Melyik Isten legkedvesebb egyháza a mennyben?

Nos, mindenki megnyugtatására, ilyen nem lesz. Mégis jogosnak vélem e kis iróniát sem nélkülöző kérdést, mert sokszor a keresztény/keresztyén felekezetek szeretnek úgy beszélni magukról a többieket elutasítva, mintha ez még igaz is lenne.

Nem akarok senkit kiemelni, vagy megbántani, de sokunk előtt ismerős lehet, hogy amikor a saját felekezetünkről van szó, akkor talán úgy hallunk felőle, hogy ott hirdetik legtisztábban az Igét. Természetesen nem hinném, hogy ez igaz lenne bármely felekezetre, mert ez személy függő, és nem egyházfüggő.

Értem én, hogy nem csak a konkrét prédikációra gondolnak sokszor, hanem tanbeli, doktrínális, teológia igazhitűségre, biblia hűségre. Semmiképpen nem célom az erre való józan törekvés lerombolása, de azt nem árt látni, hogy Isten országa nem felekezeti alapon áll. Nem lesz ott semmi felekezetesdi, egyházi, gyülekezeti, teológiai sovinizmus. Kit fog érdekelni a mennyben, hogy katolikus, református, baptista, metodista, pünkösdista...ilyen karizmatikus, olyan karizmatikus, netán antikarizmatikus, stb. ?

Ki a keresztény? Aki valamely keresztény felekezethez tartozik? Nem! Aki az élő Isten-fiába, a megváltó Jézus Krisztusban hisz és követi Őt. Természetesen tartozhat, sőt, kell is tartoznia egy keresztyén közösséghez, ha ez megadatott neki, mert így egészséges lelki, szellemi értelemben. Azt viszont jó alázattal tudomásul venni, hogy Jézust nem lehet kisajátítani! Valószínűleg Istent sokkal kevésbé érdekli a dogmatikai igazhitűség mint azt sokszor mi keresztények gondoljuk. Természetesen fontos a helyes tanítás, a biblikus látás, de Isten őrizzen a beképzeltségtől a kirekesztéstől és a vallásos sovinizmustól.

Ezek a gondolatok többek között azért is fogalmazódtak meg bennem, mert hallva, olvasva és interneten figyelemmel kísérve az Afrikai és Közel-Keleti keresztények szenvedéseit és állhatatosságait, önkéntelenül felötlik, hogy bizony ők nem az európai kereszténység valamely ágához tartoznak legtöbbször. Hanem eléggé sajátos történelmi gyökerekkel rendelkezve, nekünk bizonyos teológiai és hitéleti kérdésekben talán még furcsának és idegennek tűnhetnek. 

Ami viszont vitán felül áll, hogy a kereszténységben ők képviselik az élvonalat, az első sorban harcoló katonákat (szellemi értelemben), akik a legtöbb áldozatot hozzák a hitükért, és talán a miénkért is. Mire gondolhatok? Talán arra, hogy nekünk nyugati keresztényeknek időnként nagy a szánk és nagy mellénnyel járunk, ki-ki a saját egyházában, igazhitűségében,  bibliai látásában, de mégis elkényelmesedve. Ha csak ezt nézzük, bizony mi megértünk Isten ítéletére, mert a tetteink messze vannak attól, hogy valódi Jézus követőknek bizonyuljunk. Talán miattuk, az ő hiteles tetteik, életük miatt mégis...

Amikor Szabados Ádám posztjában olvastam az egyiptomi ébredésről és megnéztem ezt a videót, Kopt keresztények dicsőítését, akkor igazából a szemük ragyogása tűnt fel leginkább. Bevallom jobban megérintett, mintsem csak észrevettem, hanem számomra megható is volt. Miért? Mert ők tényleg tudják, hogy mit jelent muszlim környezetben sokszor veszélynek téve ki magukat és a családjukat, Istent dicsérni.

A 21 Kopt keresztény férfi vértanúsága talán túlmutat, azon, hogy csupán egy híranyagként kezeljük. Talán minket európai keresztényeket felráz a büszke fásultságunkból, és olyan ige hirdetésnek lehetünk a részei amit a vérükkel írtak meg. Ők biztos nem ezt akarták, de tudtukon kívül a vértanúk különösen erős bizonyságtevő igehirdetői lettek, még ha nem is sokat mondtak. Nem csak ők, hanem még az a sok ezer üldözött keresztény, akiknek életük, szenvedésük és haláluk az igazán hiteles igehirdetés.

Az a megdöbbentő, hogy nyugaton milyen sajtó reakciók születnek erre. Egy amerikai hírcsatorna kitárgyalta, hogy milyen utólagos stúdiós tengerparti montírozást használtak a kivégzéshez, amerikai akcentusú kivégzővel, lehetséges hoaxként nevezve azt (mintha nem lenne köztudott, hogy Európából és Amerikából sokan csaptak fel dzsihádistának). Több sem kellet, hogy ezt a különböző cikkek felkapják és a lényegről eltereljék a figyelmet. Megvezették az emberek sokaságát, innentől már csak egy ugrás, hogy ez hiteltelen és amerikai összeesküvés az egész. Mostanában az iszlamisták kivégzéseknél bizony tényleg alkalmazzák ezt az utólagos stúdiósolásos technikát, mivel az esetleges légicsapások, drónok és műholdak miatt a mozgásterük beszűkült, valamint kihasználják a technika által számukra előnyös oldalát. A nyugat még mindig nem látja a saját tragédiáját. Tudatosan szakít a hitvalló kereszténységgel, hol eltereléssel, hol gúnnyal, hol tagadással. A hitvalló keresztény lehet, hogy egész más aspektusból igaz, mint amit megszoktunk, mert itt nyugaton erősen elment a hangsúly az életgyakorlatról a túl dimenzionált teológiai, tanbeli igazhitűség felé. Nem lesz ennek jó vége, de ennek a kitárgyalása messze vezetne. 

Most olvastam, hogy csak  a kommunista Észak-Koreában kb 70 ezer keresztény lehet koncentrációs táborokban. Megdöbbentő! Ők melyik keresztény biblikus teológiai irányzatot követhetik? Talán Isten válasza valami ilyesmi is lehetne:

KIT ÉRDEKEL?! Neked se ez legyen olyan fontos, hogy e miatt büszkévé válj! Ne gondold, hogy Isten országába a te egyházad, felekezeted lesz ott, mert nem. Isten országában  keresztények lesznek. Akik hiszik, hogy Jézus a megváltójuk és követik Őt. 

Lehet, hogy majd ki neveted saját magad, hanem mélyen megszomorodsz, megszomorodok, hogy itt a földön mennyire is beképzelten, bután és szűklátókörűen éltünk. Lehet, hogy tényleg döbbenünk kell, hogy észhez térjünk, hogy mit is jelent a valóságban a kereszt népe, akik Krisztust követők, vagyis, keresztények. Mert, hogy nem azt jelenti, amit sokan gondolnak erről, az biztos.

Jézus szereti azokat is, akiken már mindenki kiakad!

A betsaidai vak meggyógyítása: engelikus.net

Az új év első napjaiban mi lehetne igazán jó kívánság, mondás, amely ténylegesen időtálló? Természetesen az, hogy Jézus ténylegesen szeret! Álljunk rá erre az alapra! A társadalom, a barátok, sőt, még a keresztényekre is igaz, hogy konvenciók (szokásjog, megegyezett normákat tartva), mentén ítélkezünk, melyek igen csak igazságtalanok tudnak lenni. Jézus nem áll semmilyen vallás, teológia, egyház, társadalmi norma, politikai elkötelezettség szolgálatában. Ö az egész embert látja, nem csak részint,  nem a pillanatnyi megnyilvánulások fényében ítél. Netán valamiféle csoport, vallás vagy teológia kiszolgálójaként, szószólójaként lépne fel. Nem! Az Ő szeretete és ítélete független az ember rendszereitől.

Jézus, amikor itt a földön járt körülvette magát olyan emberekkel, akiket a kor társadalma már leírt. Ha az evangéliumokat olvassuk, akkor szinte megdöbbentő, hogy Jézus milyen gyengédséggel és megértéssel fordult bűnösök felé, mint aki nem az egyes bűnt látja, hanem az embert, aki csupán áldozata egy erősebb belsőleg leigázó hatalomnak. Amely sátáni hatalom gúzsba köti és rabságban tartja azt az embert, aki eredetileg Istené, de Ő megakarja szabadítani a megkötözött embert.

Az evangéliumok idejében ilyenek voltak a korrupt vámszedők, a prostituáltak, az őrültek és a megszállottak. A politikai fanatikus zeloták. A tanulatlan és otromba halászok és kétkezű munkások.

A társadalmilag gyűlölt (mert történelmileg megvolt az oka) samaritánusok,  és az idegen elnyomó hadsereg katonái, rongyos fertőző betegek stb...

Ma ugyanígy megvannak ezek a rétegek, csak a csoport nevük változott. Jézust nem érdekli, hogy ki mivel van felcímkézve, a társadalom milyen billogot sütött bele. Egyedül az ember érdekli, akit szeret, sőt, egyedül igazán Ő szeret. Igen, lehet, hogy a külső elítélő emberektől származó nyomás jogos lehet, meglehet az alapja, de soha sem teljesen igazságos, mert  minden ember és emberi csoportosulás, elvárás, norma, rész szerint ítél.

Az ember szeretné, ha elfogadná, szeretnék és megbecsülnék, de az ebbéli vágyának beteljesülését rossz helyen keresi, mert talán elfogadják ideiglenesen, de csak addig míg az adott csoportban, társadalomban, környezetben azt adja amit elvárnak tőle, de jaj neki, ha csalódást okoz! A legnagyobb összeomlás pedig akkor történik, amikor az ember magától is megundorodik, önutálat vesz rajta erőt, Az ilyen összeomlott ember tudata beszűkül, eluralkodik rajta a pánik a depresszió, az elutasítottság extrém érzése, az önkárosító cselekedetek veszik uralmuk alá. Amely megnyilvánulhat bármilyen függőségben, vagy önpusztító magatartásban, a deviáns és szuicid gondolatokban, melyek sokszor tettlegességig fokozódnak, másokra és magára is veszélyt jelentve.

Van megoldás? Igen! Ha valaki előveszi a Bibliát és olvassa az evangéliumokban bemutatott Jézust, akkor egy új világ tárulhat fel előtte, mert Jézus szeretete más mint amit talán idáig megszokott. Az a baj, hogy mi emberek csak a dolgok fonákjával vagyunk képesek dolgokat kifejezni és látni. Úgy vagyunk az életben mint egy gobelin hímzés, de nem látjuk a dolgok színét csak a fonákját, ahol mindenféle kezdetleges és félkész kricc-kracc szálak futnak oda-vissza. De, fordítsuk csak meg, a hímzést és máris talán egy csodálatos kép jön elő. Nos, ez a problémánk, a dolgok és az életünk fonákját látjuk, sőt, más életében is ugyanígy teszünk. Isten azonban az életünk színét látja, amelyben látja a múltunkat, jelenünket és jövőnket mint egy kész mintát kivarrva.

Felvetődhet a jogos kérdés, melyik vallásban, egyházban, gyülekezetben, teológiai felfogásban találom meg a valódi megnyugvás, felszabadultságot, igazságot. Egyikben sem! Egyedül az Isten Fiában, Jézus Krisztusban! Minden egyéb Ő után jöhet! Jézus Krisztus akire szükségem van ebben az évben is! Nem tudom mit hoz a holnap, de azt tudhatom, hogy Jézus nem fog soha kiborulni sem rajtam, sem másokon, mert az életem színét látja és nem csupán a fonákját. Ő soha nem veszíti el a fejét, mindig jól lát és jól ítél! Ez mindenkire nézve igaz! Az Ő szeretete ezért tökéletes és igazságos, mert látja, a teljeset. Ő képes megszabadítani és olyan tervel előállni mely lehet, hogy dolgok fonákját szemlélve talán összevisszaságnak, talán sokszor nehéznek tűnnek, de Istennél az életem színét szemlélve, mégis jól vannak azok, mert nála már a minta megvan rajzolva, és biztos kézzel halad annak kivarrásán. A kérdés ebben az évben is, hogy ráállok ismét erre az alapra, tudva, hogy Istennél megtapasztalhatom a szabadulást, megelégedettséget és örömet?

Kell vezekelni?

A vezeklés szó hallatán legtöbbször az önkorbácsoló, mindenféle önkínzást alkalmazó bigott vallásos ember juthat az eszünkbe, akinek nem sok kapcsolódása van a világ felé, hanem attól elvonultan, azt megvetően önsanyargatóan él. Igen volt ilyen is, de nem csak ezt veti fel a kérdés (mert szerintem messze nem erről van szó). Hanem, van  józanabb perspektívája a vezeklésnek, mint keresztényi gyakorlatnak? 

Ez attól függ, hogy miként közelítünk a témához. Protestánsként? Katolikusként? Bibliailag? Népi vallásos hiedelem szintjén? A válasz erre a kérdésre is ennek megfelelő, mármint figyelembe kell venni, hogy milyen háttérből indul a kérdés és milyen a válaszoló vallási háttere és a motivációja.

Protestánsként szinte biztos a teljes elutasítás. A szó hallatán is, ha csak nem elítélendő módon beszél róla valaki, már rögtön "lehúzásra kerül a redőny". Egy vérbeli protestáns hallani sem akar róla. Dogmatörténetileg szemlélve nagyon világos a bejárt út. Az elutasítás a katolikus egyház kegyelemtanának az elutasítása miatt van, amelyben az üdvösség eléréséhez a hit mellett a jó cselekedeteknek, a szentségeknek és a kirótt penitenciáknak is szerepe van. A protestáns felfogás, egyedül kegyelemből elv, gyakorlatilag nem enged tovább látni és sokszor szélesebb spektrumba is átgondolni a kérdést. Természetesen, ez elméleti, és teológia síkon is igaz, de vannak ennek gyakorlati következményei is, és nem mindig pozitívan, de ne rohanjunk előre!

Katolikusként közelítve a témához(ez nehéz lesz, mert nem az vagyok), szerintem meg kell különböztetni az egyház hivatalos tanítását a vezekeléssel kapcsolatban és a népi katolikus vallásos felfogást, melyek nem mindig fedik egymást. Természetesen katolikus oldalról nem tudom alaposan kifejteni, mivel én magam nem vagyok katolikus, nemhogy képzett ezen a vonalon. Egyszerűen megközelítve, ahogy megértettem, a katolikus teológia szerint, a bűnbánat és a jóvátétel kapcsolódik egymáshoz. Az ember vezekelése kapcsolódás Krisztus szenvedéseihez, amelyben kéri Isten irgalmát. A vezeklésnek a katolikus felfogás szerint van egy irányultsága is, mely az ideig tartó büntetés elengedését eredményezheti.

Népi vallásos felfogás szerint a pap által kirót penitencia elégséges formában ellensúlyozza a bűnöket, melyeket az ember elkövet. Ezért lehetséges az az általános felfogás, és az egyház tanításához képest is torzult felfogás, hogy „ a nyugodtan” elkövetett mindennapi bűnök úgy is megvannak bocsájtva, ha a katolikus személy él az egyházának a szentségeivel és a gyónás alkalmával kirótt penitenciát komolyan veszi. Mert ez úgy sem olyan nagy, néhány miatyánk, üdvözlégymária, és kész. Természetesen ez egy mindenképpen torz felfogás(szerintem a katolikus teológia szerint is), mely nem a bűnbánatra teszi a hangsúlyt, hanem a vétkezhetőség lehetőségével kecsegtet. Egy valamivel nem számol, de azzal nagyon nem, hogy Isten a szívek vizsgálója és elsősorban a szív állapotát nézi, és nem téveszthető meg kegyes formalitásokkal és álkegyes vallásos gyakorlatokkal.

Bibliailag vizsgálva a vezeklést, elsősorban Krisztus vonatkozásában jön elő, mégpedig az elégtétel(satisfactio) oldaláról. A tökéletes elégtételt Krisztus cselekedte meg, ahogy a Szentírásban van: 

Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket, … Ő azt, aki bűnt nem ismert, „bűnné” tette értünk, hogy benne „Isten igazságossága” legyünk. 2Kor.5,19.20.

Az ember vonatkozásában, a Szentírásban találkozunk azzal a páli gondolattal, hogy ami hiányzik, hátravan Krisztus szenvedéseiből, azt Pál kiegészíti a testében: Kol.1,24 Természetesen e szakasz értelmezése felvet bizonyos kérdéseket, de semmiképpen nem kérdőjelezheti meg Krisztus megváltásának az elégségességét.

Protestáns oldalról is létezhet torzulás akkor, amikor nagy vehemenciával támadva van minden emberi jó cselekedet, akár a jóvátétel, akár a vezeklés gondolatához kapcsolva is. Ez a torzulás gyakorlatilag hasonló következtetésekhez vezethet, mint a vallásoskodó, álkegyes népi katolikus oldalról. Valami ilyesmit mondva: Krisztus áldozata tökéletes ezért nekem nem is szükséges bármit is tenni, úgy is felesleges. Ha vétkezek, hát csak megvallom és kész, ha megint, megint, megint, …. , és kész. Ez ugyanoda vezet, a bűnt félvállról való veszi, és semmilyen gyakorlati, látható következmény nincs a bűnbánatnak.

Nézzünk egy biblia példát, amely ennek ellentmond: Lukács evangéliuma 19. rész:

Fejezetek

1

Jerikóba érkezett, és végigment a városon.

2

És volt ott egy Zákeus nevű ember, egy gazdag fővámszedő,

3

aki igyekezett Jézust látni, hogy ki ő, de a sokaságtól nem láthatta, mivelhogy alacsony termetű volt.

4

Ezért előrefutott, és felmászott egy eperfügefára, hogy onnan lássa, mert arra vitt az útja.

5

Amikor Jézus arra a helyre jutott, feltekintett, észrevette, és azt mondta neki: Zákeus, hamar szállj le, mert ma nekem a te házadnál kell megszállnom.

6

Erre sietve leszállt, és örömmel fogadta.

7

Akik ezt látták, mindnyájan zúgolódtak, és azt mondták, hogy bűnös emberhez ment be szállásra.

8

Zákeus pedig előállt, és azt mondta az Úrnak: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamivel megcsaltam, annak négyszer annyit adok helyette.

9

Erre Jézus azt mondta neki: Ma lett üdvössége ennek a háznak, mivelhogy ő is Ábrahám fia.

10

Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.

(http://online-biblia.ro)

Zákeus, nem csak egyszerűen megvallotta a bűneit, és elfogadta Krisztus megbocsájtását, hanem bizonyos értelemben vezekelt. Mégpedig abban az értelemben, hogy amit elrontott az emberekkel kapcsolatban, vétkezett ellenük, kifosztva őket a saját meggazdagodása érdekében, azt visszaadta négyszeresen. Vezeklés nem Istennek ad, mert a megváltáshoz nem tud hozzátenni, hanem inkább az embernek ad, mert megváltoztak az emberi viszonyulások. Elvettél, megkárosítottad az embertársad? – Add vissza, mégpedig többszörösen! Szenvedést okoztál? – Enyhítsd a szenvedést! Önzően éltél? – Élj önzetlenül, mások javát keresve, akár azon az áron is, ha hátrányba kerülsz is! Vezekelni, jóvátenni abban az értelemben kell, hogy amilyen eszköz az ember kezében van, azzal kompenzálni kell azt a veszteséget, amit okozott.

Természetesen lehetséges az a helyzet, hogy valamit már képtelenség jóvátenni. Sok ilyen lehet. Mégis, Krisztus követése áldozat vállalással jár, ha nem is pont ugyanúgy, pont azok felé, ugyanott, mint ahol akik felé elrontotta az ember, de Isten kijelölhet egy utat, melyben fellelhetőek azok a jegyek, stációk, amelyek emlékeztetik az embert, itt és itt rontottad el, most van a lehetőséged kijavítani a hibákat. Pál, Saulként üldözte a Krisztus követőket, de megtérése után maga is vállalta azt a sorsot, hogy üldözötté vált, sőt, talán azon felül vállalta ezt az utat, mint ami emberileg elvárható lett volna. A vezeklés, mint vallásoskodó kegyeskedés, amely végső soron ki akar bújni a felelősség alól, ez helytelen. Helytelen teológiailag is akkor, amikor az ember nem képes hinni a megváltásban, mert oly annyira ragaszkodik a saját teljesítményéhez. Ugyanakkor mindenképpen igaz az a megközelítés, hogy a vezeklésben (jó értelemben), ha protestánsként idegen ez a kifejezés, akkor legyen olyan áldozni kész odaszánásban, összekapcsolódunk Krisztus szenvedésével, vállalva az Ö követését és annak minden következményét.

A félelem vallása

Isten a szeretet, de ha így van miért építünk szinte mindent a félemre? Ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem amikor  Richard Rohr könyvét olvastam. Ezeket a gondolataimat osztanám meg, kiegészítve a könyvből vett idézetekkel.

A félelem vallása egyáltalán nem biztos, hogy jól körül írható vallásosság vagy kegyesség. Sokkal inkább egy éles határral nem rendelkező pszichés szorongás, esetleg fóbia, melynek vallásos jellemzői vannak. Ez a fajta vallásosság, noha lehet, hogy  sok bibliai és teológia igazságot tartalmaz, de mégis egy meghamisított istenképpel rendelkezik. Ez a fajta istenkép szinte minden teológia igazságot képes Istenre nézve felismerni, de egy igen fontos jellemzőt kihagy, vagy alul értékel, leredukál: az Isten szeretetét. 

Az ilyen úton járó ember nem ismeri a szerető Istent. Egyoldalú az istenképe. Szinte mindent tudni vél Istenről, de nem tud számolni azzal, hogy Isten szereti, netán másokat is igen mélyen szeret. Ha elég ismerettel rendelkezik természetesen beszél Isten szeretetéről, de soha nem tapasztalja azt meg. Azért mert úgy gondolja, hogy Isten a maga szentségében először elvár és ha ez teljesült, akkor szeret. Aki így gondolkodik természetesen maga is az elváró, ha teljesíted, akkor méltó vagy a szeretetre típusú csere szeretetet állítja. Az ilyen ember maga is számos téves követelmény rendszerrel terheli meg a környezetét, mivel maga is ezt éli meg lelkileg.

Persze, a szerető Isten nem ugyanaz, mint a maga útját kereső ember, télapó szerű integető nyájas, mindent megengedő istene. Az igaz Isten alapja a szeretet, amely ugyanakkor igazságos és szent, de Ő nem hasonlítható az érzéketlen dogmatista inkvizítorhoz, akit nem érdekelnek az emberi fájdalmak csak az igazság. Hanem szent, abban az értelemben, hogy Isten más, nem olyan mint az ember alkotta istenkép vagy bálványok, amelyek a bűnös ember szeszélyeit és gyarlóságait hordozzák.

A félelem alapvetően azért tud egy zsarnok úr lenni, mert az embert lekicsinyíti, tehetetlenné teszi az olyan óriásokkal, lelki szörnyekkel szemben, akik ellen tehetetlen. Ez lehet egy jó szándékú vallás, hitnézet, vagy valamiféle istenféleség, de semmiképén nem az Igaz-Isten. A félelem vallásossága erre épít és kihasználja az ember sebezhetőségét. Isten egy olyan utat adott Jézus Krisztusban mely nem a fenyegetésre épít, hanem az önzetlen szeretetre és kegyelemre. Amelyhez természetesen szervesen hozzátartozik az alázat és a bűnt megbánni kész lelkület.

Az ember fél, amikor a körülményeiben, élethelyzetében van fenyegetve, mert nem akarja elveszíteni azt, ami biztonságos. A biztonság utáni vágyunk, sokszor megtévesztő is, mert lehet, hogy alapvetően ez nem más mint a félelem. Az ember fél, amikor a lelki egyensúlya látszik fenyegetve. Akkor is fél amikor az "én"-hez, az egóhoz viszonyítja a lehetséges fenyegető következményeket. Ezt az oldalt a legnehezebb felismerni, mivel az ember ritkán őszinte annyira magához, hogy a saját esendőségét mint alapproblémát ismerje fel. A legtöbbször ez a lelki tusa bekenésre kerül valamiféle kegyes mázzal, mely igazolni hivatott, hogy miért vagyok olyan amilyen, és miért érzek, vagy gondolkodok, így és vagy úgy.

A félelem támadóvá tesz, mert a sarokba szorított kutyához tesz hasonlóvá, mely nem lát kiutat máshogy, mint nekimenni annak, ami az egyetlen esélyt adja, mármint a támadó leküzdését. A félelem vallásának előbb utóbb "nekimennek", mert a sarokba szorítás eredménytelen az ember kordában tartására. Isten nem fog támadni akkor amikor éppen a legnagyobb lelki szükségben van az ember. Isten felszabadít lelkileg, nem gúzsba köt. Isten nem elzárja az egyetlen utat a meneküléshez, hanem éppen megnyitja azt. Természetesen ez az út maga Jézus Krisztus, aki igen mélyen szeret és megindul a mi gyarlóságainkon. Vajon miért, nem vagyunk sokszor képesek megbízni benne, hogy nem bántalmazni akar, hanem lelkileg szabaddá akar tenni?

A félelem a saját egóján keresztül képes csak látni. Szinte minden ezen a szemüvegen keresztül szemléltetik. Ahogy  a katolikus gondolkodó és író mondta a Richard Rohr, Minden egybetartozik című könyvében: 

Amit ortodoxiának, lojalitásnak vagy engedelmességnek nevezünk, annak java része félelem ... 

... attól félnek, hogy tévednek, hogy elutasítják őket, hogy nem tartoznak "oda", hogy az egyház nem segíti majd őket, sőt félnek Istentől, akit nem tapasztaltak meg. Lojalitásnak nevezzük, de gyakran csak félelem. A lélek különbségtevő képessége segít felismerni, hogy mi történik valójában. Hogy szeretetteljes engedelmesség vagy félelem rejlik-e mögötte? Őszintén állítom, hogy sokak vallásossága a félelmen alapul, de félelemben nem növekedhet és nem állhat meg ott. Norwichi Juliána így fogalmaz: " a félelmet gyakran alázatként kezeljük, pedig az gonosz vakság és gyengeség... az igazság ellentettje"(Showings, 73.fejezet).

Tévedés ne essék! Nem a történelmi keresztény tanítás ortodoxiája (igazhitűsége) kérdőjeleződik meg, hanem egy lelki attitűd, mely nem a Jézusi szeretetre épít, amely félre ismeri az igaz istenfélelmet.

Ahogy ismét Rohr-t idézem könyve olvastán (96-97 old):

"Az igazi vallás mindig a félelmen való túljutásról szól. Mégis nagyon sokunkat arra neveltek, hogy éljünk kényelmesen, együtt a félelemmel. Legtöbben, akik olvassák e könyvet, azt az idézetet kapták, hogy "Isten félelme a bölcsesség kezdete." (Zsolt. 111,10 és Péld. 1,7) Nekünk úgy tanították, amikor kisgyerekek voltunk, hogy Istentől félni valamiféle erény. A "félelem" szó mind a zsoltárokban, mind a példabeszédekben azt a gyermeki tiszteletet jelöli, melyet egy megbecsült és csodált személy iránt érzünk. Nem a bántástól való félelmet, hanem azt a rajongást és megbecsülő tiszteletet, amit olyasvalaki iránt érzünk, akire felnézünk, akinek átadjuk magunkat. Ez valami egészen más jelentés, amit a "félelem" szó nem ad vissza hűen. Isten csodálatában élni, az már erény.

Vajon képesek vagyunk egy nagy "szemüveg tisztítást" végezni, amely nem a saját egónk félelmein keresztül keresi Istent, netán  így próbál másoknak is útmutatást adni? Hanem Isten önzetlen szeretetében, mely nem tagadom, hogy sokszor kockázatos tett. Mert meghagyja az ember szabad döntési felelősségét és egyáltalán azt, ami még  valamelyest megmaradt az istenképűségből. Természetesen számolva az emberi gyarlósággal, bűnre való hajlamával, elesettségével. Ugyanakkor, mégis előtérben van a kegyelem, mely nem egy zsarnok isten nagylelkűsége, hanem a szeretettel teljes Isten lehajlása...