Nem értjük egymást!

Igazából figyelni sem akarunk egymásra, nemhogy valamit is megfontolni.. Vajon miért?

Lehet, hogy egyszerűbb oka van annál, mintsem a Bibliához való hozzáállás kérdése? Ez az egyszerűbb ok ugyanakkor összetettebb is.

Megszámlálni sem lehet azt a sok teológiai rendszert melyek, egymással ütköznek. Késhegyig menő viták, elhatárolódások léteznek. Vajon mindez törvényszerű? Tényleg arról van pusztán szó, hogy egyesek az Ige tiszta tanítását semmibe veszik?  Most nem az a célom, hogy ebben igazságot tegyek, mert nem is lehet, mint ahogy említettem is, sokkal több rétű a probléma. Protestáns oldalon rengeteg felekezet, egyház, teológiai irányzat, iskola, gyülekezet valamint, egyének vitatkoznak, érvelnek az Ige és magyarázata körül. A felekezeteken, egyházakon belül is számos nézetkülönbségek léteznek. 

A katolikusoknál sem egyszerűbb a helyzet, hiszen számos lelkiség, rend, kegyességi irányzat létezik, melyek jól körülhatárolhatók és egymástól is elzárkóznak. Most ezzel a témával sem szeretnék foglalkozni, hiszen nem vagyok járatos a katolikus berkekben. Igaz kifelé ott van az egyházi tanító hivatal, mint kötelező iránymutató, de belül ott sem egyszerű a helyzet.

A gond valójában ott van, hogy mindenkinek megvan a maga rendszere, mely egy zárt egységet képez.

Hogyan alakulnak ki a rendszerek? Vegyünk például egy gyülekezetet. Minden keresztény előtt világos, hogy nem lehet összevissza beszélni, tanítani, képviselni dolgokat. Szükség van egy keretre. Vajon biztos, hogy az a keret amiben egy gyülekezet mozog az a biblikus és szükségszerű a másként gondolkodótól az elhatárolódás?

Igen elképzelhető, mert vannak alapvető biblikus igazságok, amelyeket nem lehet feladni. Például: Jézus az Isten Fia, aki megváltott és feltámadt. A bűn az bűn (amit a Szentírás annak nevez) és nem csupán egy lehetőség, másság, elfogadható életmód. A probléma ott van amikor az egyes emberekhez közelítünk és ahelyett, hogy egyénileg értékelnénk, tanácsolnánk, helyette rendszerek általános igazságaival kezdjük bombázni. 

Mik is ezek a rendszerek? Ha egy adott keresztény gyülekezetet nézzünk, akkor nagyon nehéz feketén-fehéren ítélni. A közösség valamikor megszületett a történelem adott pontján, egy adott kulturális miliőben, adott egyéniségekkel, aki magukkal hozták a saját gyarlóságaikat, erősségeiket, neveltetésüket, biblia értelmezésüket, annak változásait és a tapasztalatukat, személyiségüket, stb. Kialakul egy irány. Ebben folyamatosan haladnak előre, csiszolódnak, korrigálnak, megvédik a maguk igazát, és így tovább... Kialakul egy gyülekezeti kultúra. Ez a kultúra sohasem független az őt körülvevő társadalomtól, hiába is szeretnék sokan annak látni. Akik bekerülnek itt szocializálódnak, az egyéni életük összefonódik azzal a rendszerrel amiben élnek. Az emberek jönnek, mennek, a vezetők is változnak, cserélődnek, a gyülekezet alkalmazkodik, hol jobban, hol kevésbé. A lényeg, hogy adott egy rendszer, egy szerveződés, amiben ha valaki alkalmazkodik, akkor befogadják, ha nem,.. le is út, fel is út.

A probléma nem ebben lenne, hiszen mindannyian benne vagyunk egy rendszerben, családban, kultúrában.

Mindenhol vannak normák, melyekhez jobb ha tartjuk magunkat!

Ugyanez igaz a teológia gondolkodásra is. Teológusok a történelem adott vonalán, adott kulturális közegben személyes habitusban megalkotják az értelmezés, magyarázat vonalvezetését és következtetéseit. Ezek lehetnek egész helytállóak, avagy bibliai értelemben kevésbé.

Amire szeretnék rámutatni, hogy a rendszerek viszonylag zártak.

Ugyanez igaz az egyéni életünkre is. Összetett lények vagyunk, akik a magunk zárt világában gondolkodunk. Ugyanakkor változunk, de nem léphetünk ki a személyiségünkből, társadalmunkból, kultúránkból, jó és rossz hozottságainkból. Igen, keresztényként mondom, hogy meg kell térnünk, de nem leszünk más személyiségek! Jellemünk változik, de nem az aki vagyok, vagyis, a személyiségem. 

Változik a gondolkodásmódunk, a hozzáállásunk bizonyos dolgokhoz, de egyénileg is zárt rendszerben élünk, mert egész egyszerűen ez adja a tartásunkat, biztonságérzetünket. A zárt rendszert nem úgy értem, hogy változhatatlan, hanem körülhatárolt. Mindig vannak dolgok amiket betudunk illeszteni, integrálni, vagy éppenséggel kidobni, de nem hullhatunk szét! Aki szétesik, az pszichésen is komoly bajba kerül!

Nos, nem értjük egymást, mert más rendben gondolkodunk. Nem fogadjuk mindenestől el a mást? - Nem baj! A probléma nem is ezzel van, hanem ha úgy érezzük, hogy a más rendszer veszélyeztet. Az egészséges veszélyérzet, józansággal párosul. Ha józan valaki lelki értelemben, akkor tud, és csak akkor tud, helyesen mérlegelni integrálni, beilleszteni, avagy elvetni, tartózkodni. Ha nem józan a gondolkodás, akkor jönnek a félelmek, a paranoia, az üldözési képzetek. Keresztényeknél persze mindez álszent köntösben is jelentkezik, hiszen ki akarna bűnben élni Isten ellenségeként? - ilyen képben: ússz szemben mindennel ami körülvesz, mert minden gonosz sátáni, nem kell, hogy barátkozz a világi emberekkel, mert az ördög beszél belőlük! Rosszban vagy az osztálytársaiddal, munkatársaiddal? Tartózkodj tőlük, és ne lepődj meg, mert a Sátán munkálkodik bennük ellened! - mondják.

Természetes a józan gondolkodás nem vesz át mindent. A józan gondolkodás helyesen mérlegel, de nem paranoiás és nem fafejű fanatikus.

Mi a helyzet a teológia "szekerénél" ? Ugyanez! Létrejött egy rendszer, ha úgy tetszik a Biblia alapján.

Ez a rendszer bizonyos értelemben zárt rendszer. Egyik összetevő épül a másikra. Egyig gondolat hozza magával a következőt, természetesen igaz ez a biblikus gondolkodásra is. Egyik rendszer többet képes integrálni, beépíteni a saját világába, a másik szűkebb keblű. Egyiknek "X" a fősodra, a másiknak "Y", avagy "Z", de összességében talán egyik sem rossz, Talán mindegyiknek megvan a maga erőssége, de a gyengéje is.

Ezzel nincs is baj. A gond ott kezdődik, ha pl.  "X" teológiai rendszer (persze, azok képviselői emberek) kirohanásokat intéznek a többi ellen, mert bennük a Sátánt látják. Nem képesek tanulni, józanul mérlegelni, mert elhatalmasodott rajtuk az üldözési mánia és a félelem. 

Az igazság az, hogy tele van ilyennel a történelmünk, egyházunk, családi és személyes életünk. Jól elvagyunk a mi kis világunkban és a másikban ellenséget látunk. Nem a különbség a baj. Még csak nem is az egészséges, józan, netán indulatosra sikerült vita, hanem az alaphozzáállás, a büszkeség, a túlzott félelem, a szűkkeblűség és taníthatatlanság.

Létezik egészséges óvás, tartózkodás, netán indokolt elhatárolódás, ugyanakkor úgy érzem, hogy ezek aránya, mármint a szembenállásé az egyházak életében, indokolatlanul sok. Nem a teológia rendszerekkel van a baj, hanem velünk emberekkel. Természetesen vannak pozitív példák is szép számmal, csak most választ kerestem a különbség bizonyos okaira és ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem.

Lehet, hogy van miben előrébb lépni...

Valójában mi volt a baj Galileivel?

Galilei az inkvizíció előtt
Joseph-Nicolas Robert-Fleury 19. századi festménye

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de a mai ismereteink alapján igen csak furcsának érezzük a Galileo Galilei körüli hercehurcát, mert hát olyasmit erősítgetett, melyet ma már senki sem kérdőjelez meg. Ugyanakkor van fogalmunk arról, hogy a középkorban messze nem volt egyértelmű az a világkép, hogy a Nap van a középpontban ..., hogy jön ide a Biblia?

Ez a blog jobbára teológiai témájú, ezért erről az oldalról próbálom megközelíteni. Amely messze túlmutat a Galilei peren.

Előzetesen nem árt röviden átfutni a száraz tényeket:

A II. században Ptolemaiosz összegezte az addig ismert csillagászati megfigyeléseket, elméleteket és kidolgozta a geocentrikus világképet, mely lényege, hogy a föld a világegyetem középpontja és e körül, kör körös pályán mozog minden égitest. Ezt a megfigyelések is támogatták, hiszen a földről szemléljük a világegyetemet,  igen csak korlátozott eszközökkel, akkor bizony nem nehéz erre a következtetésre jutni.

A XVI. században ugyanakkor egy új világkép volt terjedőben amely elsősorban Kopernikusz nevéhez fűződik. E szerint a Nap van a világegyetem középpontjában és e körül köröznek az égitestek. Ezt az elképzelést Kepler módosította úgy, hogy nem szabályos körpályákról van szó, hanem elipszis pályáról, igaz, hogy elsősorban a Mars kapcsán jutott erre a következtetésre.

(Ma már persze tudjuk, hogy ez is csak a mi naprendszerünkre igaz, hiszen napok és azok rendszerei, millió, talán milliárd számban léteznek a világegyetemben. Olyan távoli galaxisok melyek csak nagy teljesítményű űrtávcsővel fedezhetők fel. Melyek köszönőviszonyban sincsenek a Földdel).

A XVII. században kiújultak a viták, de ebben már, az uralkodó nyugati egyház is bekapcsolódott. Galilei jóban volt a Pápa egyik kegyeltjével Ciampolival, akinek az árnyékában nyugodtan végezhette a kutatásit (persze nem egyszer azért összezördült egyesekkel az egyházban), megvédve a kopernikuszi heliocentrikus világképet. Ez azt is jelentette, hogy amikor Ciampoli a hatalomból kikerült, akkor az egyház sem hunyt szemet tovább Galilei ténykedései fölött. Ennyi a száraz tény. Ma már a fejünket csóváljuk, vagy gúnyosan jókat mosolygunk, hogy milyen buta volt akkor az egyház, de teológiailag nem intézhetjük el ennyivel.

Megint vissza kell menni egy kicsit a múltba, de más vizekre kell eveznünk. Ez az írásértelmezés módszerének (hermeneutika) a problémája. A Szentírás látszólag, felületes értelmezésben ugyanis a Geocentrikus, földközéppontú, világképet támogatja. Tudom, ma az már egyértelmű, hogy az erre vonatkoztatható szöveg nem szó szerint veendő, hiszen mi is használunk olyan formulákat, hogy a Nap felkel, lenyugszik, de még véletlenül sem egy világképre utalunk.

Nos, pont itt van a probléma. Hogyan olvassuk a szöveget?

A középkori teológus joggal mutatott, rá, hogy a Szentírásban világosan le van írva, hogy a Nap megállt: (Józsué 10,12). Ha megállt, akkor előtte körözött, ezt az ihletett írás mondja, és nincs mit ezen vitázni! -mondhatták. Nehogy már a tudós mondja meg, hogy milyen az a világ, amit Isten teremtett! A Szentírás kijelölte a biztos utat, ezt kell követni, és punktum! A probléma, csak az, hogy tényleg kijelölte az utat tudományos kérdésekben? Vajon az Írás tudományos közlést nyújt, amit alkalmazni kell mindenáron?

A válasz erre a középkorban sem volt egyértelmű, hiszen a régi írásértelmezési iskolák az alexandriai és az antiochiai más-más utat követtek. Az egyházatyák e mentén haladtak, a hermeneutika is fejlődött, változott.

A középkorban is számos iskola létezett.

Próbálok rövid lenni: kialakultak az írásértelmezési elvek, melyek igen csak eltérő végeredményre jutottak.

   Az allegorikus megközelítés a szöveg alatt próbált kutakodni. Ezt és ezt olvasom, de ez alatt a mélyebb értelem rejtőzik, melyet fel kell tárni, hogy az igazi teológiai, etikai elvet, mondandót megértsük. Ez a módszer számos formában volt jelen, az alkalmazhatótól az egész extrémitásig.

  A szószerinti értelmezés pedig csak a szöveg felszínével foglalkozott. Ezt és ezt olvasod, akkor így értsd is! Természetesen ennek is van létjogosultsága, hiszen a Biblia nem rejtvénykönyv. Ugyanakkor ez sem alkalmazható minden további nélkül. Mi van a különböző költői, és irodalmi formákkal?

  A hozzáigazítás, vagy akkomodáció, alkalmazkodás elve pedig rámutat arra, hogy ahogyan írva van, az kölcsönhatásban állt a kor emberével, vagyis igazodott az akkor élő emberekhez, a maguk ismeretanyagával, irodalmi formájával, az adott kultúra nyelvezetében. Ez a módszer már inkább reformáció (főleg Kálvin) utáni iskola, noha komoly hagyománya van a rabbinisztikusi írásértelmezésben és az egyházatyáknál is, nyilván korának megfelelően.

Természetesen mindezen elvek három pontban, nagy leegyszerűsítése a hermeneutikai (írásértelmezési mód) megközelítéseknek.

Visszatérve Galileihez: a probléma jó része egész egyerűen teológiai volt. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a vallási, társadalmi és politikai vonatkozásait sem. A kor egyháza fenyegetve érezte magát, ha bejön valami új, mert számára az új dolgok, komoly vallási, teológiai, társadalmi problémák elé állították. A protestantizmussal való harca is ilyen volt. Hogyan küzdjön ezen a fronton, ha belülről minden oldalról szétszedik a jól megalapozott értelmezéseket és hagyományokat? Különben is a protestantizmus is új gondolat, tehát nem jó. Sajna később a többi keresztény oldal is belecsúszott hasonló hibákba. A megszokottól való eltérés egyeseket komolyan felhergelt, vagy valamiféle "sündisznó állást" vettek fel.

Amiről sokszor a kutatók, történészek elfelejtkeznek, vagy amivel igazán nem is akarnak foglalkozni, hogy e per mögött, a kor írásértelmezési csődjének lehetősége is ott lebegett. Vajon a Szentírás egyáltalán akar nyilatkozni természettudományos kérdésekben? Galileit igazolta az idő. Ma már nem kérdés, hogy a Föld van-e középpontban? - akkor az volt, még hozzá szinte vérre menően. Teljesen feleslegesen, de igen csak kiélezetten egymásnak feszült a teológia és a tudomány.

A tudománynak igen komoly tiszte van, hiszen Isten generális, általános kijelentésével foglalkozik: a teremtett világgal. A teológiának és a Szentírásnak pedig spirituális jelentősége van, hiszen a tudomány nem válaszolhatja meg az istenkérdést, nem válaszolhatja meg a lélek, a bűn okát, a megváltás szükségességét. Abszolút értelemben etikai mércét sem tud felállítani, mert nem ez a dolga, nem is teheti!

A teológia pedig nem merészkedhet arra a területre ami a természettudomány tiszte! Ne feledjük: a teremtett világ Isten másodlagos kijelentése!

Akinek a szemei megnyílnak azok a természet szemlélése közben Isten hatalmát is megláthatják, de ez már nem természettudomány. Ha pedig az emberben belül megmozdul valami, akkor ez nem más mint a Szentlélek munkája, hogy ki a Szentlélek? - ez már teológia.

A tudósnak nem kell hitetlenné lenni, mert a tudomány nem a hit kérdéseit vizsgálja, és nem is kell! A hívőnek pedig tudománytalanná, ellenségeskedőnek.
Nem az a kérdés, hogy hit vagy tudomány? Hanem: a hit és tudomány hogyan egészíthetik ki egymást?

Vajon a történelem nem ismétli önmagát? A teológia a helyén van? A hermeneutika azzal foglalkozik ami neki kijelöltetett? A természettudósra ugyanez igaz. Nem ugranak egymásnak tiszta fölöslegesen és károsan  a két táborban egyesek, időnként?

Teológiailag nagyon fontos elv, a Szentírás elégséges volta. Azonban világosan érteni kell, hogy ez mit jelent és mit nem! A hit és erkölcs dolgában, alapelvek lefektetésében tökéletesen elégséges! Ugyanakkor számos terület van, amiben nem is akar nyilatkozni, tévedhetetlen formában, mert nem ez a szándéka! Jó példa a Józsué könyvében a Nap megállítása. Nem akart nyilatkozni a világkép kérdésében, hiába hitték ezt több száz évig. Az említett szentírási példa, akkor allegorikus forma? Nem! Szó szerinti? Nem! Pontosan mi is történt? Fogalmam sincs! Tényleg csoda történt? Igen! Mi a csoda? Ez már máshová vezetne.....

Utólag:

A témát nagyon igényes körüljárja Alister McGrath, két igen jó művében: Tudomány es vallás, valamint, Bevezetés a keresztény teologiába című könyveinek, ide vonatkozó fejezeteiben. Gondolataimat  is ezek ihlették.

Hiszem, nem hiszem...

Egy rövid személyes hitvallást szeretnék tenni a hitemről, hogy eloszlassak minden kételyt a hitem alapjáról, és nekem sem árt ha röviden összefoglalom hitem lényegét,de megfogalmazva azt is, hogy mik azok, fő vonalakban, amiktől idegenkedek.

Konzervatív keresztyén vagyok, abban az értelemben, hogy vallom a történelmi keresztény hitet. Ezen túlmenően vallom a protestáns konzervatív, ortodox (nem keverendő a katolikus ortodoxiával) keresztyén hitet. Mely magába foglalja a Jézus Krisztusról és a megváltás fontosságáról alkotott Szentírási igazságokat.

Hiszem, hogy a Szentírás Isten szava, mely emberek által, emberi környezetben szólalt meg, de olyan módon, hogy amely igazságot ki akar mondani az teljesen megbízható. Hiszem, hogy a Biblia kijelentése alapján, hogy az ember bűnösségére a megoldás, szabadulás, Jézus Krisztusban van, aki egy felszabadult, örömteli életre hívott el.

Evangéliumi Protestáns keresztyén vagyok, mert hiszem, hogy az evangélium, azaz, Krisztus által Isten megmenti az embert, és erről a megmentési örömhírről tartozunk az emberek irányába bizonyságot tenni. Hiszem, hogy Isten nem egy felekezethez köti az áldásait, hanem az Ő népe szerteágazó és aktívan vezeti őket minden gyarlósága ellenére.

Ugyanakkor néhány szót kell arról is ejtenem amit elutasítok, idegenkedek tőlük.
Ilyen a modernista és liberális keresztyénség, mely többségében elutasítja a történelmi keresztény/keresztyén dogmákat és a Biblia tekintélyét, elsőbbségét.

Ugyanakkor nem tekintem ördögtől valónak az esetleges értelmes párbeszédet velük. Nem tekintem   mindenestől elutasítandónak a bibliatudomány felelőségteljes művelését, mely kiterjed a szövegkritika és a szerzőségi és irodalmi formák kutatására, valamint az ebből fakadó eredményeket fontolóra veszem, még akkor is, ha ezek ellentmondanak bizonyos protestáns fundamentalista véleményeknek Természetesen elengedhetetlen ebben a szélsőségektől való tartózkodás, a józanság a Szentírás tekintélyéről való meggyőződés. A Szentírás helyes kutatása feltételez egyfajta nyitottságot, többrétűséget, sablonoktól való mentességet, de az igazsághoz ragaszkodni akarást, ha szeretnénk azt minél jobban, helyesebben megérteni.

Idegenkedek és elutasítom a gőgös, exkluzív, szélsőséges fundamentalista keresztyénséget is, akik sablonokban gondolkodnak, másokat, a tőlük eltérően gondolkodó keresztyéneket kirekesztik,megbélyegzik, helytelen módon elkülönülnek tőlük. Olyan testvéreiktől zárkóznak el, ítélkezve felettük, aki szintén Krisztus megváltásában részesültek és Isten gondviselését és vezetését tudhatják az életükben. Ezt természetes az ultrafundamentalisták és törvényeskedők megkérdőjelezik és hangot is adnak ennek. Ez nem jelenti a  fudamentális keresztyén igazságok elvetését, sőt a történelmi klasszikus protestáns fundamentalizmust is megértem sok megállapításával egyetértek, de az ebből fakadó, főleg mai elhajlásoktól idegenkedek.

Elutasítom tehát a törvényeskedést is, hiszen olyan részletes, aprólékos viselkedési formákat, szabályokat tesz alapokká, biblia igéket kiragadva a helyes exegetikai kontextusaikból, melyek a Szentírás helyes értelmezésében nem olyan értelemmel bírnak mint amire használják azokat. Sőt, mi több, az egészséges, örömteli keresztyén élet akadályává lesz, másokat is megfosztani igyekszik a Krisztusban kapott szabadságától a folyamatos kritizálási kényszerében, manipulatív módszerekkel. Az evangélium helyes súlypontját felborítva a Krisztocentrikus, és kegyelem centrikus gondolkodásról áthelyezi a súlyt, a bűn és kárhozat centrikus gondolkodás túlhangsúlyozására, olyan igát és félelmet téve az emberek nyakára melynek a hordozására Isten nem ad utasítást.

A Helyes, egészséges keresztyénségben Krisztus van a középpontban, Isten szeretete az ami megtérésre ösztönöz és az Isten felé való hála az amely a bűntől való elfordulást munkálja. Ugyanakkor semmiképpen nem adható egy megtérési sablon, amely bizonyosan alkalmazható lenne minden megtérőre. Az ilyen elvárás egyrészt butaság, helytelen és sokszor ártalmas, másrészt tiszteletlenség Isten titokzatos, de bölcs munkájával szemben is.

A bűn valóságos probléma a hitetlen, de még a hívő embernél is. Az ebből való megtérés elengedhetetlen. A józan pásztori tanács, bátorítás netán intés sokszor elengedhetetlen.
Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy semelyikünk sem mondhatja magáról, hogy bűntelen (vagy magunkat ajánlgatva, egészségtelenül példának állítva), mindannyian rá vagyunk szorulva Isten kegyelmére, és vétkeink, gyarlóságaink ellenére való szeretetére, amely folyamatosan munkálja bennünk a bűnbánatot és a megszentelődést. Ezért az egymással való foglalkozásban, de még az evangelizációnkban is, elengedhetetlen a mélységes empatikus és szerető hozzáállás az igazsághoz ragaszkodva, tudva azt, hogy Isten mindennél nagyobb, kegyelme, szeretete igen mélységes és mindent hatalmában tart.

Óh, Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az õ ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa?  Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert ő tõle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen! (Rm. 11:33-36)

Mi a törvényeskedés?

Ez nem  a saját írásom, hanem megosztom.

Úgy érzem, hogy sok keresztyén körben aktuális. Sokszor nagyon félünk a világtól, de vajon félünk e a törvényesedéstől? Egyáltalán a gyülekezetek, keresztények látómezejébe kerül?

A teljes anyag itt elolvasható az Apológia Kutatóközpontól.

A törvényeskedés lényege

Amikor egy ember "törvényeskedik", azaz hitéleti törvényeket, szabályokat mond ki, és akar másokkal elfogadtatni, akkor a Törvényadó szerepét játssza. Akármilyen munkahelyi, családi vagy más emberi környezetről van is szó, aki diktálni akar, annak szüksége van valamire, ami a többi ember fölé emeli, ami tekintélyt ad neki, amiért rá feltekintenek. Ez az eszköz az egyházban mint vallási közösségben értelemszerűen a Szentlélekre vagy a Bibliára való hivatkozás: Isten tekintélyének kölcsönvétele, vagy inkább ellopása.

Miért tesz valaki ilyesmit? Vagy jót akar, segíteni akarja a rá bízottakat a hitéletben, a megszentelődésben, vagy kényszeresen kontrollálni akar másokat. A kettő közötti határ gyakran elmosódik, de a lényeg mindig ugyanaz: emberek tudatosan vagy sem, de mások életében át akarják venni a Szentlélek szerepét, és olyasmibe szólnak bele, ami nem az ő dolguk.

A törvényeskedő tkp. olyan "Mózes", akihez nem szólt Isten, csak azt állítja, mert ő úgy hiszi, hogy szólt.

Istent, az egyetlen igazi, jogos Törvényadót próbálja utánozni, sőt helyettesíteni – akár tudatában van ennek, akár nem. Mi különbözteti meg az igazi Mózesektől? Például az, hogy a törvényeskedő mindig nagyfokú küldetéstudattal rendelkezik, Mózes ellenben alkalmatlannak és érdemtelennek érezte magát. A törvényeskedő csak egyéni és ezért vitatható véleményére, érzéseire, ízlésére és bibliaértelmezésére tud hivatkozni,

Mózes mellett azonban Isten látványosan, mindenki számára egyértelműen kiállt. A törvényeskedő nem önmagához képest és másokért, hanem mindig másokhoz képest jobb, igazabb, szentlelkesebb, bibliahűbb, akiktől el is határolja magát, Mózes ellenben képes lett volna Isten ellen vétkező népével együtt meghalni.

Természetesen a törvényeskedő is ember. Senki nem akar farizeus lenni, senki sem határozza el magában, hogy "Nosza, hadd álljak oda Isten helyére, hadd okozzak sebeket a testvéreimnek, és hadd oltsam ki a Szentlélek munkájának tüzét!" De éppen ezért fontos szembesülni azokkal az emberi, lelki folyamatokkal, amelyek lassan olyasmivé tehetnek bennünket, amivé valójában sosem akartunk válni.

A törvényeskedés tipológiája

A törvényeskedéssel nem csupán tévtanokkal bebetonozott vallási-lelki környezetben, hanem egészséges felekezeti hitvallás keretei között is találkozhatunk. Ez azért van, mert alapvetően mentalitásbeli problémáról van szó. Ez egyértelműen megjelenik a magatartásban, de a viselkedés mögött rejlő hozzáállás pontos oka néha nehezen azonosítható. A törvényeskedés ugyanis mindig a személyiség valamilyen belső bizonytalanságából fakad. Emiatt törvényeskedik valaki, illetve emiatt hagyja valaki, hogy sok éven át emberek törvényeskedjenek fölötte.

Az alábbi három pont a törvényeskedés három leggyakoribb fajtájának kialakulásáról és lényegéről próbál vázlatos képet adni. Természetesen egy emberben vagy egy gyülekezetben mind együtt is előfordulhatnak, általában sok az átfedés, és az egyik probléma rögzülése magával hozhatja a másikat.

(a)Toleranciahiány

Van olyan embertípus, aki láthatóan csak a saját szubjektív véleményét, érzését és ízlését tekinti mérték adónak. Másoktól elvárja, hogy vele egyetértsenek, vele együtt érezzenek, őt kövessék, sőt hozzá alkalmazkodjanak. Akinek a gondolkodásmódja eltér az övétől, azt magában vagy mások előtt is megbélyegzi. Ha bibliai témákon lovagol (keresztség, karizmák, egyházszervezet, próféciák stb.), akkor sajátos "igei meglátásai" miatt hihetetlenül dogmatikussá válik: számára mindenki más tévelyeg, vagy legalábbis nincs elég magas lelki szinten. Gyakran olyan témákban hangoztatja a véleményét, amelyeket Isten és a Biblia az egyén lelkiismeretére bíz. Megítél dolgokat és embereket anélkül, hogy a Szentírás(ból) definiálná, milyen is a "jó keresztényhez" illő, az "Istentől való" és a "nem Istentől való", a "lelki" és a "testies" vagy "más lélektől" származó ének, muzsika, imaforma, hajhossz, frizura, ruhaszín, film, könyv, hobby, szakma stb. Ha az ember rákérdez, hogy milyen alapon kritizál és fedd másokat, elsősorban az érzéseire hivatkozik, nem a Szentírás konkrét kijelentésére vagy alapelvére (ha mégis idéz valahonan, az "ige" eredetileg egészen másról szólt).

Azt hiszi ugyanis, hogy ami neki nem tetszik, az a Szentléleknek sem tetszik, és őbenne ezért támadt fel az ellenérzés; így ha a másik nem érzi azt, amit ő, akkor nyilvánvalóan nem lelki ember stb.

Mi áll a jelenség háttérében? Rendszerint az, hogy az ilyen ember nem tudja magáról, hogy igazából akkor érzi magát biztonságban, ha körülötte mindenki olyan mint ő, és az élet minden apró dolgát is úgy értékeli és kezeli mint ő. Nem tudja elképzelni, hogy együtt lehet élni, közösségben lehet maradni gondolati, ízlésbeli vagy érzelmi egyformaság nélkül, esetenként nyíltan vállalva, és el is viselve az egyet nem értést.

Ha vezető, akkor nem tűr ellenvéleményt: más csak azért gondolhat mást, mert hiányos a hite, a tudása, a jelleme stb. Ha a csoport egyszerű tagja, minden vitától megrémül, mert a helyzetet nem tudja kezelni; ha neki nem adnak igazat, akkor pedig magában füstölög, vagy végleg távozik.

Merev, konzervatív, normatív hozzáállásának a funkciója nem más, mint énje védelme. Erre valószínűleg már a családjában szüksége volt: másnak lenni büntetéssel járt, vagy éppen, hogy sosem volt biztonságot adó állandóság a környezetében. Ezért nem szereti a változást maga körül, és tekinti ellenfélnek a másképp gondolkodót, illetve az újat hozót. Ezért fél a belső változtástól is: helyesen érzi, hogy a másokra való megnyílás, mások világának a megismerése őrajta is változtatna. Ezért inkább a hasonlóan gondolkodók társaságát keresi, a többiektől pedig távolságot tart vagy elkülönül tőlük. Ha egy közösség vezetői törvényeskedőkből áll, akkor a tagokat az egyformaságukról könnyű felismerni: mind sajátosan és egyformán imádkoznak, fogalmaznak, öltözködnek, fodrászkodnak, előre tudni, hogy mely írókat nem olvassák, kinek a zenéjét nem hallgatják, hova nem járnak stb. Mindez persze sok fokozatban fordul elő: az alig észrevehető szinttől a látványosan tragikusig.

(b)Receptkeresés

Vannak emberek, akik azt, amit Isten mindenkitől elvár, lelkesen összekeverik azzal, amit Isten egy bizonyos embertől elvárt vagy vele tett. Elfelejtik, hogy ami mindenkire vonatkozik, az le van írva (Biblia), de ezen felül létezik személyes bánásmód is! Amikor egy bizonyságtételben azt hallják, hogy Isten valakinek az életében helyre tett valamit, amit túlzásba vitt (sportolás, gyűjtemény, kávéivás stb.), vagy valakit egy bizonyos módon megsegített (imameghallgatás, vezetés, gyógyulás, szolgálatra elhívás stb.), akkor ebben nem Isten változatos munkálkodására csodálkoznak rá, hanem Isten általános akaratát, mindenkinek szóló parancsát vélik felfedezni. Az általánosítást olyan bibliai mondatokkal igazolják, mint hogy "Isten nem személyválogató" (pedig ez a mondat egészen másról szól). Mivel sok lelki élményre találni valamilyen bibliai példát, és Isten szaváról van szó, a bibliai leírásból előírás, az egyedi esetből modell, minta, merev szabály lesz.

Végül olyan nevetséges szabályok születnek, hogy pl. Isten magát a sportolást, a bélyeggyűjtést, a tévénézést vagy a kávéivást tiltja, és a hívőktól elvárnak bizonyos tanúságtételeket: a "jó kereszténynek" vagy"lelki embernek" ugyanis ilyen vagy olyan vezetési élményben kell részesülnie (lásd X testvért!), meg kell

gyógyulnia (lásd Y testvérnőt!) stb. Aki pedig nem adja látható jelét annak, hogy követi a receptet, arról úgy vélik, hogy biztos nincs elég hite, nem biblikus a gondolkodásmódja, bűn van az életében, démoni befolyás alatt van, családi átok van rajta stb. Az így megbélyegzett hívők persze kisebbrendűnek érzik magukat, azt hiszik, bennük van a hiba.

Ilyenkor lényegében egyéni megtapasztalásokból, élményekből kreálunk "lelki törvényeket", elvárásokat, recepteket, sőt dogmákat. Ilyenkor Isten egyik gyermeke – arról hallva, hogy Isten hogyan foglalkozik a másik gyermekével – mindenképpen valamilyen viselkedési mintát, előírást, receptet vagy módszert akar kiolvasni arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkedjen mindenki az Atya világában. Mintha Isten még nem mondott volna el mindent, amit mindenkinek el akar mondani, hanem az egyénnek vagy az egész gyülekezetnek azt kellene figyelnie, hogy a bizonyságtételekből még mi derül ki, azaz még mi tetszik vagy nem tetszik Istennek azon kívül, ami a Bibliában már le van írva...

A törvényeskedő magatartás funkciója itt inkább a bizonytalanságok és a megválaszolatlan kérdések gyors feldolgozása. Alapja egyszerűen a józanság, az érettség, az ismeretek és a saját tapasztalatok hiánya. Elsősorban a friss, és öreg, de éretlen hívőket környékezi meg, illetve az olyan pragmatikus észjárásúakat, akik mindenben a "technikát" vagy a "módszert" keresik. Ahol a vezetők így maradnak, ott lényegében mindig ugyanarról a néhány témáról prédikálnak vagy tesznek bizonyságot (elkülönülés a világtól, misszió,Gyógyulás stb.). Ilyesmire azonban csak addig van szükségünk, amíg az Istennel való kapcsolatunk nem elég személyes és gazdag. Azért keressük elsősorban az "instant" recepteket, amelyek a megtérés után beköszöntő új világban segítik a túlélést, mert olyanok vagyunk, mint az új kollégák az új munkahelyen. Ez az állapot egy ideig természetesnek tekinthető, de mindenkinek túl kell rajta jutnia, fel kell nőnie!

(c)Önigazolás

A törvényeskedés harmadik, leggyakoribb fajtája mögött a megigazulástan és a megszentelődéstan összekeverése áll. Emlékeztetőül: a megigazulás az Isten előtti helyzet megváltozása, a Krisztusba vetett hit alapján; a megszentelődés Isten átformáló munkája és az annak való engedelmesség, az újjászületés alapján, egy életen át. (Vagy másképpen megfogalmazva: Isten örökbe fogadott, de mint gyermekét nevel is.)

A törvényeskedés gyökere ebben az esetben az, hogy a hívő még nem tudja, vagy elfelejtette, hogy egyedül Krisztus az, aki igazolja őt Isten előtt, és akiért Isten elfogadja és szereti. Ehelyett azt tanítják neki,vagy például vétkektől terhelve ő maga érzi úgy, hogy neki kell elfogadhatóvá tenni magát Isten, mások és önmaga előtt is. Ha egy törvényeskedő közösségbe jár, ennek a módját megtanítják neki: az instant megoldás az, hogy ha "győzelmes keresztény", "lelki ember" stb. akar lenni, akkor mit ne csináljon (ne egyen húst, ne igyon sört, ne nézzen tévét, ne táncoljon stb.), illetve hogy miből csináljon többet (bibliaolvasás, ima, gyülekezetbe járás, prédikálás stb.). Ha nincs, aki ilyesmit tanítson neki, akkor ő maga talál ki magának dolgokat, de érdekes módon rendszerint ugyanoda lyukad ki: mit nem kellene csinálni, miből kellene többet csinálnia, hogyan kellene helyesen megkeresztelve lennie, úrvacsoráznia, melyik karizmát kellene megkapnia stb.

Félreértés ne essék: az embernek esetenként tényleg abba kell hagynia azt, ami egyértelműen akadályozza a lelki fejlődésben, és vannak dolgok, amelyek a hitélet természetes, szerves részét képezik (rendszeres bibliaolvasás, imádság, közösségi élet). Baj akkor van, amikor emberek más emberek számára meg akarják szabni a bibliaolvasás, az ima és a közösségi alkalmak "szükséges" mennyiségét, illetve amikor olyasmibe szólnak bele, amihez semmi közük, mert Isten nem szabályozza (egyéni lelkiismereti döntések a pályaválasztástól a párválasztáson át az étkezési szokásokig). Baj akkor van, amikor a hívő azt hiszi: a dolog rajta és az erőfeszítésein múlik, tehát ha valamit nem tesz, és mást megtesz, akkor ő már elfogadható és szerethető,akkor végre Isten is, mások is el kell, hogy fogadják.

Iszonyú teher tud lenni, ha mások elvárásainak nem tudunk megfelelni, főleg ha saját magunkban csalódtunk, és mi magunk sem tartjuk magunkat elfogadhatóknak. Ilyenkor hajlunk arra, hogy úgy csináljunk, mintha mindent megtettünk volna, és minden rendben lenne, pedig belül tudjuk, hogy nem tudunk megfelelni sem önmagunknak, sem a vezetőknek, sem "Istennek" (pontosabban torz istenképünknek). Ilyenkor az ember belül legszívesebben üvöltene a fájdalomtól, de ezt nem mutathatja ki, mert mutatnia kell a képet: ő jó keresztény, lelki ember, bővölködő hívő stb. És enélkül a tövényeskedő közösségben tényleg nem fogadják el!

Ha az önigazolásnak ez a belső, illetve külső kényszere válik a hitélet motorjává, az egy ponton túl gyilkol: sokan fordultak már önmaguk ellen, mert nem tudtak kínzóik ellen fordulni, vagy egyszerűen otthagyni őket. Miért jut idáig valaki? Mert önmagát nem tudja elfogadni, illetve mert még nem élte át, hogy Isten tökéletesen elfogadja, amióta Krisztus kegyelmében bízik. Valószínűleg már a családjában is ez volt a helyzet: aki otthon sem tudott soha megfelelni, ezt Istenre is kivetíti, és egy időre bele lehet vinni a törvényeskedésbe. Ha őszinte, egy ponton túl a törvényeskedő közösségből végleg eltűnik, és mindenki – még ő is– azt hiszi, hogy Istennek fordított hátat. Pedig csak egy torz istenképből lett elege, méghozzá joggal!

Akiken az önigazult mentalitás eluralkodik, azok a saját különlegességeiket egy idő után a közösségvál lalás feltételévé teszik: aki ezt vagy azt nem így vagy úgy csinálja, illetve hiszi, mint ők, azok nem lehetnek "igazi" testvérek, azokkal nem imádkoznak, nem szolgálnak együtt. Kialakul az elittudat: a "legjobb", sőt idővel és dogmatikai befagyasztással az "egyedül üdvözítő" gyülekezet… A sok szabály, az elvárt teljesítmény vagy szellemi élmény azonban állandó megfelelési kényszerben tartja a hívőket, minél keményebb csapatról van szó, annál inkább. Ennek egyenes következménye azonban, hogy azt hiszik: ha eleget tesznek vezetőik elvárásainak, Istennek is eleget tettek, de ha ez nem sikerül, akkor a vezetőik joggal verhetik őket, sőt Isten is joggal veti el őket.

Az is áldozat, aki törvényeskedik, és az is, akivel törvényeskednek. De mindnyájukat ugyanaz a jó hír várja, a bibliai megigazulástan (1Kor 1:30-31, Ef 2:1-10, Tit 3:4-5), és Jézus hívó szava (Mt 11:28-30)!

A gyógyulás útja

A törvényeskedés a hitélet betegsége, bűnös torzulása. Orvoshoz azonban csak az megy, meggyógyulni csak az fog, aki tudja magáról, hogy beteg. Be kell látnunk, hogy:

- szenvedést okozunk (ui. másokat a saját képünkre és hasonlatosságunkra akarunk formálni),

- mi magunk is szenvedünk (ui. előbb-utóbb mindenki menekül előlünk),

- szembe kell néznünk vele, hogy valójában mennyire érezzük Isten elfogadását (ui. annyira tudunk másokat is elfogadni),

- észre kell vennünk, hogy Isten közösséget vállal azokkal is, akikkel mi szubjektív okokból nem (de kik vagyunk mi, hogy így tegyünk?),

- tehát lényegében meg kell alázkodnunk (nem kell megvárnunk, hogy Isten alázzon meg).

A törvényeskedőnek és a mások törvényeskedéstől szenvedőnek végső soron mindig három dologra van szüksége: egészséges bibliai tanításra (ebben segíthetünk), egészséges emberi és testvéri kapcsolatokra (ezért is sokat tehetünk), és az Istennel való kapcsolat mélyülésére, megújulására (ezért hittel imádkozhatunk). Törvényeskedő testvérünket, vagy saját magunkat egyfajta felfedező túrára kell meghívnunk.

Akinek az esetében a toleranciahiányról van szó, annak az emberekhez való általános hozzáállásával van a baja. Számára a Biblia fontos üzenete, hogy Isten sok témában szabadon hagyta a lelkiismeretünket, és tiszteletben tartja az egyéniségünket. Ami az emberekkel való kapcsolatát illeti: meg kell nyílnia mások

másságára, meg kell tanulnia másokat önmagánál is többre becsülni, és másokat szeretettel elviselni. Az Istennel való kapcsolatot illetően pedig meg kell látnia, hogy különbség lehet a saját véleménye és érzései, illetve a Szentlélek véleménye és érzései között (lásd Biblia!).

Akinek az esetében éretlenségből fakadó receptkeresésről van szó, annak egyszerűen növekednie, érnie kell. Számára döntő felfedezés lehet meglátni Isten személyreszabott pedagógiáját a Biblia szereplőinek az életében. Ami mások életének a tanulságait illeti, azok lehetnek bátorítók vagy intő hatásúak, de nem feltétlenül érvényesek mindenkire vagy őrá; ami mindenkire érvényes, az már meg van írva (lásd Biblia!). Istennel kapcsolatban azt kell felfedeznie, hogy az Isten nem valamiféle kezelhető, kiszámítható, kiismerhető"rendszer", hanem egy személyesen megismerendő Valaki. Ráadásul saját, örömteli élményként is meg kell tapasztalnia, hogy Isten személy szerint ővele hogyan bánik (másként mint mással, mert más, mint mások).

Akinek az esetében az önigazolás kényszeréről van szó, annak a Biblia egyik legfontosabb üzenetét kell tanulmányoznia: meglátni a megigazulás és a megszentelődés közötti különbséget, és felfogni Isten megtartó kegyelmének és hatalmának örömhírét. Ami az Istennel való kapcsolatát illeti, Isten kegyelmében, elfogadó, szerető ölelésében kell megnyugodnia. Ez aztán az emberekkel való kapcsolatát is meg fogja változtatni.

Végül megjegyzendő, hogy a törvényeskedés egy témakörbe tartozik a nyáj fölötti uralkodással, a kiskorúsítással és a kiskorúságban való megmaradással. Ezekről egy másik cikkben lehet olvasni.

(c) Apológia Kutatóközpont