Mi a törvényeskedés?

Ez nem  a saját írásom, hanem megosztom.

Úgy érzem, hogy sok keresztyén körben aktuális. Sokszor nagyon félünk a világtól, de vajon félünk e a törvényesedéstől? Egyáltalán a gyülekezetek, keresztények látómezejébe kerül?

A teljes anyag itt elolvasható az Apológia Kutatóközpontól.

A törvényeskedés lényege

Amikor egy ember "törvényeskedik", azaz hitéleti törvényeket, szabályokat mond ki, és akar másokkal elfogadtatni, akkor a Törvényadó szerepét játssza. Akármilyen munkahelyi, családi vagy más emberi környezetről van is szó, aki diktálni akar, annak szüksége van valamire, ami a többi ember fölé emeli, ami tekintélyt ad neki, amiért rá feltekintenek. Ez az eszköz az egyházban mint vallási közösségben értelemszerűen a Szentlélekre vagy a Bibliára való hivatkozás: Isten tekintélyének kölcsönvétele, vagy inkább ellopása.

Miért tesz valaki ilyesmit? Vagy jót akar, segíteni akarja a rá bízottakat a hitéletben, a megszentelődésben, vagy kényszeresen kontrollálni akar másokat. A kettő közötti határ gyakran elmosódik, de a lényeg mindig ugyanaz: emberek tudatosan vagy sem, de mások életében át akarják venni a Szentlélek szerepét, és olyasmibe szólnak bele, ami nem az ő dolguk.

A törvényeskedő tkp. olyan "Mózes", akihez nem szólt Isten, csak azt állítja, mert ő úgy hiszi, hogy szólt.

Istent, az egyetlen igazi, jogos Törvényadót próbálja utánozni, sőt helyettesíteni – akár tudatában van ennek, akár nem. Mi különbözteti meg az igazi Mózesektől? Például az, hogy a törvényeskedő mindig nagyfokú küldetéstudattal rendelkezik, Mózes ellenben alkalmatlannak és érdemtelennek érezte magát. A törvényeskedő csak egyéni és ezért vitatható véleményére, érzéseire, ízlésére és bibliaértelmezésére tud hivatkozni,

Mózes mellett azonban Isten látványosan, mindenki számára egyértelműen kiállt. A törvényeskedő nem önmagához képest és másokért, hanem mindig másokhoz képest jobb, igazabb, szentlelkesebb, bibliahűbb, akiktől el is határolja magát, Mózes ellenben képes lett volna Isten ellen vétkező népével együtt meghalni.

Természetesen a törvényeskedő is ember. Senki nem akar farizeus lenni, senki sem határozza el magában, hogy "Nosza, hadd álljak oda Isten helyére, hadd okozzak sebeket a testvéreimnek, és hadd oltsam ki a Szentlélek munkájának tüzét!" De éppen ezért fontos szembesülni azokkal az emberi, lelki folyamatokkal, amelyek lassan olyasmivé tehetnek bennünket, amivé valójában sosem akartunk válni.

A törvényeskedés tipológiája

A törvényeskedéssel nem csupán tévtanokkal bebetonozott vallási-lelki környezetben, hanem egészséges felekezeti hitvallás keretei között is találkozhatunk. Ez azért van, mert alapvetően mentalitásbeli problémáról van szó. Ez egyértelműen megjelenik a magatartásban, de a viselkedés mögött rejlő hozzáállás pontos oka néha nehezen azonosítható. A törvényeskedés ugyanis mindig a személyiség valamilyen belső bizonytalanságából fakad. Emiatt törvényeskedik valaki, illetve emiatt hagyja valaki, hogy sok éven át emberek törvényeskedjenek fölötte.

Az alábbi három pont a törvényeskedés három leggyakoribb fajtájának kialakulásáról és lényegéről próbál vázlatos képet adni. Természetesen egy emberben vagy egy gyülekezetben mind együtt is előfordulhatnak, általában sok az átfedés, és az egyik probléma rögzülése magával hozhatja a másikat.

(a)Toleranciahiány

Van olyan embertípus, aki láthatóan csak a saját szubjektív véleményét, érzését és ízlését tekinti mérték adónak. Másoktól elvárja, hogy vele egyetértsenek, vele együtt érezzenek, őt kövessék, sőt hozzá alkalmazkodjanak. Akinek a gondolkodásmódja eltér az övétől, azt magában vagy mások előtt is megbélyegzi. Ha bibliai témákon lovagol (keresztség, karizmák, egyházszervezet, próféciák stb.), akkor sajátos "igei meglátásai" miatt hihetetlenül dogmatikussá válik: számára mindenki más tévelyeg, vagy legalábbis nincs elég magas lelki szinten. Gyakran olyan témákban hangoztatja a véleményét, amelyeket Isten és a Biblia az egyén lelkiismeretére bíz. Megítél dolgokat és embereket anélkül, hogy a Szentírás(ból) definiálná, milyen is a "jó keresztényhez" illő, az "Istentől való" és a "nem Istentől való", a "lelki" és a "testies" vagy "más lélektől" származó ének, muzsika, imaforma, hajhossz, frizura, ruhaszín, film, könyv, hobby, szakma stb. Ha az ember rákérdez, hogy milyen alapon kritizál és fedd másokat, elsősorban az érzéseire hivatkozik, nem a Szentírás konkrét kijelentésére vagy alapelvére (ha mégis idéz valahonan, az "ige" eredetileg egészen másról szólt).

Azt hiszi ugyanis, hogy ami neki nem tetszik, az a Szentléleknek sem tetszik, és őbenne ezért támadt fel az ellenérzés; így ha a másik nem érzi azt, amit ő, akkor nyilvánvalóan nem lelki ember stb.

Mi áll a jelenség háttérében? Rendszerint az, hogy az ilyen ember nem tudja magáról, hogy igazából akkor érzi magát biztonságban, ha körülötte mindenki olyan mint ő, és az élet minden apró dolgát is úgy értékeli és kezeli mint ő. Nem tudja elképzelni, hogy együtt lehet élni, közösségben lehet maradni gondolati, ízlésbeli vagy érzelmi egyformaság nélkül, esetenként nyíltan vállalva, és el is viselve az egyet nem értést.

Ha vezető, akkor nem tűr ellenvéleményt: más csak azért gondolhat mást, mert hiányos a hite, a tudása, a jelleme stb. Ha a csoport egyszerű tagja, minden vitától megrémül, mert a helyzetet nem tudja kezelni; ha neki nem adnak igazat, akkor pedig magában füstölög, vagy végleg távozik.

Merev, konzervatív, normatív hozzáállásának a funkciója nem más, mint énje védelme. Erre valószínűleg már a családjában szüksége volt: másnak lenni büntetéssel járt, vagy éppen, hogy sosem volt biztonságot adó állandóság a környezetében. Ezért nem szereti a változást maga körül, és tekinti ellenfélnek a másképp gondolkodót, illetve az újat hozót. Ezért fél a belső változtástól is: helyesen érzi, hogy a másokra való megnyílás, mások világának a megismerése őrajta is változtatna. Ezért inkább a hasonlóan gondolkodók társaságát keresi, a többiektől pedig távolságot tart vagy elkülönül tőlük. Ha egy közösség vezetői törvényeskedőkből áll, akkor a tagokat az egyformaságukról könnyű felismerni: mind sajátosan és egyformán imádkoznak, fogalmaznak, öltözködnek, fodrászkodnak, előre tudni, hogy mely írókat nem olvassák, kinek a zenéjét nem hallgatják, hova nem járnak stb. Mindez persze sok fokozatban fordul elő: az alig észrevehető szinttől a látványosan tragikusig.

(b)Receptkeresés

Vannak emberek, akik azt, amit Isten mindenkitől elvár, lelkesen összekeverik azzal, amit Isten egy bizonyos embertől elvárt vagy vele tett. Elfelejtik, hogy ami mindenkire vonatkozik, az le van írva (Biblia), de ezen felül létezik személyes bánásmód is! Amikor egy bizonyságtételben azt hallják, hogy Isten valakinek az életében helyre tett valamit, amit túlzásba vitt (sportolás, gyűjtemény, kávéivás stb.), vagy valakit egy bizonyos módon megsegített (imameghallgatás, vezetés, gyógyulás, szolgálatra elhívás stb.), akkor ebben nem Isten változatos munkálkodására csodálkoznak rá, hanem Isten általános akaratát, mindenkinek szóló parancsát vélik felfedezni. Az általánosítást olyan bibliai mondatokkal igazolják, mint hogy "Isten nem személyválogató" (pedig ez a mondat egészen másról szól). Mivel sok lelki élményre találni valamilyen bibliai példát, és Isten szaváról van szó, a bibliai leírásból előírás, az egyedi esetből modell, minta, merev szabály lesz.

Végül olyan nevetséges szabályok születnek, hogy pl. Isten magát a sportolást, a bélyeggyűjtést, a tévénézést vagy a kávéivást tiltja, és a hívőktól elvárnak bizonyos tanúságtételeket: a "jó kereszténynek" vagy"lelki embernek" ugyanis ilyen vagy olyan vezetési élményben kell részesülnie (lásd X testvért!), meg kell

gyógyulnia (lásd Y testvérnőt!) stb. Aki pedig nem adja látható jelét annak, hogy követi a receptet, arról úgy vélik, hogy biztos nincs elég hite, nem biblikus a gondolkodásmódja, bűn van az életében, démoni befolyás alatt van, családi átok van rajta stb. Az így megbélyegzett hívők persze kisebbrendűnek érzik magukat, azt hiszik, bennük van a hiba.

Ilyenkor lényegében egyéni megtapasztalásokból, élményekből kreálunk "lelki törvényeket", elvárásokat, recepteket, sőt dogmákat. Ilyenkor Isten egyik gyermeke – arról hallva, hogy Isten hogyan foglalkozik a másik gyermekével – mindenképpen valamilyen viselkedési mintát, előírást, receptet vagy módszert akar kiolvasni arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedjen mindenki az Atya világában. Mintha Isten még nem mondott volna el mindent, amit mindenkinek el akar mondani, hanem az egyénnek vagy az egész gyülekezetnek azt kellene figyelnie, hogy a bizonyságtételekből még mi derül ki, azaz még mi tetszik vagy nem tetszik Istennek azon kívül, ami a Bibliában már le van írva...

A törvényeskedő magatartás funkciója itt inkább a bizonytalanságok és a megválaszolatlan kérdések gyors feldolgozása. Alapja egyszerűen a józanság, az érettség, az ismeretek és a saját tapasztalatok hiánya. Elsősorban a friss, és öreg, de éretlen hívőket környékezi meg, illetve az olyan pragmatikus észjárásúakat, akik mindenben a "technikát" vagy a "módszert" keresik. Ahol a vezetők így maradnak, ott lényegében mindig ugyanarról a néhány témáról prédikálnak vagy tesznek bizonyságot (elkülönülés a világtól, misszió,Gyógyulás stb.). Ilyesmire azonban csak addig van szükségünk, amíg az Istennel való kapcsolatunk nem elég személyes és gazdag. Azért keressük elsősorban az "instant" recepteket, amelyek a megtérés után beköszöntő új világban segítik a túlélést, mert olyanok vagyunk, mint az új kollégák az új munkahelyen. Ez az állapot egy ideig természetesnek tekinthető, de mindenkinek túl kell rajta jutnia, fel kell nőnie!

(c)Önigazolás

A törvényeskedés harmadik, leggyakoribb fajtája mögött a megigazulástan és a megszentelődéstan összekeverése áll. Emlékeztetőül: a megigazulás az Isten előtti helyzet megváltozása, a Krisztusba vetett hit alapján; a megszentelődés Isten átformáló munkája és az annak való engedelmesség, az újjászületés alapján, egy életen át. (Vagy másképpen megfogalmazva: Isten örökbe fogadott, de mint gyermekét nevel is.)

A törvényeskedés gyökere ebben az esetben az, hogy a hívő még nem tudja, vagy elfelejtette, hogy egyedül Krisztus az, aki igazolja őt Isten előtt, és akiért Isten elfogadja és szereti. Ehelyett azt tanítják neki,vagy például vétkektől terhelve ő maga érzi úgy, hogy neki kell elfogadhatóvá tenni magát Isten, mások és önmaga előtt is. Ha egy törvényeskedő közösségbe jár, ennek a módját megtanítják neki: az instant megoldás az, hogy ha "győzelmes keresztény", "lelki ember" stb. akar lenni, akkor mit ne csináljon (ne egyen húst, ne igyon sört, ne nézzen tévét, ne táncoljon stb.), illetve hogy miből csináljon többet (bibliaolvasás, ima, gyülekezetbe járás, prédikálás stb.). Ha nincs, aki ilyesmit tanítson neki, akkor ő maga talál ki magának dolgokat, de érdekes módon rendszerint ugyanoda lyukad ki: mit nem kellene csinálni, miből kellene többet csinálnia, hogyan kellene helyesen megkeresztelve lennie, úrvacsoráznia, melyik karizmát kellene megkapnia stb.

Félreértés ne essék: az embernek esetenként tényleg abba kell hagynia azt, ami egyértelműen akadályozza a lelki fejlődésben, és vannak dolgok, amelyek a hitélet természetes, szerves részét képezik (rendszeres bibliaolvasás, imádság, közösségi élet). Baj akkor van, amikor emberek más emberek számára meg akarják szabni a bibliaolvasás, az ima és a közösségi alkalmak "szükséges" mennyiségét, illetve amikor olyasmibe szólnak bele, amihez semmi közük, mert Isten nem szabályozza (egyéni lelkiismereti döntések a pályaválasztástól a párválasztáson át az étkezési szokásokig). Baj akkor van, amikor a hívő azt hiszi: a dolog rajta és az erőfeszítésein múlik, tehát ha valamit nem tesz, és mást megtesz, akkor ő már elfogadható és szerethető,akkor végre Isten is, mások is el kell, hogy fogadják.

Iszonyú teher tud lenni, ha mások elvárásainak nem tudunk megfelelni, főleg ha saját magunkban csalódtunk, és mi magunk sem tartjuk magunkat elfogadhatóknak. Ilyenkor hajlunk arra, hogy úgy csináljunk, mintha mindent megtettünk volna, és minden rendben lenne, pedig belül tudjuk, hogy nem tudunk megfelelni sem önmagunknak, sem a vezetőknek, sem "Istennek" (pontosabban torz istenképünknek). Ilyenkor az ember belül legszívesebben üvöltene a fájdalomtól, de ezt nem mutathatja ki, mert mutatnia kell a képet: ő jó keresztény, lelki ember, bővölködő hívő stb. És enélkül a tövényeskedő közösségben tényleg nem fogadják el!

Ha az önigazolásnak ez a belső, illetve külső kényszere válik a hitélet motorjává, az egy ponton túl gyilkol: sokan fordultak már önmaguk ellen, mert nem tudtak kínzóik ellen fordulni, vagy egyszerűen otthagyni őket. Miért jut idáig valaki? Mert önmagát nem tudja elfogadni, illetve mert még nem élte át, hogy Isten tökéletesen elfogadja, amióta Krisztus kegyelmében bízik. Valószínűleg már a családjában is ez volt a helyzet: aki otthon sem tudott soha megfelelni, ezt Istenre is kivetíti, és egy időre bele lehet vinni a törvényeskedésbe. Ha őszinte, egy ponton túl a törvényeskedő közösségből végleg eltűnik, és mindenki – még ő is– azt hiszi, hogy Istennek fordított hátat. Pedig csak egy torz istenképből lett elege, méghozzá joggal!

Akiken az önigazult mentalitás eluralkodik, azok a saját különlegességeiket egy idő után a közösségvál lalás feltételévé teszik: aki ezt vagy azt nem így vagy úgy csinálja, illetve hiszi, mint ők, azok nem lehetnek "igazi" testvérek, azokkal nem imádkoznak, nem szolgálnak együtt. Kialakul az elittudat: a "legjobb", sőt idővel és dogmatikai befagyasztással az "egyedül üdvözítő" gyülekezet… A sok szabály, az elvárt teljesítmény vagy szellemi élmény azonban állandó megfelelési kényszerben tartja a hívőket, minél keményebb csapatról van szó, annál inkább. Ennek egyenes következménye azonban, hogy azt hiszik: ha eleget tesznek vezetőik elvárásainak, Istennek is eleget tettek, de ha ez nem sikerül, akkor a vezetőik joggal verhetik őket, sőt Isten is joggal veti el őket.

Az is áldozat, aki törvényeskedik, és az is, akivel törvényeskednek. De mindnyájukat ugyanaz a jó hír várja, a bibliai megigazulástan (1Kor 1:30-31, Ef 2:1-10, Tit 3:4-5), és Jézus hívó szava (Mt 11:28-30)!

A gyógyulás útja

A törvényeskedés a hitélet betegsége, bűnös torzulása. Orvoshoz azonban csak az megy, meggyógyulni csak az fog, aki tudja magáról, hogy beteg. Be kell látnunk, hogy:

- szenvedést okozunk (ui. másokat a saját képünkre és hasonlatosságunkra akarunk formálni),

- mi magunk is szenvedünk (ui. előbb-utóbb mindenki menekül előlünk),

- szembe kell néznünk vele, hogy valójában mennyire érezzük Isten elfogadását (ui. annyira tudunk másokat is elfogadni),

- észre kell vennünk, hogy Isten közösséget vállal azokkal is, akikkel mi szubjektív okokból nem (de kik vagyunk mi, hogy így tegyünk?),

- tehát lényegében meg kell alázkodnunk (nem kell megvárnunk, hogy Isten alázzon meg).

A törvényeskedőnek és a mások törvényeskedéstől szenvedőnek végső soron mindig három dologra van szüksége: egészséges bibliai tanításra (ebben segíthetünk), egészséges emberi és testvéri kapcsolatokra (ezért is sokat tehetünk), és az Istennel való kapcsolat mélyülésére, megújulására (ezért hittel imádkozhatunk). Törvényeskedő testvérünket, vagy saját magunkat egyfajta felfedező túrára kell meghívnunk.

Akinek az esetében a toleranciahiányról van szó, annak az emberekhez való általános hozzáállásával van a baja. Számára a Biblia fontos üzenete, hogy Isten sok témában szabadon hagyta a lelkiismeretünket, és tiszteletben tartja az egyéniségünket. Ami az emberekkel való kapcsolatát illeti: meg kell nyílnia mások

másságára, meg kell tanulnia másokat önmagánál is többre becsülni, és másokat szeretettel elviselni. Az Istennel való kapcsolatot illetően pedig meg kell látnia, hogy különbség lehet a saját véleménye és érzései, illetve a Szentlélek véleménye és érzései között (lásd Biblia!).

Akinek az esetében éretlenségből fakadó receptkeresésről van szó, annak egyszerűen növekednie, érnie kell. Számára döntő felfedezés lehet meglátni Isten személyreszabott pedagógiáját a Biblia szereplőinek az életében. Ami mások életének a tanulságait illeti, azok lehetnek bátorítók vagy intő hatásúak, de nem feltétlenül érvényesek mindenkire vagy őrá; ami mindenkire érvényes, az már meg van írva (lásd Biblia!). Istennel kapcsolatban azt kell felfedeznie, hogy az Isten nem valamiféle kezelhető, kiszámítható, kiismerhető"rendszer", hanem egy személyesen megismerendő Valaki. Ráadásul saját, örömteli élményként is meg kell tapasztalnia, hogy Isten személy szerint ővele hogyan bánik (másként mint mással, mert más, mint mások).

Akinek az esetében az önigazolás kényszeréről van szó, annak a Biblia egyik legfontosabb üzenetét kell tanulmányoznia: meglátni a megigazulás és a megszentelődés közötti különbséget, és felfogni Isten megtartó kegyelmének és hatalmának örömhírét. Ami az Istennel való kapcsolatát illeti, Isten kegyelmében, elfogadó, szerető ölelésében kell megnyugodnia. Ez aztán az emberekkel való kapcsolatát is meg fogja változtatni.

Végül megjegyzendő, hogy a törvényeskedés egy témakörbe tartozik a nyáj fölötti uralkodással, a kiskorúsítással és a kiskorúságban való megmaradással. Ezekről egy másik cikkben lehet olvasni.

(c) Apológia Kutatóközpont