A valóság ami nincs?

Legalábbis azon a szinten ami sokszor a fejünkben, tudatunkban van. 

Megmagyarázom. Vagyis próbálom.

Jézus mondja: "Én vagyok az út igazság és az élet"  (Jn.14,6)  " ... Én Vagyok" (Jn. 8,58) 

Isten Mózesnek: "Vagyok, Aki Vagyok" (2Móz. 3,14)

A valóság egyetlen létező objektív volta az örök Isten. Ami a tudatunkba van a világról, életről, mindennapokról, valóságról, igazságról, sőt, Istenről, azt mi teremtjük, az a mi varázslatunk, amelyben belevarázsoljuk magunkat és e szerint élünk, örülünk, szomorkodunk, csüggedünk el, vagy éppen fel vagyunk dobva. Vagy, ítélünk, értelmezünk, okítunk másokat. Ez nem a valóság, ez a tudatunk felszínes játéka. Saját korlátaink. Korlátozott, felszínes, istenképünk és világszemléletünknek abszolutizálása, a teljesség igényével. Ez már önmagában is ellentmondás. Az, ahogy gondolkodok, látok, értelmezek, valójában nem valóságos, nem az igazság. Valójában lehet, sőt, nem lehet, biztos, hogy nincs is, mert az egy káprázat, amit én teremtek, összerakok.

A világ és ami benne van, valóság, mert Isten leheletétől, Lelkétől származik, abban van a létezésének ősoka, mert Isten a Kezdet. Csak kizárólag a maga objektivitásában. Amikor értelmezek, akkor már nem  objektív. A világ, ahogy értelmezzük,  inkább hasonlít az illúzióra, amely valóságosnak látszik, valójában nincs is. Ezt megfigyelhetem saját magamon is, ahogy a mindennapok, az élet felől érzek, gondolkodok, ítélek. Az sem egyforma, a tudatom teremti a valóságról, igazságról alkotott érzelmeimet, gondolataimat, ítéletemet, félelmeimet, vágyaimat, céljaimat. Bűvész vagyok, aki magamat varázsolom el. Aki vagyok az nem a valóság. Aminek látszani szeretnék, ami a vágyam az egy káprázat, magam teremtem.

Mikor tisztulhat a kép? Mert a képet elhomályosítja a saját függönyöm, amit többszörösen elé húzok, annak amit értelmezek. Amikor elengedek mindent, csendben vagyok, szavakat sem alkotok, nem ítélek, nem gondolkodok, hanem jelenléttel vagyok a jelenben. Ekkor tisztulnak a dolgok, de még akkor sem rögtön, hanem lassan fokozatosan. Meg szeretném látni a képet, a tudatom függönyeit elhúzva, egy pillanatra sikerül, ... a kép, a kép, amit látni akartam, az sincs. Nincs ott. Azt is az elmém teremtette. 

Ott Isten van, de nem az általam teremtett istenképben, amihez korábban felhasználtam akár Szentírást is, vagy a saját igazságképemet, vágyaimat, elképzelésemet Istenről. Vagy, ahogy tanították, amiben szocializálódtam, belemagyaráztak és magam is ezt tettem. Nos, Isten milyen? Olyan amilyen, VAN, valóságos a maga voltában, de minden illúzió amit én kialakítok róla. Az emberi szavak kevesek, nem is biztos, hogy kellenek ... 

Az az isten nincs, akit tisztelnek az emberek, félnek, imádnak. Inkább ne mutogassak másokra, hanem legyek őszinte magam felé, az az isten nincs, akit én gondolok el, én teremtek, másokat fenyegetek vele, vagy vigasztalok, akire támaszkodni akarok mint egy mankóra, mert ez egy istenkép, amit megalkotok. Nem több egy bálványnál, akit kifaragtam. Isten nem függvénye a mi alkotta képünknek, Ő az ősok, az ős princípium, az ős kezdet ami van, volt és lesz. Nem az idő egydimenziós lineáris voltában. Mert az idő is relatív, valamihez viszonyul. Sőt, nem egyenes, mert a gravitáció is meggörbíti, ezt Einstein óta tudjuk. Ilyen értelemben igaz lehet a predesztináció is, de nem lineárisan, hanem isteni dimenzióban.

Ebbe belefér a kiválasztottság, de a szabadság is. Így mindez leírhatatlan, az értelmezés pusztán emberi gügyögés, mert olyanok vagyunk mint a csecsemő, aki értelmezni próbálja a világot. Isten is gügyög hozzánk néha, mert csak így értünk, ez a nyelvünk. Megkockáztatom, maga a Szentírás is ilyen, Isten alkalmazkodik, gügyög hozzánk.

Isten fölötte áll az időnek a térnek, és mindennek, azonban már maga a kifejezés is pontatlan, hogy fölötte áll, mert helyesebben benne van, mert:  "őbenne élünk, mozgunk és vagyunk" (Apcs. 17,28)

Némulj el lelkem, légy csendben, .... engedd elmenni a dolgokat, terveket, eszményeket, vágyakat, igazságokat, szemléleteket., értelmezéseket, ítéleteket! Ne alkoss istenképet, mert csalódsz benne, csak légy jelen, a jelenlétben, Istenben! Isten van, Ő jelen van ...

Isten és/vagy a dualizmus

Keresztényi istentiszteletünk és életünk egy szélmalom harc. Soha nincs vége. Értelme  nincs, csak a  fejünkben léteznek a csatamezők. 

Valakikkel szembe állunk, kényszerük van rá.  Vajon a  hamis tudat visz erre? Vajon ez lenne az utunk? Avagy csak mi felejtettük el, sőtt, talán fogalmunk sincs az igazi szellemi útról, az igazi spiritualitásról? Egész életünkben déli bábokkal küzdenénk? Ezeket kergetjük, a valóságot pedig elmulasztjuk?

Néhány gondolat Istenről, ahogy kezdem látni Őt.

 Isten a világosság, Ő nem harcol a sötétség ellen, mert mindent áthat a világossága. Ő végtelen fény, amely nem vakít, csak be szív, be vonz.

 Isten jó, semmi nincs ami ennek az ellenkezőjét jelenti, Ő benne. Jósága, gyengédsége végtelen, nincs ami ebben akadályozná. Nem küzd a gonosszal.  A gonosz nem is érinti. Nem harcol vele, mert nem tényező a jelenlétében. Igen van személyes gonosz, de a legnagyobb a tudatunkban van, mi teremtjük és harcolunk vele. Istenben eltünik a mi teremtésünk, marad aki Ö.

 Isten szeretet. Az igazságát ez határozza meg. Mérhetetlen jó indulatának semmi nem állhat ellen, nem akadályozza. Tökéletesen mindent beteljesít, ami a szerető lényéből fakad. Jézus emberré lett, mert így tudott részesülni az emberi sorsból, aki ez által minket Istenhez emel, Isten életében részesítve. Akárhol vagyok, akármilyen állapotban, valójában Isten szeretetében, kedvelésében vagyok, vagyunk.

Már az is félrevezető, hogy úgy beszélünk Istenről, hogy nem ...

Ugyanis benne semmi dualisztikus kettősség nincs. Isten Egy. Minden benne van, semmi nem esik rajta kívül. Mindennek benne van értelme, benne élünk, mozgunk és vagyunk (Apostolok csel. 17:28)
Erról beszél a természet, a csend, az univerzum és minden erre mutat, csak a tudatunk homályos, nem látjuk ...

Aki Istenbe merül az végére ért a harcnak, a

dualista tudatnak, egy másik síkon kezd járni.

Nem az igazságot keressük, hanem Krisztust, mert Ő az út és igazság (János ev. 14:6)

Az igazi kegyesség nem a dualisztikum világa, a fehér és fekete, a dolgok ilyentén való besorolása, tudatunk ebben való gyakorlása. Hanem az Isten egységének a megtapasztalása.

Már az is hiba, hogy "nem... hanem..."

Ebben az egységben minden le egyszerűsödik, mindennek megvan a helye és értelme. Itt van vége "a szent harcoknak" amelyek a kereszténység és életem legnagyobb céltévesztései. 

Vágyom Isten egységébe belemerülni!

Csendért - ima

Mennyei Atyám!
Istenem!
Mikor tudunk, tudok leállni?
Amikor nem zakatol semmi farsul.
Elég volt a fars zajongásból!

A másik dimenzióba szeretnék lenni, ha nem is lehetek, legalább érzékeljem!

Vágyom a belső csendre, egy másik rezgésre, mint ami jelenleg körül vesz, bennem van.

Farsul vibráló élet és annak gondjai, bűnei és látszólagos értékei, mert, mert nem ismeri a felsőbb hullámhosszot. Az idegeim, agyam egy fölös, idegen zajra pattan, sokszor.

Farsul zakatol az ember feje, mert olyan gondolatok kavarognak melyek egyáltalán nem számítanak. Minden az ember agya, saját érzékei, gondolatai, pedig van az embernek spirituális  magja, érzéke is, csak ...

Farsul nézek a másik emberre, mert csak a gondot, bajt látom benne, ez biztos nincs így jól, hozd elém az embert a Te képeddel! Rakd ki a te mozaik verziódat az emberről, mert az enyém lehet, hamis, elégtelen.

Farsul játszik az egész hitélet, mert emberi dimenziók és elvárások, rendszerek öltenek benne testet. Néha azt érzem, hogy mindent kukába kéne dobni ahogy idáig hittem, és a kottát amire táncoltam, és kívántam, hogy mások is így táncoljanak.

Ámde, Te Uram! Mégis! Mégis ...
A te rezgésed más hertzen történik, csak mi emberek nem halljuk.

Ha megismerhetném, meghallanám ezt a másik frekvenciát, de úgy istenigazából ... !

Azt hiszem a Te személyed és frekvenciád itt van, sőt, bennem van, csak valami elnyomja, a másik zaj, csörömpölés, lárma, legyen az világi, teológiai, hitéleti, ez csak zaj és disszonáns kongás.

A te hangod a csend egy másik frekvencián, tartományban - vágyom meghallani!

Az élet egyik legnagyobb kihívása, a csend

Békesség legyen a te várfalaid között, csendesség a te palotáidban! (Zsoltárok 122,7)

Életem talán legnagyobb kihívása ez, illetve most kezdem pedzegetni a belső csend jelentőségét. Miért fontos? Mert Isten a csendben van, természetesen mindenütt ott van, de nem találom, ha nem jutok el ehhez a belső csendhez. Ez nem kényszer, ez nem isteni előírás, ez lehetőség. Sajnos több mint harminc éves hitéletemben nem ezt kerestem, tele voltam mindennel, csak nem Isten csendjével.

Azt is lehetne mondani, hogy a kereszténységnek és azon belül a protestantizmusnak egyik legnagyobb hiányossága, hogy nincs sem tanításában, sem örökségében ennek igazán nagy jelentősége. Meghagytuk a katolikus misztikusok hóbortjának, ami ellen időnként még megpróbálunk vitát is nyitni, de persze igazán nem sikerül, mert nem tudjuk, hogy az elmélyülést, a szemlélődést, a kontemplatív imát eszik vagy isszák. Nem is az a szándékom, hogy ezt ismertessem, mert magam sem igazán ismerem ezt az oldalt. Néhány könyvet olvastam róla, és azt érzem, itt van valami plusz, amit idáig nem ismertem. Sokkal inkább vágy szinten fogalmazódik meg bennem egyre erősebben, máshová(?),  talán más úton szeretnék eljutni oda, amit idáig nem tartottam lényegesnek.

Az imádságban. 

Megszoktam, tapasztaltam és másnál is azt látom, hogy az imádság egy igazi feladat, egy munka amiben elfáradok, és ha bevallom, ha nem, ez így nem vonzó. Tudom, hogy azt a képet használjuk, hogy az ima olyan, mint a lélegzet vétel, de valami még sincs rendben, mert erőlködünk, hogy levegőt vegyünk. 

Volt az életemben egy komoly betegség, amely majdnem az életembe került. Húsz évvel ezelőtt agydaganattal kórházba kerültem. Nos, ennek egy olyan stádiumát kezdtem megtapasztalni, hogy a daganat miatt kezdtem nem lélegezni. Szabályosan erőlködnöm kellett, hogy levegőt vegyek és ez nagyon megerőltető volt. Úgy fulladtam volna meg, hogy magam szívesen abbahagytam volna a légzést, annyira fárasztó volt. Könnyebbnek tűnt megfulladni mint lélegezni.

Valami ilyesmi lehet az Istennel kapcsolatban is, valami zavar van bennünk, erőlködnünk kell, hogy vele kapcsolatba legyünk, pedig ... pedig nem kell!

Isten jelen van, csak mi nem vagyunk jelen. Azt gondoljuk, hogy Istennel a szavakkal léphetünk kapcsolatba. Mondhatjuk, kínlódunk a szavaktól, de nem vagyunk jelen. Megpróbálunk követni egy kényszer csendesség rituálét, de lehet, hogy ez nem kívánatos, mert keményen gondolkodunk, összefüggéseket keresünk, aktívkodunk, felsorolunk, marcangoljuk magunkat, pedig hagyni kéne elmenni dolgokat, gondolatokat, tevékenységeket, terveket, igazamat és mindent elejteni. Maradni Isten csendjébe, nem tenni semmit, nem erőlködni, nem gondolni, nem tervezni, csak lenni és lenni Isten előtt!

A családban és mindennapi életben.

Ez nagyon nehéz téma, mert szinte minden a csend ellen hat. Bizonyos értelemben ez érthető is hiszen tevékenység, felelőségvállalás nélkül nincs fejlődés, nevelés, pénzkereset, előrébb haladás. Ugyanakkor mégis, talán itt is el kell dolgokat engedni! Ugyanis minden rendben van Istenben. Rendben van a világ egyensúlya, a feleségem, a gyermekeim, a jövőjük, az egész életünk és halálunk. Minden ott van Isten előtt és Istenben. El kell engedni dolgokat, saját magamat is. Az ember alapvetően olyan, hogy vagy a múltban vagy a jövőben él. A múlt eseményein, hibáin, bűnein rágódik, talán máshogy kellett volna ... Vagy a múlt sérelmein ki, mikor, mit csinált, és ez hogyan hatott, miben bántott meg, mik lettek a következmények. Mik a mások, és a magam bűnei. Pedig Istenben ez is elrendezett, el kell engednem mind a mások, mind a magam bűneit, tévedéseit, az elrontott dolgokat, mert Istenben minden rendben van!

Vagy a jövő, hogyan lesz, mik a valószínűségek, hogy valósul meg ez, vagy az? Természetesen megpróbáljuk a jövőt imában Istenre bízni, talán kérni. Ez nem baj, a gond ott van, hogy vagy a múltban vagy a jövőben élünk és nem vagyunk a jelenben, szinte soha. 

El kell engednünk az "izmusokat"! Megszoktuk, hogy mindent betolunk egy fiókba, magamat, másokat, kereszténységet, más vallásokat és szinte mindenkit és mindent. Sőt, Istent is. Pedig a kulcs az elengedésben van,"izmusok" nélkül, fiókok nélkül. Ahogy a katolikus szerzetes Richard Rorh mondja: 

"Soha semmilyen "izmus" nem volt képes megteremteni a "szeretet civilizációját", de még pozitív energiát sem tudott termelni. Ezek az elméletek legfőképpen a fejekben léteznek, és a kis egoista személyiségünkből erednek, a lelkünket pedig éhesen és szomorúan magára hagyják".

Nem szeretném ha a lelkem magára maradna ... ! Jézus már átment ezen az érzésen - Ő ismeri ezt, értem, értünk.