Az igazság ami nincs

Micsoda az igazság? Kérdezte Pilátus Jézus perében. (János evangéliuma 18,38).

Ez az esendő ember örök kérdése és cselekedete, amelyben megmutatkozik a kibillentség állapota.

A fátyol, amely folyamatosan jelen van, és eltakarja a lényeget.

Keresi az utat, pedig azon van, ott van előtte, kívül keresi, pedig benne van. Azért, hogy maga hasznára keresse pedig az énje csak egy ködszerű valami, ami eltűnik, csak idő kérdése, sőt, már akkor sem volt valódi, csak egy jelmezbáb volt, amely egyszer elveszíti a szerepét.

Ahhoz, hogy számára jól dönthessen, tudni akarta az igazságot, mely objektív és tévedhetetlen. Természetesen nem tudta meg, hozott egy politikai döntést, amely az emberi döntés szempontjából maga volt a megtestesült gonosz. Kiszolgáltatta Jézust, tudni akarta az igazságot, hogy a maga javára használja fel. Nem tudta meg, de akkor is, így is, a maga érdekét követte, mindenáron.

Mielőtt elítéljük Pilátust, helyesebb, ha magunkba tekintünk. Az igazság az ember számára legtöbbször annyi, mint az "én" igazsága. Az "én" amely megtestesül különböző formációkban, amelyet meg lehet fogni, mert igazából az "én" megfoghatatlan, sőt, nincs talán, legalábbis úgy, ahogy sokszor benne időzök, csak mintegy a tudat megteremtett álma, fikciója. Így tehát nekem, nincs is valójában igazságom. Illúzióim vannak, melyek szétfoszlanak, eltűnnek, ha nem rögtön, de előbb-utóbb.

Igen létezik igazság, Isten az igazság, de ahogy az ember Istenről gondolkodik, mindegy, hogy milyen forrás alapján, az nem az igazság az egy kép, istenkép, ennyi, nem több. Ez a kép folyamatosan pulzál, nem objektív, hanem elmében, hitvallásokban, egyházakban, közösségekben, tehát emberekben gyártott, és változó. Nincs objektív istenkép, amely teljesen megfelel a valóságnak, senki nem rendelkezik vele, nem birtokolja, nincs senki ennek a tudásnak a birtokában, csak az ember hiszi, mert hinni akarja. Így érzi magát biztonságban, kell egy "szobor" amit az elméje, vallása, hite gyárt, hogy legyen valaki, akivel biztosabban mozogjon, magát és mást ítéljen. Felossza a dolgokat ez alapján jóra és rosszra, hogy lássa a fehéret és a feketét, a világosságot és a sötétséget.  

Nem az igazságot látja, hanem a saját festményét, amit felruház és ahhoz illeszti a másét. Ha hasonló, akkor jó, ha nagyon eltér, akkor rossz. 

Pedig ez csak egy kép, amit az ember hozott létre, hogy megtudja fogni a megfoghatatlant, megérteni a megérthetetlent. Egy üveggolyóba igyekszik gyömöszölni az univerzumot, Istent és a mindenséget. Csak azt kéne látni, hogy az nem az, csak egy mérhetetlenül leegyszerűsített, ember által elkészített, kiszínezett alkotás, amelyet aztán a maga balgaságában az igazságnak hisz.

Valójában nem látja, csak hiszi, hogy így van, mert tartja magát ehhez a képzethez, amit érvényesülni hagyott, felépített, de ez valójában nincs, csak a tudat délibábja ez, amely azt hiszi, hogy oázisra lelt a sivatagban, ezért oda gyalogol a végkimerülésig, de eltűnik. A tudat körhintája ez, amelyet a vágyak, álmok, működtetnek. Csupán az én álmom, az én hintám. Mindez igaz lehet tágabb értelemben is, eszményekre, ideológiákra, vallásokra, hitrendszerekre, nemzetekre stb.

Jézus magáról mondta, hogy ő az út, és az igazság, az élet (János evangéliuma 14,6), mert Ő az Isten. Amikor viszont az ember tudni véli, hogy pontosan milyen az Isten, akkor valójában kifaragja azt, képet fest, szobrot gyárt, ahelyett, hogy elcsendesedne, nem tenne semmit, belemerülne, szemlélne …

Az ember, amikor, lenyugszik, elcsendesedik, hallgat, nem figyel, csak tudomásul vesz, hagyja, hogy minden elmenjen előle, az elméjében, a tudatában. Tudomásul veszi, hogy úgy vannak dolgok, ahogy. Felmerül a tudatában az élete, események, gondolatok, emlékek, tervek, feladatok, nyugtalanító dolgok. Hagyja megjelenni ezeket, megfigyeli, mint egy kívülálló, nem ítéli, csak nézi, önmagában, majd hagyja elmenni, jönnek, mennek, majd ismét, majd ismét, majd lehet, van egy-két pillanat, amikor nem jön, nem megy semmi. Ez az! Marad a kérdés: Mi ez? Válasz nincs, de nem is kell.

Hol az ember igazsága, az "én" igazsága? Nincs, mert nem valóságos, csak én képeztem, ragadtam bele, hittem benne, ragaszkodtam hozzá, de valójában nincs. Elment, de igazán nem is jött, mert nem valóságos, ez az én álmom volt, de az "én" hol van? Van?