Vita és megbékélés

Most olvastam Alister E. McGrath könyvét Brunner Emilről aki nagy alakja volt a református dialektikus teológiának, vagy más besorolás szerint a neoortodox teológiának Barth Károly mellett. A könyv remekül összeszedi Brunner teológiájának a fejlődését kora kontextusába helyezve. Ami megragadott az mégis egyetlen mozzanat az életükben, az utolsó mozzanat a kettőjük kapcsolatában. Ebben ráismertem általánosságban véve a hívő ember életének a szakaszára is. 

A két világháború között művelt új teológia irány a dialektikus teológia ellen hatásként jött létre a modernista és liberális teológiával szemben. Amely igen mély gyanakvással szemlélte a keresztény tanokat és azt az állítást ami mindig is a kereszténység alapja volt, hogy Isten kijelentette magát az embernek a preegzisztens Jézus csodás testet öltésében.

A dialektikus teológia Nem csak a liberális vonallal került összeütközésbe, hanem a hagyományos protestáns ortodox, konzervatív megközelítéssel is, mivel Isten kijelentését nem azonosították a Biblia szó szerinti szövegével. E szerint a Biblia egy eszköz amely tartalmazza Isten igéjét az ember által írott sorok között, de nem maga a Biblia az Ige. Az Ige inkább belsőképpen a szubjektumban ragadható meg, amikor Isten kijelenti magát Isten és ember kapcsolatában.

Brunner Emil sokkal közelebb állt a pietista hagyományokhoz és az angol oxfordi mozgalomhoz mint a konzervatív ortodox vonalhoz éppen e miatt. Az Ige, amely belsőképpen válik Igazán Isten Igéjévé, e gondolat szerint. Messzire vezetne ennek a kielemzése és annak, hogy a teológiai uralkodó vonulatok hogyan és miért keletkeztek. Korábban a pietizmus is egyfajta ellenhatása volt a száraz dogmatista protestáns ortodoxiának. Amely ontotta magából a hitvallásokat az igaz hitűség jegyében, és végletesen, harcra kész módon védelmezte azokat, szinte egy szintre emelve az Igével. Csak éppen az emberről feledkezett el, akinek nem erre volt szüksége. A pietizmus erre adott útmutatást, peremre söpörve a dogmatikát és a hitvallásokat, inkább az ember és Isten mély, olykor már érzelgős kapcsolatára helyezve a hangsúlyt.

Barth Károly

Egymás között is voltak feszültségek, mármint Brunner és Barth között. Nagyon sokan Barthnak az 1934-es híres "Nein!" szavára emlékeznek. Amely Brunner természet teológiai gondolataira volt a válasz. Szóval ez a "nem" túlmutat a teológián a gondolatokon, az igazságon. Igazán a "Nein", a "Nem" az embert érintette. Egy kapcsolat amely közös úton indult a "Nem"-be torkollott. Természetesen a nézetek ütköztek elsősorban, de a nézetek, köszönik szépen jól vannak, az emberi kapcsolatok viszont összedőlni látszottak. Természetesen az okok sokkal mélyebbek mint ahogy egy megterhelődött viszonyban felületesen látni lehet.

Ugorjunk egy nagyot, Brunner halálos ágyához 1966-ban, amikor az idős Barth levelet kapott Brunner Emil állapotáról. Életük végén valami megváltozott, illetve már korábban elkezdődhetett. Nos, Barth levelet írt Brunnernek, de előtte Peter Vogelsanger zürichi lelkipásztornak mondta, hogy ha a betegsége nem akadályozná ott lenne Brunner mellett és fogná a kezét. Az egyik leglényegesebb mozzanat pedig, az a mondata:

"És mindenképpen mondja meg  neki, hogy az idő, amikor úgy éreztem, " Nemet!" kell mondanom, már rég elmúlt, és mindannyian csak azért élünk, mert a nagy és irgalmas Isten kegyelmesen "Igent" mond mindannyiunkra".

Brunner elmosolyodott amikor felolvasták neki Barth levelét (beszélni már nem tudott). Majd békességben nem sokkal később meghalt. Barth Károly két évvel később szintén eltávozott.

Nos, amit szeretnék kihozni ebből a mozzanatból az, hogy eljön egy olyan szakasz az életünkben, amikor nem számítanak azok a dolgok amiért egész életünkben harcoltunk, vagyis nem úgy számítanak mint korábban, átalakulnak. A nagy igazságok, az emberi dimenziók, az elutasítások és elutasítottságok immár elhomályosulnak. Marad az irgalmas Isten, és vele a "Nemek" "Igenné" változnak. A gondolatot még hosszan lehetne folytatni ...

Az igazán fontos ...

 Új év küszöbén számtalan életcél lebeghet az ember szemei előtt, ámde, nem biztos, hogy azok valóban értékállóak. Elgondolkodtam,és azt találtam magamban, hogy sokszor azért vannak lelki gondjaim mert nem jól állítottam be a mindennapokban az értékmérőmet.

Felsorolás szerűen, amik igazán fontosak:

1.) A transzcendens valóság, azaz, Isten világának, szeretetének, kegyelmének a befogadása, megélése, az ebben való megnyugvás. 

Mi emberek itt a földön olyanok vagyunk mint a nyüzsgő hangyaboly. Azt hisszük, hogy a látható mi kis világunkban a javak, vágyak, elképzelések, és ezért történő teperéseink az életünk fő céljai. Pedig ezek csak eszközök. A földi életünk hamar lepereg. Mi okból is vagyunk itt? Talán az a megközelítés áll hozzám közel, ha a földi életet egy iskolához hasonlítom. Ez az iskola felkészülés az örökkévalóságra. Oda rendeltetett az ember, annak érdekében történik minden ma, a földi életünkben. Isten szeretete határtalan, ennek a megtapasztalása pedig eszméletlenül fontos. Ez kell, hogy alapja legyen az életemnek, enélkül minden amit teszek, teszünk csak bolyongás, és céltévesztés.

2.) A család, a szeretteink érdeke mindenek előtt van. A családot nem szabad beáldozni sem a munka, sem a különböző tevékenységek, kedvtelések, de még az egyházi élet a gyülekezeti szolgálatok oltárán sem! Amiben  még tévedhetünk az az, hogy az anyagiakra tesszük a hangsúlyt a családban, pedig az valahol a sor végén kell, hogy legyen! Vagy az elvárásokra, mintha ez lenne a kapcsolatok, a rend mozgatórugója, pedig ez inkább megakasztja a dolgokat. A szeretet kapcsolat a legfontosabb, ahol feltétel nélküli elfogadás, befogadás a fő jellemző. A szülő szeretetének és annak kimutatása soha, de soha nem szabad, hogy feltételhez legyen kötve! Ez egy életen át tartó tanpálya, de elengedhetetlen a fejlődés! Csendben jegyzem meg, hogy ezen a téren óriási az én hiányosságom, de merem állítani, hogy ez nagyon, de nagyon nagy probléma az egész világban is. Sajnos ez a keresztényekre is igaz. Sőt, továbbvíve az analógiát, gondolatot, a keresztény egyház, gyülekezet is egy család. Ahol a feltétel nélküli elfogadás, befogadás és szeretet kell, hogy domináljon! A megfáradtak,  az életben, a bűnöktől megterheltek, a lelkileg szükségben lévő emberek  oázisának kéne lenni, ahol Krisztus lábainál, testvéri szeretetben, elfogadásban békét találnak. Isten őrizzen minket az érdek, az ideológia, a teológia, bibliai látások, a törvények, a hagyományok, az családi/egyházi/gyülekezeti rendelkezések keresztülpasszírozásától, mert ezekben önmagukban nincs béke, szeretet, megnyugvás. A szülők, lelkészek, gyülekezet vezetők tudatos döntése, harca kell, hogy legyen a szeretet oázisának a kialakítása, és nehogy a család vagy a gyülekezet a törvény zsinagógájává váljon!

 3.) A másik emberrel tegyek jót! Miért élek a világban? Hogy a saját érdekeimet, világlátásomat megvalósítsam, alig tudomást véve a környezetemről? Nem! Isten minden embert szeret. Krisztus minden embert hív és értékesnek tart. Tartsam én is értékesnek a környezetemben élőket, tegyek jót ott ahol tudok! Hallgassam meg az embereket, legtöbbször csak erre van leginkább szükségük. Az jó, ha Isten szeretete Krisztusban szóba hozható, de ne hengereljem le az embereket a teológiámmal! Nehogy azt gondoljam, hogy Istennek nincs gondja a bűnösökre, csak úgy, hogy az életük miatt ítéletet hirdet! Nem, Isten szereti az embert, csak ezt nem tudják, nem hiszik. Éljek, mozogjak, cselekedjek úgy, hogy ez a világ eredetileg Istené és az itt élő emberek is eredetileg Isten tulajdonai!

Bizonyára a sort lehetne folytatni, nekem ez a három pont jutott az eszembe. Mindenkinek kívánom, hogy ezekben fejlődjön ebben az évben is!

Misztikusabban, mi értelme?

Bevallom, túl intellektuális alkat vagyok, állandóan rendszerezek a gondolataimban, talán túl is logikázom a dolgokat. Ugyanakkor sok minden kicsúszik, mintha nem tudnám megragadni a lényeget. Az értelem nem elég ... 

Az ember értelme valami rendkívüli, alkotunk, rendszerezünk, tervezünk, megismerünk, logikailag következtetünk. Ettől vagyunk emberek, és ez jól is van így, de ...

A hívő ember előveszi a Bibliáját, lehetőségei és képességei szerint tanulmányozza a szöveget. Következtetéseket von le abból és megpróbálja e szerint élni az életét. Imádkozik, elméjében felkutatja az imatémákat, ha rendszeresen teszi, talán könnyebb felsorolni, de teszi másokért is.

Mi a gond? - Belefáradunk. A hívő élet kezd fáradságos lenni. A normák, a következtetések, a teológiai és bibliai okfejtések mintha nem érintenék a lényeget, valami hiányzik. 

Hát persze! - Az imaélet, kiálthatnak fel sokan. A probléma csak az, hogy az a bizonyos imaélet a hívő emberek többségénél bizony egy fárasztó tevékenység, megmarad az értelem munkájánál: a felsorolások, imatémák, bűnlisták és azokért kért bocsánat, helyes módon való imádatra való törekvés, egyszóval  sokszor kimerítő tevékenység ez. Nem valljuk be, nehezen beszélünk róla, mert vannak bizonyos játékszabályok, melyek felelősséget és terhet rónak a hívő emberre, hogy nehogy a könnyelműség látszatát keltsük és másokat is erre ösztönözzünk. Ehhez persze hozzájön a saját színészkedésünk, nehogy azt lássák, hogy a hívőségünk egy fabatkát sem ér, egyszóval silány keresztények vagyunk. Ezt meg ne tudják! 

Mégis jól van ez így, mármint amikor az ember eljut oda, hogy lássa, a keresztény élete valami többért kiált. Nem etikázás, ilyen olyan norma kergetése, nem pusztán bibliaismeret, közösségi élet annak minden pozitív és negatív oldalával együtt. Nem megfelelni akarás Istennek és más embernek.  Nem, a keresztényi élet fő sodra nem kívül van, nem az elmében, nem az érzelmekben, nem az akaratban. A lényeg belül van, spirituális, szellemi, de hol? A hol kérdésre a legnehezebb a válasz, és mintha még nehezebb lenne a "Hol?"-on túl annak a megragadása. Természetesen itt egy pillanatra meg kell állni, nehogy patt helyzetbe essünk, nem a Szentlélek nagyobb ismeretére van szükség, mert akkor megint megragadunk az elménél az értelemnél! Igen, szükséges az elme, az értelem, az akarat, de nem elég, arra nem alkalmas, hogy spirituális dolgokat hathatósan megragadjon.

Ami egyre hangsúlyosabb kezd lenni nekem - és még csak az út elején járok-, hogy a szellemi életem, a spiritualitásom, az imádságom túl mutasson az értelmi, az intellektuális szinten. Valami kezd körvonalazódni, értelmemmel már kezdem érteni (de ez még mindig csak értelem), hogy amire szükségem van, az a szemlélődés, a szellemi szemlélődés. Katolikus misztikusok ezt kontemplatív imának nevezik. Amikor az ima, Richard Rorht idézve: 

"Az ima elsősorban nem kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja. Ezen túlmenően a Jelenlét megtapasztalásában való létezés, sőt az ebben való örvendezés. A mélyen kontemplatív beállítottság nemcsak tudatában van ennek a Jelenlétnek, de bízik is benne, elfogadja és örvendezik neki." (R.Rorh: Minden egybetartozik)

A jelenlétben nehéz a mai embernek eljutni, ott van Isten, és nem a múlt elemzéseiben és a jövő

aggodalmaiban. Az Isten jelenléte, szeretete felüdítő, az imádság terhet levevő, elmét felszabadító. Az egónk, ahogy Rorh is hasonlót mond, állandóan a múltat elemzi, igazolja magát, állandóan végig éli a múlt eseményeit, körbe és körbe, végeláthatatlan ciklusban járva. Avagy a jövőben jár, fél, aggódik, tervez, képzeleg, nem áll le az elme a jövő aggodalmaival szinte soha.

Mennyire nem tudok a Jelenben lenni! Ahhoz, hogy elkezdjem ezt a Jelenlétet megtapasztalni, meg kell tanulnom elengedni. Csak lenni Isten jelenlétében, szemlélődni, nem megérteni, csak szemlélni.

Túlzottan értelmi beállítottságú vagyok, nehezen megy, sokat agyalok. El kell engednem a gondolatokat, ha jön, ám jöjjön, de engedjem el, hogy tovasuhanjon, mert csak Isten jelenléte számít! Ezt még tanulnom kell!

Civilizációnk vége?

Az a felelősség terhel egy ilyen poszt megírásakor, hogy nem szabad rémhír, alaptalan félelem terjesztőjévé válnom. Attól is őrizkednem kell, hogy a ma néhány körben elterjedt károgók közé csatlakozzak. Ugyanakkor szeretném, ha a túlzott civilizációs váradalmak, társadalmi optimizmus némiképp kiegyensúlyozódna. Vajon van ennek a felvetésnek reális alapja? - Ezt járnám egy kicsit körül, tudva, hogy a kérdés megválaszolása összetettebb annál mint, amit most megfogalmazok.

A nyugati 20-21. századi civilizáció történelmi léptékekkel nézve fiatal. Hatalmas történelmi társadalmakra visszatekintve szinte semmi. Természetesen a technikai fejlődés az elmúlt évezredek, évszázadokhoz képest, fénysebességre kapcsolt. Nehéz azt tagadni, hogy a jólét, vagy annak lehetősége, a társadalmi berendezkedés, a demokrácia olyan lehetőségeket, szabadságot, viszonylagos jólétet adott az emberek kezébe mint talán előtte soha. Azonban, ha történelmi összefüggésben szemléljük kultúránkat, és tudomást veszünk arról, hogy egyetlen lufi sem fújható a végtelenségig, akkor előre prognosztizálható, hogy az nyugati civilizációnk, legalábbis a jelenleg ismert módon, véges.

Miből gondolom, hogy ez így van? Nos, ha a történelmet szemléljük, akkor ez nyilvánvaló, soha egyetlen civilizáció sem maradt fent örökké. Birodalmak, kultúrák, gondolkodásmódok, uralkodók, erkölcsi közfelfogások jöttek, majd mentek. Ez mindig így volt. Miből gondoljuk, hogy korunkban ez máshogy lesz? 

A történelem nagy civilizációi megszűntek belső vagy külső okok miatt, avagy ezek ötvöződéseként. Ilyen okok voltak a birodalmak terjeszkedéséből következő összetűzések, más erősebb birodalmak hódításai. Avagy, az adott birodalom túlterjeszkedése, amikor már nem volt képes határait megvédeni, a puszta méretei miatt sem. A népvándorlások, a gyökeresen eltérő kultúrájú népek betörései, beékelődései az adott társadalomba. Ezeknek egy darabig jótékony hatásai voltak, mert élénkítették a kereskedelmet, a gondolatok áramlásának szabadságát, az ismeretet gyarapították, de csak egy bizonyos fokig. Amikor a birodalomban, a terület nagysága miatt, már nem volt hatékony határvédelem, az állam kénytelen volt más eltérő érdekű népcsoportokra bízni államvédelmi funkciókat, akkor ez a felhígulás végzetes volt.

A belső okok között szerepeltek a megbízható hivatalnoki rétegek hiányai, akik már nem voltak képesek az államot hatékonyan működtetni. Bomlasztó ok volt az uralkodó valóságtól elrugaszkodott megalomániája, vagy torz jövőképe, melyben nem törődött a népe valós állapotával. Nem volt reális jövőképe, higgadt víziója nép és a kultúra jövőjét illetően. Rövidtávú, pillanatnyi hatalmi és pénzügyi érdekek vezérelték, melyek kikezdték az adott társadalom önvédelmét és tartós fennmaradását. 

Volt olyan is amikor gyakorlatilag  kultúra megszűnésének  fő oka a rendelkezésére álló erőforrások teljes kiaknázása, majd demográfiai gondok, éhínség és háborúskodás voltak a szétziláló erők, mint például a Maja civilizáció esetében. 

Visszatérve a saját korunka, semmi meglepő nincs tehát abba a feltételezésben, hogy civilizációnk napjai meg vannak számlálva. A nyugati társadalom gyakorlatilag önmaga kannibáljává vált. Felemészti saját magát, elhagyta az iránytűjét, amely alapja a reális jövőképnek. Önvédelmi reflexeit elveszíteni látszik, mind erkölcsi, mind társadalomszervezési szinten. Túl nagyra fújta azt a bizonyos lufit. Szinte bizonyos, hogy ki fog pukkadni. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy épül a modern Bábel tornya, az égig. Mi, emberek váltunk önmagunk isteneivé, magasra emelkedtünk, törvényszerű, hogy nagy magasságban, szédelgés után zuhanás következik. Nem történik semmi meglepő, mert noha a fejlettségnek ez a foka, a jogok, a szabadság utáni vágy jó, de nem mindenható abszolútum. A fejlettség, amikor kizsákmányolássá, a szabadság  féktelen szabadosság lesz, amikor a jogok öncélú követelőzésbe, akarnokságba csapnak át, akkor ezek a társadalom bomlasztó erőivé válnak. Érdemes azzal a gondolattal is eljátszani, lehet, hogy Isten egy kissé "megkeverte a paklit", legalábbis jó okkal hagyta "keverést"?  ...