2021. december 3., péntek

A lélek van, nincs? Hol van? Van lelkem?


Ez kis írásom, elmélkedésem, nem a dogmatika világába kalauzol. Nem a vallást és a hitet tagadom, hanem az ember által kreált valóságáról gondolkodom, amelyet vallási ruhába öltöztetett.  Amelyet teremtett, valóságnak hisz, pedig lehet, hogy nincs is, ott és úgy, és akkor, amiről nagyon hiszi, hogy ez egy szilárd pont az életben. 

    Amikor valaki elcsendesedik, hagyja, hogy minden felbukkanjon, majd minden gondolat, nézet, hiedelem tova tűnjön, akkor, valójában a válasz sincs meg, csak a kérdés marad meg. Nem kell a válasz, a kérdést lehet fenntartani, nincs szükség egy gyártott, egy kreált igazságra, amely persze nem a valóság, csak egy tudatállapot, elmebeli trükk! Ez nem azt jelenti, hogy minden választ elutasítunk, csak, hogy az a mérhetetlen önbizalom és szilárd hit, valójában egyáltalán nem olyan is olyan szilád, mint ahogy látom, láttatni szeretném.

    A lélek kérdése tipikusan ez. Mi a lélek? Rengetek filozófiai és vallási válasz létezik, mindenki, aki szeretné valamely hagyomány, vagy vallási irat, tekintély alapján megválaszolhatja a kérdést. Ugyanakkor mélyedjünk el abban a kérdésben: ki is az, aki megválaszolja? Valójában, amikor én, felteszem a kérdést, az "én" mint kérdező kicsoda valójában? Van egyáltalán, mint abszolút entitás, létező elkülönült személy? Most van, ezt látjuk, tapasztaljuk. Megyünk vissza az időben, igen, voltunk, ekkor, és ekkor, nyilván máshogy, más habitussal, gondolatokkal, egészen a gyermekkorig. Majd, amikor elérkezünk a csecsemő létünkhöz, elbizonytalanodunk, és ezelőtt, hol voltunk, hol volt a lelkünk?

    Ezen nem segít az anyagelvűség sem, mert az agyműködést és az idegi ingereket, mint materiális alapon létrejövő folyamatokat beazonosítani, azzal, ahogy igen érzékenyen megélünk és felfogunk, tudatosítunk dolgokat, énséget tapasztalunk, ez édeskevés magyarázat. Az éntudat, idegi folyamatok és ingerületek együttese csupán, ezek szerint. Gyakorlatilag az ember értéke, így nem jelentős, az értékét a társadalmi közmegegyezés adja, de egyénileg, valódi objektív értéke nincsen. Az én értéke a mai modern társadalomban  nem egy objektív valóság, hanem szubjektív. Büszke és értékes az egyén mert annak hiszi magát, és ezt a közmegegyezés támogatja (ideológia). Ez a fajta naturalista filozófia igen hamar csődöt tud mondani, mert kizár mindenfajta transzcendenst, természetfelettit, és az élet kegyetlen valósága alól nincs menekvés. Addig jó, míg jól fut az élet, aztán vége, vagy sose lesz jó, mert az élet nem kegyes.  

    Más a megközelítés a hellén filozófiában, Platón és Arisztotelész szerint a lélek önálló szubsztancia, melynek nincs anyagi tulajdonsága, ez a filozófia erősen hatott később a keresztény halhatatlan lélek felfogására is.

    A kereszténységben, a halhatatlan lélek fogalma, kérdés, mert milyen értelemben az?  Isten lehelte, teremtette, tehát nem volt, de ezután mindig is lesz, mennyben, vagy az örök halálban, örökké, vagy majd egy új testben a feltámadáskor. Ez a keresztényi válasz. De ebben az értelemben nem halhatatlan, mert volt, amikor nem is volt. Origenész volt az egyetlen aki máshogy vélekedett, mintegy preegzisztens lélekről beszélve, amely már létezett a születés előtt is. A ruach az ószövetségben Isten lehelete, amely/Aki az embert is élteti (Szentlélek). Vagy a görög nyelvben a pneüma, a lélek, inkább szellem, Isten Lelke/Szelleme, de az embernek is van szelleme), mint amely azonos, avagy különböző a pszühétől, (cserefogalom, vagy, egymásba hajló, de mégis különböző, vagy alapvető lényegileg világosan elválasztható egymástól?). Vannak akik a Szentháromság mintáját is látni vélik az ember három alkotórészében (trichotómia): szellem, lélek, test (pneüma, pszühé, soma). Vannak akik tagadják ezt, spekulatívnak látják, maradnak az emberi kettősségnél, az ember test és lélek (dichotómia). Ki az ember valójában? Isten teremtménye, aki test, lélek, szellem egységében van, mint önálló entitás, de nem független Istentől. Az elidegenedés Istentől, a bűn a céltévesztés (hamartia), mely az ember vesztét jelenti.

    A hinduizmusban: a halhatatlan finomtest (szúksma-saríra)  a lélek (dzsívá) hordozója, az újraszületésekben körbe, körbe-jár, (szamszára), állandóan reinkarnálódik valamely létformába és testbe (nem biztos, hogy emberként), a karma törvénye alapján, melyből csak a felébredés megszabadulása (moksa) ad kiutat. A hétköznapi ember számára erre jobbára  kevés az esély, mivel a lét kötöttségeket hoz magával, a kötöttségek a pedig újraszületésekben  járatják a lelket, mert a karma törvényét nem lehet felfüggeszteni. A kör ezennel bezárult, marad a szenvedés (dukkha), ki tudja meddig. Nagyon komoly lemondás szükséges életeken át, hogy ebből legyen kiút, mert míg vágy van addig szenvedés is. A cél a magasszintű, teljes vágytalanság (para-vairágya). 

    A buddhizmus ennek részint az ellentéte, már ami az egyéni lélekre vonatkozik, mert tagadja az egyéni örök lelket, mint önálló, végtelen énséget (anattá, anátman), mert ezt a hiedelmet inkább akadálynak véli, a megvilágosodás (bódhi, szatori) útjában. Nem foglalkozik azzal, hogy van e Isten, lélek, örökélet, transzcendens világ. Inkább tagadja ezeket, ha változatlanságot tulajdonítunk nekik, mert a buddhista felfogás nem ismeri a változatlant. A karma törvényét elfogadja és hasonlóan a hindu felfogáshoz a létkereke itt is forog, szenvedést okozva. Semmi nem állandó, minden keletkezik és megszünk, állandótlan (szankhára, anaccsa). A buddhizmus alaptanítása (dharma, dhamma) tulajdonképpen a szenvedés (dukha) megszűntetése. Az egyén és az egész világ viszont valójában illúzió, mert ha részeket vizsgálunk, akkor rájövünk, hogy ez sem vagyok, az sem, és amaz sem, stb... Sokat boncolja a részeket, ezt látva eljut a tagadáshoz. A cél az üresség természet megtapasztalása, mert minden üresség természetű (súnjata). Ugyanakkor a nyugati embernek óvatosan kell értékelnie ezt a kifejezést, mert itt nálunk az üresség inkább negatív fogalom, míg a buddhizmusban pozitív, sőt, minden dolog kiindulója, és ide kell visszatérni. A pont, amely mindenek előtt van, ahol nincs fogalom, gondolat sem. A buddhista meditációban is ez központi helyet foglal el, ez így lehet egy meditatív állapot is. „Aki látja az értelmét az ürességnek, annak minden értelemmel bír. Akinek az üresség értelmetlen, annak minden értelmetlen”  (Nágárdzsuna).

    Mind a hinduizmus advaita (nem kettős, hanem egy) ágában mind a buddhizmusban monista (minden egy) szemlélet van, amely nem engedi a dualizmust, a kettőséget, mint eredeti lényeget. A kettőséget, én-te, Isten és ember, jó és rossz, brahman és atman, világosság és sötétség tapasztalata, mindez csak a létkerekét (bhavacsakra) forgató karma törvénye miatt van, mármint, hogy ezt tapasztaljuk, ezt teremtjük, mert valóján nincs kettőség, hanem egy van, minden egy, ez a megvilágosodás legfőbb ismérve. Brahman, átman, dzsivá egy. Noha a buddhizmusban is több ág van, sokféle irányzattal, de mindegyik monista felfogású. Míg a hinduizmusban, az advaita (nem kettős) irány az. A dvaiták (kettőség) és a vaisnavizmus (pl. krisnatudatúak) irányzatai egyértelműen különbséget tesznek Isten és ember között.  Ezért az önátadást hangsúlyozzák (bhakti).

    Az animizmusban a minden dolognak lelke, szelleme, van, minden, mindennel összefügg, a lelkek, szellemlények, démonok sokasága, bolyongása végtelen. Minden lélekkel, rendelkezik, nem csak ember, hanem az egész természetvilág. Gyakorlatilag átláthatatlan és szövevényes, amit a hétköznapi ember át nem láthat, ezért vannak a sámánok, varázslók, táltosok, akiknek bejárásuk van a lelkek birodalmába, összekötve az evilágit és a lelkek, szellemek világát, ebben mintegy közvetítőként (médiumok, mediátorok) szerepelnek. Dolgokat, jelenségeket, természeti erőket, szellemi erőkkel ruházza fel. Ez a vallási forma, valószínűleg a legősibb, gyakorlatilag a nyoma és befolyása minden vallásban fellelhető. A szellemhit, a lelkek, a démonok befolyása az emberre, különböző erők révén, innen eredeztethető.  

    Az egyén hiedelme, ugyanez a probléma, nincs biztos kapaszkodó, nincs bizonyosság. Azonosítom magam valamivel, kitűzök célokat, ezért élek, törekszem, de a gondolatom, gondolataim, vajon a lényem? Az igazi önvalóm? Én egy létező entitás vagyok, aki megtapasztalom, a magam énségét, de vajon ez igaz? Akit az elmúlt hosszú években, mint énséget megéltem, az most is valóság, vagy már elment? Én, aki voltam, az vagyok most is? Biztos, hogy így, vagy úgy van? Mindnyájan átlépjük a halál kapuját, de ezután is azok leszünk, akik voltunk? Vagy valami más? Milyen értelemben? Felfogható egyáltalán? A test egy ruha, amit levetünk, ki veti le és miért? Avagy ahogy Platón monda, hogy a test a lélek börtöne csupán? Lelkek vagyunk, a magunk dualitásában és azok is maradunk, mert Isten és ember mindig is kettő lesz, vagy tényleg van egy egység, egy lényegi egység, mert Isten lelkéből vagyunk, akik vagyunk.  

    Egyáltalán kell ezzel foglalkozni, mert ez nagyon távoli nyelv a mi földi nyelvünktől, vagyis a szókészletünk nem elégséges. Egyáltalán megértjük ezt? Gondoljuk el, hogy az ókorban kellett volna a mai technika világáról beszélni, a mobiltelefonokról, félvezetőkről, kvantumfizikáról. Vajon lett volna egyáltalán kifejezés, és értették volna? A transzcendens világ és a földi világ között lehet még nagyobb a különbség, ha ugyan lehet két világról beszélni, mert lehet, hogy nem ez, vagy az a világ létezik, hanem egy, csak nem mindent érzékelünk. 

    A halál ilyentén, ebben az összefüggésben nincs is, csak úgy érezzük, mert veszteségként éljük meg a szerettünk távozását, valójában a meghaló pedig, nyereségként, mert kitágult a megtapasztalása olyan irányba, amit korábban nem látott, mert nem láthatott. Valójában a halál átmenet, kitágult tapasztalás, a test lett levetve csupán, amely akadályozta a teljesebb tudati rálátást. A tudat nem tapasztalja a halált, csak a nagyobb, teljesebb dimenziót, amely tulajdonképpen mindig is jelen volt.  

    Ahogy elnézem a különböző vallásokat, hiteket, spirituális hagyományokat elgondolkodom, igen,  sok igazság lehet bennük, persze emellett, talán nem is igaz (egyszerre mindkettő?), megpróbálják megválaszolni a titokzatosat, a nem érthetőt. Az az érzésem, hogy tovább kell lendülni, mert ily módon is az ember csak újra és újra legyártja a maga illúzióját, akkor is amikor éppen ebből akar kilépni! Mert a túlzott azonosulás szükségszerűen illúziókkal jár.

    Amit valójában élek, az tényleg olyan, ami szilárd, vagy csak én teremtem? Mit is? Ki az én? Ki vagyok? Mi az én? Mi vagyok? Az biztos, hogy most megélem, de mit is élek? Mi a most?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérem a kedves kommentelőket, hogy ne írjatok névtelenül, ha az elején nincs nicknév(névtelenre gördítve), akkor a végére írjátok alá!