A félelem vallása

Isten a szeretet, de ha így van miért építünk szinte mindent a félemre? Ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem amikor  Richard Rohr könyvét olvastam. Ezeket a gondolataimat osztanám meg, kiegészítve a könyvből vett idézetekkel.

A félelem vallása egyáltalán nem biztos, hogy jól körül írható vallásosság vagy kegyesség. Sokkal inkább egy éles határral nem rendelkező pszichés szorongás, esetleg fóbia, melynek vallásos jellemzői vannak. Ez a fajta vallásosság, noha lehet, hogy  sok bibliai és teológia igazságot tartalmaz, de mégis egy meghamisított istenképpel rendelkezik. Ez a fajta istenkép szinte minden teológia igazságot képes Istenre nézve felismerni, de egy igen fontos jellemzőt kihagy, vagy alul értékel, leredukál: az Isten szeretetét. 

Az ilyen úton járó ember nem ismeri a szerető Istent. Egyoldalú az istenképe. Szinte mindent tudni vél Istenről, de nem tud számolni azzal, hogy Isten szereti, netán másokat is igen mélyen szeret. Ha elég ismerettel rendelkezik természetesen beszél Isten szeretetéről, de soha nem tapasztalja azt meg. Azért mert úgy gondolja, hogy Isten a maga szentségében először elvár és ha ez teljesült, akkor szeret. Aki így gondolkodik természetesen maga is az elváró, ha teljesíted, akkor méltó vagy a szeretetre típusú csere szeretetet állítja. Az ilyen ember maga is számos téves követelmény rendszerrel terheli meg a környezetét, mivel maga is ezt éli meg lelkileg.

Persze, a szerető Isten nem ugyanaz, mint a maga útját kereső ember, télapó szerű integető nyájas, mindent megengedő istene. Az igaz Isten alapja a szeretet, amely ugyanakkor igazságos és szent, de Ő nem hasonlítható az érzéketlen dogmatista inkvizítorhoz, akit nem érdekelnek az emberi fájdalmak csak az igazság. Hanem szent, abban az értelemben, hogy Isten más, nem olyan mint az ember alkotta istenkép vagy bálványok, amelyek a bűnös ember szeszélyeit és gyarlóságait hordozzák.

A félelem alapvetően azért tud egy zsarnok úr lenni, mert az embert lekicsinyíti, tehetetlenné teszi az olyan óriásokkal, lelki szörnyekkel szemben, akik ellen tehetetlen. Ez lehet egy jó szándékú vallás, hitnézet, vagy valamiféle istenféleség, de semmiképén nem az Igaz-Isten. A félelem vallásossága erre épít és kihasználja az ember sebezhetőségét. Isten egy olyan utat adott Jézus Krisztusban mely nem a fenyegetésre épít, hanem az önzetlen szeretetre és kegyelemre. Amelyhez természetesen szervesen hozzátartozik az alázat és a bűnt megbánni kész lelkület.

Az ember fél, amikor a körülményeiben, élethelyzetében van fenyegetve, mert nem akarja elveszíteni azt, ami biztonságos. A biztonság utáni vágyunk, sokszor megtévesztő is, mert lehet, hogy alapvetően ez nem más mint a félelem. Az ember fél, amikor a lelki egyensúlya látszik fenyegetve. Akkor is fél amikor az "én"-hez, az egóhoz viszonyítja a lehetséges fenyegető következményeket. Ezt az oldalt a legnehezebb felismerni, mivel az ember ritkán őszinte annyira magához, hogy a saját esendőségét mint alapproblémát ismerje fel. A legtöbbször ez a lelki tusa bekenésre kerül valamiféle kegyes mázzal, mely igazolni hivatott, hogy miért vagyok olyan amilyen, és miért érzek, vagy gondolkodok, így és vagy úgy.

A félelem támadóvá tesz, mert a sarokba szorított kutyához tesz hasonlóvá, mely nem lát kiutat máshogy, mint nekimenni annak, ami az egyetlen esélyt adja, mármint a támadó leküzdését. A félelem vallásának előbb utóbb "nekimennek", mert a sarokba szorítás eredménytelen az ember kordában tartására. Isten nem fog támadni akkor amikor éppen a legnagyobb lelki szükségben van az ember. Isten felszabadít lelkileg, nem gúzsba köt. Isten nem elzárja az egyetlen utat a meneküléshez, hanem éppen megnyitja azt. Természetesen ez az út maga Jézus Krisztus, aki igen mélyen szeret és megindul a mi gyarlóságainkon. Vajon miért, nem vagyunk sokszor képesek megbízni benne, hogy nem bántalmazni akar, hanem lelkileg szabaddá akar tenni?

A félelem a saját egóján keresztül képes csak látni. Szinte minden ezen a szemüvegen keresztül szemléltetik. Ahogy  a katolikus gondolkodó és író mondta a Richard Rohr, Minden egybetartozik című könyvében: 

Amit ortodoxiának, lojalitásnak vagy engedelmességnek nevezünk, annak java része félelem ... 

... attól félnek, hogy tévednek, hogy elutasítják őket, hogy nem tartoznak "oda", hogy az egyház nem segíti majd őket, sőt félnek Istentől, akit nem tapasztaltak meg. Lojalitásnak nevezzük, de gyakran csak félelem. A lélek különbségtevő képessége segít felismerni, hogy mi történik valójában. Hogy szeretetteljes engedelmesség vagy félelem rejlik-e mögötte? Őszintén állítom, hogy sokak vallásossága a félelmen alapul, de félelemben nem növekedhet és nem állhat meg ott. Norwichi Juliána így fogalmaz: " a félelmet gyakran alázatként kezeljük, pedig az gonosz vakság és gyengeség... az igazság ellentettje"(Showings, 73.fejezet).

Tévedés ne essék! Nem a történelmi keresztény tanítás ortodoxiája (igazhitűsége) kérdőjeleződik meg, hanem egy lelki attitűd, mely nem a Jézusi szeretetre épít, amely félre ismeri az igaz istenfélelmet.

Ahogy ismét Rohr-t idézem könyve olvastán (96-97 old):

"Az igazi vallás mindig a félelmen való túljutásról szól. Mégis nagyon sokunkat arra neveltek, hogy éljünk kényelmesen, együtt a félelemmel. Legtöbben, akik olvassák e könyvet, azt az idézetet kapták, hogy "Isten félelme a bölcsesség kezdete." (Zsolt. 111,10 és Péld. 1,7) Nekünk úgy tanították, amikor kisgyerekek voltunk, hogy Istentől félni valamiféle erény. A "félelem" szó mind a zsoltárokban, mind a példabeszédekben azt a gyermeki tiszteletet jelöli, melyet egy megbecsült és csodált személy iránt érzünk. Nem a bántástól való félelmet, hanem azt a rajongást és megbecsülő tiszteletet, amit olyasvalaki iránt érzünk, akire felnézünk, akinek átadjuk magunkat. Ez valami egészen más jelentés, amit a "félelem" szó nem ad vissza hűen. Isten csodálatában élni, az már erény.

Vajon képesek vagyunk egy nagy "szemüveg tisztítást" végezni, amely nem a saját egónk félelmein keresztül keresi Istent, netán  így próbál másoknak is útmutatást adni? Hanem Isten önzetlen szeretetében, mely nem tagadom, hogy sokszor kockázatos tett. Mert meghagyja az ember szabad döntési felelősségét és egyáltalán azt, ami még  valamelyest megmaradt az istenképűségből. Természetesen számolva az emberi gyarlósággal, bűnre való hajlamával, elesettségével. Ugyanakkor, mégis előtérben van a kegyelem, mely nem egy zsarnok isten nagylelkűsége, hanem a szeretettel teljes Isten lehajlása...

A jó cselekedetek hátul kullognak? - Nem kéne!

Kép, innen

Talán nincs semmi sem annyira rosszul kezelve a keresztény teológiában mint a jó cselekedetek. Mire gondolok? Leginkább arra, hogy a jó cselekedetek túlságosan át lettek dogmatizálva, mind katolikus, mind protestáns részről. Nem is mennék bele ezen fejtegetésekbe, hanem inkább szeretnék arra rámutatni, hogy bizony az emberbaráti keresztényi könyörület, valóságosan látható. A tettekben is megmutatkozó szeretet és a hitből fakadó jó cselekedetek nélkül a kereszténység nem ér semmit.

Nos, lehet a hited, hitem tű pontos biblia igazságú (legalábbis azt hihetem), avagy helyes teológiai felfogású,  de ha nem akarom és nem keresem az alkalmat, hogy az embertársamon, testvéremen segítsek, ami rajtam áll a szükségét enyhítsem, netán ha módomban áll akkor betöltsem, ha ez hiányzik, a hitem gyakorlatilag haszontalan. 

Isten nem azért mentett meg, hogy a magam és a környezetem intellektuális érdeklődését betöltsem, akár bibliait vagy teológiait. Hanem, hogy a jó cselekedeteket, amit Isten elém helyezett, azokkal éljek és a felebarátaimon segítsek. Ez nem azt jelenti, hogy az intellektusnak a Biblia és a teológia megismerésében nincs helye, de a helyén kell kezelni! Nem pótolhatja az Isten által elkészített úton a helyes és jó cselekedetekben való járást. 

Nagyon sokszor mi keresztények felháborítóan közömbösek tudunk lenni embertársaink iránt, már ami a valódi szükségleteiket érinti. Az életünkből és talán még az istentiszteletünből sem a szeretet, az elfogadás, a másik szükségére való figyelés árad, hanem talán egy tanult viselkedésminta. Sokszor templomi vagy gyülekezeti álarc, vagy a  hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás, rosszul értelmezett merev, dogmatista igehűség (vagy annak tűnik) jellemez. Amelyekben igen kevés szerepet kap az Isten által szeretett ember, akit talán éppen Isten  most szeretne megszólítani, a mi tevékeny egymásra  figyelő hozzáállásunk keresztül. Nem kell magyaráznom, hogy természetesen ez nem az elvtelen alkalmazkodási kényszert jelenti, melyben az ember igénye a cél. Ugyanakkor a  lelki és fizikai szükséglete igen fontos. Fontos az, hogy aki a hívő emberekkel kapcsolatba kerül az megtapasztalja a keresztényi szeretet és figyelmességet. Isten nem viaszarcú, komor tekintetű istentisztelőket akar, akik mellesleg lehet, hogy el is vannak telve magukkal.

 Máté evangéliuma 6.

¹⁶„Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. 

Az Ige általi megszólítás, nem csupán a prédikáló 30-40 perces beszéde, hanem több annál. Ez egy cselekedet, melyben szavak kíséretében, de valóságos tettekben is a másik elé éljük az Igét, bevonzva őt Isten szeretetébe, természetesen Isten Lelke által. Az Isten imádata a Szentírásban összekapcsolódik a tiszta kezekkel, melyek természetesen jelentik Isten megtisztító kegyelmét, de a legtöbb esetben a csalárdságtól mentes, másokon könyörülő életet is.

Alapvetően én intellektuális ember vagyok, az érdeklődéseim is ennek megfelelőek. Sokszor azt gondolhatom, hogy az igazságkeresés, még ha az bibliai is, azok olyan fontosak, hogy megbocsájtható, ha elmegyek egy szükségben lévő mellett. Mindig is nagy hatással voltak rám az olyan missziók, melyek többet nyújtottak annál mint, hogy az embereket figyelmeztették, majd az értelmükre hatva "csupán" a keresztény igazságokról szóltak. A misszió több mint a "csak" szóbeli evangélizáció, mint a megmentés programjának a kihirdetése (természetesen erre is szükség van). A misszió az egész embert szólítja meg, a maga valójában. A valódi szociális és életkörülményeiket figyelembe veszi. Tudomást vesz arról, hogy hiába mondom, hogy térjél meg, ha éhes és nálam van a zsemle, de nem adom oda. Beteg vagy, ne foglalkozz vele, de esetleg tudom a módját, hogy segítséget kapjon. Fázik, de a kabát rajtam van és úgy prédikálok, és lehetne még sorolni...

Azzal is tisztában vagyok, hogy nem lehet mindenkin segíteni, nem is kell ilyen irányba elmenni. Nem fogjuk megoldani a világ baját, de jaj nekünk, nekem, ha Isten által elkészített jó cselekedeteket mellőzöm. Nem vagyok könyüretes, mert esetleg el vagyok telve a hitemmel és a saját istentiszteletemmel?  Vajon ez nem ugyanaz mint a samaritánus esete, aki gyakorlatilag egyedül ismerte fel a sok vallásos ember mellett, hogy az egyébként az etnikailag gyűlölt felebarátja mellett nem mehet el, mert szükségben van? Lk. 10,30-35.

Utolsóként meghagytam egy tévedés említését: protestáns egyes körökben, elég hangsúlyosan emlegetik, hogy Isten utálja az ember minden jó cselekedetét. Mert itt lehet hivatkozni a teljes romlottságra is, ami alól nem kivétel a jó szándék sem. Isten tehát utálja ezt is, mert bűnnel fertőzött.

Nos, szerintem ez tévedés, még ha értem is a hátterét. Mert nem akarják azt sugallni, hogy Isten a cselekedet miatt üdvözít. Talán az istenkép sem helyes, mert egy örökké dühöngő és mindenért büntetni akaró Isten jöhet elő. Ellenkezőleg, az Isten szentsége messze nem jelenti, azt, hogy semmi köze a bűnös emberhez és nem értékel semmit. Sokkal inkább jelenti, hogy Isten más, nem olyan mint a bálványok, akik távol voltak az embertől és rettegni kellett tőlük, mert szeszélyesek és gorombák voltak. A bálvány istenek nem szerették az embert, az Egy-Igaz-Isten pedig mérhetetlenül szereti az embereket és minden eszközt megragadott, hogy megmentse őket. Nem szabad  merev dogmatista szélsőségesnek lenni, mert az egész Szentíráson végigvonul az az alapelv, hogy az istentisztelet utálatos az ÚR előtt, ha azok nélkülözik a másik ember felé való irgalmat, szeretetet és elmegy a szükséget szenvedő mellett, ha azokon segíthetne.

Kép: magyarkurir.hu

  Jakab levele 2. rész:

¹⁴Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? ¹⁵Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, ¹⁶valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? ¹⁷Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.

Igen, mint ahogy a reformátorok helyesen mondták, a jó cselekedetek nem üdvösség szerzők, hanem üdvösség jelzők. Tehát nem azért van üdvösségem, mert sok jót tettem, mert nem is tudok eleget tenni, hogy az olyan érdem legyen ami üdvözítene. Hanem, mert Krisztus megmentett és ez arra ösztönöz, hogy jót tegyek, jelzi az új életet, amelyet már megkaptam. Ezen a ponton lehet némi vitám a katolikusokkal, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy akármit is gondoljon a hétköznapi katolikus, ők sem mondják, hogy a jó cselekedetek önmagában üdvözítenének. Természetesen a szotériológiában (üdvözülésről való tanítás)  megmaradnak az eltérések, de szeretném újra aláhúzni azt, amit az előző posztomban is kiemeltem, hogy nem a tanrendszer, a hitvallásosság üdvözít, hanem az élő Jézus Krisztus. Nem confessióban (közösségi hitelvekben) kell hinni az üdvösséghez, hanem személyes hitem kell, hogy legyen Jézus Krisztusban, ez a crédó. Ez kizár minden dicsekvést.

Efézusi levél 2. rész:

⁸Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; ⁹nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. 

Eljön egy nap, melyen nem a biblianézetünk és nem a teológiánk, netán az igaznak hitt istentiszteletünk kerül megítélésre. Hanem, hogy a Jézus követésünk mit jelentett a gyakorlatban, mennyire volt jézusi az életünk és cselekedetünk? Jártunk-e azokban az előre elkészített jó cselekedetekben, melyeket Isten készített el?

Efézusi levél 2. rész:

¹⁰Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.

Nem jól üdvözülünk? :-)

Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de előfordulhat az az érzés (nyilván keresztény körökben forgolódva), hogy nagyon értenek egyesek ahhoz, hogy hogyan is nyerhető el az üdvösség? Biztos, hogy ennyire tudhatjuk a mikéntre a választ? Vajon a válaszainknak lehetnek vadhajtásai is? 

Keresztényként hiszem, hogy Isten örök életet ad, de, hogy ez mit is jelent és hogyan lehet az enyém és tiéd? - Ezzel foglalkoznék egy kicsit.

Egy blog természetéhez tartozik, hogy egy némileg vitaindító és figyelemfelkeltően közelít a témákhoz. Ezért senki ne lepődjön meg azon, ha a felvetések néha kissé élesre sikerednek.

Az üdvösség tekintetében is igaz, hogy amikor ezzel foglalkozok, néha kicsit megkapargatva a kérdést és a választ, akkor először a vélekedések tarthatatlansága kerül előtérbe. Amikor erről gondolkodok természetesen a Szentírás talaján állva igyekszem tenni ezt, de nem bibliai tanulmányt írok, hanem pontokba foglalva hangosan gondolkodok.

1. Az ember túl bizonytalan és agnosztikus az üdvösséget illetően.
   Nos, a jó hír, hogy azért Isten nem tart ennyire bizonytalanságban, mert kijelentette, hogy aki hisz Jézus Krisztusban az nem megy ítéletre, hanem annak örök élete van (János evangéliuma 5:24) Ezt a bizonytalan álláspontot sajnos maga a keresztény teológia is sokszor nem direkt módon, de erősíti, amikor az üdvösség rendjéről (ordo salutis) beszél és azt tárgyalja. A különböző felekezetek és teológiai irányzatok egymástól erősen eltérően, időnként pedig egyenesen a másiktól elhatárolódva közelítenek a témához. Amelyek egymással történő összevetése, összezavarodottsághoz, túlzott elbizonytalanodást eredményezhet. Ez vezetne a második ponthoz.
   
   
2. Tévedés, az üdvösségre és annak megszerzésére sokszor úgy gondolni, hogy az egy tanrendszer, amit meg kell érteni és abba kéne hinni, hogy az ember elnyerhesse az örök életet.
   Amikor a teológia az üdvösség rendjéről beszél, akkor ennek nem kéne azt sugallnia, hogy ez egy olyan szisztéma, ami annyira logikus és világos, hogy senkinek nincs más dolga, csak ezt a rendszer tegye a magáévá és akkor az igaz hit birtokosaként elnyeri az üdvösséget. Van egy rossz hírem is, amely nem is rossz, sőt egyenesen jó: ez alapján senki nem üdvözül! Azért mert az üdvösség nem mechanikus hitvalláskövetéshez, hanem egy személyhez Jézus Krisztushoz kötődik. Egyértelműen meg merem kockáztatni, hogy kimondjam, tévedés az egyházak, gyülekezetek és a teológia olyan vélekedése amely az ordo salutis megértéséhez és annak speciális teológia színezetének az elfogadásához köti az üdvösséget. Laza hasonlattal élve, az elektromosság sem akkor létezik és hat, amikor megértettem a fizikáját.
   
   
3. Konkrétan: nincs katolikus vagy református, baptista, kálvinista vagy arminiusi és még lehetne sorolni, hogy milyen üdvösség.
   Minden teológia és biblia tanulmány, csupán csokorba szedi és rendszerezi a teológiai és biblia igazságokat, sokszor nagyon sajátos módon, bizonyos pontokat, jellemzőket kihangsúlyozva, vagy egyenesen túlhangsúlyozva (néha másokat pedig alulértékelve). Indíttatásában sokszor hitvédelmi, apologetikai célzattal tárgyal bizonyos üdvrendbeli kifejezéseket, rendszerbe szedve azokat. Gyakorlatilag ezen csúsznak is el, amikor a másik keresztény kereszténységét vagy üdvösségét kérdőjelezik meg néhányan a keresztény közösségekben, vélekedésekben. Azért mert a legfontosabb elsikkad, nem a tanrendszer tesz kereszténnyé, hanem a Jézus Krisztusba való hit és követése. Például, ki vagyok én, hogy kerek perec kijelentsem, hogy mivel például a katolikus üdvrendbeli teológia eltér az általam helyesnek tartott egyik fajta protestánsi formától, ezért megkérdőjelezzem az ő keresztényi voltukat. Természetesen abból a véleményemből nem tudok fel adni, hogy nem a mechanikus vallásosság tesz kereszténnyé. Aki személyes hitében, megéli  az Úr Jézus Krisztushoz, mint Isten-Fiához való ragaszkodást és életvitelében is valóságos az a törekvés, hogy Jézus Krisztust követi, az keresztény.
   
   
4. Tévedés, amikor szolgalelkűen értelmezik azt az egyházatyai vélekedést(Karthágói Ciprián), hogy az egyházon kívül nincs üdvösség, extra ecclesiam nulla salus.
   Ez katolikus vélekedés, amelyet IX. Pius dogmává is emelt. Ugyanakkor annak is nyilvánvalóvá kell már válni a katolikus teológiában is, hogy a tényleges látható egyház köre nem feltétlenül esik egybe Krisztus misztikus testével. 
   
   Protestáns oldalról úgy jön elő hasonlóképpen az üdvösség erős behatárolása, hogy rámutatnak az egyébként nagyon is biblikus igazságra, hogy nincs más út az üdvösségre, csak Jézus Krisztus: János 14:6, “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” - mondja Jézus. 
   Ugyanakkor szerintem, ez nem azt jelenti, hogy Isten mindig egyformán kéri számon az embertől, hogy mit ismert meg Jézusról. Isten mindenkit ismeretéhez mérten tesz felelőssé. Isten igazságos, nem azt kéri számon amit nem tud az ember, hanem az alapján ítél, ami adatott, amivel rendelkezünk.
   Éppen ehhez kapcsolódnak, az előző pontokban is említett gondolatok, hogy nem az üdvösség rendjében, mint tantételben való hit üdvözít, hanem Jézus Krisztus ad örök életet. Ő ezt megteheti szuverén elhatározása és ajándékozása alapján, és nem az ember ismeretének és teológia meggyőződésének mértéke szerint.
   
   Nos, ezzel mit szeretnék mondani? Megkockáztatom azt a véleményt, hogy az üdvözülés lehetősége túlmegy a mi evangélizációs programjainkban meghirdetett, sokszor merev formuláinkon. Lehet, hogy igen csak meglepődnénk, ha betekinthetnénk a másik világba az üdvözültek seregét meglátva, hogy mennyien vannak ott.
   Sokszor az ember érzete az, hogy az igazhitűség valamiféle mércéje a szűk mennyország, ahol csak lézengeni fognak a megváltottak, mert ebben az életben Isten olyan magasra tette az üdvözülés lehetőségének a mércéjét, hogy kevesen ugrották meg azt. Arról meg már nem is beszélve, hogy túl kevés embernek van csak tisztán hirdetve...
    
5. Probléma lehet, hogy túl magabiztosak vagyunk olyan kérdéseket illetően melyek egész egyszerűen nem a mi hatáskörünkbe tartoznak.
   Ez ellentétben állhat az első pontban írtakkal, ahol éppen a túlzott bizonytalanság a probléma. Ugyanakkor nem árt a másik végletet is látni, amely felfuvalkodottsághoz túlzott magabiztossághoz vezethet olyan kérdésekben, hogy x, y, z üdvözülhet-é? A kérdés ősi, a tanítványok is ilyesmit kérdeztek Jézustól: ki üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda nékik: Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges. (Máté evangéliuma 19,26)

Lenne még egy pont, de ennek a tárgyalása messzire vezetne, hogy léteznek olyan vallási közösségek, teológiai értelemben eretnek felekezetek, melyek nem vallják a történelmi keresztény hitet, Jézus Krisztus Istenségében nem hisznek. Következésképpen az üdvösség lehetősége egyedül náluk található, véleményük szerint. Nos, a probléma itt lehet, hogy nagyobb, mivel nem elégséges felnyitni a szemüket, hogy Jézus Krisztus elégséges, mivel maga Jézus Krisztus nem is bír olyan fontossággal a szemükben, hanem a vallási szervezetükhöz való hűség a döntő. A tan rendszerük is ennek van alávetve. Ebben az esetben lehet, hogy a felekezetükkel való teljes elszakadás nyithat utat arra, hogy merjenek szabadabban gondolkodni, a Bibliát úgy venni a kezükbe, hogy a sok segédanyag ne vezesse őket félre. Ugyanakkor bizonyos értelemben az ilyen közösséghez való tartozás és az abból való kiábrándultság lehet akadálya is az egészséges keresztényi megtérésnek, továbblépésnek, mivel olyan lelki sérülések állhatnak a háttérbe, melyek miatt a józan biblikus hitre sem tudnak többé bizalommal tekinteni. Na, de kezdünk túlmenni.....