az ember, hogy akkor mi értelme e világnak? Mit kezdjünk mindezzel?

Nem úgy, mint Platón, akit állítólag senki nem látott nevetni, hanem tele életigenléssel, derűvel, mert kiegészült a látás, amely immár több mint a falon táncoló árnyképek illúziói. 

Semmiképpen nem az élettől való elidegenedés. Nem a perspektívák leszűkítése, hanem ellenkezőleg, kitágultság, felszabadultság. Egyfajta optimista hozzáállás az élethez, a bölcsesség, a rálátás ajándéka, a természet szépsége, csodálata, hiszen minden, amit teszünk, megélünk, annak hatalmas perspektívája van. Valójában amikor a barlangban látjuk a táncoló árnyakat akkor immár nem csak ezt láthatjuk, nem csak a saját bábjátékunk árnyait, hanem a barlangon túli beszűrődő fényt is. Sőt, a kinti világ árnyékait is, amit nem a barlangban lévő tűz fénye vetít a falra, hanem a határtalan transzcendens világosság, amely mindennek az ősoka és betöltője. A nap ereje, éltető fénye, szépsége ezt beszéli. Olyannyira erős és beszédes módon, hogy nem egy ókori vallásos felfogásban (pl: summér Utu, egyiptomi Ré) azonosították az Istennel. 

Minden, ami szép és csodálni való a természetben, de az univerzumban is, ez lenyomata az isteninek. Amikor az életet védem, élem, a természetben gyönyörködöm, szeretek, akkor az Istent igenlem, láthatom. 

Van értelme pozitívnak lenni, örülni, szeretni, segíteni másoknak, de tűrni, veszteséget, betegséget, gyászt feldolgozni, idejében meghalni, mert a fizikai lét egy felkészülés a folytatásra. Amikor itt van az ideje, mindenki kimegy ebből a fizikai létből, átlép egy más síkra, amely tulajdonképpen nem a halál, hanem költözés, a halandót elnyeli az élet (2kor.5,13). Mindez a nagy egész. Valójában nem kettő (dualisztikus), hanem egy, mert Istenben minden benne foglaltatik. (Apcs.17,28) A föld minden szépségében, de fájdalmában is benne van isteni kegyelem és szeretet, amelyben az itt és most az univerzális torta egy piciny szelete, de mély és jelentős is lehet. Tőlem is függ.

(Platón barlang hasonlata az állam c. könyvéből itt.)

(Átdolgozva, 2022.11.24)

A valóság ami nincs?

Legalábbis azon a szinten ami sokszor a fejünkben, tudatunkban van. 

Megmagyarázom. Vagyis próbálom.

Jézus mondja: "Én vagyok az út igazság és az élet"  (Jn.14,6)  " ... Én Vagyok" (Jn. 8,58) 

Isten Mózesnek: "Vagyok, Aki Vagyok" (2Móz. 3,14)

A valóság egyetlen létező objektív volta az örök Isten. Ami a tudatunkba van a világról, életről, mindennapokról, valóságról, igazságról, sőt, Istenről, azt mi teremtjük, az a mi varázslatunk, amelyben belevarázsoljuk magunkat és e szerint élünk, örülünk, szomorkodunk, csüggedünk el, vagy éppen fel vagyunk dobva. Vagy, ítélünk, értelmezünk, okítunk másokat. Ez nem a valóság, ez a tudatunk felszínes játéka. Saját korlátaink. Korlátozott, felszínes, istenképünk és világszemléletünknek abszolutizálása, a teljesség igényével. Ez már önmagában is ellentmondás. Az, ahogy gondolkodok, látok, értelmezek, valójában nem valóságos, nem az igazság. Valójában lehet, sőt, nem lehet, biztos, hogy nincs is, mert az egy káprázat, amit én teremtek, összerakok.

A világ és ami benne van, valóság, mert Isten leheletétől, Lelkétől származik, abban van a létezésének ősoka, mert Isten a Kezdet. Csak kizárólag a maga objektivitásában. Amikor értelmezek, akkor már nem  objektív. A világ, ahogy értelmezzük,  inkább hasonlít az illúzióra, amely valóságosnak látszik, valójában nincs is. Ezt megfigyelhetem saját magamon is, ahogy a mindennapok, az élet felől érzek, gondolkodok, ítélek. Az sem egyforma, a tudatom teremti a valóságról, igazságról alkotott érzelmeimet, gondolataimat, ítéletemet, félelmeimet, vágyaimat, céljaimat. Bűvész vagyok, aki magamat varázsolom el. Aki vagyok az nem a valóság. Aminek látszani szeretnék, ami a vágyam az egy káprázat, magam teremtem.

Mikor tisztulhat a kép? Mert a képet elhomályosítja a saját függönyöm, amit többszörösen elé húzok, annak amit értelmezek. Amikor elengedek mindent, csendben vagyok, szavakat sem alkotok, nem ítélek, nem gondolkodok, hanem jelenléttel vagyok a jelenben. Ekkor tisztulnak a dolgok, de még akkor sem rögtön, hanem lassan fokozatosan. Meg szeretném látni a képet, a tudatom függönyeit elhúzva, egy pillanatra sikerül, ... a kép, a kép, amit látni akartam, az sincs. Nincs ott. Azt is az elmém teremtette. 

Ott Isten van, de nem az általam teremtett istenképben, amihez korábban felhasználtam akár Szentírást is, vagy a saját igazságképemet, vágyaimat, elképzelésemet Istenről. Vagy, ahogy tanították, amiben szocializálódtam, belemagyaráztak és magam is ezt tettem. Nos, Isten milyen? Olyan amilyen, VAN, valóságos a maga voltában, de minden illúzió amit én kialakítok róla. Az emberi szavak kevesek, nem is biztos, hogy kellenek ... 

Az az isten nincs, akit tisztelnek az emberek, félnek, imádnak. Inkább ne mutogassak másokra, hanem legyek őszinte magam felé, az az isten nincs, akit én gondolok el, én teremtek, másokat fenyegetek vele, vagy vigasztalok, akire támaszkodni akarok mint egy mankóra, mert ez egy istenkép, amit megalkotok. Nem több egy bálványnál, akit kifaragtam. Isten nem függvénye a mi alkotta képünknek, Ő az ősok, az ős princípium, az ős kezdet ami van, volt és lesz. Nem az idő egydimenziós lineáris voltában. Mert az idő is relatív, valamihez viszonyul. Sőt, nem egyenes, mert a gravitáció is meggörbíti, ezt Einstein óta tudjuk. Ilyen értelemben igaz lehet a predesztináció is, de nem lineárisan, hanem isteni dimenzióban.

Ebbe belefér a kiválasztottság, de a szabadság is. Így mindez leírhatatlan, az értelmezés pusztán emberi gügyögés, mert olyanok vagyunk mint a csecsemő, aki értelmezni próbálja a világot. Isten is gügyög hozzánk néha, mert csak így értünk, ez a nyelvünk. Megkockáztatom, maga a Szentírás is ilyen, Isten alkalmazkodik, gügyög hozzánk.

Isten fölötte áll az időnek a térnek, és mindennek, azonban már maga a kifejezés is pontatlan, hogy fölötte áll, mert helyesebben benne van, mert:  "őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (Apcs. 17,28)

Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van ...

Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend

Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 

Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!

Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.

Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 

"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.

Biztos olyan az Isten, mint ...?

Isten az akinek gondolom? Biztos olyan, és úgy cselekszik, ahogy sokan gondolják? Nos, itt kezdődik az igazi probléma. Azért beszélhetünk tényleg igazi problémáról, mert az istenképünk, felfogásunk Istenről meghatározza a cselekvésünk, életünk alapját, de még a mindennapjaink kis részleteit is.

A kemény, diktátor.

Ha Isten olyan, mint egy poroszos, szigorú, kemény apa, akkor természetesen az ő követői is szigorúak, kemények lesznek, akik nem tűrik az ellenkezést. Ha kezükben van a Biblia, akkor az olyan igehelyeket szedik csokorba, melyek ezt a felfogást támogatják. Ha valaki ilyen családba nőtt fel, hajlamos lehet arra, hogy maga is továbbvigye ezt az istenképet. Ha viszont valamilyen törés van az életében, lehet, hogy éppen azért zuhan össze, mert csak a kemény istent látja, aki elfogad, ha, csakis ha, ... Ez a gond, a "ha", mert nagyon messze vagyunk az ideálistól. Akkor Istentől is messze vagyunk?

Aki világosan megmondja, hogy hogyan élj, hogyan kell igazán megtérni, mikor igazi a hited stb. Ha mindezt nem teszed, mehetsz a pokolba. Isten, aki keményen odavág. Ha ennek a követőnek a kezében van a Biblia, természetesen nagyon ismeri Isten ítéletét, felütve az olyan helyeknél, amelyek látszólag ezt a gondolkodást támogatják. Nagy elevenséggel le tudja festeni a poklot, aminek az ecsetelésére hajlamos belemerülni.

Nagyon, de nagyon megtér. Persze állandóan becsapja magát és környezetét is, mert, hát hiába állítja, hogy nagyon megváltozott, mégsem igaz ez úgy, ahogy a hihetetlen, feltupírozott bizonyságtételeiben teszi. Azonkívül az evangélizációja is legtöbbször kimerül a pokollal, ítélettel való fenyegetésével. Isten egy korbácsot suhogtató hajcsár, aki mindig lesújt a bukdácsoló szolgára.

A dogmatikus isten.

Ül az isteni teológiai szobában, mint valami teológiai professzor, összehúzott szemoldökkel méricskéli az emberek, egyházek, gyülekezetek teológiai tévedéseit. Ha kell,  időnként felkel, felveszi a több évszázados ortodosz páncélt és hadba vonul az igaz hitért, de ennek nem lesz jó vége. Mert ez a sok tévelygés igen felhorítja. Fő könyve a hitvallások és atyák gyüjteménye, amit nagyon gondosan méricskél és ez alapján megítéli az emberi unortodox hereziseket, gyülekezeti és egyéni tévelygéseket. Nagyon vigázni kell, hogy mit mond, ír, prédikál valaki, nehogy szembemenjen az isteni igazsággal amelyeket az elődök nagyon gondosan lefektettek. Mindig veszély van, minden veszélyes, sok a tévelygés és ezeket körülveszi az isteni undor és elutasítás  A fő mottó: figyázzunk testvérek nehogy bedöljünk!

A modern isten, a laza.

A szeretet mint lazaság, aki inkább egy humanista ideál. Az ember aktuális világlátását, szabadosságait, hóbortjait támogatja, mert jófej. Isten állandóan az ember kontrollja alatt áll. Mintha mindenről elszámoltatható lenne. Isten mintha valamiféle demokratikus parlamentben ülne és szabadon számon számonkérhető lenne, a humanista erkölcsiség alapján. 

Lehet rá hivatkozni, mint aki a társadalom aktuális forrongásaiban részt venne, ő a woke isten, aki a prájdon vonul, térdel a focipályán, lengeti a transzparenseket.

Ha törés van az ember életében, természetesen előveszi Istent. Miért engedi a rosszat, na ne már! Istennek el kellene számolnia, hogy noha ő jónak mondja magát, mégsem így tesz. Isten olyan, mint egy megválasztott elnök, akit lehet szidni, beszámoltatni, netalán meneszteni, nem újra választani. A probléma csak ott van, hogy mindez működik is (látszólag), míg az embernek kellően nagy a szája, éles az esze, mint a borotva, de csak eggyel nem számol: nem tudja, mit beszél és milyen kevés ismerettel bír ahhoz, hogy tényleg beüljön abba a székbe, ahol Istent elszámoltathatja. Természetesen vannak nehéz kérdések. Foglalkozni kell azokkal, mert tényleg kiáltanak válaszért. Kérdezni szabad, de lehet, hogy egy bizonyos ponton túl el kell hallgatnom!

A Nacionalista isten.

Csak egyeseket kedvel igazán. A nemzetek ezt igen kedvelik. Isten a nemzeti, népi politika fő arca, harcosa.

A haza, mint menyország, széke a parlament, a törvényhozás. A népet segíti a harcában, mert ő a legnagyobb nemzeti politikus. Minden ez alapján ítéltetik meg. Ha nem tetszik valami a hazád politikájában az istennek sem tetszik, áruló vagy, a pokol tüze vár rád! Ha háború van hozzá imádkoznak a győzelemért, persze a másik haláláért is, lehetőleg szörnyű haláláért. Ez az isten a nemzeti zászlót lengeti, a többit elégeti a pokol tüzében. Természetesen a hivatkozási alapja az ószövetség a Seregek Ura (Jahve cöbót), aki a népét harcba viszi és győzelmet ad. Ez a kép végigkíséri az egész történelmet, ahol nemzeti egyházak születtek, papok lelkészek áldják a nemzeti harcokat. Isten a mi istenünk, és mások ... ?

Az apóka Isten, a szakállas. 

Aki jóságosan, de kicsit együgyűen bólogat. Isten persze mindent megbocsát, mert az a dolga. Különben is ki ő, hogy megmondja a modern embernek, hogy hogyan éljen. Isten az öreg úr, aki beleragadt a letűnt századokba. Ez az istenke megsegít, ha akarom, de inkább nem kér belőle az ember, mert uncsi, régimódi, netán még fafejű is. Figyelmen kívül hagyható, de ha baj van, elő rángatható. Addig meg csak káromolja az ember, szinte mindenért. Ha igazán baj van, persze ez az isten hallgat, nem segít, aztán újra káromolja az ember, mert néma, tétlen, nem csinál semmit, amikor pedig lenne dolga. Ja, az ember lenne a munkáltatója Isten pedig az alkalmazott? Ez az istenke-apó, alkalmazott, igazából nincs is, csak az ember szófordulata mely szinonim a szerencsével, a rossz végzettel is, de, "a te ... anyáddal" is, ha erre van szüksége, ingere az embernek, a feszültség levezetéséhez. Na, ezzel az istenképpel találkozik legtöbbet az ember, ez ott él az emberek száján, de ennyi.

A közös probléma, az ember alakú isten. Az ember a maga képére formálta. Isten olyan mint mi. Provokatív kérdés: van megbízható forrás? Mert úgy tűnik, hogy a Biblia is támogatja ezt az ember alakú istent. Isten antropomorfitása az ószövetség bevett módszere. Isten emberi tulajdonságú, aki megbán, féltékeny, haragvó, gyűlölő, kedvelő, részrehajló. Vajon nem az ember alkotta meg ezeket az istenképeket? Van ebből kiút?

Megvan az a gyarlóságunk, hogy nem is a valódi Istent látjuk meg, hanem csak a saját magyarázatunkat, saját istenképünket vetítjük vissza a Istenre. Rendkívül meghatározó tud lenni az a közeg, amiben felnövünk, megtérünk. Legyen az teológiai irányzat, egyház, gyülekezet, család, társadalom. Legtöbbször az ember csak az ember istenképével találkozik. Azt hiszik, hogy Istennel találkoztak, vagy Őróla mondanak valamit, pedig csak egy istenképpel találkoznak, melyet a környezetük, egyházuk, vallásos világuk, egyes személyek, vagy éppen az istentagadók, szkeptikusok sulykolnak a környezetük felé. Baj, hogy vannak tekintélyek, akikre hallgatok? Nem, nem baj, de Istent nem más embereken keresztül kell megérteni. Akkor hogyan? 

Vajon nem ez ember teremti az Istent? Kiben, miben hiszek? Az ateizmus is valójában tévedés  ert az ember alkotta istent tagadja, erre reflektál, utasítja el. 

Ki Isten?

Fel merek tenni olyan kérdést amire nehéz,  válasz?

Jézus szereti azokat is, akiken már mindenki kiakad!

A betsaidai vak meggyógyítása: engelikus.net

Az új év első napjaiban mi lehetne igazán jó kívánság, mondás, amely ténylegesen időtálló? Természetesen az, hogy Jézus ténylegesen szeret! Álljunk rá erre az alapra! A társadalom, a barátok, sőt, még a keresztényekre is igaz, hogy konvenciók (szokásjog, megegyezett normákat tartva), mentén ítélkezünk, melyek igen csak igazságtalanok tudnak lenni. Jézus nem áll semmilyen vallás, teológia, egyház, társadalmi norma, politikai elkötelezettség szolgálatában. Ö az egész embert látja, nem csak részint,  nem a pillanatnyi megnyilvánulások fényében ítél. Netán valamiféle csoport, vallás vagy teológia kiszolgálójaként, szószólójaként lépne fel. Nem! Az Ő szeretete és ítélete független az ember rendszereitől.

Jézus, amikor itt a földön járt körülvette magát olyan emberekkel, akiket a kor társadalma már leírt. Ha az evangéliumokat olvassuk, akkor szinte megdöbbentő, hogy Jézus milyen gyengédséggel és megértéssel fordult bűnösök felé, mint aki nem az egyes bűnt látja, hanem az embert, aki csupán áldozata egy erősebb belsőleg leigázó hatalomnak. Amely sátáni hatalom gúzsba köti és rabságban tartja azt az embert, aki eredetileg Istené, de Ő megakarja szabadítani a megkötözött embert.

Az evangéliumok idejében ilyenek voltak a korrupt vámszedők, a prostituáltak, az őrültek és a megszállottak. A politikai fanatikus zeloták. A tanulatlan és otromba halászok és kétkezű munkások.

A társadalmilag gyűlölt (mert történelmileg megvolt az oka) samaritánusok,  és az idegen elnyomó hadsereg katonái, rongyos fertőző betegek stb...

Ma ugyanígy megvannak ezek a rétegek, csak a csoport nevük változott. Jézust nem érdekli, hogy ki mivel van felcímkézve, a társadalom milyen billogot sütött bele. Egyedül az ember érdekli, akit szeret, sőt, egyedül igazán Ő szeret. Igen, lehet, hogy a külső elítélő emberektől származó nyomás jogos lehet, meglehet az alapja, de soha sem teljesen igazságos, mert  minden ember és emberi csoportosulás, elvárás, norma, rész szerint ítél.

Az ember szeretné, ha elfogadná, szeretnék és megbecsülnék, de az ebbéli vágyának beteljesülését rossz helyen keresi, mert talán elfogadják ideiglenesen, de csak addig míg az adott csoportban, társadalomban, környezetben azt adja amit elvárnak tőle, de jaj neki, ha csalódást okoz! A legnagyobb összeomlás pedig akkor történik, amikor az ember magától is megundorodik, önutálat vesz rajta erőt, Az ilyen összeomlott ember tudata beszűkül, eluralkodik rajta a pánik a depresszió, az elutasítottság extrém érzése, az önkárosító cselekedetek veszik uralmuk alá. Amely megnyilvánulhat bármilyen függőségben, vagy önpusztító magatartásban, a deviáns és szuicid gondolatokban, melyek sokszor tettlegességig fokozódnak, másokra és magára is veszélyt jelentve.

Van megoldás? Igen! Ha valaki előveszi a Bibliát és olvassa az evangéliumokban bemutatott Jézust, akkor egy új világ tárulhat fel előtte, mert Jézus szeretete más mint amit talán idáig megszokott. Az a baj, hogy mi emberek csak a dolgok fonákjával vagyunk képesek dolgokat kifejezni és látni. Úgy vagyunk az életben mint egy gobelin hímzés, de nem látjuk a dolgok színét csak a fonákját, ahol mindenféle kezdetleges és félkész kricc-kracc szálak futnak oda-vissza. De, fordítsuk csak meg, a hímzést és máris talán egy csodálatos kép jön elő. Nos, ez a problémánk, a dolgok és az életünk fonákját látjuk, sőt, más életében is ugyanígy teszünk. Isten azonban az életünk színét látja, amelyben látja a múltunkat, jelenünket és jövőnket mint egy kész mintát kivarrva.

Felvetődhet a jogos kérdés, melyik vallásban, egyházban, gyülekezetben, teológiai felfogásban találom meg a valódi megnyugvás, felszabadultságot, igazságot. Egyikben sem! Egyedül az Isten Fiában, Jézus Krisztusban! Minden egyéb Ő után jöhet! Jézus Krisztus akire szükségem van ebben az évben is! Nem tudom mit hoz a holnap, de azt tudhatom, hogy Jézus nem fog soha kiborulni sem rajtam, sem másokon, mert az életem színét látja és nem csupán a fonákját. Ő soha nem veszíti el a fejét, mindig jól lát és jól ítél! Ez mindenkire nézve igaz! Az Ő szeretete ezért tökéletes és igazságos, mert látja, a teljeset. Ő képes megszabadítani és olyan tervel előállni mely lehet, hogy dolgok fonákját szemlélve talán összevisszaságnak, talán sokszor nehéznek tűnnek, de Istennél az életem színét szemlélve, mégis jól vannak azok, mert nála már a minta megvan rajzolva, és biztos kézzel halad annak kivarrásán. A kérdés ebben az évben is, hogy ráállok ismét erre az alapra, tudva, hogy Istennél megtapasztalhatom a szabadulást, megelégedettséget és örömet?

Isten "protestánsul" gondolkodik?

Nem szeretnék senkit bosszantani, pláne nem akarom a protestáns teológiai értékeket kétségbe vonni. Csupán szeretnék kitekinteni abból a sablonból amelybe sokszor túlzottan beleszorítjuk magunkat és Istent is szeretnénk ebben látni. 

Természetesen ezt fordítva is kérdezhetem: Isten római katolikusként gondolkodik? Mivel magamat alapvetően protestáns kereszténynek vallom (azon belül is evangéliumi irányultságú vagyok), ezért inkább ebből szeretnék kiindulni.Tudatában vagyok annak, hogy a katolikusok talán még inkább elhatárolódnak a protestánsoktól, mivel úgy gondolják, hogy azok szakítottak az apostolisággal, annak a folytonosságát megtörték (mindkét oldalon természetesen vannak igen pozitív, a másikat elfogadó keresztyének is). Ez persze megérne egy önálló bejegyzést, hogy miben is áll az apostoli folytonosság? Tehát nem ez a témánk, hanem a protestáns oldal, amikor mi magunk is igen nehezen tudjuk elfogadni keresztyén testvérnek a katolikusokat, pláne ha ki is fejezik, hogy mennyire fontosak számukra a katolikus szertartások és lelkiség. Még nagyobb nehézségben vagyunk ha Istent is "bevonjuk" a kérdéskörben: Hogyan lehet, hogy Isten vezet egy katolikust anélkül, hogy meg akarná győzni mindazon dolgok helytelenségéről, amelyek szerintünk oly igen elítélendőek? Vezetheti-e egyáltalán?

Természetesen vallom az öt sola tételt. Mégis felteszem azt a provokatívnak látszó kérdést: biztos, hogy Isten  csak e mentén vezet és ítél? Vajon mindig volt Bibliája a kereszténységnek, abban a formában, terjedelemben ahogy azt ma olvassuk? Vajon a katolikusok elvesznek, mert nem csak hit által akarnak megigazulni? Vajon Isten tényleg utál minden jó cselekedetet a megtérés előtt, mert azok pusztán felesleges erőlködések? Vajon az újjászületés élményét tényleg datálni kéne?  Az csak tényleg egy jól látható pillanat élmény? - Ahogy mi evangéliumi keresztények sokszor vélekedünk, netán megtéréseket kétségbe vonunk? Nem lehetséges, hogy bizony itt valami folyamat is lejátszódik? Hogy-hogy Isten nem sújt le a katolikusokra? Netán van olyan, hogy jelen van az életükben? Netán vannak közöttük újjászületett hívők? - Pláne úgy, hogy ragaszkodnak a katolikus egyház tanításaihoz?

Krisztus után 1500 évig nem léteztek protestánsok, és csak csírájában találkozunk azokkal a később summás alapvető hittételekkel melyek most a protestánsok elengedhetetlen hit felfogásai. Mondhatja valaki, hogy, igen ám, ott van Augustinus, ő beszélt és kihangsúlyozta a kegyelem jelentőségét. Igen, de teljesen máshogy várta azt a módot, ahogy eljut hozzánk a kegyelem. Nem azt a választ adta, amit a reformátorok, hogy hit által, csakis hit által, hanem az egyház által a szentségekben. Ez csak egy példa, arra nézve, hogy az általunk is nagyra becsült egyházatya messze nem protestánsként gondolkodott, még ha hivatkozunk is rá. 

Természetesen teljesen jogosnak tartom, hogy a hit általi megigazulás bibliai alap. Nem az a kérdés, hogy Augustinus, Tertullianus és mások mit mondtak,hanem mit mond a Szentírás?

Mégis...

Egyre inkább megfogalmazódik bennem, hogy noha fontosak és alapvetőek azok az igazságok melyeket kiemeltek a reformátorok és azóta is a protestantizmus legfőbb hittételei,  de az üdvösség nem a hittételekben van, hanem az élő Jézus Krisztus által. Aki "néha" leereszkedik a mi szintünkre és szereti a Katolikust és a Protestánst is, nem akarva mindenáron kizökkenteni, ha a hitünk élő. Ez nem veszi el az igazság élét, de a bigottságét és a szeretetlenségét igen.

Ne gondoljuk, hogy a kereszténységből kiesett kb 1300 év, úgy, hogy alapvetően az egyház ezen idő  alatt messze nem hasonlított biblikusnak tekintett egyházképhez. 

Isten sem nem protestáns, sem nem katolikus, hogy az Ö kezei kötve lennének.

Ö szabad, szerető Isten, aki kiakarja jelenteni az igazságot, de nem a saját szűklátókörűségünk igazolására, felfuvalkodva, büszkévé válva másokkal szemben.  Éppen ellenkezőleg, hogy legyünk alázatosak, nyitottak és szeretet teljesek mindenki iránt, leginkább egymás felé mi keresztények, bárhová is soroljuk magunkat. Netán legyünk készek tanulni egymástól, mert biztos, hogy egyikünk sem mondhatja, hogy az igazság minden szelete csak nálunk van. Még akkor is ha talán a másik oldal kérdőjelezi meg a hitünk helyességét. Mert Isten sem nem ez, sem nem az, pláne nincs megkötve egy felekezet, mozgalom, vagy történelmi csapás iránytól, hanem Ő a szabad, szuverén és igazságos Úr, aki mindent a saját elhatározása alapján cselekszik.